Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. október / Bánki Éva Esőváros című könyvéről / Otthontalanul otthon

Otthontalanul otthon

     

Az elsőkötetes szerző regénye már az egyes, folyóiratokban közölt fejezetek megjelenésekor felhívta magára a kritika figyelmét, amit a Magvető erőteljes reklámmal fokozott, sőt nem kellett várni a könyv megjelenéséig ahhoz sem, hogy megfogalmazódjon az első olyan ítélet, amely a műfajtörténeti hagyományban, illetve az utóbbi évek magyar prózájának fejleményeiben való elhelyezésére is javaslatot tett. Szilasi Lászlónak a www.litera.hu honlapon kifejtett, majd a kötet hátsó borítójára emelt megállapítása a családregény műfajának a 20. század utolsó harmadára tehető megújulását kezdeményező Márquez hatására, illetve az Esőváros, valamint Darvasi László és Závada Pál közelmúltban komoly sikert aratott művei egymáshoz való közelségére hívta fel a figyelmet, ezzel pedig egyszersmind egy olyan műfajtörténeti folyamatra is, amelynek sajátossága abban áll, hogy egy, a 20. század első évtizedeiben lassan a populáris irodalomba száműzött olvasási kód váratlanul az elbeszélés olyan problematikájának reflektálására, illetve megjelenítésére teremtett lehetőséget, amely mindmáig nem nevezhető kimerítettnek. A családtörténet kezelésének új változatai egyrészt a kontinuitás vagy kauzalitás (minden narratív formáció elsődleges alakzata) diszkurzív funkciójának felülvizsgálatára, másrészt fikció és realitás, illetve realizmus viszonyának újragondolására teremtettek alkalmat: előbbi tekintetében pl. a történet nem organikus kontinuitásának lehetőségeivel szembesítettek (az itt tárgyalandó mű fel is sorakoztatja az ebben az összefüggésben emlegetni szokott jegyek többségét), utóbbi pedig az irodalmi szövegek referenciális státusát övező rendkívül bonyolult kérdések sokaságát is magával vonja, mint legutóbb pl. Esterházy „családregénye”, valamint annak Javított kiadása példájával. A „családregény” mindig képes arra, hogy szembesítsen a „fikció”, illetve egy „tisztán” irodalminak gondolt kommunikáció elhatárolásának nehézségeivel, mely utóbbi takaros körülhatárolására nem állnak rendelkezésre túlságosan kifinomult eszközök (ezt pontosan tükrözte a Javított kiadás körüli vita, különösen azon pozíciók zártságában, amelyek csak „esztétikai” szempontból véltek ítéleteket hozni a könyvről, mint ahogyan az is rendkívül tanulságosnak – és egyelőre teoretikusan feldolgozatlanul maradtnak – mondható, hogy a német irodalom tavalyi évét pl. regények kiváltotta személyiségi jogi perek sorozata tette emlékezetessé [és egyáltalán nem csak az ún. „sztárok” önéletírásai körüli botrányok esetében]).

Az Esőváros, persze, inkább az elsőül említett problematikához csatlakozik: a családi leszármazás és kontinuitás bonyolult ágrajzában, amely a kötet elején és végén is megtalálható, és amely formálisan felfogható olyan – a mű és környezete határát képező – paratextusként, amelyre Gérard Genette tipológiáiban biztosan lelhető egy külön kategória, meglehetős biztonsággal beazonosítható a szerző maga, ám ez a függelék éppen formája (kuszasága és bizonytalanságai) révén jut jelentőséghez, amellett természetesen, hogy az olvasó, hacsak nem rendelkezik az átlagosnál fejlettebb tároló memóriával, kénytelen rendszeresen vissza is lapozni hozzá (véletlen és távoli összefüggésként említendő meg, hogy a kortárs német próza egyik legjelentősebb szerzőjének, Sten Nadolnynak az új, 2003-ban Ullsteinroman címen megjelent művében található hasonló függelék: ennek a regénynek a paratextuális referencialitása azonban egészen más, amennyiben a nevezetes kiadót működtető család történetét beszéli el, méghozzá az Ullstein megbízásából és kiadásában!). Az ilyen visszalapozásokban tárul fel ugyanis, hogy az Esőváros koncepcióját ténylegesen a családtörténet kevert, helyenként megszakadó, illetve különféle szinteket összekuszáló váza határozza meg, egy olyan képlet tehát, amely egy organikus történetlefolyást idéz fel és bont is meg, felvetve azt a – teljesen kézenfekvő – kérdést, amely azt az elvet kutatja, mely a családi genealógia és a történet tényleges megszakítottságai között feltáruló szakadást áthidalja.

