Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. október / Camus esszéi

Camus esszéi

     

Camus esszéi, már vagy tíz éve nézem-olvasom őket, több mint tíz éve, hiszen a magyarra fordított esszéket tartalmazó kötet 1990-ben jelent meg – a rendszerváltozás nélkül ebből sem lett volna semmi –, s hát persze még így is hiányoznak belőle fontos szövegek. Most is, s ’90-ben is óriási megkésettség, talán már szólni sem érdemes róla, hiszen mindig az vett-vesz körül bennünket. Az esszék közül a fiatalkoriak 1935-ben és 1936-ban íródtak, igaz, újbóli megjelentetésükhöz Camus csak jó másfél évtizeddel később járult hozzá. De hát nem is ezek az adatok a fontosak – dehogynem, majd látjuk, hogy igencsak fontosak –, hanem az, hogy a Sziszüphosz mítosza 1942-ben íródott, magyarul kötetben majdnem ötven évvel később jelent meg, ez a gond, ha még számon tartja valaki ezeket.  A Közöny ’42-ben, A pestis ’47-ben íródott, A bukás ’56-ban, vetítsük rá mindezt a mi időszámításunkra, egészen más ritmus szerint mozgott nálunk az idő, mint másutt. Camus-t az én gondolkodásom a hatvanas évekhez kapcsolta, igaz, csak visszatekintve, hiszen a hatvanas években, különösen az igazi „hatvanas években” még gyerek voltam, hozzám inkább csak hírük szerint leszivárgó „viták” jutottak el. Aztán jött az egzisztencializmus hazai utóhangja, az egzisztencializmushoz csatoltak boldog-boldogtalant, Camus-t is, miközben Camus mást sem tett, mint igyekezett önmagát elhatárolni az egzisztencializmustól. Visszanézve nevetségesnek tűnik az egész, de visszanézve egyetlen szellemi jelenséget sem szabad megítélnünk, még a valódi szellemi jelenségeken élősködő áljelenségeket sem, mert közben mindig leegyszerűsítésekkel élünk, s ezzel magukat a jelenségeket is leegyszerűsítjük.

Maradjunk a tényeknél: Camus 1960 januárjában halt meg, ha tehát volt is valami köze a hatvanas évekhez, akkor az hatásához és a megkésettség hullámaihoz kapcsolódik. Igaz, mondhatjuk azt is, hogy magához a 20. századhoz volt köze, ezzel már nyilván közelebb járunk az igazsághoz, bár sokat még nem mondtunk vele, s akkor sem a művek, sem a gondolkodás koraiságával, sem a befogadás vagy divatkeltés megkésettségével nem kell foglalkoznunk. Inkább csak meglepődhetünk mindazon, amit látunk: egyrészt azon, hogy a korántsem egyszerű algériai és franciaországi háborús körülmények között milyen tisztán és organikusan, a külső világ örvényléseitől nem függetlenül, de mégis eredendően organikusan, azaz az induláskor rögzített világtól el nem szakadva bontakozott ki a létérzékelésen alapuló világa – erről is kell majd még pár mondatot mondani –, másrészt az, hogy ez a világ milyen gyorsan vált emlékké, ami csak annyit jelent, hogy lassan már évtizedek óta nem tudunk úgy gondolkodni, ahogyan Camus gondolkodott. Emlék, de nem kövület, az idő térít el bennünket tőle, de ha közel hajolunk írásaihoz, akkor megtapasztalhatjuk, hogy csupa olyan kérdéssel találjuk magunkat szemben, amelyeken nekünk is gondolkodnunk kellene, csak csupán (?) a kérdésekre adandó feleletekhez szükséges távlatokat veszítettük el. A közelhajolás ismét lüktetővé változtatja a művet és a gondolkodást is, a belső mozgásokat, feszültségeket is látjuk, s – ne szégyelljük kimondani – az élet egészen ritka intenzitásával találkozunk. Intenzitással, telítettséggel – mert az intenzitást csak a felnövesztettség s a mögötte álló tét tudja megteremteni, s ha Camus gondolkodása valamiféle hiányra figyelmeztet bennünket, akkor az éppen a gondolkodás és a lét intenzív megélésének a hiánya.  

