A hazatérés nyelvtana

Kibédi Varga Áron új kötete egy grammatikába transzformált eszkatologikus ív mentén olvasható: a nyelvteremtéstől a nyelvi teremtésen át a nyelviségben bekövetkező utolsó ítéletig, majd az azt követő nyelvi feltámadásig. Mielőtt az az érzésünk támadna, hogy Kibédi határozottan elkülöníti a valóságreferenciát a nyelvi referenciáktól, le kell szögeznünk, hogy itt éppen egy fikcionált, ugyanakkor a szakralitás terében valóságreferenciaként újra meg újra megélt történéssor reinterpretációjáról van szó a nyelv permanens mozgásának látványos felmutatásával. Plasztikus érzékenységgel érhető tetten, ahogy a szó bekerül egy történésbe, részt vesz a történésben, olykor meghatározó elemévé válik, kivált a történés továbbörökítésében, ezáltal létrehozva a történelmet magát. A történelem tehát csupán szavak halmaza, illetőleg egyetlen hatalmas könyv, melynek oldalai hiányoznak („A háború közepén hiányzik egy oldal.”, 89), mely palimpszesztusokat tartalmaz, s melyben különböző nyelvű bejegyzések sokasága olvasható.

A kötet határozott kompozíciójú, ciklusokra nem osztott: az alapvetően biblikus motívumokból építkező fejlődésív a Keresztnév (10) és a Szent háború (90) című versek között feszül. A Keresztnév a teremtéstörténet, a bűnbeesés klasszikus, szakrális eseménysorát nyelvi teremtéssé minősíti át, s a névadás és az utánzás irányából mutatja be, miközben a teremtés tulajdonképpen szinte ellenőrizhetetlen nyelvi elburjánzássá változik. A demitizáció nemcsak a szakralitás, hanem a költői önreprezentáció síkján is megtörténik. Az eredendő bűn tulajdonképpen maga lesz a nyelv, s ráadásul a világ teremtését is a bűnüldözés metaforikája határozza meg: „A világ elején a tettesek, / a tettesek és a névadók.” Az ó- és újszövetségi történet klasszikus egymásra vetítése itt is működik a név és kereszt motívumának közös nevezőre hozásával. Az öt érzékszerv hierarchiája eszmetörténeti dimenzióba helyezve folyamatosan változik: a kimondás által megtörtént teremtést és kiűzetést (Teremtés könyve) a sötétségben felragyogó fény általi megváltás váltja fel az újszövetségben (János evangéliuma). Kibédi nyelvi teremtésében a hangképzet áll a hierarchia csúcsán, hiszen a nyelv a kimondás által valósul meg, szerveződik történéssé. Ezért jelenik meg a bűnbeesés csodaként, hiszen a névadás képessége tulajdonképpen az Istenéhez hasonló teremtő performanciát biztosít az ember számára, így lesz az első emberpár egyszerre tettes és névadó. A bűnbeesés előtti meztelenség csöndje a bűnbeesés aktusa révén nyer hangot, azaz ruhát. Itt mutatkozik meg a nyelv öltöztető jellege, dekorativitása, és egyúttal elbizonytalanodik használatának magabiztossága is. A keresztnév motívuma egy újjászületésre, egy másik névadási rítusra utal: a keresztelés révén kapott új név eltörli az Ádámtól származó ősneveket („Ne adj nevedre, nézz a keresztre.”). A névadási fázis harmadik aktusa az intézményesült, mechanikus néveltörlés: a sorszámozás.