A regény eddigi fogadtatásában rendre tematizálódott (Szilasi említett megállapítása mellett Margócsy István kritikájában: Margócsy I.: „Száz éven innen és túl”, in Élet és Irodalom 2004/18) annak kérdése, hogy a történet alakításának ezen sajátosságai nem viselik-e túlságosan magukon Márquez nevezetes művének a (hivatását tekintve romanista) szerzőre tett hatását, s noha nem túl nagylelkű gesztus első regény esetében valamely világirodalmi minta túlzott hatását kifogásolni (különösen a hosszasabb alátámasztás lehetősége nélkül), valóban szembeötlőnek mondható jó néhány párhuzam, a „száz év” motivikus ismétlődésétől a két család kevert, helyenként tisztázatlan genealógiáján, az ismétlődő nevek fontos szerepén, a különféle események imaginárius úton, jóslat- vagy sejtésszerűen megelőlegezett vagy kísértetiesen ismétlődő előre- és visszavetítésein, az időszerkezet ciklikusságán át a történet végigolvasása és a halál pillanata közötti érintkezésig. Mindez azonban kevéssé vet árnyékot a szerző elbeszélői erényeire: a regény nyelve nem nélkülözi az eredetiséget és az emlékezetes megoldásokat, és bár kétségkívül némiképp egyenetlen (bár Margócsy erre vonatkozó kifogásai talán túlzottak), ennek inkább koncepcionális okai vannak, hiszen rendre az elbeszélés önreflexiós gesztusaiban érzékelhető (erről később); a történet alakításának kompozicionális struktúrája feszesnek és pontosnak mondható, ami alapvetően az elbeszélés tempójának sűrű váltakozásaira építkező narratív ritmus teljesítményéről tanúskodik.  

Az Esőváros története két, szorosan egybefonódó, a Csallóközben honos parasztcsalád sorsát bontakoztatja ki, amelyek különféle szálakon, elsősorban szerelmeken keresztül kapcsolódnak egymáshoz, úgy azonban, hogy a múlt folytatódásának alapvetően eltérő formáit testesítik meg. A Bujdosók családját a birtokukhoz való ragaszkodás, valamint nagy és erős ősök határozzák meg, akiknek életútját (illetve annak önértelmezését vagy családi legendáját) a szabadságharcban is részt vett előd prefigurálja, aki több értelemben is kísért a későbbi generációkban (öröklődik a neve, utódai valamilyen módon őt ismétlik, sőt maga is visszatérően megjelenik). Mindez persze az elbeszélő, Torma Imre perspektívájából látszik így, aki a másik család tagja, szíve szerint író volna, és egy csekély sikerű regényét éppen a Bujdosók történetének szentelte. A Torma család története, amelynek meghatározó tagjait az említett ágrajz „törekvőként” jellemzi, a megszakításoké és az újrakezdéseké (a regény egy olyan epizóddal indul, mely az elbeszélő apjának halálát mutatja be, amit az apa technikai újításának, egy „önjáró” cséplőgépnek a felrobbanása okoz, az egyik fiú elesik az első világháborúban, a főhős és életben maradt bátyja a következő háború utáni Magyarországon kezdenek új életet, sőt, lényegében a cselekmény tagolásának, ritmusának legfontosabb elvét az elbeszélő ismételt felkerekedései és visszatérései adják). „Az egyik családban mindig valami felrobban, az idő újra és újra erőszakosan megszakad, a másikban az öregek és a szellemek élnek a fiatalok helyett”, összegzi a múlthoz, a családi eredethez való kapcsolódás akadályait az elbeszélő, és az egymásra következő generációk javarészt valóban gyengébbnek tűnnek az előzőhöz képest: a történet egyik ismétlődő eleme a gyerekek halála, illetve ezek ellenpontja a túlélő apákban (maga a főhős a tabló szerint több mint 80 évig él, gyerektelenül, sőt, miután kényszerűségből másvalaki identitását kell felvennie, papírjai szerint egyenesen matuzsálem, míg a másik család alapítója szellemként tér vissza évszázadokon keresztül).

