Átkelés a hídon

Az utóbbi években Barak László igen heves támadásokkal ostromolta irodalmi életünk kapuit, hiszen hosszú hallgatás után, rövid időn belül két, új verseket tartalmazó kötete jelent meg (Úgyis kicsinálnak, Nap, 2001; És ha mégis ringyó, Nap, 2002), majd egy év (2003) leforgása alatt már az előbbiekből is merítő két válogatott verseket tartalmazó könyve látott napvilágot: Meg volt ám szenvedve minden! (Nap); Miféle szerzet vagy te? (Kalligram). Barak pályáját nézve e kvantitatív felsorolás csak látszólag utal „irodalmon kívüli” szempontokra, ugyanis már e hirtelen megsokszorozott jelenlét jelentéses: Baraknak mondanivalója akadt, s bizony ez az attitűd erőteljesen meghatározza az e könyvekben megszólaló hangot.

Ami a válogatottakat illeti, e mondanivaló nem csupán a lírai énnek a világról való szövegeléseként érthető, hanem amolyan önreflexív kísérletként a hozzá tartozó költői-emberi magatartást igyekszik (ezen megszólalásmód által) elhelyezni (mondjuk) az irodalmi folyamatban, vagyis amolyan kanonizációs gesztusként is értelmezhető. A válogatottak megjelenésének alkalmát amúgy is egy erősen kanonizációt gerjesztő, de mindenképpen a hely átgondolására ösztönző pillanat szülte: a költő ötvenéves jubileuma. És természetesen az olvasás örömének olyan megnyilvánulása, aminek hátterében a „van miből válogatni” megnyugtató érzése áll.

Jegyezzük meg mindjárt, hogy a Miféle szerzet vagy te? roppant találó cím, hiszen szellemesen fogalmazza meg e líra alapproblémáját, ami egyben a beszélőjének a problémája éppen abban a tágra nyitott megközelítésben, amilyenné ez a pofátlanul szó szerint értendő kérdés teszi. A saját-lét megismerhetetlenségének tematizálása az esetek többségében egy igen markánsan tetten érhető beszédcentrumból történik, de – ahogy éppen a Miféle szerzet... is jelezheti – ez nagyobb biztonsággal csak az Inzultusok koráig (1992) terjedő időszakról állítható. Ekkor a társadalmi-történelmi lehetőségek változó feltételei közt a költőszerepben való tudatos lehorgonyzás nyújt valamiféle menedéket a szubjektum számára, s biztosítja egyben beszédének legitimációját. Joggal beszél Csanda Gábor arról, hogy a „Barak-versek már több mint húsz éve tartják magukat legfőbb jellemzőjükhöz, a társadalmi elkötelezettségükhöz...”, és ennek kapcsán a költő „alkati elkötelezettségéről” is szól.¹ Valóban, a válogatottkötet-cím által feltett kérdés mindig az életvilág bizonyos szegmensét felidéző, azaz politikai-társadalmi-közéleti-történelmi-stb. kontextusra utaltan hangzik el, gyakran konkrétan behelyettesíthető terekhez és eseményekhez is kapcsolódva. Mindennek tudatában azonban súlyos hiba lenne a Barak-költészetet egyértelműen e versfelfogáshoz fűződő – olvasói és szerzői – berögződések és intenciók alapján leegyszerűsíteni, helyette inkább a kérdéskör árnyaltabb vizsgálatát lehetne felvetni, s azt nyelvi-poétikai belátásokon próbára tenni.

A Barak-líra igen érdekes párhuzamokat mutat Petri György költészetével. A tematikai és világnézeti hasonlóságokon túl – az utóbbiban is fontos szerep jut a mindennapi, konkrét valóságnak, természetesen anélkül, hogy azt valamiképpen „leképezni” szeretné; a lírai én valósághoz fűződő viszonya Petrinél is gyakran politikainak mondható kijelentésekben, versekben jut kifejezésre (ami Baraknál azért más értelemben hangsúlyozódik) – párhuzamról sokkal inkább abban a tekintetben lehet beszélni, amit Nádasdy Ádám mond Petri politikai költészetével kapcsolatban: „Petri magánéleti költészetet művelt. (...) Ha egyáltalán van politika, az csak annyiban érdekes, amennyiben a magánéletbe átszűrődik.”² De lényegében ekként nyilatkozik Keresztury Tibor is, szerinte Petri politikai költészetét „nem valamiféle felháborodás szülte, hanem személyes problémaként, elsősorban költői problémaként élte meg (kiem.: V. G.).”³ Úgy vélem, mindez Barak „valóságkommentáló” verseiről is elmondható. Mindez mindkét esetben együtt jár a hagyományos költőszerep kritikájával, de ennek demitizálásában elődként és paradigmaváltó alkotóként Petri jutott tovább. Baraknál ugyanis benn maradnak bizonyos reprezentációelvű szólamok, ahogy erre Csanda Gábor is utal, amikor „kollektív érzések és magatartásformák iránt angazsált költészetről”⁴ beszél.

