Bumgártész

A két kőfaragó barát története

Mnemossya különleges tartomány, mely a nyári délutánok szellőjéből, nagy esőcseppekből, a hógolyók frissességéből, a rózsák harmatából, az éjszaka titkában illatozó haj hullámzásából jött létre, abból a hullámzásból, amelyet örökkévalónak szeretnénk érezni.

Amikor Baltasar da Fiesole mester műhelyét elhagyták, már mindketten betöltötték tizenkilencedik életévüket. Buzgott bennük a vágy, hogy az inasévek alatt kovácsolt nagyszerű terveket megvalósítsák; olyan kolosszusról álmodoztak, mint amilyent a Pratolino-villa parkjában faragott sziklába Giovanni da Bologna, avagy olyanokról, amelyeket Carrarában a márványba faragtak volna bele egyenesen az eredeti lelőhelyeken; küklopszokról és Góliátokról és a titánok bukásáról álmodoztak, és megelevenedett hegyekről mindenütt, ahol csak jártak. Csodálatos forgatókönyveket állítottak össze a törpék és a gigászok között dúló heves háborúkról. Az óriások iránt valamiféle gyöngédséget éreztek. Inaskodásuk második vagy harmadik évében még Pantagruel őseinek a díszfölvonulását is elképzelték a Belvedere erődtől a Római kapuig, a ciprusok sétányán. Minden óriást más és más kőből kellett volna megfaragni: Calbrótot mészkőből, Sarabrótot bazaltból, Atlaszt kristályból, Góliátot fekete márványból, Erixet lávakőből, Eriont jádéből, Porfíriót porfírból, Enceládot andezitből, Agathót agátból, Adamastort gránitból… Föltették magukban, hogy megvalósítják Michelangelo ember formájú harangtornyának a tervét: a mű egy guggoló férfit ábrázolt volna, kinek lábai közt bódék és műhelyek, a fejében pedig harangok lettek volna, amelyek hangjai egy óriási, szélesre nyitott szájon jöttek volna ki.

Arra vágytak, hogy egy új Nagy Sándorra bukkanjanak, kinek szobrát az Athos hegy óriási tömegéből faragják ki azért, hogy a kőkolosszus nyitott tenyerébe egy egész várost építhessenek föl. De nem jelentkeztek ilyen dicső mecénások, kik a világ megváltoztatásának a missziójával fölruházzák őket. Eltűntek az ember formájú városok megépítői és elképzelői, ama vivere humanus álmodozói, eltűntek az eszményinek a megteremtői, a titánok, minthogy az a világ, amelyben éltek, szemükben csak a törpéké volt.

Mindketten ugyanazt az álmot álmodták, még mindig azt, melyet Leonardo Bruni a Laudatio florentinae urbisban bemutatott: a hajdan dicső Firenze álmát álmodták. Noha csak egyikük született Firenzében, minthogy a másik siennai volt, mindketten hódolattal szerették ezt a várost; gyakran fölmentek a környező magaslatokra, és a Laudatióból olvastak fel egymásnak: „…Mondom néktek, hogy amint egy pajzson sok olyan festett és bevésett kör van, melyek mesterséges módon egymást körülzárják, és az utolsó, a középponthoz közel álló is oly módon van körülzárva a többi által, miként az umbó, a pajzsgomb a pajzs közepén, ugyanúgy, mint az önmagukat egymásba záró köröket, láthatjuk a tartományokat is szétterülni és elkülönülni, s közbül a várost, mely – lévén a legfőbb – mindenek a központjában áll. A várost falak és szép külvárosok veszik körül; a peremvidéket meg villák, ezeket hasonló módon más és más földek és kastélyok, és mindezeket együtt, mintegy nagyobb körként, az utolsó környező tartomány…” Az idegenek elképedtek, amikor messziről, valamelyik magas hegyről, ilyen művet és ilyen nagyszerűséget láttak… ilyen kiterjedést és ilyen díszletet.