Mindemellett a családtörténet folytonosságának vagy folytathatóságának kérdése az elbeszélhetőség, illetve megjeleníthetőség problémájaként is megjelenik: a Bujdosók, akik „parasztregényben” akarják megörökíttetni magukat az író rokon által, történelmi klisékbe burkolják és torzítják a család történetét, amikor pedig ez utóbbi számára egy, a Felvidéknek szentelt monográfia szerkesztői munkálatai arra teremtenének alkalmat, hogy bemutassa azt a világot, amelyhez tartozik, személyes élettörténetek helyett különféle történeti legendákat, babonákat vagy puszta adatokat tud csak összegyűjteni. A történet alakításának egész koncepcióját tulajdonképpen, több esetben is és talán túl nyilvánvaló megfeleltetések révén, Torma Imre itt és másutt szerzett hasonló tapasztalatai tükrözik vissza, illetve fejtik ki: az író ugyanis rendre mágikus vagy mesés elemekbe ütközik, amikor szülőhazája, illetve családja múltját kutatja, ami rendre ahhoz a kérdéshez vezeti, miszerint „ki tudhatná, hogy nem a parasztoké-e a legmesterségesebb világ”? Noha regényét a történet szerint némiképp idejétmúlt anekdotázó munkájaként veti el a kritika, szerepe a saját történetéhez való viszonyában éppen ellentétes evvel: rendre inkább leleplezi vagy legalábbis kívülről láttatja azokat a kliséket, amelyeket az Esőváros története szerint nem az írói vagy irodalmi ábrázolás, hanem eleve az a világ hoz létre és tart életben, amelyet leírnak.

A családtörténet „mesterséges” mivolta tehát nemcsak az utólagos visszaemlékezésben, hanem már mintegy a család identitását kifejező vagy fenntartó önmegjelenítésben is kifejeződik, amelyet az elbeszélő főhős legtöbbször külső perspektívája közvetít: ritkán közvetíti a szereplők tudatának történéseit s a családok életét meghatározó különféle babonás vagy misztikus praxisokat, így elsősorban a halottakkal vagy távollévőkkel való közvetlen kapcsolattartást lehetővé tévő „szellemezést” kívülről, nem résztvevőként írja le, továbbá fontos kompozicionális szerep jut a családok írásos hagyatékainak, verseknek, naplóknak, levéltöredékeknek. Ez utóbbi pontosan jelzi az elbeszélő kettős elhelyezését vagy viszonyát a történethez: miközben része családja történetének, és azon belüli szerepének változása vagy alakulása meglehetősen intenzívnek nevezhető (különösen jól megoldott és árnyalt a főhős és bátyja közötti kapcsolat kidolgozása), mindig egyben kívülről is szemléli azt, amit a regény feltűnően sokszor írásos megnyilvánulások tanulmányozásaként visz színre, sőt az elbeszélő önmegjelenítésének visszatérő mozzanata az, amikor egyedül, a családtagok különféle irományainak „társaságában” ábrázolja magát. Ennek a kettős pozíciónak  a legnyilvánvalóbb bemutatása az a jelenet, amikor a főhős újságíróként tudósít a bátyja esküvőjéről: „A tudósító és a hivatalos tanú is én voltam, micsoda elbeszélő helyzet ez, jutott eszembe.”

