Derridán kívül – egyben-másban elkülönbözve

* A szerző szándéka szerint a megjelent tanulmány előtt a neve eredetileg áthúzva szerepel

DERRIDÁN KÍVÜL – EGYBEN-MÁSBAN ELKÜLÖNBÖZVE

Séta egy világítótorony körül

– És mi lesz Jóval Később?

– Mire gondolsz, Poci?

– Hát amikor Kengu fölfedezi a Különbséget!

– Akkor mind azt fogjuk mondani, hogy „Aha!”.

A. A. Milne: Pú, Poci meg a többiek

VAN, AKI DERRIDA (azazhogy, most már és ezentúl mindig, van, aki Derridavolt, mert 2004. október 9-én, felmondva a végső filozófiai leckét, a jelenkor egyik legnagyobb gondolkodója „megadta magát a halálnak”) – bár aki történetesen (és látszólag) Derrida volt, ezt jogosan vitathatná, mivel, mint tudjuk, nincs olyan entitás, bárhol is jelenlévő létező, aki kivonhatná magát a differancia, a külömbség, az elkülönbözés mozgása alól; nincs olyan alany, aki ágense, ’szerzője’ vagy mestere lenne a „differanciának”, és az „elkülönbözés” történetesen vagy empirikusan megesne vele. A szubjektivitás, akárcsak az objektivitás, Derrida szerint az elkülönbözés effektusa, és differanciarendszerbe van beleírva. Az alany – mindenekelőtt a tudatos és beszélő alany – a megkülönböztetések rendszerétől, a differancia mozgásától függ. Az alany nincs jelen, következésképpen nincsenek jelenlévő alanyok, kivált pedig önmaguk számára nincsenek jelen a differancián kívül vagy előtte. Ha mégis létrejöhetünk valahogy: csupán önmagunkat elosztva, szétszórva, ’temporalizálódva’, önmagunkat ’differálva’, halogatva. „Nincs rendszerek fölötti, külső középpont vagy hatalom, minden diskurzussá válik” – állapítja meg Derridáról szólva Boros János. „Ami a szövegen kívülről próbálja meg uralni a diskurzust – mint külső középpont –, az elnyomás; a demokrácia felszámolása.”

Voltaképp mi adifi? „Arról van szó – olvassuk –, hogy kidolgozzuk az írás új fogalmát. Ezt grammának vagy differanciának nevezhetjük.” A differancia, a „külömbség”, az „elkülönbözés” egyrészt a különbségeket létrehozó ’írás’ tevékenységét jelöli, másrészt és egyúttal ama jelenlét halogatását, elhalasztását is, amely e ’létrehozás’ által támad. A differancia – franciául différance, néma, élőszóban nem érzékeltethető a-val az e helyén – tehát a ’différencier’ [megkülönböztetni], illetve a ’différer’ [elhalasztani] igék közös főnévi formája. „Az elkülönbözés motívuma – mondja Derrida – nem tart számot a ’fogalom’, de még csak a ’szó’ elnevezésre sem, azonban mégis fogalmi effektusokat és igei vagy névszói konkréciókat hoz létre.” „A megkülönböztetések játéka valójában szintéziseket vagy utalásokat tételez fel, és ezek megtiltják, hogy bármely pillanatban, bármilyen értelemben, valamilyen egyszerű elem önmagában jelen legyen, és csakis önmagára utaljon. Akár a beszélt, akár az írott diskurzus rendjében található is, semmilyen elem nem működhet jelként, csak ha egy másik elemre utal, amely maga nincs egyszerűen jelen. Ez a láncolat teszi, hogy minden egyes ’elem’ – fonéma vagy graféma – a benne lévő nyom alapján a lánc vagy a rendszer egyéb elemeiből tevődik össze. Ez a láncolat, ez a szövet a szöveg, amely csak egy másik szöveg transzformációjából jöhet létre. Semmi, sem az elemekben, sem a rendszerben, soha sehol nincs egyszerűen jelen vagy távol. Keresztül-kasul csak megkülönböztetések és nyomok nyomai vannak.” (Semmi – például semmilyen jelenlévő és indifferáns „Molnár Miklós” – nem előzi meg tehát a törlésjel alatti Derridát, azaz a külömbséget és a térbeli elosztást.)

Ha mi most (főként Gayatri Chakravorty Spivak gondolatmenetét követve) holmi utóiratfélével próbáljuk elállni az utat Jacques Derrida elől vagy felől, tudjuk, éppen Derridától is, hogy csalunk, magunkat is ámítva, hiszen az utólagosság, a másodlagosság elsőlegessé színlelésében utazunk, midőn (a Grammatológia magyarrá kókányolójaként) transzformátor, azaz trafó gyanánt állunk elő.