Mégis e kijelentés érvényességi körével kapcsolatban fenntartásainknak kell hangot adnunk, hiszen Barak beszélőjének magatartása teljességgel pátoszmentes, a reprezentációt mint egy lehetséges költői funkciót éppenséggel az előzi meg, hogy a jövő, a nép, a szabadság, a jólét stb. teljességgel magánéleti ügy, elsősorban az egyén kívánsága, s a kudarca az ő kudarca is. Az Inzultusok korával bezárult korszakban is, úgy vélem, csupán a magatartás egyik modalitásaként értelmezhető, s a második korszak két kötete, ha nem is teljesen, de jelentős lépéseket tesz azért, hogy leszámoljon a képviseleti líra kísértéseivel, s talán nem túlzás azt állítani, hogy mindez a szubjektum autoritásának visszaszorításával együtt a nyelvi játékosságnak kedvez. A beszélő attitűdje mindenekelőtt kritikai, így a reprezentációt is állandóan reflexió, kétely és irónia kíséri. A Hídpróba című vers zárlatában a többes szám első személyű alak a kontextustól nem függetlenül nyilvánvalóan utal „közös” céljainkra, s a mondat – egy hétköznapi szereplő szájából elhangozva – kiválóan ütközteti a magyar költészet „forradalmi” hagyományát a jelen egyik alantas regiszterével:

ezt jól elbasztuk –

de férfimunka volt.  

Az idézet a híd motívumának közelisége okán válik igazán jelentésessé, amely 1992-ben a két New York-versben még a beszélő jelenét és vágyait egybekapcsolva nyer metaforikus jelentést – ikonjával, a Nagy Folyóval együtt, miközben – bár szokásos távolságtartással – e vágyak reprezentálhatósága is tételeződik:

körbe-körbe bolyongok

állandóan Európába ütközöm

nincs már bozontos üstököm

nép vagyok

társadalom

ősz szakállas pópa

Az Úgyis kicsinálnakban Barak nem elégszik meg – egy retrospektív perspektívát működtetve – annak sugallásával, hogy az átkelés lehetetlen, hogy a hídnak az ismerős oldalán maradtunk, hanem itt éppen hogy átkeltünk a hídon:

átkelt a hídon apád is

letépte magáról az inget

mint a hódító legkisebb

ki Óperenciába tartott

a Nagy Folyót legyőzte

mert elérte a túlsó partot

Így járt a fent trágárkodó Józsi is, aki időközben (A százezredik epizódban) José lett, s „él bele a nagyvilágba”. Az Úgyis kicsinálnak itt szereplő verseit ennek a felhígult, erkölcsi normák nélküli világnak a „szappanopera-díszletei” uralják. A Barak-féle valóságértelmezés pályájának e második korszakára bizonyos változásokat mutat, s úgy tűnik, a fikcionáltság („cilinderben a túlpart”) attribútumait veszi magára, amire egyebek mellett az álom, a delírium, a narkó, a hasis, a tompaság szavak használata, a környezet díszletszerűségére, az élethelyzetek szappanopera-szerű ismétlődésére való többszöri utalás utal. Érdekes módon a világ fikcionalitása egy életvilágbeli nagyon is referenciális utalássor által válik explicitté, ugyanis e kötet New York-átiratainak nyilvánvaló szeptember 11-i referenciái vannak. Ezt a vonalat a Miféle szerzet... válogatási elve még jobban felerősíti, s az olvasatot ekként is az előbbi értelmezés felé tereli: a könyv Inzultusok kora-beli fejezete az eredeti New York-versekkel zárul, majd a rákövetkező (Úgyis kicsinálnak) mindjárt az átiratokkal nyit, ezáltal amolyan narratív szálat sző a szövegbe, s ismét a híd képzetét konstruálja meg a szövegszerveződés magasabb szintjén. De ez a folytonosság mindjárt a Filmszakadás paradoxitásával szembesül, illetve ha folytonosság, vagyis (át)haladás a hídon, akkor csak ekképp lehet az. A „civilizáció időzített bombája” „megpiszkáltatott”⁵, s kezdődhet újra az álom:

most már annyi!