Tehát: Camus esszéi, nem a regények, hanem az esszék, mert a regények számomra megközelíthetetlenné váltak: szinte gyerekként olvastam el őket, minden szükséges tudás és tapasztalat nélkül. Attól tartok, hogy akkor, amikor magyarul megjelentek, s divat volt olvasni őket és társalogni róluk, el is távolították tőlük mindazt, legalábbis nálunk, ami a megértésükhöz és értelmezésükhöz elkerülhetetlen volt. De erről nem beszélek, mondom, amikor a regényeket olvastam, akkor még szinte gyerek voltam, olvastam és fociztam, mást nem nagyon tehettem, most pedig nincs erőm szembenézni az akkor csak a történet szintjén megismert szövegekkel. Az esszék viszont újak, számomra is (lásd: megkésettség), s nem is kevés erő kell az olvasásukhoz. Legalábbis a magyar esszén iskolázott olvasó számára. Az esszék nálunk főképpen az ismeretközvetítés s csak a legjobb esetben, s a legnagyobb szinten, ott, ahol Camus esszéi is megtalálhatóak, a gondolkodás eszközei, a személyes és a bölcseleti gondolkodás eszközei. Az esszé nálunk leginkább a gondolkodás és teória, gondolkodás és etika, gondolkodás és ideológia, gondolkodás és egyéni vagy közösségi célrendszer találkozási pontjain áll. S persze, rosszabb változatokban, gondolkodás és tanítás, gondolkodás és leckefelmondás találkozási pontjain, miközben az esszé olvasónapló is és lírai elmélkedés is, s mi minden még. De nem csak nálunk. Egyetemi óráimhoz összegyűjtöttem pár meghatározását, túl az állandóan emlegetett kísérleten az alábbiakat tartom fontosnak. Szegedy-Maszák Mihály Musil „meghatározását” emelte ki: „Egyik oldalon a tudomány terül el. A másikon az élet és a művészet.” Angyalosi Gergely a Gallimard esszésorozatának hátlapjára nyomtatott szöveget idézte: „E sorozat számára a tét egy műfaj, nevezetesen az esszé műfajának védelme és helyreállítása. A tudás bármelyik területéről legyen is szó, az esszé mindenképpen a gondolkodás gyakorlata, működtetése, távolságteremtés a körültekintés vagy megfontolás nélkül elfogadott bizonyosságokkal szemben, a csalárdul ismerős tények perspektívába helyezése, a meglévő gondolkodásmódok közötti kapcsolat megteremtése. Az esszé kérdezés, amelyen belül a kérdés – az általa eszközölt elmozdulás jóvoltából – fontosabb, mint a válasz.” Németh László, akit nemcsak a célok és célrendszerek foglalkoztattak állandóan, hanem az is, hogy mi az, amit csinál, így írt: „Szaktudomány és esszé között van egy perdöntő különbség: a szakmunka azért van, amiről szól, anyagát akarja rendezni s megvilágítani, az esszé célja túl van anyagán, mindig valami általános érdekű és érvényű elvet akar győzelemre vinni, aminek a téma csak csatatere. Nem a felhasznált ismeretkincs, hanem a tárgy cél vagy ürügy volta von tehát határt közöttük.” Balassa Péter, felvállalva önnön hajlamait és a magyar irodalom hagyományait, így fogalmazott: „Az esszé szóban az etika és az esztétika kapcsolódik össze.” Még ezer más meghatározást vagy a meghatározásra való kísérletet is idézhetnék, valamennyi az irodalom, tágabb értelemben a művészet és a tudomány közé helyezné az esszét, valamiféle köztes műfajnak tartaná tehát. Ezzel szemben Camus esszéi irodalmi alkotások, mondatai szépirodalmi művekbe illeszkednek, motívumai úgy hajlanak át egyik esszéből a másikba, mint a költők motívumai az egyik versből a másikba, ráadásul, s ez a legfontosabb, ezek a motívumok teremtik meg a gondolatot, azt a gondolatot, amelyik később az írások s