Egy kifordított metafora

A Tandori-költészetet követő kritikában hosszú ideje jelen van az életmű egységesítésének igénye, úgy is, mint a pályát egymásra épülő, egymásnak felelgető korszakokra osztó, logikai sémákra építő vagy konzekvens fejlődésrajzban gondolkodó olvasatok sora. A markánsabbak közül például Ferencz Győzőé az első két kötetet rögtön egy-egy korszaknak tekinti, melyeket A mennyezet és padlóval induló „játékmedvés” pályaszakasz követne, hogy a nyolcvanas évek elején elindulhasson a „verebes”, illetve később a madarak halála utáni gyászversek korszaka. Végül, a narratíva szerint, a dolgozat jelenében zajlott volna a ló motívuma által meghatározott kötetek évtizede.[1] Babarczy Eszter viszont afféle univerzális egységként képzeli el az életművet, melyet az aszkézis és a misztikus szemlélet metafizikai rendszere tart egyben, de amely épp ezért szakaszolhatatlan, és kezdetétől mostanáig egyetlen célnak rendelődött alá.[2] De lényegében hasonlóan gondolkodik Szabó Szilárd is, aki Tandori bármely versét adekvát mintának, költészete szinekdochéjának gondolja el.[3] Sokkal árnyaltabb képet rajzol viszont Tóth Ákos, aki már nemcsak tematikai, hanem poétikai szempontokat is érvényesít az életművet történetté szervező dolgozatában, kiemelve a repetitív jelleget, azaz a motivikus önismétlést mint szervezőelvet.[4] Ám igazán csak Margócsy István[5] és Menyhért Anna[6] áttekintő írásaiban kerülnek előtérbe a nyelvi-poétikai alakzatok a motívumhálókhoz képest. Talán ennek tudható be, hogy az 1991-es Koppar köldüs című verseskötet a két utóbbi szövegben az életmű centrumába, közvetlenül a Töredék Hamletnek és az Egy talált tárgy megtisztítása mellé kerül, míg az előbbiekben csak a „madaras” és a „lóversenyes” korszak közötti átmenetként, azaz nem különösebben jelentős kötetként helyeződik el. Az alábbiakban a Koppar köldüst mint az elsősorban nyelvkritikai érintettségű és önmagát az irodalmi hagyományból kireflektálni igyekvő költői életmű kulcskötetét kísérlem meg olvasni, hangsúlyt fektetve a megelőző és az azóta megjelent lírai szövegekre is. Szeretném megmutatni, miként épül a jelen pillanatban huszonhárom verseskötetből álló költői életmű egy állandónak tűnő kísértés, a folytatás nyelvi és poétikai lehetőségének felszámolásával végbemenő lezárás horizontján, mert úgy látom, ez a probléma az irodalomban artikuláltnál lényegesen nagyobb szerepet játszik a Tandori-életmű alakulástörténetében, kitüntetetett helyet biztosítva ezzel a Koppar köldüs verseinek.

A nyelv közlésképességére és különösen az örökölt irodalmi formákra irányuló szkepszis és az ebből kibomló „az irodalom vége” metafora a kezdetektől témát adott Tandorinak, és mert, ahogy Bányai János írja: „évek óta halad már Tandori költői gyakorlata, írásmódja a Koppar köldüs felé”,[7] talán érdemes az előzményekkel az elvártnál valamivel részletesebben foglalkozni. Elsőként említendő, hogy a Töredék… eredeti címe Egyetlen lett volna – az ’egyetlen Könyv’ jelentésben –, és csak cenzurális okokból változott a véglegesre. De hasonló gesztusnak látszik a kötet nyitóverse, az Hommage is, mely legalább annyira lezáró tisztelgés az elődök előtt, mint egy új kezdet bejelentése, és ilyen a kötet másik sokat idézett darabja, a Koan III. („Némaság a hang helyet…”), mely titokzatosságában is képes tematizálni a folytathatóság problematikáját. Az Egy talált tárgy… viszont egészében is olvasható ebből a perspektívából, a végpont körüljárásának és néma kimondásának köteteként. Elég csak A gyalog lépésnek jelölhetetlensége osztatlan mezőn című vers üres lapjára gondolnunk, melyből legfeljebb a cím redukálása felé vezethetne tovább az út, a semmibe, de említhető a kötet ezúttal is fölülírt eredeti címe, az A. Rimbaud a sivatagban forgat is, mely Rimbaud alakján és sorsán keresztül irányította volna a versírás lehetőségének felszámolása felé az olvasói figyelmet.

