Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. október / Hajóútszűkület*

Hajóútszűkület*

Margócsy István: Hajóvonták találkozása. Palatinus, Budapest, 2003

         

…úgy tetszik pedig: talán semmit sem írtam.

Te fogod tudni, veheted-e hasznát…

         

1. Előbeszéd

Midőn a recenzens Margócsy István kötetéről ítélni akar, néminemű félelemmel lép az olvasóközönség elé, nem mintha a recenzens természetéből adódóan rettegő volna, hanem mivel nem tudja, hogy azon tiszteletet, mellyel a szerzőnek tartozik, nem látszik-e megsérteni. Mindemellett távol álljon tőlünk, hogy olyan olvasóként tűnjünk fel (vagy tűnjünk el) e bírálatban, akire a részrehajlás és az előítélet bélyegét könnyedén rá lehetne sütni. Ennek ellenére mutatkozhatunk könnyelműnek, kevésbé megfontoltnak és körültekintőnek. A józan kritikának szövétneke világít és melegít, a szofistai hiúság kanóca pedig perkel és vakít. – A recenzió szükséges gonosz: szükséges, mert vannak a literatúrában tévelygések, melyeket fölfedezni és eligazítani szükség; gonosz, mert még a legtisztább kezekben sem veszti el egészen mérgét, még ott is ijeszt, ott is sért; a tisztátalan kezekben pedig csupa méreg s alacsony gonoszságnak eszköze, mely egyaránt emészti mind a literatúrát, mind az embert. De kérdem én: számkivessük most a kritikát, mert sérthet?

   

2. Irányok

A kritika becses, hatékonyságát tekintve azonban eléggé változékony jellegű műfaj. Folyóirat-kultúránk, amelyben bő száz esztendő óta az irodalmi termelés meghatározó részeként van jelen a megszólalásnak ez a módja, nem igazán kedvez a kritikusi arculat formálásának. A napi kritika szintjén elillanó „hangfoszlányok” többé-kevésbé zárványok, melyekből csak az az olvasó képes egységes tekintetek észlelésére, aki nem pusztán arra kíváncsi, hogy mit mond a bíráló egy-egy műről, hanem arra is, hogy mit mondanak a bíráló reflexiói magáról a bírálóról. (Isten irgalmazzon mimagunknak is!) Ezt pedig csak a reflexiókból előálló arcfoszlányok „összeszedegetésével” érheti el. Mivel ilyen olvasó nem igazán terem minden fán, ezért a Hajóvonták találkozása és a hozzá hasonló gyűjteményes kiadások eseményjellege legfőképp abban áll, hogy némileg megkönnyítse az előbb említett olvasó feladatát.

Margócsy István kötete első látásra ebben az alakjában azért tűnik egyedinek, mert egészen invenciózus szerkesztésmóddal visz jelentékeny, az olvasást is termékenyítő többletet a gyűjtemény műfajának közismerten formális struktúrájába. Itt a kötet egyik korábbi (Kálmán C. György által írt) kritikájában is kiemelt sajátosságára érdemes gondolni, nevezetesen a szokatlanul terjedelmes idézethálóra, amely Margócsy bírálatainak tematikai felosztását (Történet–Vers–Próza–Diskurzus) keretbe foglalja. Mivel ez a strukturális többlet véleményem szerint komoly funkciót kaphat a fentiekben érintett arcformálásban, érdemes a későbbiekben részletesen foglalkozni vele.

A kortárs(ként aposztrofált) irodalom hullámmozgásának szemmel tartására, leírására törekvő bíráló számára mindig megnyugtató, ha a jelenségek leírásához mobilizálhatóvá válnak olyan interpretációs képletek, amelyek a tudás rendszerezettségének hitét csempészik az olvasás aktuális műveleteibe. Olyanfajta prekoncepcionáltságban mutatkozik ez meg, amely kevésbé kötődik a befogadástapasztalatok egyediségéhez, sokkal inkább a kritikusi attitűdben rejlő irodalomszemléleti posztulátumokhoz. Az ilyen típusú olvasóra kevésbé jellemző az a fajta mobilitás, amelyet a mindenkori élő(nek tekintett) irodalom kihívásai következtében az értékpreferenciák, befogadásmódok változásai idéz(het)nek elő azzal, hogy (adottként kezelt) kompetenciánk folytonos felülvizsgálatára késztetnek. Mindezt azért hangsúlyoztuk, mert Margócsy jelen kötetében a kritikai munkálkodás jellege számos esetben figyelmeztet az interpretációs képletek előbb vázolt funkciója nyomán előálló problémákra.