A Szent háború című vers a támadás és feltámadás szavak körül megképződő asszociativitásra épül, akárcsak a Keresztnév az összetett szó két aspektusára. A rítus itt is kiemelt szerepet kap, ez a rítus azonban nemcsak az ünnep fel-felidéző funkcióját hivatott előidézni, hanem nyelvileg is stilizálható teatralitássá is változhat („A támadás tarthatatlan, / a feltámadás megrendezhető.”) A szakralitás és rombolás közti összhang abszurd lehetetlensége indítja a verset, mely egyszersmind a nyelvet leplezi le, s ezáltal formálja meg tulajdonképpen a megnyilatkozás apropóját. A szó nemcsak tévesztés révén léphet egy másik szó helyébe, hanem egy költői variabilitás révén is, a maga természetességében. Ez a lelepleződés épp e cserélhetőség révén aktualizálódik. Az állandósult szerkezetek épp az ilyen nyelvi kibillentés révén válnak költői panelekké, mozdulnak ki ebből a stabilitásukból, s ezzel a nyelv eredendő funkcióit is megkérdőjelezik. A földi időt, a tempust felváltó kozmikus aeternitast is a hang, a szó hozza létre, és rendel hozzá jelentést: a nyelv konszenzus jellegéhez hasonlóan tehető többszemélyessé az örökkévalóság felavatása, hiszen „mindenki beleszólhat, még az ördög is”, szemben a világteremtés isteni egypólusúságával. A nyelv és hit hierarchiáját tematizálják a vers zárósorai, s fölvillantják egy új kezdés lehetőségeit, az apokaliptikus feltámadásét. A költemény egyes elemei között a nyelvi asszociativitás teremt hidat, így például a katona és az angyal szó egymásba játszhatóságát a ki nem mondott angyalbőrben kifejezés biztosítja, ennél az indirekt összekapcsolásnál azonban gyakoribb a kétértelműségekben gyökerező asszociatív lehetőségek kiaknázása vagy a pszeudoetimológiákon, illetve analitikus eljárásokon alapuló szövegszerveződés.

Kibédi azonban sosem téved a neoavantgárd szószerelvényes, szócsonkolós szójátékainak ösvényére. A versekben épp ezért bizonyos fokú kiszámítottság, harmónia érvényesül, holott a primér olvasás a végtelen burjánzás lehetőségeit villantja fel. Ez a rend a hermetizmus poétikájához közelíti Kibédi szövegeit, s így a nyelvi koncentráltság ellenáll és mintegy kordában tartja a nyelvi terjeszkedését. Ám Kibédi a hermetizmustól több tekintetben is eltér: többek közt objektív szemléletmódja sokkal radikálisabban zárja ki az alanyiságot, illetőleg a metaforikus kifejezésmód is felszámolódik.

A Szent háború előzményének tekinthető Vitézek című költemény (88) az utolsó ítélet vízióját villantja föl, s intertextuálisan Balassi Egy katonaénekének nyitószakaszát idézi föl a szövegben rejlő tudatos félreérthetőség lehetőségeit kiaknázva. „A vég váratlan” fordulat mindennél határozottabban utal erre, s a történelmi ködön átsejlő nyelv a vég szónak már más jelentéstartalmakat tulajdonít az országhatárnak és az emberélet határának egymásra vetítésével. A vár szó igei és főnévi jelentése egyaránt belejátszik a szakasz utólagos értelmezhetőségébe, akárcsak a Vár című versben: „minden vár váratlan”. A kötet motívumai nem csupán egy-egy versen belül értelmezhetők, hanem az egész kötet kontextusában, a nyelv folyamatosan működik, s tulajdonképpen a versek egy egységes nyelvi áramlás meg-megszakítása révén nyerik el szövegdimenzióikat.

A nyitóversben a természet nyelvvé változik, sémákat hoz létre, melyeken belül bizonyos nyelvi vagy nyelvészeti operációk játszódnak le. E mozgás alapmotívumai a háló, illetve a szótartomány kifogyhatatlansága, sőt még a szótlanság, a csönd, a ki nem mondás is célirányos kommunikációvá válik. A címbe is kiemelt oldás motívuma szintén ennek a megkötött nyelvi hálónak a kibogozására utal. A kötettér, a nyelvi háló statikus, melybe a kötetnek a történelem előtti időből a történelembe tartó, majd a történelem utániban feloldódó dimenziói visznek mozgást.

