Kannibál olvasatok

Nyugati keleti kannibalizmus és kannibál interpretáció

A kannibalizmus, az incesztushoz hasonlóan, olyan alapvető társadalmi tabu, melynek tilalma íratlan törvény minden civilizált kultúrában. Érdekes módon az emberevés, mely morálisan a legembertelenebb cselekedet, és mely tulajdonképpen magában foglalja a vérfertőzés bűntettét is, mindig is jóval kevesebb figyelemben részesül(t), mint a Freud révén elhíresült ödipalizáció, az endogámiáról exogámiára váltás interiorizált folyamata, a vérfertőzés szociális tilalma, mely a pszichoanalízis és társtudományai forgatókönyve szerint központi, mitikus szerepet játszik mind a szubjektum mikrodinamikai konstitúciójában (az egyezményes jelrendszerrel együtt felettes énnel, elfojtással sújtott társas lény kialakulásában), mind a társadalom makrodinamikai, ideológiai, a heterogén egyént bekebelező működésében. Bár Melanie Klein elgondolása a csecsemőknél megfigyelt, az anyamell felfalására törekvő primer orális agresszióról már erősen pedzegette a kannibalizmus pszichés problematikáját, általános érvényű szociológiai, pszichológiai, ideológiakritikai stb. összefüggések és következtetések hiányában, megállapíthatjuk, a kannibalizmus valószínűleg nem talált még teoretikusára.

Elméleti elhallgatása ellenére a kannibalizmus a kollektív tudattalan elfojtott szorongásainak, transzgresszív vágyainak visszatérő motívumaként kísért, mint azt számos műalkotás is bizonyítja. Csak néhány példa: a görög mitológiában Kronosz, az idő istene sorra elnyeli gyermekeit, a bosszúálló Atreusz feldarabolja, megfőzi és feltálalja fivérének gyermekeit apjuknak, Shakespeare legvéresebb drámájában, a Titus Andronicusban a gonosz Tamora királynőnek kell megennie „a húst, mit világra ő hozott”, a fiaiból sütött pástétom formájában, Swift szatirikus Szerény javaslata az éhínség és túlnépesedés problémájára kitűnő megoldásnak találja a csecsemőhús közétrendbe való beiktatását, Julian Barnes szerint a Medusa tutaján, a klasszikus kalandregények hagyományai alapján, a hajótöröttek kényszerülnek elfogyasztani élő vagy halott társaikat (ld. A világ története 10 és ½ fejezetben), míg Piers Paul Read „életben maradtjai” légi katasztrófa túlélőiként vetemülnek tetemevésre, Peter Greenaway szakácsa a tolvajnak szolgálja fel a felesége szeretőjének egybesült holttestét, legutóbb pedig a Hannibal „Kannibál” Lecter nevű hollywoodi pszichopata borzolta idegeinket perverz kulináris élvezeteivel – hogy csak néhány példát említsek a nyugaton kanonizált kannibál szövegek terjedelmes korpuszából. Mindemellett igen valószínű, hogy a kannibál szó kapcsán a nyugati civilizáció szülötte korántsem a fenti szövegek egyikére fog rögvest asszociálni. Még inkább szembeötlő a nyugati gondolkodás paradox logikája, ha figyelembe vesszük, hogy a katolikus egyház legszentebb misztériumában, az úrfelmutatás során a hívek a legnagyobb odaadó szeretet nevében az átlényegült Krisztus testét és vérét veszik magukhoz egy – profánnak tetsző megnevezéssel – rituális, spirituális, szimbolikus kannibalizmus részeseként. További töprengésre késztetnek a magyar nyelvű értelmezői közösség számára jól ismert, a szeretet kifejezésére szolgáló, erős érzelmi felindulásból elkövetett verbális kannibalizmus frázisai, az „Eszem a húsodat/szívedet!”, és a különös előszeretettel kisdedekhez intézett (ki tudja milyen traumákat előidéző) „Hát, én megzabállak!” kifejezések.