Némi egyszerűsítéssel élve: a szerző esetében az értelmezés módszertanát, az olvasatok jellegét a kritika és az irodalomtörténet-írás műfaja közti szoros kölcsönhatás sajátos felfogása határozza meg. A kötetet olvasván mindenekelőtt az tűnik fel, hogy Margócsy számára a legtöbb irodalmi mű magában hordozza irodalomtörténeti feltételezettségét: hatásösszefüggéseket tesz láthatóvá, affirmációs stratégiákra épül, vagyis valamilyen módon szóhoz juttatja a hagyományt. Az olvasásnak ezt a módját alapjában véve több, manapság érvényesnek nevezhető irodalomértelmezési szempontrendszer is támogat(hat)ja, azok az előföltevések azonban, amelyek e recepcionális alapállás mögött munkálkodnak, már kevéssé nevezhetők biztosan működőképesnek. Hozzá kell tennem, itt nem irodalomszemléletek közti különbségek által láttatható alkalmazásbéli devianciákra gondolok, sokkal inkább arra a problémára, amely a kritika tárgyává tett művek történetiségének meghatározására irányuló erőfeszítések nyomán keletkezik. A kortárs irodalom és a tradíció viszonya ugyanis olyan képletek révén artikulálódik, amelyek többé-kevésbé kétségbe vonják a jelen literatúra önprezentációs szándékában az innovativitás (ez a fogalom a későbbiekben némi árnyalásra szorul) lehetőségét. A kötetben tárgyalt művek között (és most hadd ne említsek neveket és címeket) természetesen nem egy van olyan, amely valóban rászolgálna erre a megítélésre, több olyan van azonban, amely (teljes kritikai visszhangjának csaknem egybehangzó állításai szerint) nem érdemelne ilyen sorsot.

A kötet kritikái az irodalom történetiségének sajátos felfogásáról árulkodnak. A szerző alaptörekvése, hogy a kortárs literatúra jelenségeit ne tisztán szinkronitásában tegye láthatóvá, hanem hagyományösszefüggések mentén is beszédessé tegye, programszerű formában több helyen nyíltan kifejezésre jut. Legelőször az Irodalomtörténészi vízió a költészet állapotáról című munka elején: „Kritika ide, kritika oda, én mégis irodalomtörténésznek szeretném tudni magamat, s ezért, legyen bár sokszorosan is frivol, abszurd vagy hiábavaló a jelenkori szinkron irodalomnak történeti áttekintése, a történeti pillantást amúgy sem mellőzhetvén, most megpróbálok valamely történeti vázlatot összeállítani arról az egyszerre alkotói és befogadói konglomerátumról, ami a ma élő és ható […] lírát körülveszi és konstituálja.” (17)[ii] „Később” a Csipesszel a lángot tanulmánygyűjtemény alapvető hiányosságairól szólván kijelenti: „Sok és sokféle irodalmi-esztétikai kapcsolódás lesz feltüntetve és bizonyítva […] csak egy valami marad mindenütt szignifikánsan kihagyva: az irodalmi hagyomány. Ez az új irodalom, úgy látszik, hagyomány nélküli…” (380–381) Margócsynak e két megjegyzéséből (talán) annyi kikövetkeztethető, hogy számára a kortárs irodalmi diskurzus, legyen szó akár a szépirodalomról, akár annak recepciójáról, olyan halmazszerű képződmény, amely csak akkor juthat valamifajta rendezettséghez, ha történeti kontextusok felől határozzuk meg a helyét, értékét. Az élő irodalmiságnak a tradíció felől való megszólaltatása természetesen az alkalmazhatóság felől válhat számunkra a könyvet olvasván kézzelfoghatóbbá. Ezen a ponton azonban vissza kell térnünk a Hajóvonták találkozását keretező idézethálóhoz, ugyanis ez funkcióját tekintve szerves kapcsolatban áll Margócsy olvasásmódjának applikatív dimenziójával.

   