így az elemzés tárgyává is válik. Nem ideológiai célkitűzés, nem elméleti-teoretikus megközelítés jellemzi tehát Camus esszéit, hanem az egyéni létérzékelés irodalmi formában való megjelenítése – szokatlanságuk, idegenségük és eredetiségük is ebből fakad. Mindez természetesen csak formai megközelítés, ez a formai sajátosságokra való rámutatás azért fontos, mert Camus esetében a lényeget érinti, arra mutat rá, hogy a gondolat sem ideologikusan vagy teoretikusan, azaz elvontan s ezáltal célképzetekkel súlyosbítva jelent meg nála, hanem létproblémaként, saját életével összekapcsolva. Sokaknak tárgy kell az íráshoz, arra van szükségük, hogy valamiről beszéljenek, valamit elmondjanak, Camus-nél az életből kinövő gondolatért folyik a küzdelem. Az életnek, mégpedig nem az elvont életnek, hanem saját maga életének a középpontba helyezése éppen ebből a törekvéséből nőtt ki – vagy, másképpen: az élet, saját életének a felnövesztéséből származott az a törekvése, hogy irodalmi formában, tehát az egyénihez és a személyeshez kapcsolódva elemezze a létezés kérdéseit. A sorrendnek, a kettősségnek természetesen csak a leírás szempontjából lehet jelentősége, a kettős irányultságot mutató folyamat valójában egynemű volt. Mindenesetre látnunk kell, hogy alapvetően maga az élet foglalkoztatta, s ennek következményeit megfigyelhetjük magában az általa művelt esszé formájában is. Nem beszélve arról, hogy magát az írást is eszköznek tartotta az élet kérdéseinek megválaszolásában. A Sziszüphosz mítoszából idézem, anélkül, hogy az abszurdról, Camus gondolkodásának egyik legfőbb kategóriájáról bármit is mondtam volna: „Ebben az abszurd állapotban benne kell élni. Tudom, min alapul: az egymásnak gyürkőző, de egymást átfogni nem tudó szellem és világ szembenállásán. Én életszabályt keresek ehhez az állapothoz, amit azonban mások javasolnak, az figyelmen kívül hagyja az alapját, tagadja a fájdalmas szembenállás egyik tagját, tőlem pedig meghátrálást követel. Én azt keresem, hogy mivel jár a sajátomnak elismert sors…” Az élet megélésének fontossága gondolkodásának egyik legfőbb jellemzője lesz majd, most azonban nem erről beszélek, hanem arról, hogy az, miképpen is éli, s miképpen kell élnie az életét, szinte állandóan feltűnik az írásaiban. Ritkán használt szó nála az életöröm, nos, Életöröm című korai s nem minden modorosságtól mentes írásában így írt: „Egy táncba feledkező nő, egy asztalon álló palack, amelyet észreveszünk a függöny mögött, minden egyes kép jelképpé válik. Mintha ott tükröződne benne az egész élet vagy legalábbis az, ami az életünkből abba a pillanatba belefér. Lelkünk fogékony lesz minden adományra, alkalmunk nyílik képtelen mámorokra, melyekbe belekóstoltunk…” Levelezésében is számtalan alkalommal tűnik fel az élettel való viaskodás. Egészen fiatalon, 1933 nyarán írta: „Elfogadni az emberi sorsot? Azt hiszem, ellenkezőleg, a lázadás az ember természetének része. […] Elfogadni vagy fellázadni annyi, mint szembenézni az élettel.” Láthatjuk, nagyon közel állt egymáshoz nála a személyes élet s az a gondolat, ami az életből kinőtt. Jóval később ezt írta egy levélben: „… túlságosan szeretem az életet és a világ értelmét ahhoz, hogy elhiggyem, valójában ez az egész semmi. Nem hiszem, hogy a tagadásban minden benne van. Csak annyit hiszek, hogy a tagadás mindennek a kezdete…” Ebből fakadóan az írást is az élethez kapcsolta vissza. Akkor, amikor fiatalkori esszéinek az