Az inasévek lezárultával egy időben, melyek különben megengedték nekik, sőt, egyenesen elősegítették az Utópiába, valamint az egyéb égi várakba való zarándoklatokat, a két barátnak, a társadalomba lépve, egy csapásra annak a világnak külső és távolról sem eszményinek nevezhető feltételeivel kellett szembesülnie, amelyben élt. Ezek a feltételek, valamint az életkörülmények és saját természetük különböző hajlamai arra kényszerítették őket, hogy a csigaház-műhely elhagyását követően nemsokára különböző utakat válasszanak saját sorsuk hívásának engedelmeskedve. Az a barát, akit nem hívtak Anselmónak, hamarosan bolondul szerelmes lett, és kisvártatva megnősült, az a barát pedig, akit nem hívtak Lotariónak, mindinkább egyedül érezvén magát, elkezdte járni a világot, azt gondolván talán – miként a cervantesi történet igazi Lotariója –, hogy nem jó dolog, ha túl sokat jár a nős barát házához.

Most pedig, annak érdekében, hogy elkerüljem a félreértéseket, amelyek a híres író szereplőinek a lemásolásából származhatnának, egyszerűen elhagyom őket, és az enyéimet ezentúl Undinónak és Tindarónak fogom hívni.

Tindaro tehát elhagyta Firenzét Velencéért. Néhány hónap múlva Velencét is fölcserélte Génuára. Aztán Milánóba ment, s onnan Bolognába, aztán meg Veronába, Páduába, Cremonába, Luccába, Bergamóba, és másfél esztendő múltán visszakerülvén Génuába, fölszállt egy portugál gályára, amely nemsokára az Újvilág felé indult.

Nem tudom, megérkeztek-e valaha azok a levelek, amelyeket barátjának, Undinónak írt úti kalandjairól, de ezek nagyon hasonlítottak azokhoz, amelyeket én kaptam a Költőtől, az én barátomtól, a líceum elvégzését követő első években. Mint például ezt:

„A legszomorúbb bolyongás a meleg és a szerelem dzsungeljeiben megy végbe…

A nyár nem a költők évszaka; a nyár a természet óriási költeménye; nyáron a költők leszállnak a földre. A Nap – puha illat – elcsigázottan pihen az égen.

Semmi nem tesz olyan jót a lélek egészségének, mint ha reménykedve bele veted magad az ismeretlenbe. Tagadhatatlan, hogy elveszhetsz, de ha mégis épségben megúszod, tudod, hogy semmi aljas nem alázta meg a létedet. Most rövid időre farmer vagyok; festek. Nagyon leköteleznél, ha néhány könyvet küldenél nekem.

Írj, mi történik veled; régóta nem beszéltünk a festészetről! Majd még írok.

A te nagyon boldog barátod.”

A levélben, amely Tindaro aláírását viselhette volna, a „festészet” szót „utópiának” kellett volna olvasni.

Már inaséveik első éveitől mindkettőjük állandó foglalkozása volt az ideális várak építéséről szóló kézikönyvek fölkutatása. Megszerezték Cesare Cesarino fordításában Vitruvius egyik ragyogó fóliánsát:

Di

LUCIO VITRUVIO

POLLIONE

ARCHITECTURA

libri dece traducti da latino

in volgare, affigurati, commentati e con mirando ordine insigniti;

per il quale facilmente

portai trarre la moltitudine de li astrusi

e reconditi vocabuli e li soi loci

e in essa tabula con summo studio

expositi e enucleati

ad immensa utilitate

di ciascuno studioso e benivolo di essa opera,

Farindola,

Andolfo da Ponte,

1555

Olvasták a Philaretének nevezett Antonio Averlino és Francesco di Giorgio Martini traktátusát, valamint Leon Batistta Alberti De re aedificatoriáját. Alberti művének első könyvében a következőket olvashatták: „…Amiképpen az állati szervezetben minden testrész összhangban áll az összes többivel, azonképpen egy épületnek is minden része összhangban kell álljon a többivel.”