Érdekes ugyanakkor, hogy míg a Töredék…-et a nem kevesebb mint tizenhárom két éven belül megjelent recenzió tanúsága szerint általános rokonszenv és nagyraértékelés fogadta, az Egy talált tárgy…-at a nagy alkotóknak kijáró értetlenség és elutasítás[8] – ahogy például az egyébként értő Vas István szavaiból látszik: „Hát szabad ezt? Lehet ezt? Sok, ami sok, sőt: mindennek van határa.”[9] Az egyébként egy irányba mutató kötetek kritikai megítélésének különbsége magyarázható egyrészt a két kötet között az erővonalak azonossága ellenére is meglévő alapvető különbségekkel, másrészt e kötetek önmagukkal folytatott vitájával. A Töredék… nosztalgiája a modern eredet után és az Egy talált tárgy… szabad játékaiban megelevenedő poszt együtthatása az ekkor született Tandori-szövegeket különösen nyitottá formálta a félreolvasásra, sőt sokszor szükségessé is tette a félreolvasást. Írhatatlan és végső soron olvashatatlan nyelvekkel próbálkoznak e kötetek, azaz a poétikai válsághelyzetet csak egy másik hasonlóval tudták felváltani. Bár ami az olvashatatlanságot illeti, talán érdemes Hillis Miller szavaira emlékezni: „Egy szöveg »olvashatatlansága« (ha egyáltalán van ilyen szó) több mint az olvasó kényelmetlenségérzése; azon kudarcának eredménye, hogy nem képes a szöveget homogén olvasattá redukálni.”[10] Ennek igazsága főleg az Egy talált tárgy… nyolcvanas évekbeli felértékelődésében, a megértés megérkezésében mutatkozott meg, mely talán épp az olvasói szerepek reflektáltabbá válásának volt köszönhető, mely képes volt a versszövegeket metaszövegeknek tekinteni. Számunkra azonban a legfontosabb itt mégis az, hogy Tandori már az első két kötetében radikálisan nézett szembe a folytathatatlanság problémájával, az elégtelennek tűnő irodalom mögé lépés lehetőségeivel, a nyelvi korlátok megragadhatóságának és a hagyomány továbbírhatóságának dilemmáival. Az első két Tandori-kötet tehát határozott és látványos, tematikusan is megjelenő eltávolodás volt a közvetlenül megelőző költészeti tradíciótól, egyszersmind átgondolt lépés a saját költészeti nyelv megteremtése felé. A Halottas urna két füle e. e. cummings magángyűjteményéből két egymásnak háttal álló (fél)zárójele például, mely először bezár, majd kinyit egy oda nem írt szövegdarabot, akár általánosan is jellemző metaforája lehetne az első két Tandori-kötetnek.[11]

A recepciótörténetben ez a momentum ugyancsak nagyon fontos, hiszen a harmadik kötettel kezdődően a kritika gyakran veti Tandori szemére, hogy nem folytatta az első kettőben elkezdett poétikai megújulást, hogy visszavett, hogy „visszaklasszicizálódott”,[12] hogy feladta a pályakezdéskor elért eredményeit. Csakhogy épp arról van szó, hogy egyrészt már a második könyv sem folytatta az elsőben megkezdett utat, másrészt e második épp önmaga folytathatóságát számolta föl: az Egy talált tárgy… szigorú poétikai konzekvenciája csak az elhallgatás lehetett volna. A Tandori-vers ugyanis belátta és beláttatta a hagyományos, örökségként kapott költői magatartástípusok anakronizmusát, így minden, ami ezután íródott, már e belátás utániként olvasandó