újbóli megjelentetéséről döntött, ezt mondta: „Ami engem illet, nekem a fogantatás pillanatai jelentik az örömet, azok a másodpercek, amikor megmutatkozik előttem a téma, amikor a mű szerkezete kirajzolódik a hirtelen látnokivá váló érzékenység előtt, azok a gyönyörűséges pillanatok, amikor a képzelet egybeolvad az értelemmel.” Minden bizonnyal az élet felnövesztéséből, élet és mű összekapcsolásából, egymásra vetítéséből s az élettel célt elérni akaró vágyból származik Camus-nek az a törekvése, hogy ne csak műveket, hanem a művek egészéből összeálló nagyobb művet hozzon létre. Sokszor írt, beszélt erről, ezek közül csak egyet idézek. Stockholmban a Nobel-díj átvételekor a következőket mondta: „Amikor műveim megírásába kezdtem, már pontos tervem volt: először is a tagadást akartam kifejezni, azt is három formában. Regényben: ez volt a Közöny. Drámában: Caligula, Félreértés. Ideológiában: Sziszüphosz mítosza. Az igenlést is három formában képzeltem el. Regény: A pestis. Dráma: Ostromállapot és Az igazak. Ideológia: A lázadó ember. És egy harmadik kategória gondolata is felbukkant bennem, a szerelem témája.” A tudatosan felépített – vagy felépíteni vágyott – életmű elképzelése nem egyedüli az irodalom történetében – a 19. században nyilvánvalóan a megismerés tudatossága alakította ki a rendszerezés és rendszerépítés vágyát, a 20. században inkább az öntanúsítás vágya, az az elképzelés, hogy a szétesés időszakában az élet és a mű kapcsolatát megteremtve a lehetőségek szerinti teljes mű tanúskodjon alkotójáról, alkotója egyszervolt világáról…

Visszatérve immáron Camus fiatalkori esszéihez: jelentőségük nemcsak abban áll, hogy megmutatják, miképpen alakult ki az életesség vágya Camus világában, hanem inkább abban, hogy Camus érett gondolkodásának előképét találjuk meg bennük, az abszurd előképét, elfogadva azt, hogy az abszurd életérzés azon a kettősségen alapszik, amelyik az önmagában nem ésszerű világ és „az ember legmélyéből fakadó féktelen világosságvágy között feszül”. Maga az abszurd kifejezés tehát Camus-nál soha nem a világra vonatkozott, hanem a világban élő ember helyzetére. Camus az abszurd kapcsán soha nem a világról, hanem az életérzésről beszélt, noha ezt sem azonosította az abszurddal. Az általa említett életérzésnek két összetevője volt: a világ idegensége és az ebben az idegen világban élő ember, magát az abszurdot pedig a köztük lévő ellentéttel azonosította: „Az abszurd lényegében ellentét. Az összehasonlított elemek egyikében sincs benne. Szembeállításukból születik” – mondja. Nos, az ellentét, a világ és az élet közötti ellentét Camus fiatalkori esszéiben s így minden bizonnyal fiatalkori létérzékelésében jelent meg. Első kötete a Színe és visszája címet viselte, az ellentétet, a két egymást tagadó világ együttes jelenlétét már a kötet címe magában hordozta. De nem csak a cím: „Nincs életöröm az élet reménytelenségének érzése nélkül” – mondja az Életöröm című írásában, egy másik írásban ehhez a következőket tette hozzá: „A nagy bátorság mégiscsak ahhoz kell, hogy fénnyel és halállal egyaránt szembe tudjunk nézni. Különben hogy nevezzem a szálat, amely a habzsoló életörömtől elvezet a titkos kétségbeesésig. Ha hallgatózom, a dolgok mélyén lapuló gúny lassan felfedi magát. Apró, világos szemével rám hunyorít: »Éljen úgy… mintha, mondja«.” Mintha az abszurd viszonyon nyugvó etika kibontakozásánál lennénk, legalábbis így olvasom ezeket a