Az élő szervezetként fölfogott város gondolata mindkettőjüket lenyűgözte: „Miképpen a testben is minden testrésznek megvan a maga mértéke és tökéletes vastagsága, ugyanúgy kell látnotok a városokban is az épületeket. És hogyha a várost nem alakítják át erőddé, a főhelyet tartsátok fönn a templomnak, hogy az előtte fekvő téren keresztül összeköttetésben lehessen a lovagi palotával… és ugyanúgy, miként a szemek, a fülek, az orr és a száj, a vénák és más szervek és részek a test bensejében és a test körül ennek szükségletei szerint vannak elrendezve, ugyanígy kell eljárni a városok esetében is…”

Abban a korban voltak, amikor az ember fölfedezi a világot. Tudták vagy gyanították, hogy nagyok és számosak a földnek csodái, és tudták, hogy akármilyen sokat is fognak élni, nem láthatják meg az összest. És még hallották vagy olvasták volt azt is, hogy hiába ismersz meg mindent, ha nem ismered meg önmagadat. Ekképp mindinkább teltek-múltak a napok, s mentől többet tudtak meg a világról, annál inkább világosodott meg számukra az – noha nem egyfajta, különös félelem és borzongás híján –, hogy a legnagyobb csoda éppen ők maguk, önnön lényük. Kíváncsian nézték magukat a tükörben, hogy megtudhassák magukról, kicsodák. Aztán a körülöttük levő embereket tanulmányozták; nekik ez egy régész munkájának megfelelő tevékenységnek tűnt: azon gyötrődtek, hogy némely régi, anatómiai szakkönyv alapján és némely olyan szövegtöredékből, amelyre rábukkantak, az emberi fellegvár eredeti alakját állítsák helyre. Azt olvasták, hogy: „Az ember az ég számára teremtődött… A fej a lélek palotája, a lélek képességeinek az udvartere… Aki a lelket akarja látni, keresse azt a szemben, aki hallani akarja őt, keresse meg a szájban, és aki beszélni akar vele, keresse a fülekben…” Természetesen a nagy fejedelemről, a Lélekről volt szó. Megpróbálták ennek eszményi képét újra megalkotni. Ezer, régi elixírrel, filozófiai esszenciákkal és irodalmi eszmékkel megtöltött tekervényes csövön keresztül megkísérelték a tiszta öntudatot, tiszta ítélőerőt és tiszta szeretetet leülepíteni avégett, hogy létrehozzák a Tiszta Embert. Egyenként fölfalták Francesco Doni, Francesco Patrizi, Lodovico Agostini utópiáit, a Napvárost és Zuccoli Evandriáját. Az igazat megvallva, fölháborodtak. S kivált Undino szenvedett a tökély hiánya miatt.

Egyik nap, mikor éppen Vitruvius könyvét olvasta, egy kitárt karú, körbe bezárt férfi képe ragadta meg figyelmét. Hosszabb ideig szemlélve az ábrát egy adott pillanatban úgy tűnt, hogy a férfi körbe-körbe kezd forogni önnön köldöke körül. Az elején ez a forgás csupán a könyvoldal síkján zajlott, de a következő pillanatokban kiszakadt ebből a síkból, és a lapra merőlegesen kezdett forogni, lentről fel, s aztán jobbról balra, s a három forgásirány egyre gyorsabb egyidejű mozgássá szerveződött, s ez teljesen elszédítette. Azt álmodta aztán, hogy egy nyugodt nyári délután a tenger partján sétál – avagy óceán volt? –, és hogy az egész udvar elkísérte őt, tudniillik fejedelem vagy főpap volt. És míg az udvari bolond éppen egy tréfás történetet mesélt a Halottak Könyvéből, látta volt, hogy az óceán hullámai fölkorbácsolódnak, és bőszen a szárazföld felé tartanak. Nagyon habosak voltak és fülsiketítően zúgtak, s a habok közül hirtelen kiemelkedett egy óriási kőgolyó, mely akkora volt, hogy elfért volna benne egész palotája, kertestül és környékestül. A kőgolyót egy darabig a hullámok hordozták, majd a tengerparti szellők fölemelték az égbe. A gömb közepéből nagyon éles, csillagszerű fénysugár tört elő, és ez azonnal el is kezdte a világegyetem meghódítását… Az ezt követő napokban, hetekben és hónapokban egy elég nagy, fehér márványból való gömböt faragott ki. Elfért volna benne egy jól fejlett ötéves gyermek. Mikor megvolt, megmutatta Tindarónak. Ez utóbbi nem volt túlságosan elragadtatva tőle, de azért megdicsérte a szabályos gömbölyűségben és a felület finom csiszolásában elért mesterségbeli tudást. Amikor azonban megtudta, hogy a kőgolyóba Undino az eszményi embert zárta volna, akiről mindketten álmodtak, nevetésbe tört ki, mondván, hogy ez természetesen vicc, bár ragyogó vicc. Keserűséggel állapította meg, hogy a hajdanvolt, Michelangelo korára jellemző teremtőerőből mostanra csak a VICC maradt meg.