Jacques Derrida 1930-ban született szefárd zsidó szülőktől az Algír melletti El-Biarban. Egy szövegéből idézve „a könyvből előlépett nemzetséghez” tartozik és nem-tartozik tehát, erről az Edmond Jabès és a könyv kérdése című tanulmányából is tudhatunk, itt olvashatunk a judaizmusról mint az írás születéséről és szenvedélyéről. Az írás szenvedélyéről, az írásjel szeretetéről és kitartó műveléséről, írja Derrida, nem tudható, hogy tárgya a zsidó jelleg-e, vagy maga az írásjel. Talán közös gyökere egy népnek és egy írásnak. A zsidó tradíció szerint a Tóra – Isten írása – kétezer évvel korábbi, mint maga a világ. „Megmérhetetlen sors – írja Derrida, aki Rabbi Derissának, Rabbi Ridának is nevezi magát – a könyvből kilépett nemzetség története; az értelem radikális eredetében írásjelként, vagyis magában a történetiségben jött létre. Történelmiség nem létezhetne az irodalmiság komolysága és működése nélkül. Fájdalmas repedés, fájdalmas behajlás, amelynek révén a történelem önmagára reflektál, amidőn átadja magát a rejtjelnek. Ez a reflexió a kezdete. Az egyedüli, ami ezzel a reflexióval magasba tör, a történelem. Ez a gyűrődés, ez a redő a zsidó – a zsidó, aki az írást választja, ami viszont kiválasztja a zsidót, egy olyan cserén belül, amely által az igazság mindenestül történelmiséggé változik át, és a történelem kijelölődik a maga empirikus voltában. A zsidónak levés nehézsége az írás nehézségével fedezi magát, mert judaizmus és írás – ez egyetlen várakozás, egyetlen remény, egyetlen szertefoszlás.” A Körülvallomás (Circonfession) című szövegben („59 körmondat és körülírás, melyek egy belső margóra íródtak Geoffrey Bennington [számítógépen előállított Derridabázis – Derridabase – című] könyve és egy készülő mű közé – 1989 januárja és 1990 áprilisa között”) Derrida saját körülmetélési traumájáról ír, a „lénye ellen elkövetett eredendő bűnről”: azaz – íme, az Aufhebung! – eszmélkedésének, íráspraxisának forrásvidékéről: „körülmetélés, soha másról nem beszéltem, elég a határról, a szegélyről, a jelzésről, a csapásról stb.-ről írottakra, a berekesztődésre, a gyűrűre (jegygyűrű és ajándék), az áldozatra, a test írására, a kizárt vagy eltörölt pharmakoszra, az Lélekharangban a vágásra/varratra, a bemetszésre és az összevarrásra gondolni...”

Losoncz Alpár, taglalva Jürgen Habermas Derrida-kritikáját (Habermas versus Derrida, avagy a dionüszoszi szellemiség bírálata), megállapítja: „Habermas... megfigyelései Derridának a zsidó Kabbalához, a rabbinisztikus hermeneutikához fűződő kapcsolatairól helytállóak. Egy részletes filológiai elemzés például kimutathatná a kabbalisztikus hagyomány egyéb elemeinek a jelenlétét (is) a derridai filozófiában. (A Tóra e hagyományban olyan élő szövetként tételeződik, amely derridai értelemben vett textus...) [...] Habermas szerint... Derrida felújítja a hagyomány misztikus fogalmát, és ennek megfelelően veheti át a rejtőző Tóra gondolatkörét. A kabbalisták nem a kommunikálni tudó értelemből indulnak ki – a Tórának az emberi beszéddel közölhető kommunikatív dimenziói számukra másodlagos jellegűek. Az isteni szónak végtelen számú értelme lehet, ami egy sajátos hermeneutikai gyakorlatot feltételez. Egyszóval... Derrida is tradicionalista, legalábbis a fenti értelemben. Így filozófiájának a mitológiával való sajátos kapcsolatai is kétségbevonhatatlanok.”

Az írás kérdéséről van tehát szó Derridánál, mindenestül az íráséról – a könyvből való kilépésről, amely a könyvön belül megy végbe. „Létezni annyi, mint könyvben lenni, még ha a létnek nem is az a természete, amit a középkor gyakran Isten könyvének nevezett. Isten maga is a könyvben keletkezik, ami ezáltal az embert Istenhez és a létet önmagához köti. A könyv azonban meg van szállva és veszélyeztetve van, a semmi, a nem-lét, a nem-értelem fenyegeti.” Derrida – a könyv kérdése, az önmagát kérdező írás, az önmagát kérdező kérdés kérdése. „Hátha a könyv – mégsem más, mint a beszélő korszak, a beszéd korszakának börtöne?” „Ha a könyv, a szónak minden jelentésében, csupán egy korszaka volna a létnek (mégpedig végét járó korszaka, mely haláltusájának fényében, avagy szorításának csillapodtával tenné láthatóvá a létet, és amely, mint a végső betegség, mint némely haldoklók fecsegő és makacs emlékezet-túltengése, a holt könyvekről szóló könyveket szaporítaná)? Ha többé nem a könyv-forma volna a lét modellje? Ha a lét radikálisan kívül lenne a könyvön, az írásjelen? Ha a lét elveszítené önmagát a könyvekben? Ha a könyvek a lét feloldását jelentenék? Ha a könyv világban-való-léte, prezenciája, létének értelme csupán az olvashatatlanságban, a radikális olvashatatlanságban tárulna fel, és ez az olvashatatlanság nem egy elveszett vagy keresett olvashatóság cinkosa, egy olyan lapé, amit még nem kötöttek be semmilyen isteni enciklopédiába? Ha maga a világ nem egy Másiknak a kézirata volna, hanem mindenekelőtt minden lehetséges kézirat Másikja? Ha a könyv csupán a halál legbiztosabb elfelejtése volna?”

1956–57-ben a Harvard Egyetem ösztöndíjasa volt. 1957-től 59-ig katonai szolgálatot teljesített a hadszíntérré vált „Nosztalgériában”: polgári szolgálatosként a hadba vonultak gyerekeit tanította angolra és franciára. Utána az École Normale Supérieure-ön dolgozott. A hatvanas években gyakran publikált a Tel Quel avantgarde folyóiratban. Később aktív tagja lett a GREPH-nek (Groupe de Recherche de l’Enseignement Philosophique) – annak a diákmozgalomnak, amely az intézményes filozófiaoktatás problémáival foglalkozott. Több amerikai egyetem vendégprofesszora. Az Egyesült Államokban legalább annyira ismert, mint hazájában és a tőlünk nyugatra eső kulturális zónában. Az olvasással és az írással kapcsolatos – kanti értelemben kritikai – felfogása, dekonstrukciós praxisa, a fenomenológiára, a pszichoanalízisre és a strukturalizmusra vonatkozó újraértelmezései nagy hatással voltak és vannak a kortárs európai és tengerentúli kritikai gondolkodásra. Téziseit világszerte hevesen vitatták és vitatják; könyvtárnyi a róla szóló irodalom.

