Micimackó és az ördöglánycsirke

A nem minden tekintetben a humanizmus korának ismert 20. században olykor járványszerű kulturális forradalmak zajlanak le. Például a dél-afrikai irodalom fenegyereke, a hosszú börtönbüntetésre ítélt Herman Charles Bosman számolt be arról, hogy egy időben a foglyok körében váratlanul fellángolt a vita, hogy mi a tényleges különbség nemzeti, emblematikus állataik, a zebra és a kvagga között, s ennek következményeként a büntetés-végrehajtási intézményekben található szótárakból és enciklopédiákból kivágták az illető szócikkeket.

Hasonlóan különös láz söpört végig – de már nemcsak a dél-afrikai börtönökben, hanem az egész világon – akkor is, amikor szerte a nyugati világban az iskolák jelentős részében megszüntették a kötelező latinoktatást, s megjelent Lénárd Sándor latin fordításában A. A. Milne Micimackója.

Ha létezik magyar brazilianisztika, akkor annak három, a 20. század első évtizedében született, hányatott sorsú férfiú a megalapozója: Rónai Pál (1907–1992), Molnár Gábor (1908–1980) és Lénárd Sándor (1910–1972).

Lénárd páratlanul szerteágazó munkásságából jelen kötet a nyelvek sokfélesége kapcsán írottakat foglalja egybe. A könyv java részét a hamburgi rádió számára készített, „Hét nap bábeliül” című előadás-sorozata adja, amely németül 1964-ben jelent meg, s ezt egészíti ki néhány kisebb írás.

A szerző munkásságában páratlan harmóniában találjuk az elméletet és a gyakorlatot. Több forrás számol be arról, hogy kiváló szakács volt, de emellett könyvet írt a római konyháról, tanulmányt a bécsi szeletről. Több más szerző mellett Fritz Kahnt olaszra, Szerb Antalt németre fordította. Mint a Siklós Péter által írt, a kötetben megjelent életrajzából kiderül, Bach zenéjének bűvöletében leélt élete, távoli földrész eldugott helyén gyakorolt orvosi hivatása Albert Schweitzer rokonának mutatja.

Lénárd az 1940-es évek végén gyakran vállalt tolmácsmunkát, s ennek kapcsán Magyarországon jelenleg nagyon aktuális kérdéseket tárgyal hallatlan szellemességgel. Mára már Európa nyugati és középső részéből a szövetségi hovatartozást is feltüntető térképeken csak Svájc éktelenkedik szégyenfoltként (talán nem is túl sokáig), mert kivonta magát az Európai Unióból. A második világháború után Lénárd is részt vett olyan konferencián, amely az újraszerveződő Nyugat-Európa szövetségi rendszerét volt hivatva megtárgyalni, s emlékezete szerint már ekkor felvetődött az a gondolat, hogy a legegyszerűbb az volna, ha az európai országok sorra felvételüket kérnék a Helvét Konföderációba. Ez a megoldás akkor sem látszott megvalósíthatónak, sőt épp az ellenkezője történt.

Ahogy Szerb Antal és Halász Gábor „ikercsillagok” voltak a magyar esszében, úgy volt Lénárd és Rónai is a Brazíliába szakadtak közül. Mindkettőjüket erőteljes nyelvészeti érdeklődés jellemezte, s mindketten specializált témát favorizáltak: Lénárd a nyelvváltozatokat (katarinai német, brazíliai portugál, római olasz, újlatin, amelyre maga fordította le a Micimackót, amerikai angol), Rónai az általa meg nem tanult nyelveket. Ami a nyelvváltozatokat illeti, figyelemre méltó a fordító Terts István terminológiai javaslata: a portugál a spanyolnak Abstand-nyelve, brazíliai változata pedig az ibériai portugálnak a társnyelve.

Jelen könyvében megjelent esszéinek írásakor Lénárd már Brazíliában élt, annak is déli, német telepesekkel benépesített Santa Catarina szövetségi államában. Orvos volt egy eldugott völgyben – a kötetben közölt életrajza is diszkréten hallgat arról, hogy szerzett-e valaha is diplomát. Brazília bankárgyarmat volt és részvénytemető, az ugyancsak ide emigrált Stefan Zweig a jövő országának nevezte, kincsei között az aranyat, a cukrot és a kávét szokták emlegetni – Lénárdot mindezek különösebben nem érdekelték. Hálás volt ugyan az őt befogadó braziloknak, különösen a katarinaiaknak, de a helyi, korabeli szellemi élet színvonala lehangolóan hatott rá, s a braziloknak még a nyelvét is kritizálta.