Aztán a maga során Tindaro is megmutatta Undinónak az eszményi épületek tervrajzait:

A DERŰS SZÁMŰZETÉS villája,

a BÓDULT ÉNEKES háza,

a TÉRKÉPEK DZSUNGELÉNEK udvara,

az UTOLSÓ GYALOGOS kastélya,

a NAGY ÁBRÁNDTEREMTŐK palotája,

a VÁLASZ NÉLKÜLI KÉRDÉSEK udvara.

Eme utolsó tervrajz fölé egy több kérdést tartalmazó föliratot helyezett el:

Miért nem voltak az első emberek gyermekek?

Miért fáraszt a mellettünk alvó kéj? .................................?

Inaskodásának befejezése után Undino még nagyobb hévvel folytatta az utópikus világok keresését és földerítését. Ámde sok ideje nem maradt erre, mivel egy állandóan növekvő család életét is biztosítania kellett. Mindenféle apró-cseprő munkát vállalt, jelentéktelen megrendeléseket, oszlopok, lépcsők, mellvédek fölújítását régi palotákban, dísztárgyak és halotti emlékművek restaurálását.

De kialakította magának azt a szokást, hogy napjában legalább egyszer megnézze a körben lévő férfi titokzatos képét hosszan elmélkedve a látottakon. Ez a kép majdnem mindig rejtegetett valamit számára. Volt, amikor úgy tűnt, hogy egy helyett két ember van, az egyik háttal a másiknak, máskor úgy, hogy egyetlen, két testtel és egy fejjel rendelkező alakról van szó. Egy másik alkalommal úgy látta, hogy a körben szereplőnek két arca van, hogy az egyik arc jelképezi a jövőt, a másik a múltat, a szereplő maga pedig a jelent. És még egy másik értelmezést is adott neki: az egyik arc az Emlékezés, a másik pedig a Képzelet volt. Aztán éjjeleken és nappalokon át kínlódott, hogy nevet találjon a mesebeli teremtménynek. Egyfajta Janus volt, de annak látható mindkét arca, míg a körön belüli szereplőt nem lehetett önnön teljességében megismerni. „A jövő és az elképzelés a nem-tudottba marad beburkolva”, mondta magában. Meg volt győződve arról, hogy minden dolognak megvan a maga láthatatlan arca, és hogy a valóság fonákja a valótlanság és megfordítva. De hogyan tudhatta volna meg, melyik az egyik, és melyik a másik? Azt gondolta, hogy ugyanúgy, miként a sötétség fénnyel való találkozásakor van egy olyan rész, amelynek ÁRNYÉK a neve, a Valóságosnak az Eszményivel való találkozásakor is kell léteznie egy sávnak, egy semleges területnek, amely nem az egyik és nem a másik, illetve az egyik is és a másik is, és ez talán éppen a titokzatos JELEN.