sorokat. Camus fiatalkori írásai állandóan az ellentéten alapuló kettősséget járják körül, az abszurd szerkezete, főképpen azáltal, hogy az ellentétek közötti viszonyt is megteremtette, tehát már ezekben a valóban korai írásokban megképződött. A kettősség gyökere nyilván belenyúlt a vigasztalan, ingerszegény környezet és a rendkívül erős életvágy, a betegség és a játék, a szegénység és a kitörési vágy, az otthoni hétköznapi világ és az irodalom, a mediterrán világ által sugallt teljesség és a betegsége által felerősített elmúlástudat ellentétébe. Mindenesetre már ekkor megjelent az általa később is művelt irodalmi esszé típusa. Tisztán irodalom az, amit írt, mégis filozófiai tartalma, vonatkozása van az általa leírtaknak. „Tavasszal istenek lakják Tipasát, istenek szava hangzik a napban és a fehér üröm illatában, az ezüstpáncélú tengerben, a nyerskék égen, a virágok lepte romok közt és a kőhalmokban örvénylő fényben. Némely órán a mező feketéllik a naptól. A szem csak apró fény- és színfoltokat képes megragadni, melyek ott vibrálnak a szempillák szélén. A roppant hőségben fűszernövények átható illata terjeng fojtogatón, a torkot kaparva. A látóhatár peremén alig tudom kivenni a Chenoua fekete tömbjét, mely a falu körüli dombokon gyökeret verve magabiztos és méltóságteljes ritmusban tör a magasba, majd beleroggyan a tengerbe.” Mi ez, ha nem irodalom? Ám ennek az irodalomnak filozófiai következményei is lesznek, ezen az íráson belül, s ezen az íráson túl is. Az íráson belüli következmény, felidézve a korábban már említett kettősségeket: „Igen, itt megértem, mit neveznek dicsőségnek: a jogot, hogy mértéktelenül szeressünk. Egyetlen szerelem létezik csak a földön. Ha asszonyi testet ölelünk, az égből a tengerre alászálló különös örömöt is magunkhoz szorítjuk. Amikor mindjárt meghempergek a fehér ürömben, hogy illata beivódjék testembe, minden előítélet ellenére tudatában leszek annak, hogy közben beteljesedik egy igazság, a nap s egyszersmind saját halálom igazsága.” S az ezen az íráson túli következmények: Camus későbbi esszéi, a végig irodalmi formában létező esszék, melyek állandóan filozófiai tartalmakat hordoznak. Ez a fajta irodalmiság és a korai írásokban megmutatkozó, szerkezetileg az abszurd viszonyt megelőlegező kettősség mutatja, hogy Camus világából szervesen nőtt ki az abszurddal való foglalkozás, vagy inkább az abszurd viszonnyal való foglalkozás, hiszen maga a jelenség fontosabb, mint az azt megnevező kifejezés. Amikor a tudatosan megtervezett életművéről beszélt, az ideológiát is említette. Regény, dráma, ideológia: az ideológia mintha műfaj lenne nála, az esszé és a tanulmány helyettesítője. Nem az, hanem következmény: a sorsból fakadó tapasztalat összegezése. Nem kiindulópont, hanem összegzés. Nem kívülről kölcsönvett igazságok elfogadása, hanem a következtetések összefoglalása. A sorrend fontos, számomra is. S akkor az esszék formájáról: a Camus által művelt esszé típusa – beszéltem már róla – teljességgel idegen a magyar esszétől. Talán csak Hamvas Béla esszéi hasonlíthatók Camus esszéihez, de Hamvas esszéin túlcsordul az irracionalizmus és a mitológia. Bretter György esszéje jut még eszembe, Temetés Zsögödön, Bretter viszont a szaktudomány, a szakfilozófia felől érkezett az irodalmivá átnövő filozófiai esszéhez. Camus végig belül maradt az irodalmon, s mégis a lét alapvető kérdéseiről beszélt, ebben rejlik az ő eredetiségének a magyarázata.