3. Rendes bohóság

A kötet paratextuális játékterének megalkotódásában az Előbeszéd tekinthető talán a leghangsúlyosabbnak, amellett, hogy a „fejezeteket” nyitó mottók, illetve a kötetet tulajdonképpen keretező Herder- és Kalmár György-citátum is rendelkezik az elemző részeket argumentáló töltettel. Az említetteken kívül Kölcseyt, Kazinczyt, Batsányit, Koháry Istvánt, Orczyt, Virág Benedeket és Erdélyi Jánost idéző szövegek legkézenfekvőbb feladata, hogy valamifajta kapcsolatot létesítsenek a megidézett kritikai-irodalmi hagyomány és a Margócsy-bírálatok hangja között. Ez a viszony jellegét tekintve nem mellékes, hogy míg a mottóként olvasható citátumok (paratextuális funkciójuk értelmében) fenntartják az idézett hang identitásának látszatát, addig az Előbeszéd Kölcsey-citátumainak „kontextusa” ennek részbeni felfüggesztésében érdekelt. Az Előbeszéd cím elvileg olyan hang megszólalását előlegezi, amelyhez hagyományosan a szerzői figurát szokás rendelni. Ennek ellenére a szakaszban „szerző” közvetlenül nem szólal meg. Az idézetek összeválogatásával szerveződő beszéd, amennyiben mégiscsak fenntartjuk az előszó műfaja számára az auktoriális jelleg lehetőségét, olyan identitás képződésére utal, amelyet a hagyomány beszéde juttat szóhoz. Azzal, hogy ez a hagyomány egyetlen arc felhasználásával teremtődik meg, s a szerzői hang nyelve tisztán ennek beszéde által kölcsönzött, egyszerre létesít az Előbeszéd a megszólalás (Kölcsey) és az idézés jelene közt analogikus kapcsolatot, s egyszerre állítja az idézettek ismételhetőségét. Hogy valóban létezhető e repetíciós kapcsolat, arra hadd hozzak egy távolabbi példát. Az Előbeszéd egyik Kölcsey-citátuma így szól: „…A nagy könyv, azt mondá Kallimachos, nagy gonosz; s ezen mondást méginkább lehet a mi időnkre alkalmaztatni; mivel a tárgyak ki lévén merítve, kevés hozattathatik fel ollyan, a mi már sokszor ne mondatott volna: ritkának adatott pedig az a tehetség, mely a régi dolgoknak is új színt tud kölcsönözni…” (9). Ez az állítás, amely a (kritikai?, irodalmi?) beszédet horribile dictu megfosztja innovativitásától, önmagában is érdekes, hisz pontosan azt az eljárást követi, mint Margócsy „szerzői hangja”: a felidézéssel „ismétli” Kallimachos szomorú belátását. Ami azonban igazán beszédessé teszi, az az, hogy Margócsy Petőfiről írott monográfiájának előszavában a költő másfél évszázados kritikai-irodalomtörténeti diskurzusának telítettségét hangoztató állásfoglalásban parafrázisként „tér vissza”: „A Petőfi-kutatásban különben sem lehet újat mondani […]: az elmúlt százötven év interpretációs áradatában valóban minden elhangzott már, s mindennek az ellentéte is – nemigen tudnánk akár kitalálni olyan interpretációs stratégiát vagy véleményt, mely nem a régebbi vagy újabb, általam nagyon tisztelt szakirodalomban legalább csíráit vagy analogonjait valahol fel ne tudnók fedezni.”[iii] A hasonulásnak ez a módja ilyenfajta közvetlenséggel a Hajóvonták találkozása lapjain nem fordul elő. Itt ugyanis másfajta módon munkálkodik. Az idézett hangjával helyettesített idéző tulajdonképpen már a citálás pillanatában belecsúszik annak horizontjába, másodlagossá minősítve a beszéd forrásának időben teremtődő alteritását. Az eltűnő (vagy meg sem jelenő) hang ezzel a manőverrel egy olyan fonák történetiségbe „íródik”, amely az akkori és a mostani közti azonosságok terében létesül.

Ezek után érdemes egy pillantást vetni az idézetekben foglaltakra, arra keresvén a választ, hogy mit árulhatnak el magáról a kompiláció műveletéről. Feltűnő, hogy a kiválasztott Kölcsey-idézetek az irodalom és a róla való beszéd kommunikációs rendjének szinte minden jelentős pólusát felidézik. Utalás történik az íróra, az olvasóra, az irodalmi produktumokra, a (nemzeti) literatúrára, a bírálat, sőt egy esetben magának az előbeszédnek a műfajára, de legfőképp a kritikus alakjára. Ez utóbbit vallomásszerű idézetek képviselik, amelyek az írás apologetikáját, a kritikusi attitűd tarkaságát, a kritikaírás tevékenységét – itt-ott némi sztoikus vagy ironikus töltettel – tárgyazzák. A bíráló figurájának kitüntetettsége mintha éppen azt az arcot igyekezne pótolni az Előbeszédben, amely nyelvének hiányában (az olvasó számára) megragadhatatlan. Ez az arc azonban – mai szemmel nézve természetesen – erősen archaikus. Amennyiben valóban létezhetőként gondoljuk el az idézett és az idéző közti identitáscserét, akkor sajátosan alakul az irodalmi reflexió aktusának kronológiai viszonyrendszere, ugyanis ebben az esetben nem a maga klasszikus formájában áll elő – a (mindenkori) jelen beszél a múltról –, hanem éppen fordítva: a múlt juttatja szóhoz a jelent.  Mi állhat e furcsa „megszólalásmód” mögött? Az idézés műveletével „megalkotódó” arc vajon a saját arc hiányát pótolja, esetleg épp ellenkezőleg: tudatos maszkírozásról van szó?