Mindezek fényében visszásnak tűnhet, hogy a kannibalizmust a nyugati logika mindig a másikkal, az egzotikussal, az idegennel társítja: automatikus asszociációink a maják kannibál emberáldozati szertartásai, Pápua-Új Guinea emberevő törzsei, a Cook kapitányt Hawaiin felfaló bennszülöttek felé mutatnak vádlón, míg maga a kannibál szó etimológiailag egy keleti indián nép nevéből ered – bár William Arens antropológus szerint ez idáig semmilyen tárgyi bizonyíték nem került elő, mely alátámasztaná, hogy a kannibalizmus szisztematikus társadalmi gyakorlatként valaha a világ bármely részén létezett volna. A nyugati civilizáció paradox logikája a kannibalizmus rettenetes vétkét a barbár másikkal azonosítja, az ismeretlen idegenre vetíti ki, ugyanakkor önnön társadalmi, erkölcsi normái szerint ítéli meg, saját interpretációs konvenciói, kulturális hagyományai alapján értelmezi, a kanti categoricus imperativus nevében, az emberi hús fogyasztásának egyetemes, transzkulturális tilalmára hivatkozva – még a populáris nyugati kánon legextrémebb szadista perverze, az amerikai psycho, Pat Bateman sem vetemedik a kannibalizmusra. Carlos Rojas terminusával ez a kannibalizmust a másikkal azonosító, de saját kulturális értékrendje szerint értelmező nyugati gondolkodásmód a másságot bekebelező, az idegent agresszívan megbélyegző, elnyomó, kolonizálón felfaló „logikai, interpretációs kannibalizmus” élő példája, mely oly korban, mikor posztmodernül nem létezik rossz olvasat, mégis valamelyest félreolvasást produkál. Ezt illusztrálandó az elkövetkezendőkben Zhu Yu, kortárs kínai performanszművész 2000-es Emberevő című előadásának nyugati kannibalista recepcióját kívánom összevetni a keleti olvasatokkal, melyek közt egyaránt létezik bekebelező ideologikus és a kínai kulturális hagyomány és a szöveg kulináris élvezeteire nyitott értelmezés.

Zhu Yu Emberevő című performansza

A harmincéves avantgárd performer, Zhu Yu 2000 októberében a Shanghai Biennáléval egy időben futó „Fuck Off” underground alternatív fesztiválon a Sebek Megszállottja elnevezésű projektjének részeként mutatta be Emberevő című performanszát, mely során, saját elmondása szerint, egy orvosi egyetemről eltulajdonított abortált magzat megsütött holttestét fogyasztotta el nyilvánosan, öklendezések és hányásrohamok közepette. Magát a performanszot kevesen láthatták, hiszen a kortárs kínai avantgárd performatív testművészet radikális ágazatának előadásai rendszerint a hivatalos engedélyezés határait feszegetik, így csak az utolsó pillanatban meghirdetve, valamelyest illegálisan, elvileg zárt ajtók mögött, nem publikusan kerülnek megrendezésre. Azonban az előadás hatalmas nemzetközi sajtóvisszhangra lelt, a nyugati média tálalásában olyan mértékű közfelháborodást keltve, hogy a kínai kormány információs irodája nyilatkozatban kívánta tisztázni a helyzetet. Érdemes áttekinteni, hogy a nyugati média az egzotikus másikat fetisizáló s könyörtelenül bekebelező kannibál interpretációjának tálalási stratégiája során hogyan torzítja el saját szájíze szerint, lehetőleg minél botrányszagúbbá téve, az „eredeti szöveget”.

