Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. szeptember / Egy rosszul sikerült este; Az államférfi temetése

Egy rosszul sikerült este; Az államférfi temetése

Tóth Annamária fordításai

   

Egy rosszul sikerült este      

   

Abban a pillanatban ültem le a helyemre, amikor már leoltották a lámpákat. Szerencsére mindjárt az első ülés volt az enyém, így nem zavartam senkit. A színpadra, melyen csak székek, egy asztal és egy pohárszék volt, bejött egy kockás zakós férfi. Először csak állt zsebre dugott kezekkel, majd habozva tett egy lépést előre egy érthetetlen kiáltás kíséretében. A nézők felnevettek, a színész – nyilván felbátorodva ezen a reakción – egészen a színpad széléig jött, közel az első sorhoz, és ismét üvöltött valamit, ami így hangzott:

„Mabu mal kongdziril pohimjo hanyn mári, kyril tarisipsio.”

A nézőtér felől szinte hisztérikus nevetés tört ki: a hahota végighullámzott az első sortól az utolsóig, fel, egészen a páholyokig. Valaki az én soromban levegő után kapkodott, és vinnyogott, akár egy kutya. Néhány néző tapsolni kezdett.

A színpadra egy idősebb színésznő jött be, kalappal a kezében. A férfi megölelte, és ezt súgta a fülébe:

„Sigany issimnyka?”

A nő finoman kibontakozott az ölelésből, és ezt mondta:

„Sigany opso. Papumnida. Cane i gosil gacchy com hallinga.”

A nézők ismét nevettek, de már nem annyira, ahogy az előbb.

Valószínűleg külföldieknek szóló előadáson ültem. Talán turistáknak, vagy egy külhoni cég dolgozóinak rendezték ezt a színházi estet. Mindenesetre figyelmeztethettek volna a jegyelővételnél. (Vagy aki kedvezményes áron vesz jegyet, az legyen elégedett, bármit kap is?)

„Urinyn sumbakokcirhadza”, mondta a színész, és a nézőtér ismét pukkadozott a nevetéstől.

„Pamumnida. Urinyn nal mada iron juhyril culginda”, vetette ellen a nő, és harciasan feltette a kalapját. Úgy tűnt, hogy kettejük között csinos kis viszály formálódik.

Már veszekedtek is. A férfi ordított és dühösen gesztikulált, a nő a lábával dobbantott.

Felálltam és gyorsan arra indultam el a sötétben, amerre a kijáratot sejtettem. Amikor a jegyszedőnő kinyitotta előttem az ajtót, úgy tűnt, mintha a színpadon folyó vitába egy néző is bekapcsolódott volna. Biztos jó darab volt, és ha értettem volna, bizonyára jól szórakozom. Kár.

   

A ruhatárban odaadtam a cetlit. A kékköpenyes lány átnyújtotta a kabátomat.

„Pchiusida”, mondta szolgálatkészen.

Saját személyzetet is hoztak magukkal?

Aprót tettem a pultra. Amikor a kijáratnál hátranéztem, láttam, hogy a lány megmutatja a pénzt a kolléganőjének. Valószínűleg már régen nem kapott senkitől ilyen keveset.

 

 

Kisétáltam a nyirkos éjszakába. Egy pillanatig néztem a színház előtti szökőkutat. Amikor kissrác voltam, képes voltam végtelen ideig bámulni az angyalkát, amint a teknős hátára önti a vizet, s ahonnan minden oldalra szétfröcsköltek a vízcseppek. Ha fújt a szél, a felkészületlen járókelő is kaphatott a nyakába belőle.

Mennyire csal az emlékezet, gondoltam, amikor észrevettem, hogy az angyal nem is teknős, hanem gyík hátára önti a vizet. Az angyalka alá írt latin feliratot pontosan megjegyeztem, noha sem gyerekkoromban, sem most nem tudtam lefordítani:

BELUA VASTUS

ET HOMUNCULUS ORBUS

ET NUNTIUS DESERTUS

   

Eredetileg nem akartam lakásom magányában tölteni ezt az estét, és ezen nem is kívántam változtatni, noha a színház csalódást okozott. Egy kávézó felé vettem az irányt, melynek fényei kivehetők voltak a tér másik oldalán. Tanulmányaim idején főiskolások jártak ide, de volt idő, hogy művészek, majd utcalányok, seftelők és egyéb deklasszált elemek. A helyi lapok olykor a kávéházzal kapcsolatos ízléstelen pletykákkal igyekeztek növelni példányszámukat. Prostikat bizonyára máshol is találtam volna, de ez a hely a vidám, bár nem túl sikeres iskolai évekre is emlékeztetett.

 

   

ILBUN – hirdette az ajtó fölötti neonfelirat. Ilbun? Ennél ostobább nevet nehezebb lett volna kitalálni.

Beléptem, ázsiai fűszer és cigarettafüst bűze keveredett a helyiségben. A bárnál volt néhány szabad szék. A pincértől konyakot és kávét rendeltem.

„I gosin muosinja?”, kérdezte meglepve. Hátrafordult és elkiáltotta magát:

„Nanyn kyda onyl oldzullo arotta.”

(A bevándorlók otthon érzik magukat nálunk.)

A legközelebbi üvegre mutattam. Töltött valamit, amelynek az íze olyan volt, mintha pezsgő és barna sör keveréke lett volna, de nem volt rossz.