Camus 20. századisága: az, ahogyan – Dosztojevszkijből kiindulva – összefoglalja Sesztov, Kirkegaard, Heidegger világról alkotott képét. A világ számára nem ésszerű, hanem idegen, bár a Semmi kifejezést nem írja le, érzékelteti, hogy az ember számára a legkézenfekvőbb lehetőség a Semmiben való elmerülés, az öngyilkosság. („Csak egyetlen komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság” – hangzik a Sziszüphosz mítoszának alaptétele.) Camus számomra legvonzóbb gondolata: az abszurd el nem fogadása, a remény teljes hiányának és az életnek az összekapcsolása – ami természetesen teljesen érthetővé teszi a reményen túli remény s más efféle formulák használatától való irtózást. Camus egyszerre vállalta a 20. századiság gondolati következményeit és az élet parancsát, annak a következményét, hogy az ember már tudja, „az ember mögött mindig ott a Semmi” (Szilágyi Domokos). „Az abszurd ember […] nem nivellál. Vállalja a harcot, nem dobja szemétbe az észt, elfogadja az irracionálist. Tekintetével ily módon átfogja a tapasztalás összes adatát, s nem kíván ugrani, amíg nem tisztázott mindent. Egyelőre csak annyit tud, hogy figyelő tudatosságában reménynek helye nincs” – mondja. Camus embere a világ és közte megmutatkozó ellentéteket, ellentmondásokat nem eltitkolja, nem elfeledi, nem elfedi, hanem megéli, ezzel ez az ember elveszíti történelmi nagyságát, tegyük hozzá, a mindennapiságban találja meg a helyét, ezzel újfajta cselekvést is talál magának, a lázadást: „A metafizikai lázadás nem tör semmire, nem táplál reményeket. Csak megbizonyosodik a sors kérlelhetetlenségéről, anélkül, hogy beletörődne.” Így jut el Camus oda, ahova gondolatmenetébe írásunk kezdetén bekapcsolódtunk, az élet fontosságának hangsúlyozásához. A Sziszüphosz mítoszának záró mondata legalább annyira hangsúlyos, amennyire a nyitó mondat az volt: „De immáron élni kell”.

A világ és az ember, a kiüresedett világ és a lét kapcsolatának több formája létezik, több gondolati konstrukció is született ehhez a kapcsolathoz kötődve a kiüresedett világ abszolutizálásától a lét abszolutizálásáig, s így a világ vagy a lét teljes elvetéséig. Ha egyszer a világ gondolkodásában József Attila költészete is a helyére kerül, vagy inkább, ha egyszer a világ gondolkodásába József Attila költészete is bekerül, akkor költői nagyságán túl gondolkodástörténeti helye is láthatóvá válik: elérkezve – saját életútján belül – a Semmi világához, annak illúzióktól mentes, mindenki másnál teljesebb leírását adta. Vele szemben Németh László – akinek gondolkodói erejéről és gondolkodástörténeti helyéről ugyancsak illene a világnak tudomást vennie – egyéni életútján s 20. századi léttapasztalatként is szembenézett a Semmivel, s attól megijedve a lét abszolutizálásába menekült: a jelenre s benne az egyéni létre fordította minden erejét s gondolkodói aktivitását. Camus gondolkodásának nagy újdonsága az volt, hogy a 20. századi léttapasztalatnak teret adva volt képes aktivizálni a léttel kapcsolatos gondolkodást, s ezt a gondolkodást visszavezette oda, ahova valójában való: a lét megéléséhez. Az ő embere nemcsak a cselekvéshez jut vissza (vö.: lázadás), hanem a világhoz, és megszabadítja önmagát a fölös ideológiáktól is: „Aki nem hord szemellenzőt, annak nincs szebb látvány, mint az értelem csatája a legyőzhetetlen valósággal. […] Értem most már, hogy a mindent megmagyarázó doktrínáktól miért érzem szegényebbnek magam. Leveszik rólam önnön életem terhét, holott egyedül kellene hordanom…” Más-más kiindulópontból