Első publikációja Edmund Husserl A geometria eredete című művének hosszú kritikai bevezetéssel ellátott fordítása (Párizs, 1962). Ezt követte – a címeket magyarul adjuk meg – A hang és a jelenség: Husserl jelentéselméletének bírálata. Az írás és a különbség esszéket tartalmaz, többek közt Hegelről, Freudról, Heideggerről, Antonin Artaud-ról, Georges Bataille-ról, Michel Foucault egyik könyve kapcsán a cogitóról és az őrültség történetéről. A Grammatológia 1967-ben jelent meg. A disszemináció című szöveggyűjtemény három esszé kollekciója (Platón patikája, A kettős szeánsz és A disszemináció, valamint A könyvön kívül című szöveg az előszavakról, tudva és szüntelenül tudatva, hogy nincs „abszolút szövegen-kívüli”). A saját szabadságát kutató derridai gondolkodás néhány mezsgyekarója: A filozófia határmezsgyéi; Pozíciók (három interjú); Lélekharang (Glas) – Derrida egyik legnagyobb vállalkozása; A frivol archeológiája; Sarkantyúk – Nietzsche stílusai; Az igazság a festészetben; A levelezőlap Szókratésztől Freudig és tovább; A filozófiában újabban lábra kapott apokaliptikus hangnemről; Otobiografiák – Nietzsche tanítása és a tulajdonnév filozófiája; Kikészítések; Schibboleth; Gramofon Ulysses – Két szó Joyce-ért; Korlátolt ft.; Hadban álló értelmezések: Kant, a zsidó, a német; Kórusmű (Peter Eisenmannal közösen alkotott építmény a párizsi Villette parkban); Körülvallomás stb. stb. stb.

Munkásságában arra törekedett, hogy túlhaladja az európai bölcselet „logocentrikus” kereteit. A logocentrizmus szerinte „nem filozófiai vagy történelmi tévedés, amelybe a Nyugat vagy akár a világ filozófiájának története várakozásokat meghazudtolva, patologikus módon beleesett, hanem szükségszerű mozgás és struktúra, ezeknek azonban szükségszerűen megvannak a maguk határai”. A meghaladási kísérlet nem azt jelenti Derrida gyakorlatában, hogy „hátat fordít a filozófiának (aminek legtöbbször rossz filozófia a végeredménye), hanem bizonyos módon (újra)olvassa a filozófusokat” – vagyis radikális kérdésekkel illeti például Platón, Descartes, Hegel, Nietzsche, Freud, Husserl, Heidegger szövegeit. Eközben törlésjel alá helyezi a metafizika történetét („amely, a preszokratikusoktól Heideggerig, mindig a logosznak tulajdonította az igazság eredetét”); e törlésjel alatt eltörlődik az érzékfölötti jelölt jelenléte, miközben mégis olvasható marad; lerombolódik, de közben láthatóvá teszi magát a jel eszméjét: ez az a szükségszerű írásfortély, amelynek segítségével az írás tudománya, a grammatológia ki próbálja tapogatni „a jövendőnek már a jelenben, a tudás berekesztődésén túl megmutatkozó, elkerülhetetlen világát”.

Grammatológia című értekezésében – a dekonstrukciós szövegelemzés alapművében – Derrida az írás történetének újraírására tesz kísérletet: kijelöl bizonyos történelmi támpontokat, és néhány kritikai fogalmat (nyom, különbség, tartalék, elkülönbözés) javasol. Mindazoknak a jelentéseknek a de-konstrukcióját – nem lerombolását, hanem rétegekre bontását – hirdeti meg, amelyek forrása szerinte a logosz forrásában, a jelenlét metafizikájában (jel-en-lét) leledzik. (Teljes kutatási terület itt az írás, nem csupán a szorosan vett grafikai jelhordozásra terjed ki.) Dekonstruálva a jelenlét metafizikájából táplálkozó időszemléletet, illetve az ebben az időszemléletben gyökerező fenomenológiát és strukturalizmust, ki próbálja szabadítani az írást a másodlagosságból, beszéd alá szorítottságából. (Jegyezzük meg, hogy a Grammatológia legelső publikált változatában Derrida még destrukciót írt dekonstrukció helyett.)

Derrida számára a grammatológiai, azaz dekonstruktív elemzés olyan olvasás, amely nem szöveget védelmez, hanem produkál és vélelmez. (Szálakra bont, olvasatot termel, létrehozza a szöveg textualitását.) A szöveg (irodalmi/filozófiai/pszichikus/antropológiai/stb., szűk és/vagy tág értelemben vett szöveg) nem egyéni termék: a nyelvhez tartozik, nem holmi „szuverén alkotóhoz”. Midőn Derrida megkérdőjelezi magának a nyelvnek az egységét is, radikálisan kinyitja a szöveg textualitását. Szemében a textus: jelenlét és távollét játéka; az eltörölt jel helye. A textualitás nemcsak a vizsgálódás „tárgyát” öleli fel, hanem a vizsgálódó „alanyt” is – ily módon eltörlődik az alany és a tárgy közti szabatos megkülönböztetés. Minthogy a grammatológiai elemzés Derrida szerint sohasem érhet véget, mindig újra kell kezdődnie, s mert maga az elemzés is folyamatosan dekonstruálódik, a grammatológia sem válhat „pozitív tudománnyá”: e gondolkodásmód legradikálisabb elemei meggátolják a rendszerré szerveződést. Derrida arra buzdít: úgy használjuk a nyelvet, hogy közben egyszersmind el is töröljük. (Következésképp magának a Grammatológiának is törlés alá kell esnie.) Illetve: a nyelvet sem nem használni, sem nem eltörölni. (Derrida szerint azonban: „A sem/sem, az egyszerre, vagy inkább vagy inkább.”)