Intettem a csaposnak, aki újabb pohárral töltött. A kellemes meleg a gyomromban azt jelezte: még nincs veszve az este.

Egy-két fiatal párocska ücsörgött itt, két meleg, akik valamit nagyon számoltak egy számológépen, stricik a kedvező alkalomra várva, egy részeg katona és a mellettem lévő asztalnál egy szőke bombázó. Rendeltem egy kört neki is ebből a különös italból. Még nem voltam berúgva, de már színjózan sem.

„Nem akar átülni hozzám?”

Nem válaszolt. Könnyedén megböktem a könyökömmel, és megismételtem a kérdést. A csapos valamit rám kiáltott.

„Menj a fenébe!”, mondtam neki.

A nő felállt és a kijárat felé indult. Utána ugrottam, de valaki vállon ragadott és visszanyomott. Valószínűleg a pultos: elfelejtettem fizetni. Kivettem egy bankót, a csapos megnézte és a fejét csóválta.

„Obundzi il”, mondta.

Annyi pénzt vettem elő, amennyiért egy jobb helyen tízszer ennyit ihattam volna.

„Kunsoridyril hadzimarira”, fenyegetőzött a pultos.

Vártam.

Ekkor valaki hátulról kicsavarta a karomat, és a pulthoz nyomott.

A csapos levette a karórámat és felszisszent.

„Kamani ikora! Sarama, cibyro kagora.”

A pasas, aki a karomat lefogta, kituszkolt a bárból és kilökött a járdára. Majdnem elestem.

   

   

A megaláztatást és a tehetetlenséget megszoktam gyerekkoromban, így ellenálló voltam. Még az órámat sem sajnáltam.

Lassan sétáltam a téren. A szőkét már nem kerestem. A legközelebbi utcában lesz a 26-os busz megállója, az majd hazavisz…

   

 

   

Az államférfi temetése

         

„Nem!”, kiáltott föl a miniszterelnök, és öklével akkorát csapott az asztalra, hogy beindult a riasztóberendezés.

„A holttestét nem adjuk ki nekik sem ma, sem holnap. Soha nem kapják meg! A testet daraboljátok fel, és tegyétek formalinba. Jó segédlet lesz az orvostanhallgatók képzéséhez… Végül is egy jó államfőnek halálában is szolgálnia kell népét.”

   

Amikor a meggyilkolt elnök politikai szövetségesei megtudták, hogy a kormány nem adja ki nekik a szétlőtt holttestet, lázasan keresték a megoldást. Azok tanácsára, akik megértették, hogy az elnök után a kormányfő őket is eltávolíttatja, több lehetőséget is számba vettek. Végül a parlamenti ellenzék vezetőjének ötlete győzedelmeskedett. Híven eredeti foglalkozásához – korábban a világot jelentő deszkákat koptatta –, azt javasolta, hogy találják meg az államfő alteregóját, aki kész volna harcolni a miniszterelnök ellen. Aztán megrendezhetik a temetést, és ezt a hasonmást fektetik a koporsóba. Hiszen semmi másról nem volt szó, mint arról, hogy összehívják a népet az államfő temetésén. Aztán a dolgok már maguktól is mennek. Muszáj menniük.

   

Az állami titkosszolgálat ez egyszer felmondta a szolgálatot. Ügynökei feljegyezték a miniszterelnök ellenfeleinek bőszült megmozdulásait szerte az országban, de az okát nem tudták kideríteni. Azt feltételezték, hogy általános sztrájk készülődik, vagy kormányellenes tüntetések újabb sorozata. Azt a megmozdulást, melynek célja az elnöki hasonmás megtalálása, majd eltemetése volt, egyáltalán nem leplezték le.

   

Az állami titkosszolgálat hírei alapján a kormány felkészült, hogy visszaveri a rendőr-főkapitányság patológiai osztályának megtámadását, ahol a testet őrizték. Ez egy szürke kétemeletes épület volt, végtelen sok földalatti területtel, építésénél pontosan követve azt a jeligét, hogy mindebből a felszínen csak a tizede látsszon. Környezetében tíz páncélozott jármű volt készenlétben és egy olyan ezred, amely éppúgy képes botokkal eloszlatni fegyvertelen tüntetőket, mint gyalogsági fegyverrel kilőni szervezett terroristák csoportjait. Az ezred a rendőrfőnök parancsnoksága alá tartozott. A hadsereget emberemlékezet óta határozatlannak és megbízhatatlannak tartották.

A légierő tengernagya volt az egyetlen katonai meghívott a kormányfő válságstábjában. Saját ötlete alapján és a miniszterelnöknek szánt esetleges ajándékként előkészíttetett kilenc bombázó repülőgépet. Végszükség esetén meg kellett semmisíteniük azt az épületet, ahol az elnök holtteste feküdt. Még egy hasonló meglepetés érkezett, mégpedig az egész rendőrkapitányság aláaknázásának képében, melyről a rendőrfőnök első helyettese gondoskodott.

