A beavatás poétikája

„Szeretném leszögezni, hogy B. K. urat megalapozott tudású, tájékozottszakembernek tartom, és az alább közöltek lényegében csak akcidentális (véletlen) kapcsolatban vannak bármely tudatos szerzői szándékkal.”

A kiadó

A jelek szerint mi, paradicsomrajongók (paradicsom = húsos, leves, piros bogyótermésű konyhakerti növény; solanum lycopersicum, illetve ennek termése) nem azért esszük kedvencünket, mert finom, mert szeretjük, hanem mert a paradicsom gyógyít is. Erre akkor jöttem rá, mikor B. K. A jelek szerint című tanulmánykötete első írását olvasva (A jelek szerint... A detektívregény-olvasás tapasztalatairól) ráébredtem (beavatódtam), hogy a detektívtörténetet (vagy krimit?) az IRODALOM felől nézve nem illik úgy olvasni, mint olyan alkotást, melynek esetében a szeretem, izgalmas, szórakoztatókielégítő válasza lehetne a miért olvastam kérdésnek. Innét (az irodalom felől olvasva) a műfaj merőben más megközelítési módot, módokat feltételez. Ezek egyike a krimi (detektívtörténet?) elit irodalmi kategóriákon belül irreleváns pozícióját hangsúlyozza, a másik számára, melynek egyik beavatottjaként Benyovszky folytat párbeszédet a műfaj felkínálta (elsősorban) elméleti lehetőségekkel, a detektívtörténetek „a befogadói attitűdöknek és tágabban a művészi szemiózis folyamatának, jellegzetes mozzanatainak példázatos bemutatását teszik lehetővé.”(25. o.) Ez a B. által választott játékszabályok figyelembe vétele és tiszteletben tartása mellett teljesen helytálló megállapítás ugyanakkor kisajátító és elidegenítő jellegénél fogva a műfajt (az én olvasatomban) önazonosságától próbálja megfosztani.

B. szemérmes megközelítésében a detektívtörténet (krimi?) a „komoly” (elit), a modern és a modernen túli (nevezzük posztmodernnek?) IRODALOM műfajvesztésének mentőöve. Kicsit olyan tehát, mint a túlméretezett és az elit kék szalag megszerzése érdekében veszélyes vizeken hajózó Titanic aluldimenzionált (de azért mégiscsak létező) mentőcsónakja, amely a megtizedelt túlélőknek végül lehetővé teszi, hogy partot érjenek.

A jelek szerint B. olvasatában a detektívtörténet metafizikai kvalitások magasságai felé ácsingózik, akár pl. úgy is, mint a beavatási regények parafrázisa. (De vajon mennyire sziszifuszi ez az igyekezet?)

„A detektívtörténet alapvetően metafizikus, és a krimik tömege csak elhallgatja, elfojtja vagy egyszerűen érdektelennek és az olvasást megnehezítő felesleges ballasztnak tartja a metafizikai mozzanatokat” – idézi Bényeit. (250. o.)

A könyv keretes szerkezete a klasszikus detektívtörténet felidézője. Az Idézés gyilkossága („A ház ura békésen ül székében. Csak üveges tekintete árulkodik arról, hogy már nem él. No meg az a levélvágó kés, melynek karcsú, művészien megmunkált nyele szinte tolakodóan áll ki az idős férfi mellkasából.” – 16. o.) és az Újraidézés – a gyilkosság megoldása után a bezáródó kapu képének felidézése–közötti térben nyomok után kutatunk. Adeptusként, miközben a Beavató B. irányítja lépteinket. Megismerjük az Eljárásokat, a Faggatóból megtanuljuk feltenni az ildomos kérdéseket, és a Nyomolvasásban akár már (néha talán inadekvát) kérdések feltevésével, hipotézisek megfogalmazásával is próbálkozhatunk.

A címadó írás (A jelek szerint) a detektívtörténet sajátos védőirata: a krimi és a narratológiai elemzések, a hermeneutikai megközelítések, az életmódkutatás, a „magas” (elit) és „populáris” (tömeg)műfajok „hibridizációját” hirdető posztmodern regény, a szövegen túli szociológiai szempontok paralell olvasatainak számbavétele.