Ismertnek hiposztazált nyelvünk meggörbül és elhajlik, miközben vezérel bennünket. A „törlésjel alatti” írás e torzulás jele (utalva Heideggerre, „a lét kérdésére”). Derrida szerint Kant óta a filozófia tudatában van annak, hogy felelős saját diskurzusáért – vagyis felelős azért, hogy újra megvizsgálja, amit ismerni vélünk. Éppen azért olvashatja Derrida Mallarmét „példaszerű költőként”, mert a Kockadobás és a Könyv ’szerzője’ az olvasás és az írás minden gesztusának – még egy felvágatlan lap késsel való kinyitásának is – textuális jelentőséget tulajdonított. Akárcsak Ezra Pound redukálhatatlanul grafikai jellegű poétikája, Mallarmé poétikája is a legmélyebb nyugati hagyomány első megszakítása – írja Derrida.

A dekonstrukció szándéka és elve már A szellem fenomenológiájában bejelentődik: „Amit általában ismerünk, csak azért, mert ismerjük, még nincs kellőképpen megismerve. A legközönségesebb önámítás és mások ámítása, ha a megismerésben ismertnek tekintünk valamit, és ezért elfogadjuk. Minden ide-oda beszélés ellenére az ilyen tudás, anélkül, hogy tudná, mi történik vele, nem halad előre. Egy képzetnek eredeti elemeire való szétbontása visszatérés a mozzanataihoz, amelyek nem mutatják a készen talált képzet formáját” – írja Hegel.

Még ha a saját diskurzusunkért való felelősség arra a következtetésre vezet is bennünket, hogy minden következtetés csak ideiglenes lehet, vagyis nem lehet definitív; hogy minden eredet eredet nélküli; hogy a felelősség kénytelen együtt lakozni a frivolitással – azért még nincs okunk elkomorulásra. Derrida Rousseau mélabúját Nietzsche affirmatív örömével állítja szembe: „A hiányzó eredet elveszett vagy lehetetlen jelenléte... a játék-gondolkodásnak ez a szomorú, negatív, nosztalgikus, bűnös és rousseau-i aspektusa, melynek másik oldalán Nietzsche affirmációja van, a világ játékának, a jövő ártatlanságának vidám igenlése [a vidám tudomány], a hiba, igazság, eredet nélküli jelek világának igenlése, amely nyitott a tevékeny értelmezés előtt. Ez az igenlés ennélfogva a nem-centrumot nem a centrum elvesztéseként határozza meg. Úgy játszik, hogy nem biztosítja be magát. Mert van biztos játék: mégpedig az, amely adott, létező és jelenlévő tételek behelyettesítésére korlátozódik. Az igenlés az abszolút véletlenben ezenkívül kiszolgáltatódik a genetikai meghatározottságnak, a nyom szeminális kalandjának is.”

A radikálisan kinyitott textualitás Derridánál olyan disszemináció, jelvetés vagy mag-szórás, amely nem hoz létre „csírázást” és „veteményt”, hanem csupán ismétlődik a végtelenségig. Ez a szemináció nem inszemináció, hanem disszemináció, mag- és jelszórás cél nélkül, olyan kibocsátás, amely nem térhet vissza eredetéhez az apában. Nem pontos és ellenőrzött poliszémia, hanem mindig különböző, mindig elhalasztott jelentések burjánzása: az értelmezés örök-szűz(telenített), örök-érintett(len) hártyájára hull a jelentés magja, sosem hatolva belé, mindig csak rászóródva. (Erekciót és orgazmust akarunk, ám az ejakulálást halasszuk el? Örök rejszolás, ejakuláció ante portas? A fallogocentrizmus szublimációja?)

A derridai „mindig már”-ban, a déjà toujours-ban – e transzformálhatatlan örökös dézsában – lehetetlen meg nem látnunk az örök mostban megmerülni és lakozni vágyó ’Szerző’ rejtett monogramját. D. J. mégsem írt tehát „arctalanul” és szenvtelenül, mint például Foucault és számos francia kortársa, eltiltva önmagát – ahogy Richard Rorty írja – „annak a liberális gondolkodónak a hangnemétől, aki így szól polgártársaihoz: »Mi tudjuk, hogy létezik a dolgok intézésének az eddigieknél jobb módja is; keressük meg együtt!«”

„A nyelv magában rejti saját kritikájának szükségszerűségét.” Ez a kritika kétféleképpen fejlődhet ki, írja Derrida. Egyrészt abban a pillanatban, amikor láthatóvá válnak a természet/kultúra oppozíció határai, e fogalmak történetét módszeres és szigorú kérdezősködésnek kell alávetni. Ez nem lehet se filológiai, se filozófiai eljárás. „A filozófia egész történetének alapító fogalmai felől nyugtalankodni, e fogalmakat dekonstruálni egyáltalán nem azt jelenti, hogy egy filológus vagy klasszikus filozófiatörténész munkáját végezzük el. Kivezető lépést teszünk a filozófiából. A második lehetőség: a régi fogalmakat eszközként őrizzük meg, és itt-ott felmutatjuk használhatóságuk határait. Többé nem tulajdonítunk nekik igazságértéket és szigorú jelentést, hanem alkalmasabb eszközök birtokában arra is készek vagyunk, hogy feladjuk őket. Addig is ki kell aknáznunk relatív hatékonyságukat, hogy a régi masinériát, amelyhez tartoznak, szét lehessen rombolni.”