   

4. A múlt árnyéka

Az Előbeszéd sajátos módon reprezentálja kritika és irodalomtörténet viszonyát. A kritikai tevékenység jellemzésére szolgáló (Kölcseytől származó) megállapítások, amelyek az irodalomról való beszéd autentikusságának problematikája körül forognak (szabályokat, elvárásokat állapítanak meg, körülhatárolva a kritika etikájának, a tudományosság igényének stb. normáit vagy kívánalmait), olyan történeti horizontot léptetnek be a kötet diszkurzív rendjébe, amelyet az idézés aktusában „láthatóvá váló” kritikus figurája a sajátjaként „ismer fel”. Ebben a szimbiózisban teremtődik meg az az arc, amely az értelmező nyelvben a későbbiek folyamán munkálkodik. Mármost az a kérdés, hogy az Előbeszéd prefiguráló ereje mennyiben igazolható vissza a kötet bírálataiban.

Legelőször is a bírálatok nyelvhasználatának egy korántsem elhanyagolható sajátosságáról kell szólnunk, nevezetesen arról a – Margócsy részéről igencsak tudatosnak látszó – archaizmusról, amely az interpretációs klisékben, illetve az önreflexiós betétekben megmutatkozik. E jelenség alatt egyrészről a régies szóhasználatot értem, amely az interpretációs műveleteket kísérik (tévén, használtatik, választván, élvén), illetve a terminológiát tarkítják (poetica inventio, irály, epikai hitel), másrészről pedig olyan közbevetéseket, amelyek az értelmező hang önjellemzésében helyet kapnak („ha szabad régies poétikai kategóriákkal élni”, „ha szabad régiesen szólnunk”, „a hagyományos retorika fogalmaival élvén”, „ha biblikusan vagy romantikusan akarnánk szólni” stb.)[iv]. A régiességében megmutatkozó kritikusi attitűd több esetben explicit módon a művek olvasataira is átvitetik, hiszen Margócsy a kortárs irodalom tradícióra nyitottságát nem egyszer a szövegek archaizáló törekvéseiben véli felfedezni. Így van ez Orbán János Dénes, Kovács András Ferenc vagy Ferencz Győző lírájának értékelésekor, de ugyanez áll azokra az esetekre is, amelyek a 19. századi magyar epika műfaji alakzatait, mindenfajta – szigorúbbnak nevezhető – reflektáltság kizárásával, mintegy „ráolvassák” a kortárs próza szövegeire: Konrád György Kőórája így válik irányregénnyé, Závada Pál Milotája pedig társadalmi regénnyé, sőt egy esetben, Parti Nagy Lajos Hősöm terének elemzésekor a szerző önálló, bár eléggé hagyományízű genre megteremtésére is kísérletet tesz („hasadtlelkű romantikus regény”).

Ez az eljárás tulajdonképpen abban a tágabb összefüggésrendszerben leli meg igazi helyét, amely az élő irodalmiság, illetőleg a kritika és a hagyomány viszonyának jellegét meghatározza. Az archaizálásnak ezek a módjai ugyanis mind a bíráló figurájának, mind a kortárs literatúra jelenségeinek sajátos történetivé válásában érdekeltek. Már a Hajóvonták találkozása első, Irodalomtörténeti vízió a költészet állapotáról című tanulmányában tetten érhető egyfajta (ön?)historizálásra való törekvés. A kortárs líra kritikai fogadtatásának zsákutcáiról szólván Margócsy kijelenti: „lényegében ugyanazt kapjuk e vélekedésekben, amit költőink már kétszáz éve, a modern magyar irodalom kialakulása óta jóformán minden korszakban elmondtak: »Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon!« (Csokonai), »A dalköltőn fekszik átok…« (Kölcsey) […] Ám az analógia még ezeknél az aforisztikus panaszoknál is mélyebben rejlik: a kifejtés szinte teljes párhuzamokat is felmutathat.” (20) A nem csekély mértékben ironizáló állítás itt azáltal válik „történetivé”, hogy múlt és jelen viszonyát az analógiák, párhuzamok és mutatis mutandis az ismétlődések terévé szervezi. Ebből már tisztábban látható, hogy az Előbeszéd „hangtalan” kritikusának identifikációját megvalósító/lehetővé tevő műveletek leírására szolgáló alakzatok bensőséges kapcsolatban állnak a kortárs irodalmi diskurzus és „hagyománya” közti összefüggések nyelvét meghatározó alakzatokkal.

