Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évfolyam, 2012. május / Barak László Miféle szerzet vagy te? című regényéről / A legvidámabb Barak

A legvidámabb Barak

   

„itt egypár virsli

és egy korsó sör fejében”

   

Talán csak egy „k” hiányzik, de a konnotáció reményeink szerint megvan. Bejött. Jó lenne ez a cím egy válogatást tartalmazó, válogatott verseket összegyűjtő kötetnél, amely nagyon is megadná magát a megidézett korszak miliőjének, hangulatának. Az egyes ciklusok, amelyek itt a megelőző kötetek szerint osztódnak fel, élnek az anaphora eszközével, rájátszanak erre a kontextusra meglehetősen izgalmasan és érzékenyen, oda-vissza, így, ezáltal rajzolva, írva egy olyan sajátos, egyéni hangvételű narrációt, amely az egyes műveken, szövegeken túlmutatva, illetve keresztül egy potens, intertextuális hálót szőve szinte egy új kötetben, szabatosan működik, motívumai masszívak és hitelesek.

A közvetítés hiteléhez mindenféleképp hozzájárul az önmegszólító verstípust alkalmazó, használó szövegek, versek sora, amely már rögtön a címben megmutatkozik. Ez a lírai verstípus az, ahol is a költő második személyben önmagát szólítja meg. Arany óta immár – írhatjuk – a lírikusok aranytartalékába tevődött át ez a hagyomány, hogy aztán József Attilán, Kosztolányin keresztül egészen Babitsig (hogy Bennről most ne is ejtsek szót) meglehetősen zavar nélkül integrálódjék. Ez a gondolati költészetben meghonosodott verstípus a 20. században végképp elterjedt. Amikor is a költői én saját magát szólítja meg, és a kifejtés implicite mintegy ugyanúgy megfogalmazza az ellentéteset. Ezt az általunk aktuálisan olvasott szerző remekül kihasználja, él vele, biztos eszközként kezeli. Finom fonákként alkalmazza.

Baraknál tehát beválik ez az eljárás, adekvát megszólalást képes biztosítani számára, költeményei így nyernek meglehetősen élményszerű hangot, közvetítettséget egy olyan időszakról, amelyről mind a mai napig hiányosak, esetleg megkérdőjelezhetőek, felemásak az ismereteink, tapasztalataink, így még a poéta szabados megmutatkozása is árulkodó lehet, beszédes bír lenni, lírai sűrítettségében meglehetősen sokatmondó.

Ez a verstípus (illetve magatartásforma) egyfajta teljességet, homogenitást képes biztosítani a baraki poétika megnyilvánulásában (-nak). A részletek, mozzanatok konzisztensen képviselik a versbeszéd referenciális manifesztálódását. Ebben az interpretáció számára immanensen benne rejlik az a paradigma, modell, amelyet a szerző intencionálisan képviselni óhajt, tervez. Ez a recepció számára egy meglehetősen könnyed, szociologikus olvasatot is kínálhat, a szövegek könnyen nyílhatnának, adhatnák meg magukat az effajta szándéknak.

Az élménytörténeti fundamentum itt akarva-akaratlanul sajátítja ki az irónia gesztusát, a történeti szituáltságban való megjelenítődését. Indíciuma ez ennek a poétikának, amely persze polémiára is okot, alkalmat kínálhat, de bizonyos olvasatok, szándékok szerint ez érthetőnek, nyilvánvalónak tetszik, kínálkozik. A mai korral való szembenézés vagy a történelmi múlttal való szembesülés Barak költészetében hitelesíti a befogadást, az esztétikai minőség milyensége kínál egyfajta lehetőséget, példázatot a helyzettel, állapottal illő azonosulásra, annak átélésére és megértésére. Az egzisztencia úgy próbál hagyományozódni, hogy az időben, a történelemben eshetősége szerint létezik, vagyis legalább kallódni próbál, de a póz Barak invenciója által ezt a lehetőséget felkínálja a számunkra is. A mindenkori összegzés magába foglal egy viszonyt, bármilyen legyen is a versek sorrendje, az olvasás iránya, a történelem vésete, rajzolata. Annak minősége átüt a műveken, a maga szarkazmusával, a költő (és adott esetben a szerkesztő) teremtette választás lehetőségével. Az egzisztenciára való rákérdezés intencionalitása, referencialitása, meg nem szűnő érzete, kvázi preferenciája továbbvitelével kísérli meg az alkotó megtalálni az egyén kicsinyes kiszolgáltatottságát, a meghatározhatatlannak vélt helyzet valamiféle meghatározottságban való rögzítettségét, az instanciát magát.