A dekonstrukció: stratégia a „régi nyelv” nietzschei örömmel végzett gondos újraírására – a metafizika berekesztődésén belül. Metafizika – ez Derridánál az összes jelenlét-tudományt jelenti. Ennél szorosabb definíció csupán törlésjel alatt lehetséges. A metafizika története, a Nyugat története (Derrida nem beszél a Kelet történetéről): metaforák és metonímiák története. Mátrixa: a létnek jelenlétként való meghatározása a szó összes értelmében. Az alapokkal, alapelvekkel, középponttal kapcsolatos elnevezések – eidosz, arché, télosz, energia, ouszia, lényeg, lét, létezés, szubsztancia, szubjektum, igazság, érzékfölötti, tudat, lelkiismeret, Isten, ember stb. – mindig egy jelenlét konstansát jelölték.

„A grammatológiának dekonstruálnia kell mindazt, ami a tudományosság fogalmát és normáit az onto-teológiához, a logocentrizmushoz, a fonologizmushoz köti. Hatalmas és véget nem érő munka ez, melynek szüntelenül óvakodnia kell, nehogy a tudomány klasszikus tervezetének transzgressziója visszahulljon a tudomány előtti empirizmusba. Ez valamiféle kettős könyvelést követel meg a grammatológiai gyakorlattól: egyszerre kell túlhaladnunk a metafizikai pozitivizmuson vagy a metafizikai szcientizmuson, és hangsúlyoznunk mindazt, ami a hatékony tudományos munkában hozzájárul a metafizikai hipotézisektől való megszabaduláshoz, mert ezek teherként nehezedtek definíciójára és mozgására kezdetei óta. Keresnünk és erősítenünk kell mindazt, ami a tudományos gyakorlatban mindig már [»Derrida Jacques örökké«] elkezdett kilépni a logocentrikus zárványból.” „A grammatológia kétségkívül kevésbé... új tudomány, új tartalommal megtöltött, jól meghatározott, új területű diszciplína, mint inkább a textuális osztályozás körültekintő gyakorlata.”

Ha van Derridának „stílusa” – akkor, Nietzschééhez hasonlóan, akiről épp ebből az aspektusból is írt –: plurális stílus az övé, a diskurzus számos regiszterén játszik egyszerre, például A filozófia határmezsgyéiben vagy a Lélekharangban. (Nagy Pálnak adott budapesti interjújában az utóbbiról Derrida azt mondja: „az irodalom eredetével foglalkozik, mibenlétét faggatja. [...] mégsem tekinthető velejéig irodalmi alkotásnak, például regénynek. Nem tudom... hova sorolni. [...] egyfajta oldás és kötés. [...] két hasáb fut egymás mellett, egy Genet- és egy Hegel-elemzés – irodalom és filozófia... mint két egymáshoz tapadó test, szorosan egybekötve. A kötés módja nem kizárólag filozófiai és nem kizárólag irodalmi.”) Itt például a SA jel a savoir absolu (abszolút tudás) összevonása, a ça (ez, az, ő, „a szerelem”; az eredendő cirkumcsízió) eltorzítása, a signifiant (jelölő) rövidítése, netán a Sturmabteilungé is és birtokos névmás nőnemű tárggyal – egyszerre és külön-külön, elválaszthatatlan utaló-játék villódzásában; sem ez, sem az, egyszerre – vagy inkább vagy inkább. „Az ábrázolásnak ebben a játékában az eredetpont megragadhatatlan marad. Dolgok vannak, vízfelületek és képek, egyiknek a másikra való végtelen utalása, de nincs többé forrás. Nincs többé egyszerű eredet.”

A szöveg (mert mindig szövegben vagyunk) mindig egyszerre maradhat nyitott, felkínálkozó és megfejthetetlen. Derrida szövege, belül a metafizika berekesztődésén, tud arról, hogy hol van, s aktív módon – Nietzsche Vergeßlichkeitjével – feledkezik meg arról, ahol van, illetőleg felkínálja szövegét a félreolvasásnak.

A metafizika berekesztődésének kérdéstámasztói – Nietzsche, Freud, Heidegger például – a „törlésjel alatt” stratégiáját próbálták artikulálni: Nietzsche a tudást helyezi törlésjel alá, Freud a pszichét, Heidegger a létet. Ezt a gesztust nevezi Derrida írásnak – egy dolog jelenlétének eltörlését és mégis olvashatóként való megőrzését. E gesztus révén szabadulunk meg a metafizikától, és maradunk is benne egyszersmind. A dekonstrukció: a szöveg aprólékos tagolása, részletezése nem csupán a szintaxist, hanem a szavak formáját is tekintetbe veszi. A disszemináció óta Derrida egyre jobban odafigyel a szavak alkotóelemeiben megnyilvánuló/elrejtett játéklehetőségre; a Lélekharangban egyedi fonémák/grafémák járják táncukat.

Derrida de-konstruáló olvasva-írásában megmutatkozik, hogy minden szöveg magában hordja saját lerombolásának magjait. Tudnunk kell azonban: „A dekonstrukció az igen oldalán áll, az élet igenlésének oldalán.”

A szöveg autoritása mindig ideiglenes, az eredet csak nyom. „Szerzők vagy tanok nevének itt nincs alapvető értéke. Nem jelölnek sem identitást, sem okozót. Frivolság volna azt hinni, hogy ’Descartes’, ’Leibniz’, ’Rousseau’, ’Hegel’ stb. szerzők neve, mozgások vagy átcsoportosítások szerzőinek a neve. [...] A jelölő érték, amit tulajdonítunk nekik, elsősorban egy-egy probléma neve.” A textualitás anonim, a tulajdonnév csupán színleli, hogy eredete és vége bizonyos egyesíthető gondolatok csoportosulásának. A tulajdonnév – a tulajdonosi név, a „szerzői bárca” – csak törlésjel alatt használható. (Dézsa tuzsúr...)