   

A harmadik napon a néhai elnök három hasonmása mutatkozott be az ellenzék koordinációs vezetése előtt. Egyiküket már a bevezető pszichológiai tesztnél kizárták. Úgy tűnt, hogy nem lesz képes teljesíteni minden feladatot, amely a halott államférfi előtt áll. A kormányfőt ugyan gyűlölte, de ez kevés volt. Eldöntötték, hogy biztos helyen rejtik el ezt a férfit, s nemcsak a temetés végéig, hanem egészen addig a pillanatig, amíg a volt államfő által eszményített ellenzék magához nem ragadja az államhatalmat. Aztán majd valahogy hasznát veszik.

A hullát helyettesítő másik két jelölt egyformán alkalmasnak tűnt. Egyikük állát apró sebhely csúfította, de ezt el tudta tüntetni az ismert amerikai maszkmester, aki több sikeres sci-fi forgatásán is részt vett. A másiknak elálló füle volt, de eltakarta a frizurája.

   

Az ellenzék vasárnap délutánra időzítette az elnök temetését, hogy azok a polgárok is részt vehessenek rajta, akik hét közben nem hiányozhatnak a munkahelyükről. A kormányfő megértette, hogy lemaradt valami fontosról. Azt hitte, hogy a patológiát őrző rendőrezred parancsnoka kapcsolatban áll az ellenzékkel, és a testet közvetlenül a temetés előtt akarja kiadni. A miniszterelnök az államfő kivégzése után sem volt tehát nyugodtabb.

Amikor a temetés lázas előkészítési munkálatai folytatódtak, a kormányfő elhatározta, hogy cselekedni fog. Hívei társaságában elment a patológia csöppet sem barátságos fagyasztókamráihoz. Odahozatott egy elektromos fűrészt és egy nagy mészárosfejszét. Kimerítő erőfeszítés után maga darabolta fel a testet húsz különálló részre. Ezeket aztán munkatársai tovább negyedelték.

Az állami propaganda bizottság igazgatója, aki már rég elszokott a fizikai munkától, kisebb balesetet szenvedett: levágta bal keze hüvelykujját. És így a palackban, ahová az elnök jobb csuklója került, ott úszkált egy lerágott körmű tisztviselőujj is.

   

A miniszterelnök csapatából aznap hiányzott a házelnök. Eme férfiúnak különösképp fontos volt, hogy továbbra is megtartsa gúnynevét: Csődör. Hiszen épp ezért bújt ki szolgálati kötelessége alól a patológián. Csődör a villájában tartózkodott, melyet fitneszklubbá alakított át. Medence, szauna, torna- és edzőterem, dolgozószoba a masszőr számára, és dietetikus-rendelés is működött a házában. A bárral kiegészült táncterem sem hiányzott. A villa legfontosabb helyisége azonban a műterem volt. Egy hálószoba alkotta, az asszisztens számára fenntartott fülke és egy sötétben is látó, japán szerkezettel felszerelt megfigyelőkamra.

Csődör forgatókönyve mindig ugyanaz volt. Felvitt a villájába egy fiatal, illetve akármilyen nőt. Először táncolt és ivott vele a bárban. Majd bevezette a hálóba. Amikor mindketten levetkőztek, lekapcsolta a lámpát. Csődör a sötétben kiszaladt a szobából, és helyette a kigyúrt huszonegy éves asszisztens lépett be, aki olyan magas volt, mint ő, súlyuk is egyezett, frizurájuk és bajszuk is hasonló volt. Igaz, a fiú félvér volt, de ez a sötétben nem számított. Csak abban különböztek, hogy a fiúnak kivágták a nyelvét és a hangszálait, s így a sötétben fekvő nő sem hang, sem sóhajtás alapján nem tudta eldönteni, hogy aki éppen mellette, rajta vagy alatta fekszik, az valaki más. Amikor jó néhány közösülés után a kimerült asszisztens kiment a szobából, visszatért a friss ifjú Csődör. Ekkor ismét kigyulladtak a fények, és a nő a tisztelt ház elnökét látta maga mellett. Valaha megtörtént, hogy befejezésként ő maga is képes volt közösülni, de az utóbbi években ez teljesen kivételes volt. Végtére felesleges is volt, hiszen az illető lány vagy asszony tapasztalatai alapján e nélkül is megerősítette a gúnynév jogosságát. Emiatt tehát Csődör a döntő pillanatokban nem volt miniszterelnöke mellett. Az igazság azonban az, hogy noha ugyanazt tette, mint az ellenzék – titokban kicserélte a holttestet az élővel –, a végsőkig hű maradt a kormányfőhöz.

   

Nem mindenki volt hasznavehető, aki a miniszterelnök oldalán állt. Néhányan még ezekben a kritikus pillanatokban sem voltak képesek megszabadulni rossz szokásaiktól vagy bűneiktől. A hasznavehetetlenek közé tartozott a miniszter asszony is. Néhány évvel ezelőtt még tele volt ötlettel, hiszen éppen ő dolgozott ki egy olyan megoldást, amely hosszú távon javított volna az otthonban élő nyugdíjasok anyagi helyzetén. Igen, éppen ő volt a kidolgozója annak a gondolatnak, hogy az idősek otthonában foglalkozzanak kutya- és macskaeledel-konzervek gyártásával. Több évig tartó vegetálás után a panziók lakóinak holttestei teljes mértékben hasznosultak, a holtak még élő barátainak ételadagját megemelték.