álmodhatod

a két bazi nagy tornyot

A Miféle szerzet... utolsó fejezetének szövegeiben ez a fikcionalizáltság már nem a szöveg–világ konstellációban demonstrálódik, hanem az „átiratok” sorában a szöveg–szöveg intertextuális viszonyaiban. A korábbi pályaszakasz szövegeinek újraírása nem csupán a költői világkép egy újabb stációjáról ad hírt egy oppozicionális logika segítségével, hanem a korábbi szövegekben tálalt ideológiák és nézetek illuzórikus voltát teszi inkább láthatóvá (ahogyan a felhőkarcolók is a „vágyott” világ ikonjai voltak) – azáltal, hogy azokat egy körkörösen ismétlődő „rendszerbe” írja bele, ahogyan azt a Guillevic után szabadon-átirat s egyben a könyv záróstrófája kiválóan szemlélteti, amikor visszahajlítja az eredeti szöveg lineáris célzatát  („egy másik táj...” „nem látja elmúlni önmagát”), de ezt így persze nem pusztán tematikusan, hanem szövegszerűen teszi:

ha mindennek vége van

az ugyanaz a táj

bizonyosan megint olyan lesz

mely végignézi önmaga elmúlását

Az átirat és az eredeti közt ekként létrejött szövegtérben így a felkínált létértelmezések közti habozás, a lehetséges válaszok parciális volta kerül az értelmezés homlokterébe a válaszadás kényszere helyett. A Barak-féle átiratoknak korántsem mindegyike tesz javaslatot az efféle olvasói műveletek elvégzésére, ahogyan pl. az A/adalék a költői fejlődéstörténethez kettősét inkább a már–még oppozíciós logikája uralja, amely – még ha szellemesen teszi is, de – nem igazán képes a szubjektum világhoz való viszonya (meg)változásának problematizálására.

Annál figyelemreméltóbb a H/hajnalonta szövegkettőse, amely a chiasmus trópusával lehetővé tett attribútumcserék által a szubjektum individualitását kérdőjelezi meg. Az első darab az önmaga megtalálásának története az éjszaka sötétjéből, ami azonban a vers tanulsága szerint is csupán egy statikus énképet invokál, míg a másodikban az önelvesztés által egy elkülönbözött, de dinamikus énkép konstituálódik. A szubjektum kettős modalitása olyan létezésben adódik, melynek létezői nem bírnak állandó tulajdonságokkal, így az éjszaka reggelbe fordulásának „eredménye” nem gondolható el „előre”. A chiasmikus cseréknek játszik alá a két darab két közös (azonos) sora: „mígnem fordul”, „arcod kisimul a feledéstől”, melyek közül az első tárgyi értelemben is mutatja a problematikát. A valóság, vagyis a nappal is különböző konstellációkban viszonylik a szubjektumhoz: először belső kozmoszának része, majd pedig maga alá gyűrve elveszejti azt. Lényegében hasonló képlet állítható fel a vers(ek) egyéb motívumairól is, külön érdekesség például, hogy a felejtés két nézőpontból is értelmezhető lesz. Végső soron a belső/külső oppozíció felforgatásával kecsegtet(nek) e szöveg(ek), s mások mellett talán a baraki szubjektum korábbi képletének felülvizsgálatára is ajánlatot tehet(nek).

Az ilyen irányú vizsgálatoknak mindenképpen figyelembe kell venni a beszélőnek a saját, megkonstruált költőszerepéhez való viszonyát. Az utolsó kötet(ek) néhány verse arról tanúskodik, hogy Barak – ahogy erről már más tekintetben szó esett – valóban következetes e téren, hiszen az ebben rejlő identifikációs lehetőségeket nem kívánja feladni. A mostanában című versben pl. a „költő vagyok – ez beton / világnyi terheim bizonyítják” kijelentés ugyan ironikus kontextusban hangzik el, az utolsó sorban azonban a költőiséghez hozzárendelődik az egyik konvencionális, Barak által oly sokszor „akart” attribútum, a magány, mely a poétikai megoldás, valamint a kijelentés konnotatív telítettsége okán védett marad az irónia hatásával szemben:

mégis milyen hatalom költőnek lenni

forradalmak

vérpad

szent díszletek között

– egyes egyedül.

A kérdést tovább finomíthatja annak figyelembevétele, ami az utolsó Sancho-versben (Sancho veszte) nyer poétikai-nyelvi tekintetben igen árnyalt formát: a szubjektum végleg a hatalom ágenseként áll előttünk. Mindezt megtapasztalva hogyan működtethető a „költői” funkció? S a „makacs” magány nem üres díszletként kell-e, hogy lelepleződjön? Ezekre a kérdésekre ma még Barak költészete nem ad választ. Annyi bizonyosnak látszik a Miféle szerzet vagy te? alapján, hogy e költészetnek vannak tartalékai, s hogy immár a korpusz változatlanságáról szóló „mítoszról” is – hál’ istennek – le kell mondanunk.  

Irodalom:

¹ Csanda Gábor: A világ, ha Barak Lászlóban zajlik. In: Barak László: Meg volt ám szenvedve minden, Ötven év – ötven vers. Nap, Dunaszerdahely, 2003, 117.

² Petri György: A szabadság hagyománya (Petri Györggyel beszélget Kisbali László és Mink András). Budapest, 2001, 7.

³ Uo.

⁴ Csanda, i.m, 118.

⁵ Az már persze csak a sors iróniája, hogy a költő minden tiltakozása ellenére mégiscsak prófétának bizonyult.