Ezt az időkiáradást ragadja meg a kötet két, szinte azonos című verse: a Jövő (12) és az A jövő (79). Nem véletlen az elhelyezkedésük a kötetkompozícióban, egymás bináris oppozícióját képezik, nem felcserélhetők. A két vers a tempus két ellentétes pólusa: az első egy reménykedő, önnön végességét nem tudatosító időfelfogás kifejeződése, a másik a földi idő lezárulása előtti bizonytalan kérdésfeltevések halmaza. Mindezt a nyelvtan eleve elrendelt struktúrái teszik ironikussá, például a jós motívuma, aki szóalakjából adódóan nem látja előre a jövőt, csupán „javasol”, ugyanúgy, ahogy „a szó szavatol” vagy „a szótár tárol”, a nyelvtanuló analógiás gondolkodásának engedelmeskedve.

A kötet több verse alapvetően epigrammatikus természetű, egy nyelvi poénra éleződik ki. A Ment című vers (68) a ment szó helyzetbe hozásával villantja föl a szóban rejlő poétikai lehetőségeket, s a vers maga a leginkább a nyelvtankönyvek beugratós feladataira emlékeztető módszerrel él. Máskor egy szófaj köré szerveződik a vers retorikai struktúrája, ugyanakkor egy gyerekmondóka elemeinek auditív emlékezetére is hagyatkozik (Igekötő című vers, 40). Kibédi nemegyszer egy-egy grammatikai sémát tölt meg analóg szerkezetek sorozatával, anélkül, hogy a sémáról bármit is tudnánk, hogy a beszélő identifikálására képesek lennénk, illetve kontextualizálni tudnánk a szöveg elhangzásának körülményeit.

Az Egyed című vers (41) az „egy” szó holdudvarát térképezi föl az epigrammatikus szűkre szabottság keretei között. Gyakorta a szavak fonetikai hasonlósága és jelentéstartalma közt fölmerülő értelmezési lehetőségek, illetve kapcsolatkeresések kerülnek Kibédi érdeklődésének középpontja. Kivált érvényes ez a kifejezetten irodalmi vagy régies, elhomályosult szavak esetében, melyek úgy lépnek elénk, anyanyelvi beszélők elé, mintha egy idegen nyelv szavai lennének, váratlan és még ismeretlen jelentésekkel. Ebből a nyelvpoétikai fölismerésből fakad a következő gondolat: „Az idő jár, de nem jelent: szó nélkül támogat.” (42). Ezekre éppen a fordítás (vagy interferencia) lehetősége-lehetetlensége figyelmeztet, illetve a nyelvek közti tulajdonképpeni átjárhatatlanság, hiszen az átjárhatóságnak már a gondolata is elborzasztja a nyelvhasználót, ezért tűnik szinte leleplezésszerűen döbbenetesnek, amikor Kibédivel együtt kimondjuk: „Az idő vasfoga, a szőlő szeme, az udvar holdja” (19).  

A különböző nyelvek használata identitástöbbszöröződéshez vezet, ugyanakkor a több nyelvben élés egyfajta képtelenség: e két pólus feszültsége adja a Kibédi-versek igazi intenzitását, s teszi a többnyelvű közegben élők számára polivalensebbé („Többször vagyok, mint szeretném.”, 17). A többnyelvű beszélő a hazatérőhöz hasonlít (28): az idegen nyelvi közegből hazaérkező, vagyis saját nyelvére rátaláló a nyelv helyhez kötöttségét intenzívebben érzékeli, s ezáltal identitása is metamorfózison megy keresztül. S ezt a metamorfózist rendszerint az idegen nyelveknek kijáró érdeklődés („nyelvhasználata nyalánk”), fürkészés mozzanata kíséri, s tudatosul, hogy a nyelvi identitásban sajátos űrt képez a locus állandóságának hiánya. Így a „hazatérő” nemcsak mozgó identitása miatt hely nélküli, hanem a nyelvhasználata is „helytelen”, ami Kibédinél a „szótlan”-nal azonos.

A locus azonban Kibédi számára nem földrajzi tér, hanem kizárólagosan nyelvi („A hont csak a szavak szavatolják!”, 31), ezért nem kisajátítható, nem behatárolható. Ezzel a „hontalan” szó klasszikus jelentése felszámolódik, referencialitása megkérdőjeleződik, ahogy a nyelvtan sem nyelvi szabályok gyűjteménye többé, hanem az illemtant felváltó, az élet minden területét átható rendszerezési elv.