A miniszter asszony azonban a kormányfő számára legnehezebb pillanatokban is csak arra gondolt, hogyan juthatna alkoholhoz. Már néhány évtizede éjjel-nappal részeg volt, és most az fenyegette, hogy józan állapotba kerül. Piát szerezni lehetetlen volt, mert a rendőr-főkapitányság tökéletesen elszigetelt volt a környező világtól. Az élethez szükséges alapvető anyagok hiánya miatt gondok jelentkeztek a miniszter asszony látásában, és kiújult gyerekkori betegsége – a székrekedés.

Élete során hatalmas mennyiségű alkoholt ivott meg. Megismerkedett a legkülönfélébb bor-, likőr- és röviditalfajtákkal. Néhányszor külföldi pálinkákat is megkóstolt, amelyekben paprikák, gyümölcsök, sőt kígyók úszkáltak. Pont efféle alkoholfajtának gondolta azt is, melyet az alagsor egyik szekrényében talált egy szokatlanul széles üvegben. A palack belsejében egy hosszú, összetekeredett kígyó volt, aminek valószínűleg a szesz pikáns ízét kellett biztosítania.

A miniszter asszony mohón a szájához emelte, de a formalin íze undorító volt. Hányingere támadt, és ezzel egy időben néhánynapos székrekedése érezhetően elmúlt. Még csak ki sem tudta öblíteni égő száját, máris rohannia kellett a mosdóba. Nagy, kemény ürüléke összetörte a porcelán vécécsészét. Az őrnagy, aki ezen a folyosón teljesített szolgálatot, azt hitte, hogy az ellenzék a csatornahálózaton keresztül bejutott az épületbe. Megparancsolta, hogy a vécékbe dobjanak egy-egy köteg kézigránátot. És ezt még egy olyan életerős munkatársnő sem élhette túl, mint a miniszter asszony.

   

Az elnök temetésének napján a nagyváros két különböző külvárosából indult a gyászmenet, élükön a halottas kocsikkal. Belül voltak a kényelmetlen koporsók, s bennük feküdtek az imitátorok. Arcukat fehérre festették, hogy érzékletesen szemléltessék, mennyi vért vesztett az elnök a gyilkos támadás során.

   

A miniszterelnök elhatározta, hogy személyesen maga vezényli majd a patológia védelmi egységeit. Talált egy megfelelő helyet, ahová elrejthette revolverét. Ideges volt, hóna alatt meggyűlt a bűzlő izzadtság, mindazon gaztettek emlékeként, melyeket elkövetett. Az egyik személyi testőre, egy gorilla, aki soha nem tudta megszokni az emberi testszagot, elájult.

A helikopterpilóták már jelentették a miniszterelnöknek, hogy a peremkerületekben két gyászmenet is formálódik, ám ő nem kételkedett, hogy halálos ellenségeinek egy újabb álcázó hadműveletéről van szó. Ki akarják csalogatni az épületből, hogy ellopják a testet. Mindenhol besúgóik vannak, és bizonyára már tudják, hogy feldarabolták a néhai elnököt. Képesek lennének azonban mind a hatvanhét edényt – amelyekbe a szervek és a végtagok kerültek – beletenni a koporsóba. A kormányfő meg volt győződve arról, hogy ki kell tartania, és meg kell akadályoznia egy ilyen ízléstelen és nem helyénvaló temetést. Meg kell hiúsítania az évszázad készülő csalását.

   

A miniszterelnök híveinek tábora ráfizetett a hiányos szervezésre, és egyes társadalmi elemek túlzott lelkesedésére. Túl sok időt vesztegettek el például az egyik gyanús férfi kihallgatásával, aki letartóztatása előtt a rendőr-főkapitányság néhány földszinti ablakát falazta be éppen. Ez az ember egy rikító színű luxusautóból rakta ki a cementet és a téglát. Az őrök éber – de meglepett – pillantásától kísérve feltűrte a szmokingja ujját, és kedvvel vetette bele magát a munkába. Amikor a kormányfő fegyveresei végre letartóztatták, azt állította, hogy azért kell befalazni az ablakokat, hogy az elnök emberei ne juthassanak be az épületbe. Ezt ismételgette az elviselhetetlen kínzások alatt is, és csak közvetlenül halála előtt vallotta be, hogy nyolc éves kora óta egy küldetést teljesít, mellyel egy kevésbé ismert kínai szabadkőműves páholy bízta meg.

   

A két hatalmas menet egyszerre közeledett a temetőhöz. Az emberek némán és határozottan mentek. Még egy heves golyózápor sem állította volna meg őket. Szétlőtt szívvel haladtak volna előre. Eltökélték, hogy eltemetik elnöküket. A roppant emberi tömegtől körülvéve lassan a temető felé vette az irányt két fekete kisteherautó. Egyszerre értek a halottasház hátsó bejáratához. Még a sofőrök is áldották e percben az ellenzék bölcsességét, amely az ő menetükön kívül megszervezett egy másik – egy álmenetet is, hogy megtévessze a kormányfő rendőrségét.

A halottasházban azok várakoztak, akik tudtak a hasonmásokról. Még a halottaskocsi vezetőit is kiküldték, állítólag azért, hogy leghamarabb ők maguk búcsúzhassanak el halott elnöktől.