Az írás zárlatában B. a detektívtörténet (alapvető kérdésként, elhatároló jegyként megjelenő) újraolvasása/-olvashatósága kérdését is felveti („nem biztos, hogy újraolvasásra érdemesnek tartjuk az adott regényt” – 41. o.). Kételyei ellenére a klasszikus szövegek hívóerejét a szerzők által „teremtett” tipikus alakokban (Miss Marple, Poirot, Sherlock Holmes, Maigret), vagyis a Nagy Detektívben látja: „megannyi hóbortja, megrögzött szokásai hozzájárulnak az ismerősségből és a beavatottságból származó bensőségesség intim tapasztalatának kialakulásához, ami az újraolvasás fontos motivációját képezheti” (42. o.).

Feltételezem, hogy a bensőségesség és a beavatottság tapasztalatát az elit, magas irodalom újraolvasása egyik ugyancsak elengedhetetlen feltételének gondolja. Így viszont mégsem válaszolta meg a kérdést, van-e alapvetőként felismerhető különbség az elit és a tömegirodalom újraolvasásának indítékai között.

A Modor vagy dialógus? a stilizáció megkerülhetetlenségét hirdeti. B. számára a hagyomány (esetünkben a krimi, detektívtörténet) reinterpretációjának intertextuális stratégiájaként nyer jelentést. Ekkor már nyilvánvaló, hogy elsősorban a műfajt imitáló formációk állnak B. érdeklődése hátterében, s a krimi (klasszikus detektívtörténet, „hard boiled school”) kínálta eszközök teszik majd lehetővé (az Adeptus számára is) a műfaji határhelyzeteket vállaló irodalmi szövegek belülről, az elit irodalom felől induló olvasatát.

Amit B. a klasszikus detektívtörténetről és társáról, a határhelyzetben (irónia, parafrázis, paródia, stb.) megjelenő, jobb szó híján ugyancsak detektívtörténetről mond, az –megalapozott elméleti felkészültségének köszönhetően–működtetni képes a szerzői szöveget. Gondom főként azzal van, amit ez a szerzői szöveg elhallgat vagy megkerül.

Az Oidipuszés Salamon, avagy a detektívtörténet antropológiája című tanulmányban B. is utal arra, hogy bizonyos poétikai fogalmak jelentését illetően nem okvetlenül alakult ki konszenzus, ti. „egyáltalán nem biztos, hogy a detective story/novel, mystery story, crime story, roman policier, detektivka, bűnügyi regény szinonim fogalmak volnának, holott használatuk gyakran azt a benyomást kelti” (171. o.). Úgy gondolom, a fogalmi szinten többszörös jelentéssel bíró probléma megkerülésének gesztusaként olvashatóak a folytatásban a műfajtudatra, konvenciókra és a műfaji invariánsokra vonatkozó villanásnyi utalások. Ez a tisztázatlanság különösen a Škvorecký-szövegek, illetve a Bényei-idézetek esetében okoz gondot.

Škvorecký a B. által is többször szövegbe emelt Nápady čtenáře detektivek (A detektívregények olvasójának ötletei) szerzőjeként éles határt von a detektívtörténet és a krimi között: „A pontosság kedvéért: a krimit (amely egy bűnügy történetét meséli el) ... úgy értelmezzük, mint egy olyan, a bűnténnyel foglalkozó regényt, melynek szerzőjét a bűntett társadalmi, lélektani genézise érdekli, és nem a nyomozás módszerei (hisz a gyilkos a kezdettől fogva ismert), s ez a mű – a legjobb esetben – a társadalom kritikájának eszköze. Ezért olyan művek is ide sorolhatók, mint Dreiser Amerikaitragédiája vagy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése. A detektívregény szerzőjét ezzel szemben kizárólag a nyomozás módszerei és az ismert bűntény ismeretlen elkövetője ellen folytatott nyomozás érdekli.” (Škvorecký, Josef: Nápady čtenáře detektivek. AIEP, Praha, 1990, 134–35. o., ford.: D. A.)

A jelek szerint Újabb átjárók a Morgue utcába című írása – Bényei könyvére utaló alcíme alapján – viszont a krimiről (is?) szól.

