A nemzetről, A fajról
Fordította és a jegyzeteket írta: G. Kovács László
A NEMZETRŐL
(részlet)
Szükségszerű-e, hogy minden ember egyetlenegy nemzethez s csakis ahhoz az egyhez tartozzon?
S egyáltalán: lehetséges-e, hogy az ember egyetlenegy s kizárólag egy nemzet tagja legyen?
Mindenekelőtt szögezzük le, ami napnál világosabb: nem szükségszerű. Az ember maga választja meg nemzeti hovatartozását: azt mondjuk, hogy bizonyos nemzetiséget magáénak vall, vagy hitet tesz mellette. Meglehet, valaki ellene vethetné: a hatóságok hatalmukkal élve olykor akaratuk ellenére is más nemzetiségűvé minősíthetnek bennünket. Az ilyen eljárás nem is volna precedens nélküli: a tekintélyuralmi rendszerek elég gyakran folyamodnak hozzá, de nincs valós érvénye.
Megtörténhet persze, hogy valaki nem kíván egyetlenegy s kizárólag egy nemzethez tartozni. Például abból az egyszerű, nagyon is természetes és gyakori okból kifolyólag, hogy vegyes házasságból származik. Szó sincs róla, hogy ilyen esetben ne vallhatná magáénak – teljesen önkéntesen – az egyik vagy a másik szülő nemzetiségét. Ilyenkor általában a mérleg nyelve valamelyik irányba elbillen, mert a két nemzetiség egyike csábítóbbnak, gazdagabbnak, világviszonylatban fontosabbnak tűnik. Ez azonban nem mindig van így, s egyáltalán nem következik belőle, hogy a szóban forgó személy a másik nemzetiséghez mostohán viszonyul és lemond róla, vagy hogy – szégyellem leírni – szégyenkezik miatta.
Számos „határesetben” az utód különböző, de kulturális szempontból – s most egy megbotránkoztató szó következik – „egyenrangú” nemzethez tartozó szülőktől származik. Gondoljunk például egy német–francia származású elzászi vagy lotharingiai gyerekre. Mindkét nemzethez vonzódik, mindkettőt szereti – és szakadjon meg a szíve emiatt?
Ilyen esetekben az eredmény többnyire kézenfekvő.
Ha az egyik fél mellett dönt, a másik oldalon megkövezik.
S ha egyikük mellett sem dönt, mindkét oldalon megkövezés vár rá.
Különösen érvényes ez akkor, ha a határeset két olyan nagyhatalomhoz kapcsolódik, amelyek történelmük folyamán mindvégig kapcsolatban voltak egymással, olykor a béke, máskor a viszály jegyében. De érhet ilyesmi egy kanadait is, ha angol–francia közegből származik, vagy pedig – kevésbé „világtörténelmi” mértékben, de nem kevésbé kínzóan – szembesülhet vele egy svájci is francia–német vagy francia–olasz változatban, míg flamand–vallon viszonylatban Belgiumban találkozhatunk vele.
S mi a helyzet akkor, ha emberünk származása még nagyobb tarkaságot mutat? E sorok írójának valóságos gyűjteménye van már a hasonló esetekből, amelyek ismerősei körét is érintik. E történetek módfelett tanulságosak, olykor szórakoztatóak is, s minden esetben konstruktív segítséget jelentenek ahhoz, hogy nagyvonalúbban közelítsünk ezekhez az érzékeny problémákhoz. Az összes helyett álljon itt annak a levélnek a beszédes tanúságtétele, amelyet a Lidové noviny című napilap adott közre 1991. június 26-án.
„Édesanyám svájci volt és rétoromán származású. Az apja valdens lelkész volt az észak-olaszországi Piemontban. Anyámmal mindig franciául beszéltem. Apám cseh volt, ősei pedig Magyarországról vándoroltak be 1783-ban, a türelmi rendelet kihirdetése után.