Már-már érmét készültek feldobni az egyesült ellenzék vezető képviselői, hogy eldöntsék, melyik hasonmást is vessék be, amikor a helyiségbe két férfi lépett. A katolikus és a protestáns egyház püspöke karonfogva jött. A miniszterelnök egyeduralma elleni többéves harcuk során igazi barátok lettek. Néhány külföldi hírügynökség gyakran hangsúlyozta, hogy az egyházak partnerkapcsolata a hívek lelkéért folyó harcban az egyetlen valóban szabad és konkurens közeg az országban. Csak erre volt érvényes, hogy a polgár azt az ajánlatot választja, amely jobban megfelel szükségleteinek. Mindenhol máshol a vesztegetés, az uram-bátyám világ és a tömegmédia szemfényvesztése döntött.

A püspökök tudták, hogy az elnök anyja katolikus volt, édesapja pedig protestáns. Krisztus szentsége és a bérmálás lélekben katolikussá fogadta, de házasságában felesége hitvallását követte – az evangélikus hitet. Gyermekei is a protestáns egyház tagjai voltak. Rendszeresen járt evangélikus istentiszteletre, és katolikus gyóntatója volt. Ezért mindkét püspök úgy gondolta, hogy az államfő temetése hozzá tartozik.

A zöldek javaslatát, hogy mégis sorshúzással döntsenek, mindenki elvetette. Más megoldással azonban hamarjában senki nem tudott előállni. Amikor a döntésre váró feszült várakozás már kezdett kínos lenni, megszólalt a konzervatív párt liberális frakciójának sajtószóvivője. Egységre szólított fel, és biztosította a püspököket arról, hogy ez a helyzet teljesen beleillik a temetés forgatókönyvébe. A katolikus szertartás a temető nyugati, a protestáns pedig a keleti felében lesz. S pontosan ugyanabban az időben. A továbbiak ecsetelésénél a csoda, a jelenés és a szent férfi szavakat használta. A püspökök meghökkenve csóválták a fejüket és átölelték egymást.

Amikor kimentek, közölték az összegyűlt tömeggel az elnök követőinek döntését. A milliós tömeg hitvallása szerint nyugat vagy kelet felé vette az irányt.

Kritikus pillanat volt, mely fenyegethette a kormányfőellenes ellenzék egységét. Amikor azonban az emberek néhány óra múlva látták, hogy egyházuk igazi temetést rendezett, s elnökük kiterített, szép, sápadt holtteste ott fekszik, elcsodálkoztak a másik felekezethez tartozó felebarátaik jóságán és alázatosságán. Hiszen ezek annak ellenére, hogy számukra nem volt eredeti temetés igazi holttesttel, kitartottak a közös ügy mellett.

Így érvényesült tehát a két hasonmás a temetés végső szakaszában.

   

A harmadik, legkevésbé intelligens elnöki alteregó akkor játszott főszerepet, amikor a sajtó nyomására szükség volt az ország olyan történelmileg kulcsfontosságú eseményeinek a felidézésére, melyekről nem maradt semmilyen meggyőző tanúbizonyság. A temetéseken használt hasonmásokat ugyanis már kiásták, amikor megnyugodtak a kedélyek, és a miniszterelnököt végleg legyőzték. Testük már erősen bomlásnak indult. A harmadik, eddig henyélő alteregónak pózolnia kellett a fotósok előtt, betanulta a néhai elnök néhány nyilatkozatát, hogy a tévénézők a helyes változatot is láthassák. Az igazságos politikai rendszer megújításánál az országban tehát ugyanolyan fontos szerepet játszott a harmadik, mint eltemetett kollegái, csakhogy az ő szakterülete a polgárok oktatása volt.

   

A körülmények véletlen találkozása folytán éppen a temetés napján jött az országba egy japán genetikus. Küldetése szigorúan titkos volt. A kormányfő mozgalmának vezetősége azt várta tőle, hogy a miniszterelnök néhány klónját – egészen pontosan hetvennégyet – kinemesíti. Az eddig nyilvánosságra nem hozott tervezet szerint az ország felépülése úgy lehetséges, hogy a jövőben minden járás élén a miniszterelnök alakjára emlékeztető személyiség áll.

A japán genetikust meglepte, hogy a reptéren nincs se vám-, se útlevélvizsgálat. Nem tudta, hogy ezen a napon minden állami tisztviselő olyan felsőbb utasítást kapott, amely a néhai államfő temetésével volt összefüggésben.

   

A gyászszertartás után a kormányfőellenes ellenzék vezérei rádöbbentek, hogy már soha nem fognak tudni ennyi embert összetoborozni. A tömeget tehát muszáj volt valamiképpen használniuk… Először is a városközpont felé irányították őket. A temetőtől a főtérig legalább két óra volt az út, így az ellenzék koordinációs vezetőségének bőven akadt ideje gondolkodni a hogyan továbbról.

   

A miniszterelnök megtudta, hogy a temetőből ellenségeinek milliós tömege tart a városba. Még nem akart erőszakot alkalmazni. Először egy másik embertömeggel akarta szembeállítani az ellenség táborát. Hiszen a saját táborából is sokan álltak rendelkezésére.