Már az előszó tárgyalásakor utaltam arra, hogy a kritikusi arc kölcsönzése olyan identitásáthelyeződéssel jár, amely a múltat (a múltból jövő hangot) ruházza fel az irodalomról való beszéd autoritásával. Ennek az autoritásnak a jelenléte a bírálatok számos pontján felfedezhető. Hagyomány és jelen összefüggésében többször kerül elő értékképző mozzanatként a megőrzés, amely a tradíciót egyfajta prospektív „folytonosságként” láttatja a kortárs szövegekben. Tóth Krisztina Porhó című verseskötetének értelmezését így vezeti be a bíráló: „egyre erőteljesebben jelentkeznek olyan költők, illetve verseskötetek, melyek a megelőző, a lírai korszakváltásban döntő fordulatot hozó évtizedek ironikus és nyelvkritikus attitűdjével szemben jóval többet őriznek meg a magyar költészet legnagyobb hatású, leghosszabb ideig uralkodó hagyományáramából, a dalszerű megszólalás igényéből.” (175), Kovács András Ferenc Kompletóriumának értékelésekor pedig ezt olvashatjuk: „Kovács költészete […] meglepően sokat őriz meg és mutat fel a régi magyar költészet ama, mára sajnos erősen kifakult táncos-dalos hagyományából, mely a 19. századi nemzeti romantika sok szempontból akár akarnokinak is nevezhető nagyot akarása és fellengzése nyomán a nagy modern nemzeti kánonnak alsó regiszterébe szorult…” (71) Egy esetben a hagyomány autoritása egyenesen a predesztináltság értékképző funkciójába „fut bele”: „Térey művének [a Paulusnak – T. L.] … már majd minden gesztusa, majd minden mozzanata a megelőző irodalmi mozgások által szint elő volt készítve…” (162)

A tradíció prospektív teljesítményének hite, nem kis zavart keltve ezzel az irodalomtörténetiként aposztrofált perspektívában, néhány esetben múlt és jelen kronológiai indexének felcserélésével válik argumentációs erővé. A Petri és az irónia című esszében egy helyen a következő kijelentéssel találkozunk: „ [1841-ben – T. L.] Kierkegaard ilyeneket ír, kicsiny túlzással szólván, Petri költő-figurájáról: »…Az iróniában a szubjektum negatíve szabad…«”. (114) Tar Sándor Nóra jön című művének bírálatában pedig az irodalomelmélet „történetisége” is áldozatul esik ennek a törekvésnek: „Berzsenyi Dániel híres kritikai önvédelmében megfogalmazta a »new criticism« mindannyiunk számára kötelező és kétségbevonhatatlan alaptételét (»A kritikának egész szép tárgya, barátaim, a műv, nem pedig a művész. E kettőt összezavarni rút lelkek szokták. «).”[v] (331)

Margócsy bírálatainak a „történeti”-séget többségében az analógiák, ismétlődések játékterére redukáló stratégiája mind az irodalmi hagyomány, mind pedig az élő irodalmiság arcformálását tekintve veszélyes vizekre evezi a kritikus és egyben megértő én csolnakját. Az összefüggések felismerésének ténye látszólag a kritika (és az irodalom) nyeresége, ámde az interpretáció teljesítményeként olyan konglomerátumszerű képződményt eredményez múlt és jelen „párbeszéde”, amely mindkét oldal kölcsönös értelemvesztésével jár. A kortárs irodalom megfosztatik attól az innovativitástól, amelyet a hagyomány „olvasásával”, többé-kevésbé újraalkotásával valósíthatna meg, a tradíció pedig saját idejének foglya marad, elvitatik tőle az, hogy élő hagyománnyá váljék. Megkockáztatható immár az is, hogy néhol magából az időből is kireflektáltatnak a művek, azt a korántsem megnyugtató érzést generálván az olvasóban, hogy múlt és jelen egymásra találása nem más, mint az irodalomtörténet szövegvilágok összecsengéséből szerveződő állóvize. Csak néhány, véleményem szerint eléggé reprezentatív példára hivatkoznék, feltevésem eseti kifejtésének elhagyásával. Kovács András Ferencről például megtudjuk, hogy „annak az irodalmi gesztusnak, amellyel ő, elsősorban a legutóbbi évtizedben, a magyar […] költészeti paradigmának átalakítását megcélozta, igen sok elemében megtalálhatjuk kétszáz évvel ezelőtti analogonját.” (72) Konrád György Kőórájában pedig „mintha hajdanvolt romantikus kalandregények színpompás és titokban bővelkedő eseményvilága és cselekménysémája elevenednék meg előttünk, a huszadik század kopottas történelmi díszletei közé rendelve…” (236) Hasonló eljárás vezérli Rakovszky Zsuzsa Egyirányú utca című verseskötetének olvasását, de ott már valamelyest pontosabban van körülhatárolva az a „hagyományösszefüggés”, amely a költemények „történetiségét” igazolni látszik. Arany János Szondi két apródja kapcsán jegyzi meg a szerző: „mintha a szereplő apródokra, a vers beszélőjére, s a vers olvasóira egyszerre kétféleképpen sütne és hatna a nap […], mintha a szó mint nyelvi figura is egyszerre idézné fel az érzéki jelenlétet s az elvont fogalmiságot. Rakovszky Zsuzsa e kötetében mintha ugyanezt a kettős látásmódot és nyelvi játékot láthatnánk visszatérni…” (127)