„A metafizika bizonyos irányultság – írja Derrida –: láncirányú mozgás. Nem állíthatunk vele szembe valamilyen fogalmat, csak textuális munkát és másféle láncolatokat.” És ez a textuális munka bizony nem sétagalopp… „Minden egyes lépésnél kihagyásokkal, javításokkal, a javítások javításaival kellett előrehaladnom, elengedve minden fogalmat éppen abban a pillanatban, amikor felhasználni voltam kénytelen” – írja Derrida.

A differencia mozgásának becenevei – nyom, elkülönbözés, tartalék, pótlék, disszemináció, oltvány, pharmakon, parergon stb. – olyan láncolatot alkotnak, amelyben egyik helyettesíthető a másikkal, de nem egészen („egyetlen fogalom sem fed egyetlen másikat sem”). Derrida szavai állandóan mozgásban vannak, nem kövesednek mesterszókká, vezérfogalmakká; a definiálást a szövegek működésére bízza.

Magyarul némely tekintetben megkönnyebbül Derrida dolga, mondhatni, szívesen és jól végzi nyelvünkben a dolgát, mert a magyar másként kopulál, kopula nélkül definiál; magyarul nem tudjuk a nyugati metafizika ragacsos kopuláló nyelvén megkérdezni, hogy „Was ist...?”, „What is...?”, „Qu’est-ce que...?”; mi „magyarosan” belevágunk: „mi a lófasz?” (ez a magyar bölcselet alapító kérdése). A metafizika alapító kérdései magyarra trafálódva bizonyos fokig dekonstruálódnak tehát, Derrida forgatásának, a számos kora reggeltől késő éjszakáig tartó forgatási napnak ez volt egyik – nem csupán járulékos – gyönyörűsége a differanciáltan ágáló trafóra nézvést, kinek neve, ’szerzősége’ tudvalevőleg törlésjel alá kell hogy essen… Minthogy a Grammatológiának sincs jelenlévő, szuverén szövege, hanem minden olvasata „transzformáció”, következésképp a magunké is, szükségszerű félrefordításainkkal, melléfogásainkkal, beletenyereléseinkkel, felsüléseinkkel hozzájárultunk tehát Derrida szövegének (konstruktív) dekonstruálásához.

„Azok között a határok között, ahol lehetséges, legalábbis lehetségesnek látszik, a fordítás a jelölt és a jelölő közti megkülönböztetést műveli. De mert a megkülönböztetés sohasem tiszta, ezért a fordítás fogalmát a transzformáció fogalmával kellene helyettesítenünk; egy nyelvnek, egy szövegnek egy másik által történő szabályszerű transzformációjáról van szó. Nem beszélhetünk és sohasem beszélhettünk tiszta jelölteknek egyik nyelvről a másikra vagy egyazon nyelven belül történő ’átviteléről’ úgy, hogy a jelölő – vagy ’hordozó’ – eszköz érintetlenül vagy sértetlenül hagyná a jelölteket.”

„A dekonstrukciónál is elbocsátások vannak (ite, missa est?) – írja Vitéz György –, pedig – legalábbis nálunk – rengeteg szellemi nyomortanyát lehetne-kéne leépíteni, nem is szólva a lelki szecesszió kívül cirádás, belül svábbogaras bérpalotáiról, meg a faluvégi becsali csárdákról, ahol betyárok és pandúrok kergetőznek szordínós cimbalomkísérettel.”

(A dézsa tuzsúr „jelvésete”: Minél gyakrabban dekonstruálunk, annál inkább azt kockáztatjuk, hogy még gyakrabban fogunk dekonstruálni. Repetitív viselkedésünkből azután alig származik több hasznunk, mint hogy megnő e nembéli viselkedésünk megismétlésének valószínűsége...)

Derrida dekonstruálását sokan próbálták elvégezni – a derridai nyelv is magában rejti saját kritikájának szükségszerűségét. Paul de Man például kimutatta, hogy Derrida félreolvasta Rousseau nyelvelméletét (amivel a Grammatológia második része foglalkozik): elmulasztotta, hogy kapcsolatba lépjen a szöveggel a maga integritásában, ehelyett más olvasatokon és értelmezéseken keresztül olvasta el a rousseau-i szöveget, mely úgyszólván a vakfoltjára esett. Paul de Man azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a vakfoltra-esések mélyreható belátásokkal társulhatnak. Derrida szövegét citáljuk ezzel kapcsolatban: „Ha valaki történetesen fölfed(ez)né, hogy ez a szöveg egy másik szöveget takar el – és sohasem lesz dolgunk mással, csak szövegekkel –, mégpedig egy meghatározott értelemben takarja el, az általunk javasolt olvasat akkor sem veszítené el érvényességét, legalább ebből az egyetlen okból. Éppen ellenkezőleg.”

Egy dekonstruktív bírálója, András Sándor szerint a semmire játszó Derrida „helytelen vél táncolni, lépés nélküli mozgással igyekszik kimozdulni a metafizikából. Helybenakadály-futás, mondhatnánk, helybentánc. De mert lépni nem tud, a helybentánc közben földhözragadt lábbal seggre is esik.” Denis Donoghue ezt írja a dekonstrukció „dermesztő főtudákosáról”, a „maszatolás Nagy Inkvizítoráról”: „Logocentrikus, fallocentrikus, szoláris: ezek szitoksza- vak, reménytelenül alkalmatlanok arra, hogy a segítségükkel gondolkodhassunk; sztereo-típiákba börtönöznek be mindenkit, aki hozzájuk folyamodik, még Jacques Derridát is.”