A kormányfő gyűléseire főleg a finom gulyás miatt jártak, melybe erős függőséget okozó drogot kevertek. Aki egyszer megkóstolta, újra és újra elment a találkozókra. Ez a tudatbefolyásoló anyag eufórikus állapotot idézett elő, az embereket leírhatatlan lelkesedés és öröm fogta el. Ezért mindig kitűnő hangulat volt a miniszterelnök gyűlésein. Ő maga is szeretett oda járni, bár nem kóstolta meg a gulyást.

A buszok nem egész egy óra leforgása alatt behordtak a főtérre néhány ezer embert a városi, illetve a környéki öregek otthonából és a menhelyekről. Néhányan közülük már lelkesen megéljenezték a miniszterelnököt, többnyire azok, akik már a buszban kaptak gulyást. Mások dühösen ökölbe szorították a kezüket, szidták a halott államfőt és utódait. Az ő tálkájuk még üres volt. A rendfenntartó szolgálat úgy negyed óra múlva jött azokért, akik két adagnál is többet ettek. Túladagolták magukat.

Majd a tér sarkán feltűnt egy emelvény holografikus képe, melyen a kormányfő állt.

   

A reptér előtt a japán genetikus beszállt az első taxiba. Amikor a taxisnak a mozgalom címét adta meg, annak egy pillanatra kedve támadt átadni őt az ellenzéknek. Nem volt kétséges, hogy ez az ember azért jött a messzi idegenből, hogy visszafordítsa az országban végbement változásokat a miniszterelnök javára. Később azonban azt gondolta, hogy inkább elviszi az ázsiait a miniszterelnöki mozgalom helyszínére, mert ott várhatóan több pénzt kap. Mindig jól fizettek.

A japánnak ebéd körül kellett jelentkeznie a mozgalomközpontban. Viszont már délután két óra volt, és ő még mindig a taxiban ült. Az autó nem tudott kijutni a reptér előtti parkolóból, mert az úton hatalmas tömeg hömpölygött a temetőből. A japán elkezdte megszámlálni az embereket, de amikor a száznegyvennégyezer-hatszázhatvanhatodikhoz ért, megunta.

A miniszterelnök épp azt ellenőrizte, hogy mennyire készült fel az elitezred a rendőr-főkapitányság épületének védelemére, amikor az állami titkosszolgálat tiszteletbeli elnöke rossz hírt hozott. A milliós tömeg a rakparton menetel, tehát valószínűleg nem találkoznak a miniszterelnök híveivel a főtéren. A miniszterelnök elgondolkodva csóválta a fejét. Rájött, hogy az utolsó órákban visszavonulásra kényszerült. Ez először történt meg vele, mióta a politika színpadára lépett. Nem az ellenség védekezik vele szemben, hanem neki kellett felelnie az ellenfél megmozdulására.

A miniszterelnök szerette országa népét. Hangja szomorú volt, szemében könnyek csillogtak, amikor kiadta a parancsot, hogy az államfő temetéséről érkező tüntetők ellen vessék be a légierőt.

Amikor a légierő tengernagya kiadta a parancsot, végzetes hibát követett el. A légi parancsnokkal folytatott telefonbeszélgetés során használta a végszükség szókapcsolatot. A vezényszavak önműködő dekódere regisztrálta ezt az előre kijelölt és megbeszélt szignált, így hát riadót rendelt el a kilenc különleges küldetésű bombázórepülőnek. Ezeknek az volt a feladatuk, hogy megsemmisítsék a rendőr-főkapitányságot, ha olyan helyzet fenyegetett, hogy a meggyilkolt államfő teste a kormányfő-ellenes ellenzék kezébe jut.

   

A japán genetikus gépkocsija végre megállt a mozgalom épülete előtt. A taxis, aki arra számított, hogy jó pénzért sikerül eladnia a külföldit, alaposan elszámította magát. A tudóst ugyanis már türelmetlenül várták a mozgalomközpontban, és a taxist – mint az ellenzék lehetséges kémjét – kénytelenek voltak lelőni. A japánt azonnal beültették egy különleges felszerelésekkel teli teherautóba, melyre a külföldi tudósnak az elkövetkező órákban szüksége lehet. A gépjármű hátsó részében hűtőládák, mikroszkópok, fertőtlenítőszerek, a megtermékenyítéshez szükséges műszerek, nem hagyományos nőgyógyászati vizsgálószékek és sok kémiai és gyógyszeripari készítmény volt. Volt ott egy, a világhálóhoz csatlakoztatott számítógép is, hogy a japán a műtét alatt figyelhesse, hogyan érkezik fokozatosan svájci bankszámlájára a kialkudott összeg. Az autó azonnal elindult a rendőr-főkapitányság épületéhez, ahol a miniszterelnök feltehetőleg tartózkodott. A tudósnak minél hamarabb le kellett szívnia a megfelelő számú sejtet, hogy elkezdhesse a jövő járási miniszterelnökeinek klónozását.

   

A temetőből érkező hatalmas tömeg első sorai már a városközpontban voltak. Ekkor valaki értesítette az ellenzéki vezetőket, hogy a miniszterelnök a rendőr-főkapitányság épületében van. Ezek a cseppet sem hiszékeny férfiak csak akkor hitték el a hírt, amikor egy idegen megmondta nekik, hogy tud arról, hogy az államfő hasonmását temették el. Sőt, hozzátette, hogy az elnök teste épp a rendőr-főkapitányság épületében van.