A Világirodalmi Lexikon vonatkozó kötetének (Cam-E) szócikke következetes a detektívtörténet kifejezés használatában, amelyet a kalandirodalom, ezen belül pedig a bűnügyi irodalom önálló műfajaként tárgyal. Helyét az irodalom és a logikai játékok (sakk, barkohba) közötti térben látja, s mint alkalmazott művészetet a szórakoztató irodalom kategóriájába sorolja. Detektívtörténetek szerzőiként nevezi meg E. A. Poe-t, A. CÍMŰ Doyle-ot, A. Christie-t, Raymond Chandlert stb.

Ugyanakkor azonban a Britannica Hungarica 5. kötetében olvasható címszó a következőket mondja: „detektívtörténet, közkeletű nevén KRIMI”. (A műfaj képviselőiként felsorolt szerzők névsora lényegében azonos a Világirodalmi Lexikon névsorával.)

(A poétikák megkerülése szándékos.)

Akkor tehát detektívtörténet vagy krimi? B. láthatóan igyekszik következetesen ragaszkodni a vizsgált műfaj detektívtörténetként való megnevezéséhez, de éppen ezért ( a Škvoreckýre való utalások súlyát is figyelembe véve) a Bényeihez kapcsolt (regiszterkeverő?) szóhasználat zavaróan hat.

Az Adeptus elbizonytalanítását eredményezik a Bényeitől átvett, de megfejtetlenül hagyott nyomok is, amelyek egyike a detektívtörténetet-krimit „a modernizmus és posztmodernizmus közötti különbségtételben érdekelt, világirodalmi kánonokat is szem előtt tartó történeti poétika tág kontextusába helyezi” (99. o.). A másik (az előzőhöz szorosan kapcsolódó) nyom szerint a klasszikus detektívtörténet „emblematikusan jelképezi az európai modernség egyes meghatározó gondolkodásbeli, megismerési alapfeltevéseit, módszereit és olvasói stílusát, s mint ilyen a modernség lényegét képes – épp klisészerűsége és letisztult egyszerűsége miatt – kifejezni. Ezért a krimi műfaji sablonjainak kikezdése a posztmodern regényírók esetében a modernségprojektum szimbolikus kikezdésével vagy lebontásával egyenértékű” (101–102. o.).

Ismét: túl tág a játék tere, és kevés az egyértelműen megnevezett fogalmi kapaszkodó. Eltekintve a Škvorecký révén is jelentést nyerő realizmusproblémától, nem világos, melyik modernségprojektumról van szó a számos létező közül. A Proust, Joyce, Musil nevével meghatározható „elbeszélőietlen esetlegesség” projektumáról-e, melynek műveit a „kétségbeesett formai elszántság” jellemezte, ahol a romantika Én-központúságát a „személytelenség”, majd a „közöny” váltja fel? (Kermode, Frank: Mi a modern? Európa, Budapest, 1980, 254. o.) A tulajdonságok nélküli ember című Musil regény pl. többdimenziós, töredékes, hiányzik az elbeszélés befejezésének lehetősége. A befejezetlen krimi viszont fából vaskarika. Ugyanakkor az, amihez a műfaj valóban ragaszkodik (talán mert mégis közelebb áll a matematikához mint a SZÉP irodalomhoz), főként és elsősorban a FORMA. Szigorúan formai követelmények alapján a krimi talán a modernnek szánt fricskaként képzelhető el, deszerepének ilyen irányban történő túlértékeléseszámos, veszélyesnek tűnő buktatót rejt, és égetően aktuálissá teszi a GICCS jelentésének alapos körbejárását. B. azonban magára hagyja olvasóját, és a már beavatott fölényével siklik el a modernségprojektumhoz kötött krimi (vagy detektívtörténet?)kérdései fölött.

Zavaró, kérdéseket felvető annak a Bényeitől idézett, frappánsnak mondott állításnak kritika nélküli elfogadása is, amely a klasszikus „krimi” önparodizáló vonásai és a krimiparódiák egymásba játszását szolgálja (a posztmodern paródia és irónia kapcsán): „A krimiparódiákkal az a baj, hogy nem sokban különböznek a krimitől (...) tulajdonképpen csak megismétlik a klasszikus krimi önparodizáló fogásait.” (103. o.)

Csak halkan merem feltenni a kérdést (továbbgondolva a szövegben állítottakat): ami klasszikus, ti. szabályokkal körülírható (eposz, epigramma, óda stb.), az az ősformát követő valamennyi megnyilvánulásában önparodizáló is?