Körülbelül hétéves lehettem, amikor apám engem és anyukámat is arra kényszerített, hogy otthon eszperantóul beszéljünk, állítólag azért, hogy egyik nemzetiségünk iránt se érezzünk vonzalmat. Talán két évig tartott ez az állapot. Bécsben éltünk, aztán Pozsonyban s végül Prágában. A szünidőt Svájcban vagy Olaszországban töltöttük. Ausztriában németül beszéltünk, Olaszországban olaszul, Svájcban pedig franciául. Nem sokkal Csehszlovákia náci megszállása előtt Kaliforniába távoztam. Amerikai nőt vettem feleségül, aki Kaliforniában látta meg a napvilágot. Anglikán papként minden évben legalább egy hónapot a közép-amerikai Costa Ricában töltök, ahol egy kis perjelséget irányítunk és spanyolul beszélünk. Costa Ricában bevándorlói státushoz jutottunk, ami annyit jelent, hogy a választójogot leszámítva illetékességi joggal bírunk. Ugyanez a helyzet Kanadában is..
Bármelyik országban is vagyunk, mindenütt tisztességes embereket találunk, s persze csirkefogókat is. Mindegyik országban rábukkanunk a nacionalizmus mítoszára, amelyet gyakran az etnocentrizmus istenítése kísér, emellett azonban a kozmopolitizmust, a világpolgárságot is fölleljük, többnyire azoknál, akik vallásos beállítottságúak. Nem félek kimondani, hogy az én hazám a kereszténység, tekintet nélkül az egyházi hovatartozásra…”
Aláírás:
Enrico Selley Molnár
Kanada
Az ilyen sorsot megélt és így gondolkodó embereknek teljes mértékben jogukban áll – vagy legalábbis jogukban kellene állnia – és lehetőségük van arra, hogy egyetlen nemzethez se tartozzanak, de a valóságban ez még sincs így. S ezzel máris eljutottunk a konklúzióhoz, miszerint a nemzet fényes ideája fokról fokra olyan csökevénnyé változott át, amely egyáltalán nem válik a társadalom becsületére, hanem egyenesen árt neki.
A társadalom ugyanis még nem jutott el a lelkiismeret szabadságának oly nagyvonalú felfogásához, hogy képes legyen eltekinteni az emberek osztályozásának, beskatulyázásának és statisztikai nyilvántartásának szükségletétől. A polgárokat összeszámolják, a népet megszámlálják, nyilvántartásba veszik és besorolják, e tekintetben semmiféle üres halmaz nem tűrhető. De másképp is fogalmazhatunk: nem számít, mit választasz magadnak, tetszés szerint tartozhatsz bárhova és mondhatsz le az odatartozásról, de nem teheted meg, hogy ne tartozz sehova. Peter Schlemil, a német (s egyébként német-francia származású!) Adalbert Chamisso híres könyvének[1] a hőse elveszíthette az árnyékát, de te nem szabadulhatsz meg a kérdőívekben szereplő etnicitásodtól. Igaz, korunkban már új és ígéretes tendenciák vannak kibontakozóban.
[…]
Mindez s még sok minden más magától értetődőnek tűnhet, a valóságban azonban e téren hihetetlen naivitás és értetlenség uralkodik, s ott a legfenyegetőbbek, ahol a nemzet így vagy úgy megszabadult a kisebbségeitől, s megszokta, hogy határain belül egyedül él. Ilyen helyzetekben felbecsülhetetlen fontosságú az a szerep, amelyet az etnikai kisebbségek számottevőnek nem mondható s gyakran szétszórt maradványai tölthetnek be a felvilágosítás és a közeledés terén. Marginális (periferiális) helyzetüknek köszönhetően kettős – legalábbis állampolgári és etnikai, de sokszor ennél összetettebb – kötődésük kapoccsá, kötőanyaggá s nagyobb érzékenységről és fogékonyságról tanúskodó megközelítésmódok eredőjévé válhat.