Azokban az esetekben, amikor a velünk egykorú literatúrának a tradícióhoz mérten valamifajta mobilitás kölcsönöztetik, egyúttal érvényét is veszti a kortárs alakzatának az irodalmiságot identifikáló ereje (bár ennek a jelentésvesztésnek a szelleme az előbbi példáknál is kísért), s a vizsgált művek – néhol joggal – reájuk nézve egyáltalán nem hízelgő módon kapják meg „történeti” helyüket. Így jár Szilágyi Ákos Török imaszőnyege, amelyről Margócsy bírálatának elején kijelenti: „A több, mint százéves nagy szimbolista-impresszionista felkiáltás: »Zenét minékünk, csak zenét!« […] Szilágyinál mintegy visszavonatik” (139), de hasonlóan – mondjuk így – „áltörténetivé” transzformálódik Závada Pál Milotája, amely a romantika és a realizmus/naturalizmus átmenetiségét reprezentálván „a mikszáthi példa” követőjeként Jókai és Zola közé helyeződik. (352)

A tradíció referenciatartománya a fenti esetekben aligha nevezhető koncepciózus olvasás nyomán kirajzolódó szövegvilágok terének. Sokkal inkább a kortárs irodalomhoz esetlegesen hozzácsapódó, archívumszerű képződménynek. Talán nem túl nagy merészség levonni ismételten a következtetést: a mai literatúra Margócsy által vizsgált jelenségei ebből a „történeti” összjátékból többé-kevésbé vesztesen kerülnek ki. Amellett, hogy az analogikus látásmódnak ez a módja az alkotásokat a hagyomány foglyaként láttatja (s így a szerző a „költői tökélyt” mintegy a múltba helyezi), bizonyos esetekben mintegy szét is szálazza azokat. Ilyen hatásfokkal bír recenzens véleménye szerint Rakovszky Zsuzsa regényének, A kígyó árnyékának a bírálatában a műfaji referencializálás szándéka, hisz a mű az olvasás során először „önvallomásos történelmi kalandregény”-ből példázattá, majd példázatból emlékirattá válik, legvégül pedig a következő bírálói megfigyeléssel jut hozzá „autentikus” mintájához: „[Rakovszky] sem tragédiát, sem pedig balladát nem akart írni, hanem, a regényből vett, de irodalomtörténetileg korrekt kategóriával élvén, széphistóriát.” (324 – kiemelés az eredetiben.)

A jelenkori irodalomnak e sajátos hagyományba-való-íródását még az a(z időindexét tekintve mainak nevezhető) fogalomkészlet sem tudja igazán ellensúlyozni, amellyel Margócsy bevonni kívánja a kortárs irodalomelméletek nyelvét az elemzésekbe. A sokszor és sokféleképpen használt „posztmodern” kifejezés, és azok a törekvések, amelyek néhány mű dekonstrukciós manővereire hívják fel a figyelmet, azért tekinthetők erőtlennek, mert nem a szorosan értett olvasásban, hanem csupán a művek kortársi jellegének emblematizálásában kapnak szerepet (Kovács István A gyermekkor tündöklete című művéről szólván Margócsy kijelenti: „Kovács, mikor megírja velejéig posztmodern önéletrajzát, paradox módon, feleleveníti a Schilleri értelemben vett naiv költészet elbeszélő ideálját is…” [262]), nem beszélve arról, hogy nem egy esetben pusztán a bíráló (teóriákkal vagy szépírói kísérletekkel szembeni?) ironikus távolságtartásának eszközeként jutnak szóhoz. Ez utóbbit példázza a következő megjegyzés: „E könyv [Závada Milotája – T. L.] alighanem a legszebben tudná beteljesíteni a nagy posztmodern olvasási teóriát (vagy parancsot): tulajdonképpen csak az érti meg vagy fogja fel igazán, aki rögtön másodszor olvassa el.” (345–346)

Margócsynál – ha szabad ezzel a kissé zavaros similitudóval élnem – az egykorú és az egykori irodalom „párbeszéde” természetét tekintve olyan egyirányú utcának tűnik, amelybe a kortárs literatúra behajtván (természetesen ellenkező irányból) azzal szembesül, hogy zsákutcába került. Az a szem azonban, amely mindezt figyelemmel kíséri, sajátos módon vak marad azokkal az eljárásokkal szemben, amelyek – ha csak látszólagosan is, de – mozgalmasabbá tennék e közlekedő irodalom hozzánk időben közelebb eső felét. Egyetlen példára hivatkoznék. A Petri és az irónia című esszében a költő egyik versét (Reggel szoktál jönni) elemezvén a szerző a bibliai resurrectióra (is) hivatkozva filozófia és mindennapok (illetve pátosz és lealacsonyítás) ütközési tereként láttatja azt a poesist, amelyet itt Petri képvisel. Csak épp az kerüli el a figyelmét, hogy e költemény nem más, mint Ady A föltámadás szomorúsága című opuszának újraírása. Ennek ismeretében még az is megkockáztatható, hogy mindaz, amit Margócsy Petri verséről állít, mutatis mutandis Adyéról ugyanúgy elmondható lenne.