Másik, ugyancsak suttogva feltett kérdésem: honnét tudhatom, hogy paródiáról van szó, ha a paródiában már nem vagyok képes felismerni az eredetit (művet vagy szerzőt vagy műfajt vagy...)?

A fentiekből eredően megválaszolatlanul marad az „anti-detektívtörténet” fogalom (104. o.) megértéséreirányuló adeptusi igyekezet is.

(És a posztmodernhez meg sem próbáltunk közelebb kerülni!)

A jelek szerint B.-t olvasva az a zavaró érzésem támadt, hogy B. – mikor más szerzők szövegeit hangsúlyosan emeli mondandója középpontjába – beleolvad a szövegbe, ahelyett, hogy uralni próbálná azt. Nem teszi eléggé próbára saját elméleti játéktere teherbírását, és így elmulasztja azt a lehetőséget, hogy a kötet írásai, tanulmányai egy elképzelhető monográfia valódi párbeszédet folytató, egymást továbbgondoló elemeiként funkcionáljanak.

Hiányát érzem egy olyan bővebb – eredeti – listának is, melyből kiderülne, mely „detektívszövegekre” építve gondolja B. a detektívtörténetről (krimiről?) azt, amit mond. Tudjuk, hogy tudja, mások mit tudnak, de arról már keveset tudunk meg, hogy B. a közép-európai detektívtörténet Škvoreckýn, Čapeken, Vilikovskýn, Horváthon, Lengyelen, Darvasin, Némethen, Szilasin, Taron túl mely beavatási szövegei alapján gondolja el a műfajt(beavatási szöveg alatt arra a detektívtörténetre/krimire gondolok, amely a klasszikusnak nevezhető kereteken belül érvényes elsősorban).A B. által említett két cseh szerzőt leszámítva, a megidézett SZÉP-IRODALMI-SZÖVEGEK csak áttételesen képesek utalni a szabott műfaji keretek között magukat komolyan vevő alapvariánsokra.

A tanulmánykötet számomra legizgalmasabb írása A beavatás poétikája (Archaikus struktúrák a detektívtörténetben). A problémafelvetés, a megoldás keresése és a válasz megtalálásának igénye egy korrekten megszerkesztett krimi (detektívtörténet) vonalvezetését idézi. Eltúlozva tán, de a szöveg akár a hagyományos detektívtörténet szerkezete parafrázisaként is olvasható. Ebben az írásban mutatkozik meg igazán, hogy B. talán nem elsősorban egy aktuális elméleti trend követőjeként foglalkozik csak a műfajjal, hanem esetenként akár fogékony és jó vadászösztönnel megáldott olvasója is lehet.

(Itt szeretném felhívni a figyelmet arra a paradox, tudathasadásos helyzetre, melynek B. is tudatában van, anélkül, hogy a jelenségnek komolyabb figyelmet szentelne, ti. az „anti-detektívtörténetek” olyan olvasót feltételeznek, „aki viszonylag jól ismeri az adott műfaj konvencióit [...] s aki képes ismertként és mégis másként dekódolni a felidéző erővel bíró címeket, neveket, beszédmódokat, viselkedési mintákat és tipikusnak mondható elbeszélői fogásokat.” [147. o.] Ebben az esetben az adott műfajon van a hangsúly, mert nem világos, vajon azt állítja-e B., hogy a detektívtörténet sablonjainak ismerete nélkülözhetetlen feltétele a sablon felülírási kísérleteit értelmező olvasatoknak? Tehát A. CÍMŰ Doyle, A. Christie – általában a detektívtörténet ismerete nélkül A rózsa neve olvasata hiányos lesz?)

A beavatási regények műfajtipikus háromszögeként továbbgondolt ábrával kapcsolatban (66. o., 71. o.) – a vita szándéka nélkül – csupán azt jegyezném meg, hogy a detektívtörténet háromszögének közepére helyezve akár a MEGOLDÁS is megjelenhet, amely akárcsak a beavatási regények isteni lénye – figyelembe véve a műfajspecifikus elvárásokat – NEM MEGKÉRDŐJELEZHETŐ. Ilyen értelemben a gyilkos sem elsősorban titok fedte mivolta miatt van a viszonyrendszer középpontjában, hanem mert az ugyanott elhelyezett áldozat mellett, s vele együtt, a kezdettől fogva övé az elrejtett TUDÁS, melynek beavatottjává az ADEPTUS-olvasó a kísérő Szűz (talán a SZÖVEG?) közvetítésével válik, a műfaj szabályait uraló BEAVATÓ-szerző segítségével.