A kormányfőellenes ellenzék hirtelen szembe találta magát azzal a problémával, hogyan is magyarázzák meg híveiknek egy esetleges újabb szétlőtt test felbukkanását. Ekkor ismét felszólalt a konzervatív párt liberális frakciójának sajtószóvivője. Egységre szólított fel és azt mondta, hogy ez a helyzet egy előkészített forgatókönyvbe is beleillene. A további magyarázat során a csoda, a jelenés és a szent ember szavakat használta.

Ez meggyőző magyarázat volt, és ezért elhatározták, hogy a tüntetés a rendőr-főkapitányság előtt tetőződik majd. Az objektum északi szárnyánál elég nagy park volt ahhoz, hogy ott több százezer ember elférjen. A zöldek alelnökének ellenvetését, hogy le fogják taposni a füvet, elvetették, mint az esemény súlyához képest elhanyagolható szempontot. Ekkor a zöldek ökológiai szárnya kilépett az egységes kormányfőellenes tömörülésből. Híveik azonban tovább masíroztak a tömegben, mely az objektum felé közeledett.

 A menetelők első sorait már csak két útkereszteződés választotta el a rendőr-főkapitányságtól. Ekkor motorok fülsiketítő robaja, robbanások és leomló falak döreje hallatszott. A levegő rezgett, a házak fölött por- és füstfelhő gomolygott. A menet azonban továbbhaladt. Az emberek némán és elszántan mentek. Még egy esetleges lövöldözés sem állította volna meg őket. Szétlőtt szívvel nyomultak volna előre. Elhatározták, hogy leváltják miniszterelnöküket.

   

Pontosan hét perc telt el a parancs kiadása és az első bomba felrobbanása között. Úgy tűnt, hogy a légierő admirálisa feleslegesen óvatos volt, vagy egyszerűen csak hajlamos a megalomániára, illetőleg az exhibicionizmusra. Kilenc bombázó-repülőgépet előkészíteni egyetlen – noha kiterjedt – épület megsemmisítésére, ez az emberi életek, a technika és a lőszer elfecsérlése volt. A pusztító bombák a repülők első és második hármas kötelékéből pontosan a meghatározott célpontra zuhantak, így hát nem csupán a két látható emeletre, hanem a tizennyolc föld alattira is. Az utolsó hármas kötelék már csak optikailag és hanghatásában hangsúlyozta mindazt, amit a rombolás művelt. A bombázás mindenekelőtt a fegyvergyárban dolgozók tisztességes munkájának dicsősége volt.

   

A mozgó laboratórium, melyet a mozgalom hozott létre a genetikus munkájához, úgy száz méterre állt meg a romoktól. Mindenütt sűrű füst gomolygott, s a téglarakások alól időnként lángok csaptak ki. A mozgalom vezető képviselői, akik elkísérték a japánt, rémülten nézték a rendőr-főkapitányság maradványait. Az objektum romjai között volt valószínűleg a miniszterelnök teste is. Ezek a férfiak megértették, hogy életükben új fejezet kezdődik. A bankettek, ünnepélyek, a pártkongresszusok és a jólét helyét a törvényenkívüliség, az emigráció, a letartóztatások és a nyomor veszi át. Folyt a könnyük.  

A japán is sírt. Habár kísérői neki eddig nem mondtak semmit, rádöbbent, hogy ebből az országból tiszteletdíj nélkül utazik haza.

   

A kormányfőellenes ellenzék vezetői a hívek tömegével együtt némán nézték az épület romjait. Sejtették, hogy a miniszterelnök megint kibabrált velük, de nem tudták, hogyan. Nem tudták megmagyarázni, miért bombáztatta le a rendőrséget: ez nagy őrültségnek tűnt. Még tőle is.

   

Hirtelen megmozdult valami a romhalmaz közepén. Egy túlélő. Széthajigálta a faldarabokat, hogy kijusson a napfényre. Először egy véres ujjú hatalmas kéz bukkant elő, majd egy hamuval és omladékkal teleszórt fej. Amikor a nyílásból előbukkant a test is, egyértelmű volt, hogy a miniszterelnök él. Az alkonyi nap megvilágította erőtől duzzadó hatalmas alakját. Felegyenesedett és bátran körbenézett. A szélben lobogtak ruhájának foszlányai.

A mozgalom vezetői kinyitották a kocsi ajtaját és kirohantak, hogy balzsammal, mirhával és illatos olajokkal tisztítsák ki uruk sebeit. A japán tudós egyiküket feltartóztatta, és megkérdezte, hogy még mindig elég pénze van-e a mozgalomnak arra, hogy kivitelezzék a klónozást. A férfi bólintott. A japán magához vett néhány kémcsövet, fecskendőt és orvosi műszert, majd gyorsan kipattant az autóból.

Néhány lépés után azonban megállt a többieknél. Úgy álltak ott, mintha odaszegezték volna őket, és biztonságos távolságból figyelték, ahogy a felbőszült emberek rávetik magukat a miniszterelnökre és széttépik. Valaki feldobott a magasba egy véres talpat, más táncolt és közben egy letépett kezet lóbált. Két nő körbetekerte magát a kormányfő beleivel.