A FAJRÓL
(részlet)
Miközben a holokauszt, az évszázad e botránya mindmáig mozgásban tartja és megrengeti a világ lelkiismeretét, az antiszemitizmus mifelénk – a rasszizmus fentebb ismertetett, rendkívül akut és agresszív megnyilvánulásaitól eltekintve[2] – inkább harci jelszóként létezik.
Nálunk kevés zsidó él. Igaz, valószínűleg jobban szem előtt vannak, mint ahogy azt lélekszámuk indokolná, de ez több okkal is magyarázható. Az egyik ok tehetségük statisztikailag is bizonyított sokoldalúságában gyökerezik, másfelől pedig sajátságos vetülete ez annak az aktivitásnak, amely a világ zsidó közösségének részéről tapasztalható, s amely az itteni – nem nagy és zilált – zsidó kommunitás ténykedésére is befolyást gyakorol. „Saját maguk provokálják ki” – mondhatná rosszhiszeműen bármelyik extrémista. S mondja is. És nemcsak az extrémista.
E ponton helyénvaló valamit tisztázni. Néhány oldallal előbb[3] a nemzeti karakterrel kapcsolatos kételyeimről szóltam, s azon véleményemnek adtam hangot, hogy – ha egyáltalán lehet róla beszélni – valójában nem létezik, nem egyéb lélektani tényezőnél, előítéletnél, tévelygésnél.
De nem kerültem ellentmondásba önmagammal, amikor „a zsidók tehetségének statisztikailag is bizonyított sokoldalúságát” emlegettem?
Úgy hiszem, hogy egy pillanatra sem. Ez a statisztikákban is megnyilvánuló „tehetség” ugyanis nem valamiféle zsidó „nemzeti karakter” sajátos vonása, hanem sokkal inkább a világban elért sikereik kifejezője (melynek szomorú visszáját statisztikailag is megjeleníthető tragikus osztályrészük jelenti). Ez a sikeresség annak a nyomásnak a következménye, amely a diaszpórában nehezedett rájuk, s amely meghatározott hivatások felé irányította őket: ezekben kellett érvényre jutniuk. A zsidó zene kétségkívül nagyszerű, de a cseh, a német vagy az olasz zene nagyobb hírnévre tett szert. A zsidók között feltűnően sok kiváló sakkjátékos akad, de a legnagyobb sakkozók valamennyien nem zsidók voltak. A zsidók gazdagsága és a világban kétségkívül érvényesülő befolyása csak erősíti a statisztikák alapján kialakuló benyomást, s viszonylag alacsony lélekszámuk miatt még jobban láthatóvá válnak.
E sikeresség tehát sem a színét, sem a visszáját tekintve nem függ össze a nemzeti karakterrel. Sokaknak inkább a „választott nép” mítoszát juttathatja az eszébe, ezt a szent, a Biblia által hirdetett és a kereszténység által elfogadott mítoszt. (Igaz, a megváltoztathatatlanul keserű zsidó humor a Soá idején egy káromlásszámba menő imádságot teremtett: „Uram Istenem, nem tudnál legalább egy időre más népet választani magadnak?”)
Azok a fiatal emberek azonban, akik horogkeresztekkel hivalkodnak, lelkesen heileznek és a zsidók ellen fenekednek, gyakran nem is láttak még zsidót, s talán fel sem ismernék. A gyűlölet egyébként is inkább tekinthető tulajdonságnak, mint viszonynak: olyasmit is lehet gyűlölni vagy szeretni, ami ismeretlen vagy nem is létezik. Közéletünk számára azonban ez a jelenség így is veszedelmes tehertétel, mert ebben az esetben egy szemmel láthatóan káros behozatalról van szó. Persze nem dughatjuk a fejünket a homokba, s nem tagadhatjuk, hogy cseh környezetben is élnek réges-régi, a középkorba visszavezethető antiszemita érzelmek. Csakhogy ezek az emóciók egy fentebb nyilvánvalóvá tett okból kifolyólag megszűnésre vannak ítélve, s ez az ok, finoman fogalmazva, a csehországi zsidó közösség fokozatos kihalása.