(A beavatás poétikája a műfaj olvasói játékszabályaihoz való igazodás példája is. Bár B. egy ismert szerző műve kapcsán kénytelen leleplezni a gyilkos személyét, a beavatatlanok előtt [ti. akik az adott művet esetleg még nem olvasták] a mű címének eltitkolásával hagyja érintetlenül a megoldás keresésének izgalmát, feszültségét.)

A jelek szerint szövegeinek színskáláján a Miroslav Petříček könyvét bemutató írásé a vérvörös. A Műfaj/bölcselet, avagy a „kemény krimi” találkozása a filozófiával a törvény boncasztalán egyrészt példája a magát a vizsgált szövegnek alárendelő szerzői magatartásnak, másrészt a „szociálisan” láthatatlan holttest petříčeki kategóriája zavarba ejtően, és zavarkeltően talányos. A gyilkosság szemiotikai jelenségként való vizsgálata a műfaj jelmegfejtő jellegénél fogva akár evidensnek is tekinthető, de az erőszakos halálnak „a meghalás kellő pillanatának elidegenítéseként” (126. o.) történő megfogalmazása olyan rejtelmes metafizikai távlatokat villant fel, melyek bűvöletében könnyen ingoványos talajra tévedhetünk (hacsak nem A rózsa neve a vizsgált történet címe).

Adeptusként közelebb kerülnénk Petříček szövegének elfogadásához, ha B. írásában tere lenne a kérdések „nyomolvasó”, értelmező megvitatásának. Nem áll szándékomban vitatkozni a szövegben idézett Francisse Lacassine-nel sem, aki a Mythologie du roman policier című 1993-ban megjelent könyvében a nyomozást végző rendőrökbena középkori lovagregények Grált kereső hőseinek alakváltásait látja, mégis úgy gondolom, a Grál keresésében az „el-nem-érés”, „meg-nem-találás” a mű szerkezetét meg nem bontó elemkéntis elképzelhető, míg a nyomozónak/rendőrnek gyilkost kell találnia (a detektívtörténet meg nem kerülhető mintái szerint).

Az Oidipusz és Salamon, avagy a detektívtörténet antropológiája című, Čapekkel foglalkozó – már nyomolvasó –tanulmány érdekessége, hogy a klasszikus detektívtörténetet elméleti írásaiban megvédő Čapek és a B. által a műfaji határon elhelyezett szerző (SZÉPíró) képét is felidézi. Oidipusz és Salamon jelenléte ellenére (Oidipusz a talányfejtő, Salamon a bíráskodó) az írás legérdekesebb alakja a Čapek megidézte bűnöző, „a büszke és szélsőséges individualizmus képviselője”, aki azért nyeri el szimpátiánkat, mert „a lelkünk mélyén mindnyájan anarchisták vagyunk.” (183. o.)B. arra hívja fel figyelmünket, hogy Čapek – nem éppen szokványos módon – a detektívtörténetet a bűnöző és a detektív közös teljesítménye felől értékeli.

Nem tartom viszont különösen jó ötletnek, hogy B. Agatha Christie-t a Čapek-utáni detektívtörténet klasszikusának láttatja: „A Čapek utáni detektívtörténet klasszikusai szintén teremtettek olyan Nagy Detektíveket, akik módszerében fontos szerepet játszottak az emberismeret nyújtotta intuitív tapasztalatok (Miss Marple, Maigret).” (198. o.) A megfogalmazás Čapek kiemelését, a detektívtörténet-kánon egyik középpontjába emelését feltételezné. Erre utaló meggyőző nyomokat azonban B. szövege nem kínál fel.

Némileg elnagyolt a grafológiát és a pszichoanalízist érintő megállapítása is: „Čapek mindkét, akkoriban még viszonylag fiatalnak számító vagy éppen formálódó diszciplína tudományosságát szkepszissel fogadta.” (199. o.) Az emberi kézírás elemzésének gyökerei valójában a 17. századig nyúlnak vissza, de tény az is, hogy a 20. század kriminalisztikája és detektívtörténet-szerzői is fokozott érdeklődést mutatnak a tárgy iránt.