Volt tehát a valós kép, amit látott, az eszményi kép, amit elképzelt, és volt a kör, amely mindkettőt magában foglalta: a valóság teljes érzékelése tehát három részből állt. Ez a felfedezés titáninak tűnt számára, méltónak ahhoz az univerzális emberhez, akiről álmodozott. Ímé a világ, amelyet keresett! Megtalálta! És a Mnemossya nevet adta neki.

Attól a pillanattól kezdve valahányszor a vitruviusi ember képére tekintett, az elkezdett mindhárom irányba forogni, s egy állandóan növekvő gömbbé alakult. Folyton-folyvást növekedett, magában foglalta őt, a helyet, ahol volt, a várost, néha az egész látóhatárt. Ott, a gömbben minden átalakult. Ő maga is más lett; ráébredt annak a ténynek tudatára, hogy akárhol is lenne a térben, ő marad az egész Világegyetem központja, és hogy minden dolgot vagy lényt ugyanilyen központnak lehet tekinteni. Ezzel a tudattal látott neki lelkesen oszlopokat, oszlopocskákat, oszlopfőket, boltköveket, mennyezettartó záróköveket, gyámköveket, fonott díszítésű, óriás süveggerendákat, félpilléreket és köveket faragni ama mnemossyai város épületeinek és falainak, amelyeket meg akart építeni.

Mindezen idő alatt Tindaro bejárta majdnem az egész világot, és sikerült némely építészeti elképzelését megvalósítania. Ugyanakkor sikerült számtalan fura tárgyat összegyűjtenie, amelyekből, midőn hét év múltán Velencébe visszatért, berendezte a Különlegességek és Csodák Irodáját. Megnyitott egy bódét is, ahol ilyenszerű tárgyakat adott el és vásárolt föl, illetve csereberélt az érdeklődőkkel. A viszontlátás öröme hatalmas volt, leírhatatlan.

Azokban az években, mikor távol voltak egymástól, Undino azt a szokást alakította ki, hogy egy leveles füzetbe írt Tindarónak. Levelét így kezdte:

„Mindezen években lázas türelmetlenséggel vártam arra, hogy megtudjak valamit felőled. Azt hiszem, fölfedeztem egy utat! Alig várom, hogy írj. Olyan furcsa, hogy írok neked, mintha tudnám, hol vagy, és mit csinálsz, s mintha te is tudnád, mit csinálok én. Egy dolgot tudok biztosan: velünk csoda történik!

Hol vagy? Mit csinálsz? Valójában meg akartam kérdezni tőled, hogy még mindig azoknak az elbűvölő szereplőknek a társaságában vagy-e, akik inaséveink alatt velünk voltak? Nekem csak most sikerült igazán fölfedeznem és megértenem őket. Olvastam néhány alapvető könyvet, és elmélyültem a valóságban. Annyi fontos dolog történt az életemben! Gyanítom, a tiédben is. Óriási erőfeszítésekkel próbálok rád érezni, téged elgondolni, és meghatározni, ha lehet, jelenlegi létezésed koordinátáit. De nem sikerül.

Faragok; nagyon boldog leszek, ha majd megmutathatom neked munkáimat. Most nagyon kevés dolog érdekel, hisz figyelmem elsősorban a művészet által történő szellemi beteljesülés rituáléja felé fordul; olyan út ez, amelyiken különleges óvatossággal haladok, mintha a lehető legpuhább szőnyegre szórt üvegszilánkok vagy éles, hegyes kristályok között kellene lépdelnem.

Nehezen tudom rendszerezni gondolataimat és érzéseimet… Az élet eseményei kiszámíthatatlanok és titokzatosak. Öt gyermekem van: úgy hívják őket, hogy Tindaro, Laura, Leonardo, Hermia és Leandro. Annyira harmonikus önnön szféráiban a valóság. Annyi mindent kell még neked mondanom! Mindent megvalósítunk, amit elterveztünk! Sohasem éreztem magam boldogabbnak és nyugodtabbnak, mint mikor tudtam, hogy szükséged van rám, és hogy éppen ezért háborgatsz.”