Ez a kettős pozíció kétféle megvilágításba helyezi a történet kompozícióját, elsősorban időszemléletét. A regény időkezelését alapvetően linearitás, egyidejűség és ciklikusság bizonyos mértékű összjátéka határozza meg: a családtörténet időbeli lefutása, bár az egyes szálak különböző súllyal és a kronológiát időnként odahagyva kerülnek elő, lényegében rekonstruálható, másfelől azonban az események realisztikus síkja rendre a fikció olyan horizontjaiban jelenik meg, amelyekben éppen a családtörténet bizonyos elemei formálódnak át, azáltal, hogy időbeli előre vételük vagy ismétlődésük, illetve fikcióként jelölt vagy fikcionalizált elemekkel való összjátékuk révén egy szimultán kontextusba kerülnek, harmadrészt viszont a családtörténetet a befejeződés és az újrakezdés ismétlődő mozzanatai tagolják: a nyitóesemény, az „önjáró” felrobbanása később a szenvedély, majd az idő („e titokzatos önjáró”) metaforájaként ismétlődik, ami az idő hatalmának befolyásolhatatlan, leállíthatatlan, de pusztító s ennyiben előrehaladásának folytonosságát rendre megtörő működését jelölheti. Ez az időszemlélet meghatározza a regény fikcionalitását is, hiszen ez utóbbi éppen azon alapul, hogy a diegetikus sík elemei rendre új összefüggésbe kerülve fikcionalizálódnak, mintegy észrevétlen (bár a regény olvasása során eléggé kiszámíthatóvá váló) átmeneteket teremtve valamely másik, fiktív kompozícióba.

Fikció és realitás keveredése azonban, minthogy elsősorban a főhős történeteiből vagy vágyaiból indul ki, amelyek mint ilyenek is megjelennek, inkább az ilyenként nyilvánvalóan meg is jelölt elemekben válik uralkodóvá, és nem tekinthető az egész kompozíciót átjáró effektusnak. Ez utóbbi egyik sajátosságát azok a betéttörténetek képezik, amelyek eltérő és különböző mértékben hatékony módokon keretezik vagy éppen szakítják meg a családtörténet előrehaladását: ezek részint specifikusan a határ konvencionális kronotoposzát dolgozzák ki, amelyek ráadásul az otthon hiányának különböző formáit közvetítik (ilyen egyfelől a mesék közt, „örökös jelenről szóló történetek” közt élő cigányokkal eltöltött idő a „Határsávban”, másfelől a gettóból menekülő fiatal zsidók története egy másik határvidéken), mint ahogyan valamilyen módon ezt teszi a Petőfi Oroszországban és Petőfi Amerikában című fejezetekre szétbontott fikció is (a regény talán kevésbé emlékezetes részei), amely a szövegben másutt is előkerülő kronotopikus és tematikus elemek repertoárjából kiemelt mozzanatokat (menekülés az otthonból, háború, szabadságharc, történeti események és klisék a főhős iskolai olvasmányaiból) egy időtlen, illetve máskor utópisztikus színezetű közegben kombinálja.

A családtörténet időbeliségének másik említett aspektusa éppen azokat a tényezőket világítja meg, amelyek – így az elbeszélő és az elbeszélt események közötti távolság, illetve a családi és társadalmi környezet megjelenítésének „mesterséges” komponensei – a történet közvetítésének vagy közvetettségének diszkontinuitásait tárják fel. A főhősnek az eredeti „parasztregény” elbeszélhetetlenségére vonatkozó reflexiói, a családi hagyomány sajátos megkettőződése (egy szerves, „kívülről” megérthetetlen és ellenőrizhetetlen kommunikáció – pl. a „szellemezés”, illetve a későbbi generációk víziói különféle telefonközpontokról és az internetet megidéző „Csallóköz Project” – egyfelől, az írásos hagyatékok megfejtésének nehézségei másfelől), valamint azok a rendre visszatérő véletlenek, amelyek a család sorsát irányítják, feszültséget teremtenek az elbeszélt történet folytonossága (valamint az általa hordozott vagy továbbhagyományozott identitás) és e történet létrehozása vagy közvetítése (és így azok, akik identitását ez a történet állítaná helyre vagy tárná fel) között. Számtalan apróbb és nyilvánvalóbb jele van ennek a feszültségnek a szövegben, melyek közül a motivikusan, illetve tematikusan legkiterjedtebb a különféle tulajdonnevek megsokszorozódásában ismerhető fel: miközben mindkét családban generációkon keresztül ismétlődnek ugyanazon keresztnevek, az elbeszélő főhős, illetve a regény helyszíneinek egy része – elsősorban a történeti viszontagságok következményeképpen – rendre nevet vált, ami aztán Torma Imre polgári identitásának teljes lecserélésben kulminál. Ugyanazon helyszínek, a történet ugyanazon szereplői cserélnek neveket és otthonokat, s ez utóbbi leginkább abban az értelemben jelölhető ki a családtörténet valóban „történeti” tapasztalatának, hogy az az otthon és az az identitás, amit a családtörténet megalkot vagy helyreállít, éppen a történetté alakítás vagy a megjelenítés során távolodik el vagy kérdőjelezi meg a szerves odatartozás lehetőségét. Ahogyan a Bujdosó Anci verseit értelmező főhős kifejti, a családi hagyományozódásban egy olyan, „régi” világ látszik visszatérni, „amelyben a szerepeket elfeledtük, de amelyben észrevettük, milyen otthontalanul vagyunk otthon mindegyikben” (amit több irányból is alátámaszt, valamint a történet folytonosságával állít szembe a határ-kronotoposz, illetve a szereplők örökös elvágyódása). A szereplők azonosulása az őket elbeszélő történetekkel, amint azt a főhős bátyja, élete végén a rendszerváltás történeti fordulatával szembesülve, nem minden politikai jelentés nélkül, kifejti, nem eredendően adott, hanem éppen hogy egy kényszerű vagy esetleges fejlemény következtében jön létre, olyasfajta konvencióként, amely talán elkerülhetetlenül szükséges az életben maradáshoz („Csak arra gondolj fiam, amit meséltél, a Nepomukit egy megalázott országban a jezsuiták vezették be, hogy ezzel is ellensúlyozzák Husz Jánost, a nemzeti szentet, de mikor az ifjúcsehek ki akarták telepíteni a nemzeti történelemből, kiderült, hogy a nép már szereti. Így hát bukásuk órájában, mondtam, te már szimpatizálsz az új kegyelmesekkel, a párttitkárokkal. [...] Én nem Kádárról, hanem az emberekről beszélek, mondta, akik így vagy úgy, de megszeretik a saját történetüket.”).    