   

5. A műv meg a művész

A reflexiók nem csekély részében a munkák recenzáltatásáról az író individualitására vitetik vissza az olvasó. Nem azon eset(ek)re gondolok itt elsősorban, amelyeknél elkerülhetetlen a szerzőiség belekeverése az elemzésbe, hanem azokra, amelyek számomra zavart keltő módon „egymásba csúsztatják” a szerző, költő, elbeszélő, lírai alany/lírai én attribútumait és a hozzájuk tartozó identifikációs nyelvet. Míg az Eörsi-olvasás „szabad játékát” befagyasztani kívánó költő önvallomásainak furcsa arroganciája természetesen hozza elő Margócsy kritikájában a vita (nem pusztán) személyközi vonatkozásait, addig több esetben természetellenessé válik a szövegek olvasásakor azonosított hangok instabilitásának – hol latens módon, hol nyíltan – a szerzőiségre, vagy egy identifikálható énre visszarendező stratégiája. A szerző vagy egy figura körvonalazhatóságára irányuló törekvés jellemzi azokat az állításokat, amelyek a művek sajátos megalkotottságának ellenében „munkálkodnak”. Csak két példa, illusztrálásképpen: „Kukorelly önmagáról, saját történetéről, családjáról, országáról mesél, de úgy, hogy mesélés-módja révén mindent olyannyira elmozdít helyéről, hogy kétségessé válik, volt-e eredetileg ez a történet.” (266–267 – kiemelés az eredetiben); „Orbán költészetének legnagyobb része a szó leghagyományosabb értelmében szerelmi líra: a versekben mindvégig vagy egy férfi szerelmi vallomásait, vagy szerelmes kommentárjait olvashatjuk: persze a megszokott kifordításos mechanizmusoknak a jegyében…” (104)

Talán megkockáztatható az a feltevés, hogy Margócsy – akár lírai, akár prózai művek olvasásáról van szó – elsősorban arcokat keres a szövegekben. Az interpretáció feladata számára így abban áll, hogy a szövegekből kinyerhetővé váljék egy olyan figura, amely a szövegekkel folytatott „párbeszédet” interperszonális kapcsolattá minősítheti át. Nem véletlen, hogy a bírált verseskötetek nagyrészt a lírai confessio alternatív eseteivé válnak, s az sem, hogy ott, ahol a másik arcának fellelése nehézségekbe ütközik, a kritikus ennek problematikáját a szövegvilágok legfőbb „célkitűzéseként” határozza meg. Tóth Krisztina kötetének tárgyalásakor olvashatjuk: „A költő e versekben […] mondatainak állandó megtörésében és ismétlődő nekifogásában szakadatlanul az alanyt keresi, verseinek és mondatainak alanyát…” (179 – kiemelés az eredetiben) Az sem tekinthető véletlennek, hogy azon lírai kísérletek, amelyek sem az előbbi, sem az utóbbi módon nem képesek Margócsy számára „arcot adni”, zavart keltenek a megértésben. Térey János költeményeivel kapcsolatban a bíráló először kijelenti: „nem értem a verseket”, majd pedig hozzáteszi, hogy „Sok esetben fordul elő, hogy nem tudom, ki beszél a versben (vajon az-e, aki a megelőző versekben beszélt?); néha csak később észlelem, fiú vagy lány a beszélő […], nem mindig tudom, honnan indul a vers beszéde…” (153) A költemények eme „rendellenességének” felfedése ellenére a Térey-bírálat is – kissé fonák módon – arcot talál (és persze veszít): „Térey és költészete, mikor önmagáról, viszonyrendszeréről, világáról, tárgyairól, környezetéről beszél, mindig másról beszél – más figuráról, más helyzetről, más viszonyról.” (154) Ha a Margócsy által preferált líraolvasás tendenciáját a vallomásszerűséggel azonosítottuk, akkor a próza befogadását az önéletrajzisággal lehetne összefüggésbe hozni, hiszen míg Bartis Attila, Kukorelly Endre, Kovács István műveinek „autobiografikus” telítettsége nyíltan, Forgács Zsuzsanna, Kertész Imre, Konrád György és Spiró György alkotásainak interpretációja burkoltan utal erre.