Jellemző ugyanakkor, hogy az 1976-os A mennyezet és a padló a Nyitó ∞ ez egy fektetett nyolcas című verssel indul, és a következő másfél évtizedben a némaság helyett a folyamatos beszéd, a szöveggenerálás szélsőséges esete valósul meg, több száz oldalas verseskötetekkel, és évente három-négy regénnyel. Ettől a pillanattól kezdve halad az életmű az Hommage-ban említett „váltott lovakon” a végtelen felé, a megjelenő szövegek mennyiségével egyszersmind megoldhatatlan feladat elé állítva az alkalmasint saját költészetfogalmával konfrontálódó, annak felülvizsgálatára és újrafogalmazására késztetett olvasót. A szubjektivitás egy új formájával kísérletezik ebben az időben Tandori, melyben a hétköznapi élet érdektelen, ismétlődő elemei válnak a vers meghatározó eseményévé. Ezzel kapcsolatban épp a nem ismétlő folyamatosságra mutat rá Kappanyos András,[13] amikor azt álltja, e másfél évtized versei is a talált tárgy, a ready-made logikájának megfelelően működnek, hisz nem az egyedit keresik, nem az ünnepi vagy tragikus alkalmakat, épp ellenkezőleg: a legegyszerűbb, bárki által vállalható – ha épp nem is vállalt – történéseket, részben nyelvi (meg)történéseket. A Még így sem kétszázhatvan szonettje és szonettnek látszó töredéke viszont e versforma szétírását és érvénytelenítését végzi el a tömeges szöveggyártás – naponta hét-nyolc, de néha húsz-harminc szonettet ír –, a szándékos nyelvi és formai hibák alkalmazása és az önreflexív alakzatok – pl.: „Nem akarok szonettet írni, csak / el akarok mondani dolgokat, / melyeket nem tudok hitelesen / elmondani másképp” (Kompozíció) – segítségével. Szigeti Csaba kimerítően és meggyőzően elemezte a kötet válságszituációját, a szonettírás – és ezen keresztül, jelzésszerűen, a versírás – lehetőségének radikális felszámolását,[14] de ugyancsak megfontolandó Radnóti Sándor – igaz, még csak A mennyezet és a padlónak a Még így sem-beli társaikhoz képest kifejezetten hagyományhű szonettjei ismeretében megfogalmazott – észrevétele: „Tandori provokációja (…) mindig is művészet- – adott esetben vers- – fogalmunk ellen irányul, s dicsérendő következetességgel a saját maga teremtette versfogalmunk ellen is.”[15] Szigeti másrészt hangsúlyozza, hogy Tandori ebben az esetben is következetes: a következő köteteiben egyetlen szonett sem szerepel. A költészet kereteit feszegető reflexiók annál inkább: „És nem tudom, nekem úgy egyre többször / eszembe jut, hány versszakot kezdtek már a világon, / és hányféle okból, és nem képzelem, / hogy én vagyok az, aki valamilyen új / okot talál.” (A retek elszáll)

Ahogy Szpéró 1977-es befogadása mitikus fordulópont a Tandori-művek alakulástörténetében, 1988, Szpéró halálnak éve is azzá válik: nem csak életmód- (értsd: téma)váltást, de ezzel szoros kapcsolatban jelentős beszédmódbeli változásokat is hoz. A Szpéróval és társaival töltött bő évtized önkéntes szobafogságban, a madarak igényei kialakította szigorú napirend szerint telt, és a napi teendők dokumentálását, illetve a lemondások következményeinek mérlegelését csak ritkán szakították meg más témájú – például az anya halálának megrendültségét megszólaltató vagy festményekre írt – versek, avagy képversek, vers-rajzok, kalligramok. 1988 után viszont Tandori utazni kezdett Európa nagyvárosaiba, főleg a neves lóversenypályák irányába, és utazni kezdet a nyelvben is. A Koppar köldüs ezeket a – mindazonáltal az elvesztett madarak gyászának árnyékban zajló – utazásokat elbeszélő könyvek sorát nyitja meg, az életmű eddig felsorolt eredményeit is továbbírva. A kötetcím négy város nevének – KOPpenhága, PÁRizs, KÖLn és DÜSseldorf – kezdőbetűiből áll össze, melyekhez egy-egy utazás története kapcsolódik, az ötödik, legfontosabb város azonban az Európában kedvetlenül bolyongó „kopár koldus” otthona, Budapest, ahonnan a kötet végletekig roncsolt, sokszor alig retusálható, a kommunikációra szinte alkalmatlanná vált nyelv „eredetije” származik. Tandori minden addiginál és azt követőnél radikálisabban vetette fel ebben a kötetben az elnémulás és a folytathatatlanság lehetőségét, azaz újra olyan kötetet olvashattunk, mely az első két verseskönyvhöz hasonló – sőt![16] – tudással bírt a legújabb költészet nyelvi és poétikai problémáiról, és amely direkt módon ezekről a problémákról kívánt beszélni, alighanem – miként Margócsy István megjegyzi – „a nyelvkritikai attitűd egyik végpontjához jutva el”.[17]