A pszichoanalízis lehetőségeinek ironikus zárójelbe tétele a Naprostý dúkaz (Kétségtelen bizonyíték) elemzése kapcsán jelenik meg, de az ugyancsak szövegtérbe vont Básnik (A költő), Závrať (Szédülés), illetve az Experiment profesora Rouse (Rous professzor kísérlete) című novellákkal kapcsolatban a pszichoanalízist az irónia irányábakifuttató érvelés már hiányzik.

A mindenkori Adeptus érdeklődésére számot tartó párhuzam lehetőségét hagyja ki B., mikor a Muž, který nemohl spát (A férfi, aki nem tudott aludni) című elbeszélés „mindenféle konkrét közlés szándéka nélkül telefirkált cetli”-je (202. o.) esetében nem tartja fontosnak felidézni az ugyancsak rejtvényfejtő Eco-mű, A Foucault-inga mosodai céduláját, amely az „önmagánál többet jelentő szöveg” egyik meghatározó Irodalmi nyoma. (Eco, Umberto: Foucaultovo kyvadlo. Slovenský spisovateľ, Bratislava, 1992, 544–545. o.)

A Nyomolvasások (4., 5., 6. és 7.) szövegeinek tanulsága, hogy a detektívtörténet „életmódtörténetként” megvalósuló olvasata a műfaj ponyvától való elhatárolásának egyik lehetséges érve (Millenniumi nyomolvasás, 222–223. o.), hogy a kínai és a nyugati típusú detektívtörténet között alapvető eltérés figyelhető meg, mert a kínai szerzők már a mű elején megnevezik a tettest (Gyilkosságok a stilizált Orienten, 240.o.), hogy „Az idill megismételhetetlen, már puszta elmondása is Gitsch, jól tudom“ („E nyomokkal színültig teli világ maga”, 257. o.).

Tar Sándor Szürke galambjának köszönhetően (a 7. szöveg) megtudjuk, hogy olvasói szempontjaink „meglapozottsága, érvényessége az első és a második, reflektáltabb olvasat folyamatában „mérettetik” majd meg” (Egyenruhás madárjósok, 259. o.) . Az újraolvasás így egyértelműen mint a klasszikus detektívtörténetet az „anti-detektívtörténettől” (a műfaji határhelyzetben levő írástól) elhatároló alapkövetelmény jelenik meg B. szövegében.

A jelek szerint című tanulmánykötet a műfaj néhány elméletírójának és néhány szövegének B. tolmácsolásában és hozzájárulásával megelevenedő, de monológokra építő tere.

Az Idézésben a „viktoriánus” illúzió keretei között útjára induló Adeptus az Újraidézésbe érve ismét „viktoriánus” díszletek között találja magát. B. érezhető melankóliája a műfajtól vett búcsú véglegességét sejteti: „az immár özvegy Mrs. McCordle lassan beballag a házba, a főkomornyik pedig szertartásosan becsukja a kastély hatalmas szárnyas ajtaját. Nemcsak a film végét (Gosford Park) jelző szimbolikus gesztus ez, hanem egy korszaktól és ezzel együtt egy műfajtól vett búcsú is,...” (278. o.)

Az Adeptus nyomolvasásban való jártassága azonban segítségünkre siet. Felvillantja az Idézet egy nyomként értelmezhető képét: „Testet-lelket melengető puncsot szolgálnak fel faarcú, pakompartos inasok. Meghitt duruzsolás, csak itt-ott hangzik fel egy-egy hangosabb kacaj. Egymásnak koccanó jégkockák hangja.” (15. o.)

És a szövegben megbúvó, üzenő jelek miatt kételyeim támadnak. A forró puncsba kísérletként dobott jégkockák nem koccantak zajosan, talán mert a jégkocka is whiskyt kíván. Való igaz, ez már nem a jó öreg (pszeudo)viktoriánus Anglia, hanem a hard-boiled school Amerikája és talán egy másik történet.

„Szereti a krimiket? Én nagyon.” (Agatha Christie: Holttest a könyvtárszobában. Tatran, Bratislava, 1969, 78. o.)