A „Miféle szerzet vagy te?” metamorfózisa, a változásban megőrzött egyetemessége egyfajta egészet és állandót biztosít. Rögzül, jegyei bejáratottak és működők. A jelent, a közelmúltat célzatosan bírálja a hajlandóság színrevitelével, a költői beszéd figyelemre méltó kikísérletezésével és funkcionális, aktuális versalkotásával. Ez a jelenség a nyelvkritikai beállítottság egyfajta következményeként, eredményeként olvasható és értelmezhető. A válogatás kronologikusságában is érezhető a felcserélhetőség szabadsága és az erre irányuló kötetlenség. Ezek a versek annyira ambivalensen személyesek, ugyanakkor töményen tárgyiasak, hogy a belső feszültség szinte önmagát indukálja, hozza létre jelzettként egy fogalmi rendszerben, szenvtelenül szinte objektíven: magát, miközben a poétika igazán itt válik kreatív tényezővé. Itt, ezen a helyen a szófűzés, szóalkotás nyitottságának a létrehozása élvezetes. Vagyis inkább a nyitottság és zártság játékos, különös kettőssége. A textus tántoríthatatlan fellazítása, az oldás és kötés szinte a létezést jelentő pillanatot mutatja fel, mutatja meg nekünk, hangulatában, alkotottságában merész, attraktív megnyilvánulásokkal és módozatokkal.

A kölcsönhatás mint a barakk bejárhatóságának, a menekülés végső helyének feltérképezése mindenféleképp szemlélteti, rekompenzálja a múltat, a rendszerváltást követő közelmúltat, szerethetővé téve azt, diminuálva a valóságosabb vesztést, az egyén esetleges tragédiáját, sorsának apokaliptikus voltát. A korszak kiábrándultsága, a költői szerep devalválódása, a kánonhoz viszonyuló, a kánonhoz utat kereső, kutató eszménye a való (ha nem is világ) eseményét implikálja. Az eljárás hatásmechanizmusa így körvonalazódik. Semmiféle elidegenítő effektus nem társul a versekhez, s ha kétségeink is vannak, az olvasás linearitását könnyedén megszakíthatjuk, a lépték nem okvetlenül vetül rá a sorrendiség elvére. A tapasztalható maga könnyen lépre csalhatja a potenciális olvasót. A nyelvi klisékre való rájátszás felemás. A lelemény evidens ugyan, de a diszkontinuitás is képes megnyilvánulni az esetleges regiszterváltások létrejötte, alakulása, módosulása által. Olyan textualitás jön itt létre, amelyet az intonáció, az intonáltság képes igazán idézhetővé és értelmezhetővé tenni.

A „sanchóziánus funkció” a „Történhetik már bármi / itten…?” (Sancho Panza panasza) adja meg azt a nyelvi szabadságot, poétikai teret, amely Barak nyelvét helyenként p(v)arázslón villózóvá teszi. Az ív adott, adja magát, a Sancho vesztében az állandó, időnként elidegenítő, belső monológ kimerül a kommunikáció fenntarthatatlanságában, az iróniára való késztetés állandó kényszerében. A szólamok felszámolódnak, a fojtott agresszió még harap egyet a levegőből, hogy végső kijelentésként deklarálja: „jó lesz hát megjegyezned: / kinek tartozol számadással”. Erősödik a nyomaték, Barak egy történetről mesél, a törekvés tényszerű iránya szomorú, Sancho tudása a groteszk, a tragikum és komikum választóvonalait virtuóz mód variálva szintetizál egy filozófiai regisztert, amely képes a hétköznapi abszurditásokon túl a tényezők értelmezésére, ugyanakkor reagál a mindennapi vacak valóság indulatos reakcióinak észlelésére, vételére, ezekkel kíván közelségbe keveredni, párbeszédbe bocsátkozni, ezeket kívánja kiprovokálni.

Felismeréssé fajul ez, kiábrándító, bénító ráébredéssé. A szerep monotonná alakul: „egyre kevesebbszer riadsz fel / s a csend / amit hangzavar teremt / növeszti lombját…” (hazakép). Az egymásra simuló, s lassan mozduló elbeszélésmódok, kontextusok próbálják meghatározni „a miféle szerzet? szubjektumát, kommunikációjának módosulását, irányát és lehetséges kapcsolódási helyeit, pontjait. Markánsan érezni az őrlő magára maradást és a hideg elutasítást, a düh jelenlétét.

Az ellenállás nem is olyan nagyon bújtatott módozatai, alakzatai ezek az időnként szenvedélyt sem nélkülöző eredmények. Ezekből rajzolódik ki a korpusz, a kötetté formálódó szöveg, melyet hol kicsit furcsán, tán épp Sanchóként nézünk, de mélyen megértve Urunkat, tudva, hogy a csata nem hogy nem elveszthető, hanem meg sem idézhető – mondjuk a malmok itt csak majmok, kikkel fölös minden háború, a maradás a menekvéssel azonos, hisz: „ha mindennek vége van / az ugyanaz a táj / bizonyosan megint olyan lesz / mely végignézi önmaga elmúlását” (guillevic után szabadon). A befejezés, a felismerés több mint hangsúlyos. Talán csak az a „k” hiányzik. Vagy nem is, mert önkéntelenül Barakkal közösen betűzzük a sorokat. Szabadon olvasva a rejtett határokat bennük.