elindulva itt, a jelen értékének megbecsülésében és a nagyságoktól-ideológiáktól-előre kialakított formáktól elszakadva, az önnön értékét hangsúlyozó élet megbecsülésében találkozott Németh László és Albert Camus gondolkodása. Ha nem feledjük, hogy az egyik gondolkodó a Semmi elől menekülve (s tegyük hozzá: a kisnépi felelősségtudattól indíttatva), a másik a világról alkotott tapasztalatot elfogadva mondta azt, amit mondott, akkor Németh szavai erejüket tekintve is Camus szavai mellé állíthatók. Németh Ortegáról írva mondta:  „A jelen az ember drága kincse. Drága, mint a szabad-akarat. Legnagyobb erőnkről: az erőfeszítés érdemességéről mondunk le, ha a jelent odaajándékozzuk a történelem távlatának. Praesens perfectumban nem lehet nagy dolgot csinálni.” S akkor, amikor el tudott szakadni nagyságtól, ideológiáktól, példaadásoktól, tanításoktól, akkor mondta ki: „A tett akkor jön, ha a lét elakad. A legnagyobb tett – lenni, és nem szorulni tettre.” Igaz, a kiindulópontok különbözőségét még sem feledhetjük, mert más dolog a világ idegenségét megélni, s más ettől az idegenségtől elfordulni.  

Azzal, hogy Camus a létet a világgal szembeállította, s a figyelmet a kettő ellentmondásos kapcsolatára irányította, a történelemtől is elfordult: „A történelem terméketlen föld, amelyen nem nő hangafű – mondta. – A mai ember mégis a történelmet választotta, és nem tudott, nem is kellett elfordulnia tőle. De ahelyett, hogy igájába kényszerítené, mindennap egy kicsit jobban belenyugszik, hogy az tegye rabszolgájává őt.” Sajátos módon Camus-nek azt a tételét, hogy a történelem nem az ember természetes teremtménye, az általam ismert egyik legjelentősebb posztmodern író, J. M. Coetzee elevenítette fel. Coetzee A barbárokra várva című regényének bírója mondja: „A Birodalom csinált történelmet az időből. A Birodalom nem az évszakok ismétlődő, természetes körforgásának idejébe helyezte létét, hanem a felemelkedés és a bukás, a kezdet és a vég, a katasztrófák széttördelt idejébe. A Birodalom arra ítéli önmagát, hogy a történelemben éljen és összeesküvéseket szőjön a történelem ellen. A Birodalom elvakult agyát csupán egy gondolat foglalkoztatja: hogyan lehet kikerülni a véget, hogyan lehet mind tovább fennmaradni.” Coetzee azzal, hogy „visszafordult” Camus-höz, a posztmodern irodalmat a léthez kapcsolta, s ezzel erőt is adott ennek az irodalomnak. Nemcsak azt mondja el, mi történt az „utolsó világok”, a mindenkori utolsó világok (Bombitz Attila kifejezése) által megteremtett léthelyzetbe beszorult emberrel – nemcsak azt mondja el, mondom, de ezt is elmondja, az állati megalázottság az osztályrésze, mondja –, hanem arról is beszél, hogy azután, hogy a világ megbocsájthatatlanul megalázta, széttaposta, gyötrelmek sorának tette ki, mi maradt az emberből. Sok, még mindig sok, mondja Coetzee, és mondja Michael K is, Coetzee hőse, mert az ember önmagában hordozza a megújulás képességét. A Michael K élete és kora című regény főhőse, ez az állandóan a megsemmisítésnek kitett hős, akinek regénybeli története a folytonos félreszorítottságokból, szó szerinti verésekből és a vegetatív létért folyó küzdelemből tevődik össze – magában a történetben itt sem nehéz felismerni a történelemben élő ember és a történelmen kívül élő ember küzdelmét –, az elbeszélt történet végén egy csatorna mélyéből húz fel magának vizet. Amikor a kanálban meglátja a csillogó vizet, csak ennyit mond: „az ember, mondja ő, így is meg tud élni”. Mondhatnánk, Camus hétköznapi, mégis lázadó embere ő.