Amennyiben a kötet kritikai értékeléseiben kanonizációs törekvéseket keresünk, akkor azok nem elsősorban az argumentáció teljesítményében keresendők, hanem a laudatio retorikájában. Természetesen az a vezérelv, amely az elemzések jelentős részét meghatározza, nevezetesen a kortárs irodalom és a hagyomány közti analogikus kapcsolat létesítésének szándéka, ebben az összefüggésben is beszédes. A megfeleltetések játékterében a maga megkettőzöttségében artikulálódó értelmezői hang (a kritikus és az irodalomtörténész) számára ugyanis akkor bír a kortárs irodalomban egy mű megjelenése valódi eseményjelleggel, ha képes egyszerre fenntartani mindkét arc legitimitását. A gyűjteményben ezt talán a Térey János Paulusáról szóló bírálat bevezetője mutatja számunkra a legmeggyőzőbben: „…oly ritkán kerül a kritikus olyan helyzetbe, hogy rögtön az első olvasásra is, majd pedig a továbbiak során is folyamatosan és zavartalanul úgy érezheti, remekművel találkozott – örvendjünk hát, hogy Térey János bölcs és könnyed, fölényes és esendő Paulusa biztosíthatja ezt az élményt. Az irodalomtörténész pedig különösen is örvendhet, mert végre megismerheti vagy átélheti, milyen is lehetett (persze csak típusát illetően) az a százötven év előtti irodalmi, majd pedig irodalomtörténeti esemény, mikor az olvasók előtt feltűnt Arany János Toldyja…” (161 – kiemelés az eredetiben) Ugyan nem a kritika-irodalomtörténet előbbi „egymásba csúsztatása”, hanem az irodalomtörténet-írás és két, patinásnak nevezhető beszédforma (az emlékbeszéd és a jeles mondások) retorikai fogására épülő diskurzusok összjátéka, illetve eme összjáték felismerése válik meghatározóvá Dávidházi Péter Per passivam resistentiam című tanulmánykötetének pozitív értékelésében, a reflexió itt is többé-kevésbé kanonizációs szándékkal telített: „E kettős műfaji játék mintha allegóriájaként is szolgálhatna Dávidházi tudományfelfogásának: a modern és a posztmodern hermeneutika békével megél a klasszicizáló emlékbeszéd és a barokkizáló chria egyszerre emelkedett s egyszerre naiv kontextusában.” (401)

   

6. A recenzens, persze, most játszik

A kötet címe hajóvonták találkozásáról beszél. Amennyiben a hajóvonták figurái az irodalom hagyományát és jelenét jelölik, a találkozás eseménye pedig az interpretáció medrében történő egymásra találásukat, akkor ez a találkozás ebben a formájában nem mondható veszélytelennek. Bármennyire is szeretnénk megszabadulni a tiltástól, a befejezetlenül hagyott frázis tényleges zárlatának visszhangját nem képes elnyelni az idő tengere…

 

   

     

Jegyzetek

* E szöveg Kölcsey Ferenctől, Berzsenyi Dánieltől, Erdélyi Jánostól származó, célzatosan válogatott, itt-ott eltorzított idézeteket tartalmaz.

[ii] Margócsy István: Hajóvonták találkozása. Tanulmányok, kritikák a mai magyar irodalomról. Palatinus Kiadó, Budapest, 2003. A kötetből vett idézetekhez lelőhelyét a főszövegben, zárójelek között leli fel az olvasó.

[iii] Margócsy István: Petőfi Sándor. Kísérlet. Korona Kiadó, Budapest, 1999. 7.

[iv] A tudatosság tényét egy apró „filológiai” bizonyítékkal is alátámaszthatjuk. Parti Nagy Lajos Hősöm tere című regényének bírálatában található közbevetés („hogy hagyományosabban fejezzük ki magunkat”) a 2000 hasábjaiban megjelent változatban még nem szerepel, így valószínű, hogy a kötetrendezés során került be a szövegbe.

[v] Nem beszélve arról, hogy az idézetben szereplő Berzsenyi-citátum, amely az Észrevételek Kölcsey recenziójára mottója [a kritikai kiadás egyébként önálló versként tárgyalja], eredetileg nem a költő módszertani találékonyságának bizonyítéka, hiszen a kijelentés (eszméje) nem tőle származik, hanem Henry Home-nak, egy a 18. század középső évtizedeiben tevékenykedő angol filozófusnak az Elements of Criticism című munkájából, illetve annak német fordításából. Home-ra egyébként az említett Berzsenyi-mű már az első soraiban hivatkozik. Vö. Berzsenyi Dániel művei. Kis János emlékezései. A válogatás, a szöveggondozás és a jegyzetek Orosz László munkája. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985. 234., illetve Berzsenyi Dániel összes művei I. Költői művei. Sajtó alá rendezte Merényi Oszkár. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979. 139., 816–817.