A japán megőrizte hidegvérét. Elindult a felhevült tömeg felé, hogy teljesítse feladatát. Túlságosan nagy volt azonban a tolongás, nem sikerült középre furakodnia, ahol hozzáférhetett volna a miniszterelnök maradványainak egy használható darabjához. Hirtelen valami a tudós fejére esett, és legurult a lábához. A genetikus felemelte, és villámgyorsan berakta abba az edénybe, melyet magával hozott. Aztán kifelé tülekedett.

A japán odament a néhai miniszterelnök mozgalmának vezető tagjaihoz és bejelentette, hogy eleget tud tenni a megrendelésüknek. Amikor a miniszterelnök elkeseredett emberei észrevették, hogy az a testrész, melyet a japán kimentett a tömeg karjaiból, a kormányfő legnemesebb szerve, kissé megnyugodtak. A klónozott járási miniszterelnökök mégiscsak nemi úton szaporodnak majd. A kormányfő tehát mégis igazi férfi maradt – a végsőkig.

   

A körülmények véletlen találkozása folytán az ellenzék győzött. Vezetői már néhány perccel a kormányfő széttépése után meghozták az ellenzék első fontos törvényrendeleteit. Ez a Nyilatkozat a közigazgatás tagozódásáról címet viselte, melynek értelmében az eddigi járások száma hetvenhétre bővült, a másik törvény pedig, a Kormányrendelet a kutyákról és gazdáikról, megtiltotta a kutyatulajdonosoknak, hogy megharapják ebüket.

A felbőszült tömeg lassan szétoszlott. Néhányan emlékként magukkal vitték a zsarnok szerveit, másoknak meg kellett elégedniük a különféle szuvenírekkel. A miniszterelnök tizenegy kormánya közül az ötödikben működő egykori tárca nélküli miniszter már a bombázás alatt felállította kis sátrát a politikai grémium épülete előtt, és emléktárgyakat árusított. Legjobban az Azért léptem be a kormányfő mozgalmába, hogy ártsak neki feliratú pólók fogytak, és a Meglincseltem a kormányfőt. És te? feliratú kitűzők. A miniszterelnök halála után úgy egy órával megérkeztek e tapasztalt politikusok mögött a néhai államfő szellemi utódai. Ő azonban villámgyorsan visszautasította ajánlatukat, melyben felkínálták a tárca nélküli miniszteri posztot. Tudta, hogy az emléktárgyak árusítása sokkal jövedelmezőbb.

   

A jelenleg már csak egykori járásnak számító külvárosban, egy kis motelben, hetvennégy képviselőnő várakozott. Feladatuk egyértelmű volt – kihordani és megfelelően felnevelni a leendő helyi kormányfőt. A miniszterelnök tragikus halála ellenére leghűségesebb híveinek álma lassan beteljesülni látszott. A nők egymás után beszálltak az átalakított teherautóba, ahol testük magába fogadta a kormányfő sejtjeit. Kilenc hónap múlva hetvennégy klónozott kis miniszterelnököcske lesz az országban.

Ami azonban a kormányfő mozgalmának vezetőit ebben a percben nyugtalanította, az a Nyilatkozat a közigazgatás tagozódásáról szóló törvényrendelet volt. Megváltoztak a járások határai és száma is. Ez azt jelentette ugyanis, hogy az új felosztás szerint öt járásnak nem lesz klónozott kormányfője, és ellenkezőleg: két járásban két elnök is felnő majd. A bölcs férfiak túl nagy kockázatot láttak ebben az ország jövőjére nézve. Az érintett térségeket bizonytalanság és anarchia fenyegette.

A miniszterelnök sejtjeinek átültetése a lehetséges anyákba simán ment. Csak a japán tudta, hogy valami nincs rendben. Elég volt egy futó pillantást vetnie a mikroszkópon át, és világos volt számára, hogy a kormányfő péniszéből származó szövet nem emberi eredetű. Sem izom, sem bőr, sem nyálkahártya nem volt, semmi emberi nem volt benne. Nem látott semmilyen olyan sejtstruktúrát, amilyennek kellett volna lennie. A tudós nem kételkedett benne, hogy szerves anyagot lát, de nem tudta, milyet.

Semmit nem árult el azonban, és tovább végezte a volt járások képviselőasszonyainak megtermékenyítését. Közben olykor egy-egy pillantást vetett a számítógép monitorjára, mely bankszámlája állapotát mutatta. Mindannyiszor elégedetten bólintott.

   

A reptérre is az átalakított teherautó szállította a japánt. Örült, hogy tíz perc múlva ott lesz, és fél óra múlva gépe elhagyja ezt az országot. Még egyszer ellenőrizte számlaegyenlegét.

Minden rendben volt. Minden, kivéve a sejtláncolatot, melyet a mikroszkóp alatt látott. Valamire emlékeztette ugyan ez a sejtszerkezet, de nem tudott visszaemlékezni, mire is.

Hirtelen valami eszébe ötlött. A világhálón átlapozta egy ismert tudományos ismeretterjesztő folyóirat régebbi számait. Igen, ez az. Megtalálta, amit keresett. A képernyőn egy színes kép tűnt fel – csaknem teljesen ugyanaz a szerves struktúra, melyet ma látott a mikroszkóp alatt.

A kép alá a következőket írták: „Így fest az a szerves anyag, melyet a világűrből származó hullócsillagon fedeztek fel. Tartanunk kell tehát a földönkívüliektől?”