Komolyabb kritikai észrevétel talán egyedül az ennél didaktikusabb reflexiókat, illetve egyáltalán az irodalmi (ön)reflexiók szintjének megoldatlanságát illetheti (egyébként nagyon más irányból, de szintén erre fut ki Margócsy említett kritikája is). Noha a narratív struktúra a regény vége felé ügyesen kettőzi meg az elbeszélő pozíciót (vagyis, s talán evvel is kellett volna kezdeni, Torma Imre perspektívája nem tekinthető kizárólagosan azonosnak az elbeszélőével), amennyiben az addigiakat elbeszélő főhős úgy jut el saját halála pillanatához (és e pillanat megírásához), hogy sejthetővé válik, történetét talán éppen említett, a történet szerint írónak készülő Éva nevű unokahúga írja végig, jegyzi le vagy szerkeszti egybe (ily módon éppen ezen műveletekben rejlik, végső soron, a családtörténet folytonossága), ám mindez nem világítja meg az addigi irodalmi utalásokat. A történet alakítását gyakran kommentáló Torma Imre (akinek akkor is, amikor esetenként – mint újságíró vagy mint könyvtáros – dolgozik, mindig szövegekkel van dolga) megjegyzései (amelyek közt az „elbeszélő helyzetre”, a „mindentudó elbeszélőre” tett hivatkozások is ismétlődnek) a zárlat fényében talán nem is az ő, hanem lehetséges szöveggondozójának perspektívájára utalnak, ugyanakkor jobbára csak ismétlik vagy kiemelik (és gyakran le is egyszerűsítik) a történet alakításának azon, igen termékeny problematikáját, amit jelen kritika fentebb a történethez és az időhöz való viszonyulás kettősségeként igyekezett megragadni. A főhős életútját kísérő, de csak sporadikusan felbukkanó irodalmi élmények (a „parasztregény” sorsa, illetve Egon Erwin Kisch, sőt Kafka – némiképp zavaros kontextust teremtő – feltűnése) sem igazán járulnak hozzá az önreflexív szint termékenyebb kibontakoztatásához. Talán ez is azt jelzi, hogy az Esőváros nem az a könyv, amely új perspektívákat nyit meg a családregény legújabb kori sikertörténetének megértéséhez, hiszen alapvetően az ez utóbbit kiváltó, bevált recepteket követi, mindezzel együtt intelligensen és ötletesen megírt munka, amely igazán figyelemre méltó írói kvalitásokról tanúskodik, s ennyiben több, mint pusztán egy ígéretes pályakezdés bizonyítéka.