Zhu Yu tettének nyugati recepciója folyamán fel sem merülhet, hogy az emberevés aktusa esetleg csupán szimulált, ideológiai, filozófiai, teológiai, morálkritikai célzattal előadott szín(lelő)játék, mű alkotás – nyugaton a keleti kannibalizmus valóságos volta nem vonható kétségbe, hiszen itt már meg sem említődik, hogy valójában performanszról van szó. A nagy vihart kavart cikkek és weboldalak egy malajziai magazin „színes hírére” és saját kulturális prekoncepcióikra támaszkodva Zhu Yu emberevő fotóit illusztrációként közlik egy taiwani étterem 50 $-ért sült magzat- vagy csecsemőhúst kínáló, sokkoló menüjéről értesítő híradáshoz. Az állítása szerint az ABCNews, a CNN, az NBC, a Newsweek, a USAToday és a Washington Post által idézett, sokatmondó című www.chinasucks.com angol nyelvű weboldal „Kína csodálatos és dicsőséges, 5000 éves civilizációjának, valamint modern, kozmopolita népének” (sic!) bemutatását tűzi ki céljául, ámde hamar nyilvánvalóvá válik az ironikus, sőt ellenséges felhang, hiszen Zhu Yu képei olyan „keleti csodák” kontextusában helyeződnek el, mint a macskahús- és kutyatetempiac, a brutális születésszabályozás és kegyetlen abortuszok, a klasszikus kínai kínzási módok és a hagyományos kannibalizmus képei, melyek együttesen látszanak körvonalazni a tradicionális kínai kulturális örökséget. A honlap nemcsak bemutatja a kínai kannibalizmus kultúrtörténetét – méghozzá hiteles forrásra, Okada Hidero történészre támaszkodva –, hanem a „teljes objektivitásra” törve közli napjaink kínai kulináris extrémitásai, a majomagy, a bagolyszem, a medvetalp és a sült skorpió közt az abortált embrió, magzat vagy csecsemő kínai módra való elkészítésének „közkedvelt receptjét” (az erősebb idegzetűek kedvéért leírom, az emberhús mellett többek közt gyömbér, narancshéj és disznóhús szükségeltetik a leveshez). A weboldalon szereplő Hong Kong Eastern Express cikke szerint a kínai állami kórházakban 10 és 300 $ közötti összegért könnyen hozzájuthatunk az egészségre üdvös hatású emberhúshoz abortált magzatok formájában, végül ugyanitt Dr. Warren Lee, a Hongkongi Táplálkozási Szakértők Szervezete tagjának idézett nyilatkozata megerősíti, hogy a magzatevés a kínai folklórban gyökerező hagyományos gyógymód, a magzat fogyasztása, lévén proteinokban, ásványi anyagokban és hormonokban gazdag, általános egészségjavító, bőrszépítő, regeneráló hatású. Mindezek tudatában nem csoda, hogy többen Zhu Yu képeit látva bojkottot propagáltak a kínai termékekre (mely, valljuk be, elszánt és így nagyra becsülendő, ámde mindenképp Don Quijote-i lépés, hiszen manapság mi az, amit nem Kínában gyártottak?). A honlap kimerítően tüzetes, ámde bármiféle tudományos jellegű megalapozottságot nélkülöző, vizuális és verbális áttekintője után felmerül a kérdés, valójában kié a perverz élvezet, az eredeti kínai performeré, az állítólagos kínai érintetteké vagy a nyugati voyeuré. A nyugati recepció jellegéről árulkodik, hogy a világhálón a Zhu Yu képeit közlő angol nyelvű oldalakat keresvén elsősorban extrabizarr, fetisiszta, pornográf weblapokon jelennek meg az emberevő fotók a kínai kannibalizmus vérlázítón extrém valósságának dokumentumaiként, terhes nőkkel való csoportos kopuláció képei, homoszexuális internetszex, a német Armin Meiwes Menschenfresser riportfotói között szerepelve, az oldal szándéka szerint bizonyára kéjes borzongást keltve a befogadóban. Itt „természetesen” nem említődik meg, hogy Zhu Yu esetében avantgárd művészeti előadásról van szó, ámde a trendi extrém művészeteket áttekintő kaliforniai weboldal (www.bananacafe.ca) is, a szenzációhajhász nyugati logika szerint, az underground kínai művészet „lehető legizgalmasabb, legprovokatívabb, legveszélyesebb”, legvéresebb voltára helyezi a hangsúlyt, a tálalást az oldal netshopján különleges keleti ajándékötletek linkjeivel megspékelve.

Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy egy valós keleti esemény, Zhu Yu performansza, Carlos Rojas argumentumának megfelelően, valóban kannibál módon értelmeződik a nyugati bekebelező befogadási folyamat során, mikor is az interpretáció felemészti az eredetit és helyette megmásított, torzított valóságkópiát, szimulákrumot produkál: az avantgárd művész előadása a kínai tradicionális emberevés valóságává fordítódik. Az eljárás jól példázza a foucault-i hatalmi technológiák valósággyártásának ideológiai mechanizmusát, hiszen a Keletet a Nyugat saját szájíze, hatalmi érdekeltségei, normatív kulturális prekoncepciói szerint re-produkálja, reprezentációi során mintegy új valóságot létrehozva. Különösen érdekes ez abból a szempontból, hogy Zhu Yu performansza is a szimulákrummal, a jelenvaló és reprezentáció, a valóság és látszat különbségével játszik: soha nem tudjuk meg, valódi-e az Emberevő során elfogyasztott emberhús, mennyire megalapozott felháborodásunk, s nem ugyanezt az iszonyatot éreznénk, ha pontosan tudnánk, a művész csupán „mű” holttestet fogyaszt el szemünk láttára a színlelt kannibalizmus során – de valószínűleg továbbra is ugyanúgy lét és nemlét, porhüvely és lélek, emberi mivolt és embertelenség határait, morális, filozófiai, teológiai kérdéseket és főleg a reprezentáció és észlelése reakcióinak limitjeit feszegetve. A performanszműfaj alapvetően mindig a transzgresszió destabilizáló ambiguitására, a kánonromboló művészeti ág inherens kettős látására épít: liminális állapotban való egyensúlyozás a határvonalon test és nyelv, materiális jelenlét és szimbolikus reprezentáció, valóság és játék, élet és művészet, egyediség és ismétlés, jelenlét és hiány, feltűnés és eltűnés, észlelés–emlékezet és törlés–felejtés között. A hagyományos színházzal ellentétben a performansz résztvevője a valóságot látszik játéknak tettetni, az élő, fájó vagy élvező testet állítva kín- és színpadra. A reprezentáció, a jelentés és a lét határán Craig Owens szerint a „szubjektum objektumként pózol, hogy szubjektum maradhasson”; így épp az én-objektifikáció aktusán keresztül mímelődik életbe az identitás (Diamond 8). Peggie Phelan elgondolásában a performansz lényege a jelenlét és hiány egységének, a megsebzett jelentés punktumának megidézése. Mikor a test megszólal, a pillanat megtöri a folyamatot, és maga az idő kérdőjeleződik meg, áll meg vagy fordul vissza. A performansz dinamikáját az adja, hogy a pillanat és a folyamat, a transz-diszkurzívan materiális, abjekten korporeális, kontrollálhatatlanul heterogenitást felöklendező, ideológiát felkavaró-meghaladó test és az ideológiailag szabályozott, normatívan helyére interpellált, a hatalom által bekebelezett, nyelvbe(n el)fojtott szubjektum egyszerre él és játszik a színen. Zhu Yu performansza során is nézőként egyszerre kell szembesülnünk a hatalom omnipotens, panoptikus tekintetével és a kezelhetetlen korporealitás örökös, tickes kikacsintgatásával. Ironikus hangsúlyként Zhu Yu mögött, a performansz háttereként az emberi szem óriási anatómiai metszetei láthatóak. Így metaszöveggé válik az előadás botrányos utóélete szempontjából is központi szerepet játszó kérdéskör: honnan nézünk és mi az, amit látni, észrevenni vágyunk, észlelhetjük-e valaha is valóban a valóságot? Felfeslik a kannibál képek vizuális fogyasztásának folyamata, hogy a kép jelentősségét pont a mások általi megtekintése révén nyeri, hogy testképünket mindig már meglévő tudás-, látás-, interpretációs rezsimek alapján képezzük, s hogy a semleges orvosi tekintet mennyire (nem) képes ellenállni az előidézett, szenzációhajhász, morbid tekintetnek (ld. Rojas), s hogy a befogadói nézőpont, legyen az laikus vagy elit interpretációs szemszögű, mennyire képtelen a prekoncepciók nélküli, pusztán neutrális receptor-pozíció betöltésére.

Carlos Rojas a főleg a performansz keleti szemszögből való megítélését vizsgáló cikkében az előadás társadalom- és politikakritikai fontosságát hangsúlyozza: a kannibalizmus a kínai irodalom visszatérő szimbóluma, mely mindig az önpusztító kínai társadalmat, a kínai politikát jelképezi, mely az összefogás helyett önnön elidegenített részei felfalására tör. Az 1920-as, 30-as évek reformista Május 4 Mozgalma (majd az 50-es évek Kulturális Forradalma) totális antitradicionalizmussal kebelezi be az ősi kínai kultúrát és a hagyományos nyelvet, helyébe nyugati társadalmi elgondolásokat, tudományos paradigmákat, esztétikai irányzatokat, kommunista politikát helyezve. Lu Xun Egy őrült naplója című novellájában a gogoli főhős azon elgondolásnak lesz paranoid megszállottja, hogy szomszédjai és családtagjai meg akarják enni, végül saját kannibalizmusának mániákus meggyőződése kergeti őrületbe. Különösképp az ideológiai felhangú, abszurdba hajló történet, lévén szerzője a Május 4 Mozgalom vezetője, mára már kanonizált mű, mi több, az „emberevő régi társadalom” kifejezés a Kínai Kommunista Párt ideológiai retorikájának jelszavává vált. (Hisz a társadalom reakciós elemeit a hatalomnak fel kel falni, mielőtt a másik habzsolná fel az azonost.)