Már a nyitóvers címe megadja a kötet alaphangját, hiszen megjelenít majd minden jellemző hibaformát, az ékezetek hiányától a szavak összevonásán és a toldalékok csonkolásán át a (rossz) kiejtés szerinti írásmódig: (Hogyminirodot: nemlac, mirodot nemlasztc. Sajn. En van voltl pontsg toörekvvoöü, elmond trkvöo, nemlactsz, mimondtel, nemlac hogymondtl.). A könyv fikciója szerint a szövegek egy régi német írógépen íródtak, melynek billentyűzete jelentősen eltér a szerző által megszokott írógépekétől, ezért a sok melléütés minden pontosságra törekvés ellenére. Csakhogy a dolog ennél nyilvánvalóan bonyolultabb és összetettebb. Mert bár az írógép mint talált tárgy főszereplővé tétele ugyancsak nem lenne előzmények nélküli Tandorinál – gondoljunk például Az én Bachom Avagy: A jól hangolt villanyírógép véletlenszerű betűsorára –, itt nem annyira a nehezen használható írógépen, mint inkább a szándékoltan igénytelen szerzőn van a hangsúly. Mert azt a gépre lehet fogni, hogy nincsenek ékezetek, de azt, hogy „reggel” helyett „regl” íródik, már nem. Vagyis a gép valóban csak eszköz a nyelv, a „talált nyelv” lejegyzésére, a hibázás lehetőségének növelésére, de az önmagát felszámoló nyelvet, az ilyen-olyan gépeknek, fényviszonyoknak és hangulatoknak végletesen kiszolgáltatott nyelvet kívánja működtetni, és akadozó működése közben megmutatni. Egy igénytelen, kedvetlen beszélőt érzek tehát e szövegek mögött, olyan valakit, aki voltaképp nem is nagyon akar az utazásokról, a városokban tett sétákról, a múzeumi élményekről beszélni, rosszul artikulál, nem törődik a grammatikai szabályokkal. Beszél, de mintha nem lenne neki fontos, hogy a mondatai érthetőek legyenek, és a hibákkal el is fedi, végső soron el is tünteti ezt a beszédet. Ha akar, úrrá tud lenni ugyanis az írógép idegenségén: „Szpéró, most azért kitettem az ékezeteket, meg rendesen csinálom / a gépelést, nem vicc, ha róla van szO jav., ó, nem viccelek”, de még inkább képes erre a kötetet záró – és aztán a négy évvel későbbi kötetet nyitó Londoni mindenszentek esetében, mely egy klasszikus szépségű, nyelvileg is „tökéletes” mű.