„Derrida a mítosz, a ’fehér mitológia’, vagyis a logika-metafizika illúzióját igyekszik dekonstruálni. Az illúzió helyébe nem kíván semmiféle úgynevezett igaz valóságot helyezni – hiszen minden mítosz és metafizika ezt akarta és akarja: mítosz és logosz szerinte épp ez a törekvés –, hanem a lúziót, a negativitás és a hamisság priuszától megszabadított játékot, a játszást. Olyan céltalan, de célozgató: allúzív játékot, amely végtelenül és kimeríthetetlenül csak a célozgatásra célozgat. Úgy tűnhet, öncélúan, holott csak minden cél nélkül, hiszen az öncélúság is illúzió, akár a jelenlétnek hitt ön. [...] Az élet talán álom, a jelenlét talán illúzió, de lehet-e máshogy élni, mint benne és általa is?” – írja András Sándor. Szerinte Derrida „kiiratkozik az anyamell és az apafasz körüli – a születéstől a szenilitásig tartó – huzavonából, az élés kalandjából, s amit helyette kínál – a megszabadítás lúziója, a játék, fontos és elengedhetetlen, de általában kevesebb a kevésnél, a könnyebbítés kalandjánál, amikor valamit tesz is az ember, nemcsak kiiratkozik.” „Derridát olvasva – koncedálja András Sándor – jobban értheti az ember, hogy miről van, illetve nincsen Mallarménál szó; miért lehet cél olyan művek létrehozása, amelyek nem mondanak semmit, még a semmit sem mondják, csak jelentőségük van.”

Törlésjel alatt: Persze különbséget kell tennünk – miként például Losoncz Alpár is szóvá teszi – Derrida és követői között, hiszen „a grammatológia apostolának” gondolkodása sokszorosan összetettebb képet mutat, mint követőinek reflexivitása. „Külön téma lehetne a derridiánusok létének abszurditása – írja Losoncz Alpár –, akik által a dekonstrukció akarva-akaratlanul is módszerré változott át, megismételhető eljárássá, amely távol áll a mester partizánharcának taktikájától.”

Ha a fogalmakat nem csupán azért használjuk és dekonstruáljuk, hogy túlmutassunk rajtuk és jelezzük „elégtelenségben pompázó önelégültségüket”, ha „az állítólagosan nyugati metafizikától” nem úgy szabadítjuk meg a szöveget, hogy „egyúttal megszabadítjuk minden szövegen kívül való dologtól is”, akkor a dekonstrukció (törlésjel alatt) „konstruktívvá” válik. Ebben az értelemben lehet szükségünk a dekonstrukció állandó művelésére.

A Pécsi Tudományegyetemen 1993-ban, tiszteletbeli doktori címének átvételekor Derrida a dekonstrukció konzervatív jellegéről, hagyományőrző felelősségéről beszélt: „A félreértéseket elkerülendő engedjék meg, hogy arra hivatkozzam: amit dekonstrukciónak neveznek, kezdettől fogva kiemelt figyelmet szentelt azoknak a témáknak, amelyek olyan nyomasztóan és sürgetően foglakoztatnak ma bennünket Európában: Európa, vagy helyesebben az európai identitás, különbség és centralitás, a nyelvek és a fordítás, a határok és a másik, az idegen, az állam és a nemzet, a nemzetiség, az eredet és a születés kérdéseinek.”

Hogy miért van szükségünk a derridai értelmű dekonstrukció állandó művelésére? Mert manapság (is) észlelhetjük, például a magyarországi politikai eszmecserékben, hogy a diskurzus nincs tisztában saját feltételeivel, hipotéziseivel, feltételezettségeivel, s éppen mert önfeledten, sőt önelégülten látatlanban hagyja saját metafizikai beágyazottságát, tulajdon kereteit nemhogy nem sérti meg vagy hágja át, hanem tovább erősíti, újratermeli. Az igazság szüntelen harsogása a tudatlanság harsogása – az írástudatlanság harsogása, a phoné (a logosz) terrorja. Ez más szinteken, más rétegzettséggel érvényes az irodalmi, a filozófiai, az antropológiai, a pszichológiai, a művészeti, a közgazdasági vagy például a sporttal kapcsolatos diskurzusokra is stb.; mindazokra a „berkekre”, ahol ülepítvényként tenyésznek a legódonabb evidenciák.

A nemzettel-nemzetséggel kapcsolatos tradíciókban, történetiségünk rituális szövegeiben – mindezekben elengedhetetlen a de-konstrukció fáradságos, lankadatlan munkája, „mindig már” azonnali esedékességgel; szükséges „az ember nevezet visszautasítása, és a saját közösséget meghaladó írás képessége”, egyszersmind azt is tudva és szüntelenül tudatva, hogy az etnocentrikusság a kultúra pajzsa, vagyis – ahogy Csíkszentmihályi Mihály írja –: „Az eszkimók, az Amazonas-medence vadászai, a kínaiak, a navajo indiánok, az ausztrál bennszülöttek és New York lakói mind magától értetődőnek tekintik, hogy a világmindenség közepében élnek, és kivételes helyzetük következtében övék a jövő. Az efféle előjogokba vetett hit nélkül nehéz lenne szembenézni a lét csapdáival.”

Az említett „berkek” vagy struktúrák Derrida módszerével vehetők tudomásul: „A struktúrát a fenyegetés instanciájában vesszük tudomásul, abban a pillanatban, amikor a küszöbön álló veszély tekintetünket valamely intézmény fő támasztékára, a zárókőre irányítja, amelyben egyesül lehetősége és törékenysége. Ezzel a feltétellel lehetséges módszeresen fenyegetni a struktúrát, hogy ne csupán beidegződéseiben ismerhessük meg jobban, hanem egyúttal azon a titkos helyen is, ahol még nem létesítmény és nem is szétesés, hanem csupán labilitás.”