Lénárd megszállottan vallotta és meg is indokolta, hogy a portugál tulajdonképpen teljesen felesleges nyelv, minthogy a spanyolnak csupán nyelvjárása. A portugál ellenében, szinte annak bűnéül felhozott érve az írásbeliség legalábbis viszonylagos hiánya, amit fokozottan érvényesnek tartott a brazíliai portugálra. Ennek ellenére portugál irodalom természetesen van, sőt a „lingua portuguesa” és a „fala brasileira” fokozatos elkülönülésétől, az „indianismo” irodalmi irányzat megjelenésétől, nagyjából az 1830-as évektől önálló brazil irodalomról is beszélhetünk. A spanyol (kasztíliai) és az egy darabig presztízsben erősebb galíciai-portugál (gallego-portugál) a 13. században, a galíciai és a portugál a 14. században vált el. A 16. század első harmadában tevékenykedett Gil Vicente spanyolul és portugálul egyaránt írt, egyes drámáiban pedig a nyelvjárások használata szereptípusokat jellemez, például a hetvenkedő katona többnyire a legtipikusabb spanyolt, a kasztíliait beszéli. Az önálló spanyol és portugál irodalmi nyelv létezése ellenére, kialakulásuk helyén, Ibériában a két nyelv között máig nyelvjárási kontinuum húzódik Extremadurában, s az önálló nyelvnek tekinthető galíciait (gallegót) is szokás úgy jellemezni, hogy mind spanyolos, mind portugálos tulajdonságokkal rendelkezik.

A spanyol és portugál nyelv közötti megbékélésnek elhivatottságából adódó változatát képviselte Francisco Suárez (1548–1617) spanyol (granadai) születésű, Portugáliában is alkotó teológus, aki latin nyelven írt. Ez a megoldás alighanem Lénárdnak is megfelelne, hiszen latinra fordította a Micimackót, s jelen kötetében is található egy szellemes fejezet az újlatinról.

Ami egy társnyelv és egy Abstand-nyelv társnyelve távolságát illeti, jelen sorok írója ismert egy magyar illetőt, aki 1976-ban, az angolai polgárháború idején a későbbi helyi kormányerők és az őket segítő kubaiak (önkéntesek) között tolmácsolt. (Az angolai portugál nem állhat távol az ibériaitól, viszont a spanyol kreol változatai közül a kubai népnyelv kirívóan különbözik a kasztíliaitól.)

A kötetet alapos, távolról sem tolakodó, hanem értőn magyarázó jegyzetekkel, a szakirodalomban továbbvezető utalásokkal a fordító, Terts István látta el. A jegyzetanyagban különösen a jegyzetíró szűkebb szakmáját, a nyelvészetet tárgyalja különös műgonddal, de találunk érdekes megjegyzéseket a vasorrú bábáról éppúgy, mint a képregény történetéről.

A szakácsművészet innen sem hiányozhat. Az említett, nyugat-európai országok között szövetségi rendszert létrehozni hivatott római konferencián a szó szoros értelmében terítékre került egy neves helyi specialitás, az ördöglánycsirke (pollo alla diavolina vagy diavola), s ennek már csak Lénárdtól kétféle receptvariánsát ismerheti meg a magyar olvasó.

Az elnevezés arra utal, hogy az ilyesféle módon készített csirkét meg kell valahogy ördögösíteni, azaz fűszeres szósszal kezelni. (Az újabban a pizzaneveken feltűnő diavolo kifejezetten csípős, elsősorban borsos, továbbá fokhagymás jelleget jelent.) Amit még könnyű megtudni erről a fogásról az az, hogy az angol nyelvű étlapmagyarázatokban vagy grilled chicken, vagy broiled chicken néven szokott szerepelni, ami egyértelműen a nyílt lángon való sütésre utal.