Nemrégiben egy elmés anekdotát hallottam, amely hazai antiszemitizmusunk jelenkori arculatát illetően érthetővé tesz egyet s mást. Ne keressenek benne, kérem, semmiféle politikumot: igaz, hogy a történet egy konkrét időszakhoz kötődik, de általánosabb érvényű.
Íme: a hatnapos háború[4] időszakában, amikor Izraelnek – tíz évvel a szuezi válság és a Nasszer Egyiptoma ellen irányuló angol–francia–izraeli támadás után[5] – ismét a szomszédjai részéről megnyilvánuló fenyegetéssel kellett szembeszállnia, a cseh lakosság körében sokan szimpatizáltak vele. A főigazgató elvtársat a szolgálati kocsival mindennap munkába szállító sofőr alighogy beindította a motort, máris megkérdezte: „Igazgató elvtárs, hallotta, hogy ezek az izraeliek milyen belevaló fiúk? Úgy hajtják őket maguk előtt, mint egy csordát!” A hátsó ülésről csak zavart hümmögés hallatszott. A következő napon a sofőr még lelkesebben újságolja: „Igazgató elvtárs, mit szól hozzá? Ezek az izraeliek ördögök: már a Sínai-félszigeten vannak!” Ezúttal is hümmögés volt a válasz. A harmadik napon a sofőr meglehetősen kedvetlenül indítja be a motort, s egyszer csak kibuggyan belőle: „Igazgató elvtárs, maga mindvégig tudta, hogy az izraeliek zsidók?”
Jegyzetek
[1] A Peter Schlemil különös története (Peter Schlemils wundersame Geschichte) című, 1814-ben megjelent műről van szó.
[2] Utalás az eszmefuttatás azon részére, melyben a szerző a Csehországban (is) tapasztalható cigányellenesség tüneteire és következményeire reflektál.
[3] Rákos Péter a Nemzet című írásra hivatkozik, amelyben vitába száll azzal a széles körben elterjedt felfogással, mely szerint a nemzetek az egyénekhez hasonlóan sajátságos arculattal, jól felismerhető karakterrel rendelkeznek.
[4] A valóban hat napig, 1967. június 5-től 10-ig tartó, Egyiptom fenyegető magatartása által előidézett arab–izraeli konfliktus voltaképpen a 20. század egyik legsikeresebb támadó hadműveletét jelenti: első lépéseként az izraeli légierő „megelőző csapást” mért az egyiptomi, szíriai és jordániai légikötelékekre, ezután pedig a szárazföldi hadsereg villámgyorsan elfoglalta a Sínai-félszigetet, Kelet-Jeruzsálemet, a Golán-fennsíkot és a Jordán folyó nyugati partvidékét. Az 1978-ban aláírt Camp David-i egyezmény értelmében Izrael kiürítette a Sínai-félszigetet, de a többi megszállt terület sorsa azóta sem rendeződött.
[5] A háborúvá nőtt krízist az váltotta ki, hogy Egyiptom 1956 júliusában államosította a Szuezi-csatornát, s ezt az intézkedést Anglia és Franciaország elfogadhatatlan érdeksérelemnek tekintette. A két nagyhatalomnak kapóra jött, hogy Izrael 1956 októberének utolsó napjaiban bevonultatta haderejét a Sínai-félszigetre, ahonnan arab gerillák rendszeresen támadták az ország területét. Hamarosan az angol és francia csapatok is megjelentek Egyiptomban, de a nemzetközi közvélemény tiltakozása végül kudarcra ítélte az agressziót, s az idegen katonaságot néhány hónapon belül kivonták.