Azért is fontos ez, mert például Bányai János és Margócsy István mellett Szilágyi Márton is azon a véleményen van, hogy kár is a szöveg hangzó változatának rekonstruálásával bíbelődni – „Mintha a megértés torpanna meg. Zsákutca a javítgatás”, írja Bányai[18] –, célszerűbb elfogadni, hogy „ennek a szövegnek nincs akusztikus megfelelője”.[19] Számomra viszont úgy tűnik, megengedhető a feltételezés, hogy a kötet voltaképp egy rontott beszéd hibákkal teli lejegyzése, miként például Tóth Ákos is megmutatta, hogy számos olyan betűsor van a kötetben (pl. a már idézett „nemlac” vagy „nemlasztc.”), melynek jelentése a szókép élőszóbeli felidézésével alakítható csak ki (’nem látsz’ vagy ’nem látszik’).[20] Egyszóval úgy érzem, nem az írógép rontja el az eredetileg jó szöveget, hanem egy ilyen-olyan okokból rosszul hallható hangzó szöveg figyelmetlenül leírt változatát látjuk a kötetben. Bányai máshol úgy fogalmaz: „Nem biztos, hogy a Koppar köldüs nyelve »beszélhető«, az azonban egészen biztos, hogy »írható«.”[21], de tegyük hozzá: nem beszélhető, amennyiben ismétlésként gondoljuk el a tovább-beszélést, de ilyen értelemben írni sem írható tovább, ahogy Tandori nem is írja, de beszélhető, hisz a köznapi nyelv, ha nem is ilyen mértékben, de szintén roncsolt – még ha a „félreütéseket” természetesen nem is képes produkálni. De talán még ennél is fontosabb, hogy a továbbírhatóság az irodalom továbbírhatóságának kérdéseként vetődik fel, úgy is, mint a sértetlen, sőt sokszor talán túlzottan is steril irodalmi nyelv használhatóságának, érvényességének kérdése. Az irodalmi hagyomány nyelvét nyilvánítja ugyanis Tandori – mint láttuk, szinte pályája egészében – folytathatatlannak, és e nyelv helyett keres vagy alkot újabb, szintén önfelszámoló nyelveket. Nagyon fontos és a hagyomány fölülírásnak igényét illusztráló gesztus ugyanakkor a könyvnek az a pontja, ahol Tandori az itt használt nyelvre írja át, kvázi fordítja le az Óda[22] és Jékely Kora búcsúztatójának[23] egy-egy részletét. Ráadásul a kötet legvégén közli a két idézetet eredeti formában is – mely legalább annyira tekinthető a kötetben megtörténtek kudarcának, mint a lezárás utáni azonnali nyitás alkalmának. Mert hiába nyerik vissza ezek az idézetek „eredeti” formájukat és nyelvüket, olyan erős roncsolódáson, afféle tisztítótűzön mentek át, mely után már sohasem lehetnek önmagukkal azonosak.

A Koppar köldüst ezért lehet a legjobb Tandori-kötetekkel egyenrangú eseményként említeni, mind az eredetiség, mind a következetesség, mind a költői erő tekintetében, hisz ahogy Szilágyi Márton írta: [a kötet] „egy rendkívüli horderejű megújulás jegyeit mutatja”.[24] E megújulás azonban újra csak az elnémulás felé mutat, még ha más is jön utána – a visszatérés a régihez, vagy majdnem ahhoz, a Vagy majdnem az című, nagyrészt könnyed (?) dalokat tartalmazó vékonyka kötettel. Hogy miként, azt a kopparköldüsös című Am Hof így kommentálja: „a versírást abbahagyni, mi több / abbahagyásra fogadalmat tenni: / fölösleges, ne-csináld-már dolog – / csináltam, de visszacsinálódott”. És még valami: Angyalosi Gergely írja, hogy a Parti Nagy-kötészettel való találkozás megváltoztatja, átértékelteti a viszonyt az anyanyelvhez,[25] és ez bizonnyal a Tandori-költészet, különösen a Koppar köldüs szövegeivel való találkozásról is minden további nélkül elmondható.

Jegyzetek

[1] Tandori Dezső: Koppar köldüs. Bp., Holnap, 1991.

[1] Ferencz Győző: Vázlat egy pályaívhez. Holmi, 1994/4, 503–515.

[2] Babarczy Eszter: A szent melengetett helye. (Tandori Dezső vállalkozásáról). Alföld, 1996/1, 64–78.

[3] Szabó Szilárd: „Aki elveszti egészét / megleli részeit” (Vázlat az életműről). Új Forrás, 1998/10, 31–54.