Amikor tehát a második világháború után tolmácsként Lénárd is részt vett az említett római konferencián, még a „kongresszus munkáit” megelőzően feltálalták az ördöglánycsirkét. Az első, 1950-es változat így szól: „A friss tavaszi csirke olajban pirul, fokhagymával, rozmaringgal illatosítva várja, hogy egy kis frascati fehérborban puhuljon, majd a tepsi fedelével egészen laposra nyomják. Így kerül az egyesített Európa előharcosainak tányérjára, s nincs az a szónoklat, amely hasonló lelkesedést idézhet elő. Az evőeszközök csattognak, a csirkék eltűnnek, mint ahogy el fognak tűnni a határoszlopok – hallom, s elfolyik a római kastélyok bora, a vörös grottaferratai, a fehér albanói.”

Mint Lénárd egy későbbi, 1963-as szakácskönyvéből kiderül, a háziasan készített, s nem a kongresszusi népek asztalára való római változat egészen másképp készül: ennél bizony nem tepsifedővel, hanem melegített nehéz vasalóval kell lepréselni a csirkét. Viszont ez a házias recept is szokatlanul igényes.

„Az elkészítésnél legalább két faszenes tűzhelyre van szükség (ezek híján két főzőlapra); az egyikre nyomban az elején odateszünk néhány vasalót, de nem ezeket a modern fajtájúakat, hanem afféle lapos, de súlyos vasat, amilyet régi időkben használtak, s a pokolban talán ma is. (...) A csirkét megtisztítjuk, megperzseljük, kibelezzük; az állat belsőségeit félretesszük sugónak Ezek után az állatot mellével lefelé az asztalra helyezzük, és súlyos, éles késsel a háta középvonalánál átmetsszük, egészen a mellcsontig. Kétfelé is vághatnánk, de az ördöglány eredeti receptje szerint egy darabban kell sütni. Ha tehát követjük a parancsot, a csirkét megfordítjuk, majd mint egy leborított nyitott könyvet, mellcsontjával fölfelé az asztalra tesszük; erőteljesen lenyomjuk, netán a húsklopfolóval a mellcsontjára ütünk, hogy szétlapuljon. Ezután hadd pihenjen egy fél órát olajban és rozmaringban. Megsózva és megborsozva kerül ezután a rostra (vagy a serpenyőbe), s ekkor azonnal ráteszünk egy-két forró vasalót, hogy a csirke még laposabb legyen, meg aztán persze, hogy egyidejűleg felülről is süljön; a vasalókat, mihelyt nem tűzforróak, váltjuk! Ezeket az alkalmakat lehet fölhasználni arra, hogy a húst megint beolajozzuk egy kicsit. 20 perc alatt az ördögcsirke levezekli minden bűnét – és készen van. Egészen rendkívüli ünnepnapokon a csirkét az utolsó öt percben megszabadítjuk a vasalóktól, s ennek fejében jó konyakkal (vagy konyakkal és borral) öntözhetjük meg; ezt azután elpárologtatjuk.”

Lénárd receptjéből az olasz sugo szó szorul némi magyarázatra, ami tulajdonképpen lét, nedvet, mártást jelöl a gasztronómia nyelvében, s maga Lénárd is külön fejezetet szentelt a főtt tésztákhoz való sugóknak. A probléma itt abban jelentkezik, hogy az olasz sugo szónak egyik mellékjelentése ’trágya’, s az nem éppen az asztalra való. Mindenesetre fürgébb szakácsok vagy többtagú konyhaszemélyzet esetén a csirke belsőségeiből magának a csirkének az elkészítése alatt pompás mártás vagy mellékfogás készíthető. Magától értetődő, hogy minél idősebb a csirke, annál tovább kell sütni – s erre Lénárd jó érzékkel nem figyelmeztet.

Visszatérve jelen kötetre, csak a nagyon gonosz recenzens veszi észre boldogan, hogy például Nikolaus Lenau tekintetében mind Lénárd, mind Terts téved (az előbbi: „bánáti svábok között nőtt fel, csak pár szót értett magyarul”, 52. o., az utóbbi: „édesanyja magyar volt”, 206. o.), tudniillik Lenau apja és anyja révén egyaránt német volt, s tényleg tudott magyarul.

A kötetben található még egy kiváló Lénárd-bibliográfia, a szerző néhány sajátkezű, virágokat ábrázoló rajza s végezetül utalás a Lénárd-honlapra.