Mo Yan 1993-as A bor köztársasága az intertextuális előd politikai kanonizációjára és az újabb kínai ideológiai kannibalizmusra, az 1989-es Tiananmen téri tüntetés leverésére is reflektál. A kormányküldött Ding Gou’er képzeletbeli tartományba utazik, hogy az állítólagos kannibalizmus vádját és a csecsemőevés szörnyű vétkének gyanúját kivizsgálja. Érkeztekor vendéglátói egy dekadens fogadásra invitálják, ahol is ezüsttálcán salátakörettel tálalva édeskés illatot árasztó, aranybarnára sült fiúgyermeket kínálnak fel neki. A legszörnyűbb balsejtelmeit igazolni látszó étek láttán a már meglehetősen ittas felügyelő azonnal megpróbálja letartóztatni vendéglátóit a kannibalizmus bűntettének elkövetéséért, mire azok türelmesen elmagyarázzák, hogy csupán félreértésről van szó, hiszen kifinomult kulináris szimulákrummal szembesült, mely művészien imitálja a valós emberi testet. Így, mint Carlos Rojas véli, a kannibalizmus botránya a reprezentáció és a referencia posztmodern botrányává fordul, s a regény folyamán irrelevánssá válik, hogy valódi gyermekről vagy konyhai specialitásról van-e szó. A valóság és reprezentáció, referens és szimulákrum közti különbség elmosódik, ahogy maga a szerző fikcionalizált figurája is belép a műbe, hogy párbeszédbe kezdjen kannibálmániás olvasó-rajongójával, s mind jobban elidegenedjen saját, íródó szövegétől.

Zhu Yu performansza ebben a kínai irodalmi, ideológiakritikai, intertextuális hagyományban elhelyezkedve mutatja be azt a kannibál folyamatot, mely során a hegemón hatalom bekebelezi a másságot, a reprezentáció felfalja a valóságot, a kanonizáció elnyeli a marginalitás szubverzióját, az ideológia felemészti a rendbe szedett-evett szubjektumot. Mint Carlos Rojas hangsúlyozza, mindez arra int, hogy fennmaradó feladatunk csupán egy nem-kannibál kultúrák közötti olvasat lehetőségeinek felvázolása lehet.

Felhasznált irodalom

András Edit – Sturcz János, szerk. Café Bábel. A test szétesése. Budapest: 20. szám. 1996/2.

Arens, William. The Man-eating Myth: Anthropology and Anthropophagy. Oxford: Oxford UP, 1979.

Baudrillard. Jean. Simulacre et simulation. Paris: Gallimard, 1981.

Diamond, Elin. „Introduction.” Performance and Cultural Politics. Ed. Elin Diamond. London: Routledge. 1996. 1–12.

Phelan, Peggie. „The ontology of performance: representation without reproduction.” Unmarked: The Politics of Performance. London: Routledge. 1993. 146–166.

Rojas, Carlos. „Cannibalism and the Chinese Body Politic: Hermeneutics and Violence in Cross-Cultural Perception.” Postmodern Culture. Volume 12. No 3. May 2002.

Szőke, Annamária, szerk. A performance-művészet. Budapest: Artpool – Balassi Kiadó – Tartóshullám. 2001.

Xun, Lu. „Diary of a Madman.” Lu Hsun: Selected Stories. New York: Norton, 1977. 7–18.

Yan, Mo. The Republic of Wine. New York: Arcade, 2000.

„Aborted Babies Sold as Health Food for $10.” Hong Kong Eastern Express. 12 April 1995.

„Baby-Eating Photos Are Part of Chinese Artist's Performance.” Taipei Times. 23 Mar. 2001 <http://www.taipeitimes.com/news/2001/03/23/story/0000078704>.

<www.chinasucks.org>.