[4] Tóth Ákos: Az ismerős és titokzatos tandarab. (Emlékezés – felejtés – tört-én-elem a kilencvenes évek Tandori-lírájában). In: Fried István (szerk.): Szövegek között V. (Fejezetek a mai magyar irodalomból). SZTE BTK ÖH Tsz., Szeged, 2001, 15–42.

[5] Margócsy István: Utószó. In: Tandori Dezső válogatott versei. (Vál. Ambrus Judit). Bp., Unikornis, 2001, 344–350.

[6] Menyhért Anna: Dezső Tandori. In: Bruccoli Clark Layman (ed.): Dictionary of Literary Biography. 232.: Twentieth-Century Eastern European Writers. 2001, 363–371.

[7] Bányai János: Egy talált nyelv megtisztítása. In: uő: Talán így. Újvidék, Forum, 1995, 125.

[8] Ezzel kapcsolatban lásd: Menyhért Anna: A kortárs olvasás és az újraolvasás alakzatai a Tandori-recepcióban. Irodalomtörténet, 1997/4, 547–566, és Hites Sándor: „Ami történik, későbbi dolgok java lesz”. Alakzatok a kilencvenes Tandori-recepciójában. Új Forrás, 1998/10, 56–67.  

[9] Vas István: A ragasztás diadala. In: uő: Tengerek nélkül. Bp., Szépirodalmi, 1978, 281.

[10] J. Hillis Miller: A dekonstruktorok dekonstruálása. Helikon 1994/1–2, 89. (ford. Szarka Attila)

[11] Vö.. Vidai István: Halottas urna két füle e. e. cummings magángyűjteményéből. Tiszatáj, 1997/5, (Diákmelléklet) 6.

[12] Vö. pl.: Radnóti Sándor: Tandori szonettjeiről. In: uő: Mi az, hogy beszélgetés? Bp., Magvető, 1988, 229.

[13] Kappanyos András: Líra és ready-made. 2000, 2004/2, 75.

[14] Szigeti Csaba: Tandori szonettváltozatai. In: uő: A hímfarkas bőre. Pécs, Jelenkor, 1993, 71–90.

[15] Radnóti Sándor: Tandori szonettjeiről. In: uő: Mi az, hogy beszélgetés? Bp., Magvető, 1988, 224.

[16] Vö.: „...ez nem egyszerűen jobb, mint egy más Tandori-kötet; ez egészében tanulságosabb, s tanulságai révén megrázóbb.” Margócsy István: …lehul az ekzet. Holmi, 1992/6, 857.

[17] Margócsy István: Utószó. In: Tandori Dezső válogatott versei. (Vál. Ambrus Judit). Bp., Unikornis, 2001, 348.

[18] Bányai János: Egy talált nyelv megtisztítása. In: uő: Talán így. Újvidék, Forum, 1995, 125.

[19] Szilágyi Márton: „Romlani kell, kijavulni”. Alföld, 1991/11, 67.

[20] Tóth Ákos: „Aachenben az ember raaer…” Tiszatáj, 2001/7, 78.

[21] Bányai János: A „versfeledés” költészete: Tandori-vers a Koppar köldüs után. In: uő: Hagyománytörés. Újvidék, Forum, 1998, 116.

[22] „Mnt alvdt vrdrbk / ugiyj hulnk eled / ezk a szavk. / A let dadg, / csupan a. /// Jzsf Attl., oda”

[23] „Tlalkozst Vled mst hl kresk, / hl s mre jarsz, mifele csilgn? / utanad micsd letrat ereßk, / hl indljk megmicsoda nyomn, hgy fjdlmmban mindjrt mg ne vesszk? /// Jekl. Zlt., koray bcsuztto”

[24] Szilágyi Márton: Halálgyakorlatok (Tandori Dezső újabb pályaszakaszáról). In: uő: Kritikai berek. Bp., JAK-Balassi, 1995, 74.

[25] Angyalosi Gergely: Kórházszag, hajnal, kis nővérszoba (Parti Nagy Lajos: Grafitnesz). Alföld, 2004/1, 97.