A visszatérés ellenállhatatlan vágya többször is elvezette Tindarót Baltasar mester műhelyébe és azokba az utcákba, amelyeken hajdan együtt csatangoltak. Ezeket a gondolatait egyszer le is írta utazónaplójába:

„Szeretnék eredeti célt találni életemnek. Vajon létezik ilyen? A példák és a történelem azt mutatják, hogy nem! Nagyon is meg szeretném hazudtolni a példákat és a történelmet, nagyon is meg szeretném hazudtolni a halált.”

Itáliába visszatérvén Tindaro Velencében telepedett le. Minthogy nagyon szívén viselte azt, hogy érdekesség- és csodaboltját fölfejlessze, el kellett telnie néhány hónapnak, hogy el tudjon utazni Firenzébe, s ebben a várakozási időszakban barátságuk, amely annyi ideig parlagon hevert, a levélváltás által táplált újjáéledt lelkesedés folytán még élénkebben támadt föl, még teljesebbé vált, mint hajdan.

Kedves barátom,

Furcsa, de megmagyarázható, hogy az ember halasztja a fontos dolgait, és előnyben részesíti a jelentékteleneket. Az a bizonyosság, hogy össze vagyunk kötve, és hogy a szellemi egymáshoz tartozásunk széttéphetetlen, azt eredményezte, hogy elhanyagoljalak, és egyéb dolgoknak tulajdonítsak fontosságot.

Volt még egy másik oka is a hallgatásomnak, amely abból adódott, hogy nehéz volt számomra megszokni a kialakult új körülményeket, nevezetesen a házasságodat, amely akkor számomra úgy tűnt, hogy barátságunk legmagasabb szintű elárulása.

Ez természetesen az új helyzet meg nem értéséből fakadt, és részemről az ostobaság pillanatnyi megnyilvánulása volt, és később sok szenvedésembe került.

De nem sajnálom ama perc ostobaságát, mivel, úgy tűnik, a balgaság néha, mint most is, némely virtuális beteljesülések és örömök sója.

Régente, mikor beszélgettünk, az az érzésem volt, hogy agyaggá változunk, és hogy a beszélgetés folyamán ez az agyag egy fazekaskorongra kerül avégett, hogy a gondolatok öntvényében aztán egy nagyszerű antik vázává alakuljon; az idő múlásával ez a váza lényeggel telítődött, ami olyan volt, mint a bor, amely minél inkább öregedik, annál inkább nemesedik, annál inkább lesz részegítő és az életkörülmények ingatagságán uralkodó. Aztán ostobaságom folytán, melyet a te jóérzéshiányod is táplált, ez az amfóragaléria összetört, és én a cserépdarabok közt hánykolódtam. De most azt hiszem, hogy ezek a cserépdarabok valami ismeretlen erő által vezérelve összeállnak, s ama vázák körvonalait új alakban állítják össze, vagyis teljesen más fényben. Némely repedés lehet, hogy marad még rajta; az a tény, hogy családod van, sok kötelezettséget ró rád, s ezek a veled való, sokat vágyott kalandokat elrabolják tőlem. Ellenben mindent meg fogok majd tenni, amit csak lehet, hogy alkalmazkodjam ezekhez az elégtelenségekhez. Türelmetlenül várom, hogy találkozzunk, hogy újra bogozzuk a fonalat egy rubinvörös borba mártogatott arany-párbeszéddel.

Azt hiszem, hogy nagyon boldogok leszünk!

„Szeretett Tindaróm,

Olyan összecsengő szavakban kifejezett gondolatokat szeretnék most neked ajándékozni, amelyek szellemi állapotomat tükrözik; de akármennyire is igyekszem szavakkal kifejezni őket, ezek a szavak tökéletlenek maradnak. És ez megriaszt. Szörnyűséges torzításoknak, amolyan anamorfózisoknak tűnnek. Lenyűgöznek bizonyos háromdimenziós, hatalmas rendszerek méretei, melyek az ÁLTAL fejezik ki magukat, az érzetek »által«, a gondolat »által« és az elképzelések »által«.