Ha az emberről, a lázadásról szóló gondolatmenet nem figyelmeztetett volna bennünket, akkor a Coetzee regénye által „aktualizált” gondolatmenetnek a történelemről már mindenképpen fel kell hívnia figyelmünket arra, hogy azzal, amit Camus mondott, csak kivételes pillanatokban tudunk bármit kezdeni. A világról, az emberről, a lázadásról, az abszurd viszonyról mondottak kapcsán még hajlamosak vagyunk a csöndes hallgatásra, a történelemről írottakat olvasva viszont meg kell szólalnunk, nem azért, mintha nem lennének igazak, vagy nem lehetnének igazak, vagy nem lennének szépek Camus mondatai, állításai, hanem azért, mert állításai már nem a mi állításaink, kérdései pedig nem a mi kérdéseink. „Az ember csak a történelemben képes célokat követni” – mondta Vilém Flusser. „Ha nem találjuk a történelem belső értelmét, szakítanunk kell azzal az elképzeléssel, hogy elbeszélhető” – mondta Hayden White. A két gondolatot idéző Sándor Iván pedig csak ennyit tesz hozzá az idézettekhez: „Szilárd instabilitások a megközelítésekben is. Kizárólag a történelem mítoszának szétesésében vannak találkozási pontok.” Vagyis: csak az instabilitás, a szétesés által megteremtett szétesés a valódi bizonyosság, ez nemcsak a világhoz, hanem a történelemhez való viszonyunkat is relativizálja, s ebből a nézőpontból nemcsak a világról, hanem a történelemről sem tudunk biztosat mondani. Megszűnt a hozzá való viszonyulásunk. Ha ezt a relativizálást kapcsolatba hozzuk mindazzal, ami ma az irodalom körül történik, akkor értjük meg valójában, hogy ez az irodalom megszűnt a jelen irodalma lenni. Nem abban az értelemben, hogy nem akarna az lenni, s nem is abban az értelemben, hogy nem tud mit mondani a mai korról, hanem abban az értelemben, hogy a kor embere nem kíváncsi arra, amit az író mond. Történelem, abszurd, lázadás… – kísérletek voltak egy kor jelenségeinek leírására. Azzal, hogy a figyelem elvesztésével a relativizálódás az irodalomba bekerült, félő, hogy maguknak a kísérleteknek is vége szakad…

   

     

   

Az írásban Camus esszéit az alábbi kiadás alapján idézem: Albert Camus: Sziszüphosz mítosza. Válogatott esszék, tanulmányok. Magvető Kiadó, 1990. A tanulmányokat válogatta: Réz Pál, fordította: Ferch Magda, Nagy Géza, Réz Pál, Szabolcs Katalin, Vargyas Zoltán, Vásárhelyi Júlia. Camus leveleit idézi: Oliver Todd: Albert Camus élete I–II. Európa Kiadó, 2003. Fordította: Mihályi Zsuzsa és Lőrinszky Ildikó. A stockholmi beszédet idézi: Roger Grenier: Albert Camus – Tűző nap és árnyék. Albert Camus intelektuális életrajza. Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1994. Fordította: Örvös Lajos. J. M. Coetzee idézett regényei: A barbárokra várva. é. n. Art Noveau. Fordította: Sebestyén Éva; Michael K élete és kora. Art Noveau. é. n. Fordította: Ross Károly.