A heteromorf nyelvjátékok semmilyen diskurzusában sem lehetséges „episztemológiai vágás”: mert végzetszerűen újra beleíródik a régi szövedékbe, amelyet föl kellene fejtenünk. „A lineáris írás vége valóban a könyv vége, akkor is, ha manapság még a könyv az a forma, amelybe új – irodalmi és elméleti – írások jól-rosszul beburkolóznak. [...] több mint egy évszázad óta észlelhető ez a nyugtalanság a filozófiában, a tudományban, az irodalomban – ezeknek a területeknek minden forradalmát úgy értelmezhetjük, mint a lineáris modellt fokozatosan leromboló megrázkódtatásokat. A lineáris, azaz az epikus modellt. Ami manapság elgondolható, azt nem írhatjuk le a vonalhoz vagy a könyvhöz igazodva, legfeljebb ha azt az eljárást követnénk, amely a modern matematikát golyós számológépen óhajtaná tanítani.”

Nagy Pál írja Derrida kapcsán: „Korunk... számára létfontosságú, hogy dekonstrukciója: változása, átalakulása, adaptálódása a 21. századi új felvilágosodás szellemében, az újítás, a kísérletezés, ugyanakkor a fokozatosság és a folyamatosság jegyében menjen végbe.” A jövő, bár a dekonstrukcióban csak abszolút veszélyként tud felsejleni, szörnyűségként tud megmutatkozni, az írás másféle fogalmával fog dolgozni. Derrida kérdezési stratégiájának jövőt formáló ereje egyelőre beláthatatlan.

Tapogatózó gondolkodásunknak, hűséggel és figyelemmel fordulva a jövendőnek már a jelenben, „a tudás berekesztődésén túl” megmutatkozó elkerülhetetlen világa felé, már csak azért is el kell végeznie a szükséges dekonstrukciókat, hogy – Lyotard-nak adva át a szót – diskurzusunkban kirajzolódhassék „egy olyan politika, amely egyaránt tiszteli az igazságosság és az ismeretlen iránti vágyat”; esetleg (törlésjel alatt) kitudódhassék a derridai elmészet netán narcisztikus, netán nem „fényhozó”, inkább „destruktív”, nem-tudásba (vagy tudásba nem) beavató volta, netán önfelszámoló szőrszálhasogatása, pattszerű sterilitása, ko(z)mikus hasznavehetetlensége; netán a derridai várakozás és remény szertefoszlása – legalábbis ami a (poszt)modern kapitalizmus vagy a posztkommunista ’demokratikus intézményrendszer’ megjavíthatóságát illeti…

Ám e netánok textuális „kitudódhatásával”, kivált pedig a – és e – metafizikai középpont és eredet nélküli szövegen túlra juthatással kapcsolatban mindenkit óvatosságra intünk: „Derrida komoly, felelős, örömteli játékká tette az irodalmi szövegek újraolvasását és -írását, a demokrácia követelését és újraformálását. Ahogy ma másként gondolkodnánk, talán egész kultúránk más lenne, ha nem élt volna Platón, Arisztotelész vagy Kant, ugyanúgy egész bizonyosan állíthatjuk, hogy másként látnánk korunkat, a demokráciát, talán önmagunkat is, ha nem élt volna köztünk Jacques Derrida” – írja „a letűnt huszadik század utolsó harmadának egyik nagy formálójáról” Boros János.

Derrida életműve abból a szempontból is megkerülhetetlenül fontos, hogy az eljövendő Európa paradigmatikus gondolkodója volt ő – azé az Európáé, amely „soha nem létezett kielégítő módon, és amelynek el kell még jönnie”.

Tibor!!! Ez az a kitépett oldal

A szabadság partizánja? „Derrida nem áltat azzal az illúzióval vagy utópiával, hogy [az ő szövegkezelése révén] eljutunk valahová vagy megszabadulunk valamitől – írja Orbán Jolán –; pusztán intellektuális, kognitív, pszichológiai képességeink csillapíthatatatlan és nyugvópontra soha nem jutó dinamikáját hagyja működni.”

Törlésjel alatt: Derrida, a ’posztmodern’ egyik főguruja, az abszolút olvashatóság lehetőségétől megittasult „heroikus elvonatkoztató”, kivált pedig a követőivé szegődött némely „metafizikai pojácák” egybemossák ugyan a határokat filozófia és irodalom, fikció és tudomány, poézis és elmélet között, ám mégsem válik minden tehén feketévé az írás éjszakájában; a ’posztmodern’ berekesztődik ugyan a maga fénytelen  zárványában, a „toleráns, hátsó gondolatok nélküli, nagylelkű”, „hihetetlenül szeretetre méltó, barátságos és barátságra megnyíló” Derrida azonban – egyszerre/vagy inkább – szüntelenül világít.

Nem akaratom gyöngesége gátolja meg, hogy írjak Önnek, hiszen csakis a javát kívánom; hanem mert szerintem éppen elég mondódott már ahhoz, hogy megcselekedhessük, amit kell, és ha hiányzik valami (már ha csakugyan hiányzik), akkor nem az írás és nem is a beszéd – mert belőlük általában sokkal több van a kelleténél –, hanem a csönd és a munka. A szó ugyanis elvonja figyelmünket, a csönd és a munka nyomában viszont áhítat és a lélek erősödése jár. Mihelyt tehát a nekünk mondottakból felfogjuk, hogy mi szolgálja a javunkat, nincs mit meghallgatnunk vagy megbeszélnünk többé; hanem arra van szükségünk, hogy komolyan munkához lássunk, melyben alázatosan gyakoroljuk a szeretetet és az én megvetését – vagyis mindazt, amire a csönd és a figyelem megtanít bennünket.