Noha nincs megadatva nekem a költői megfogalmazáshoz szükséges tehetség, mégis egy számomra eddig ismeretlen rituálét próbálok ki. Fölfedeztem Mnemossyát! Azt, amit szavakban el lehet mondani róla, azt el fogom mondani neked, azt pedig, ami kifejezhetetlen marad, az úgyis mindenképpen ama elrejtett fonalrendszert képezi, amely összeköt bennünket, és nemcsak bennünket, hanem minden embert, minthogy ez, ő, a mi mindannyiunk alapzata. Tudom, sokszor vétettem ellened, kapkodtam, és nem ellenőriztem gondolataim és érzéseim. Tudatában vagyok azon üres tereknek, amelyek kettőnk között húzódnak, de állandóan azt akarom, lehet, annál inkább – hogy közelebb kerülj énhozzám.

Mindent csupán az általam faragott kövek által szeretnék tudomásodra hozni. Nemrégiben belém villant egy gondolat: természetesen te is ismered. A világegyetem mint óriási gömb, amelynek felülete nincs sehol, a középpontja pedig mindenütt megtalálható. Ez a gömb az a valóság, amelyben különböző burkokon élünk. A legfölső burok az érzékek által fölfogott valóság; a középső a gondolatoké, a mag a lélek. Egy háromburkú bolygó képe üldöz, amelyen számos nép él örökké tartóan utazva egyik burokról a másikra. Igyekszem leírni a valóságot! Azt hiszem, megtaláltam azt a nyelvet, amelyen meg tudnám ezt tenni. Valójában ez az, amiről találkozásunkkor beszélni fogunk.”

Az erre a levélre adott válasz egy másik korból érkezett meg számára, aláírója az én barátom, a Költő.

„…Én nem akarom mindenféle valóság, élmény vagy érzelem leírását, mindezek egyenes megírását, én egy élmény elmozdítására vágyom; számomra minden a negyedik dimenzióban jelenik meg: az időben, a többi dimenzió mind csak leírás. Mikor adhatok vajon majd alakot egy tekintetnek, egy álomnak, egy erőnek, egy lényegnek? Az élmény, akármennyire is telítve legyen boldogsággal, nem elégít ki, ha nem tudom kifejezéssé átalakítani, s evégett szükségem van olyan jelekre, melyek úrrá tesznek és nem rabszolgává. Minden leveled az alkotásról szóló olyan költemény, amely esztétikailag megörvendeztet, amelyben az Ígéret Földjéről és a múlandóság értelméről beszélsz.

Ha téged hatalmas, háromdimenziós rendszerek nyomasztanak, engem a szervetlen valóság, a nyersanyag nyomaszt. Ezt Te uralod, vagy úgy tűnik, hogy uralod, átszellemíted, s a lelket – melynek boldog rabszolgája vagy – megéled. Én másféle élményeket szeretek, a patetikusakat. Számomra a legfőbb rossz a törvények, ellenszerük pedig a fájdalom. Minden pillanatban a megelőző pillanatok következményének érzem magam; képtelenségem arra, hogy eljövendő következtetéseknek legyek az oka, táplálja fájdalmam, s ez a képtelenség a fűtőanyaga annak a tűznek, amit oly találóan, valótlanságnak neveztél.

Abból a tűzből, ami bennem ég, mikor alkotok, csupán az élettelen füstöt hozom a felszínre. Ha majd a fölszínre tudom hozni a tüzet, megszűnök egyszerű szereplő lenni, akkor majd meg fogom ismerni önmagam. Addig csak a Káosz beszél a maga megfejthetetlen jeleivel, amelyek mindenféleképpen értelmezhetők. Alig várom, hogy lássam tárgyiasulásaidat!”