Múzsák a strandon
Varró Dániel: Sunrise beach
Nórinak, sok szeretettel
A riffaterre-i szuperolvasás analizálásakor a sikeres életmű laudációja ellenére de Man két ponton is fogást talál az ismert strukturalista-hermeneutikus műelemző technikán. Kifogásolja szekvencialitását, tagadva az olvasói percepciók linearitását, valamint támadja, amiért aktualizációi áttérnek ugyan a referenciális kódról a poétikaira, ám az értelmezői folyamatot megakasztó agrammatikalitások nyelvi létmódjának érzékelésekor a fenomenalitás foglyai maradnak. Noha de Man elismeri, hogy a líra érthetősége a költői hang fenomenalizációjától függ, a tapasztalat fenomenalitását a kiküszöbölhetetlen figuráció termékének tekinti, azaz alárendeli a jel eredetként megragadhatatlan materialitásának, disszeminatív retoricitásának. A fellépő interpretációs apóriát többnyire olyan retorikai alakzatok, lingvisztikai jelenségek generálják, modellálják, mint az allegória, az irónia, a chiazmus, a paranomázia, az aposztrophé, az ana/paragramma. A materiális szövegek önkényes, katakrétikus (a jellétesítés figurativitását és arbitraritását leleplező) arc- és hangkölcsönző alakzata, kitüntetett szerepű trópusa pedig a prosopopeia (prosopopoiia): mely azonban a tropologikus helyettesítések szüntelen forgatagában nem csupán arcot létesít, hanem az arc katakréziseként meg is foszt attól, hisz önkényességét (s általában a figurativitás önkényességét) palástolni igyekezve, ám ezen szándékát elvétve a hiány és a diszfiguráció indexévé válik. Az egyszerűsített elméleti belátások az elemzésem tárgyaként szolgáló Varró-versben annyiban utilizálhatók, amennyiben a Sunrise beach vonatkozó retorikai stratégiái épp azt a barthes-i impertinenciát (az olvasás koherens elméletének lehetetlenségét) testesítik meg, mellyel a fentebb vázolt eredendően figuratív nyelvi karakter folyton-folyvást szembesít bennünket. Dolgozatom ezért a költemény azon csalárd formarétegeire összpontosít, melyek a jelölőfolyamat széttartó, retorikus, materiális dimenzióit egy megbízható grammatika, reprezentációs mechanizmus fenoménjeire redukálnák – ha a szóban forgó materiális energia rést nem ütne a nyelv stabilnak tűnő ideologikus építményén. (Megjegyzendő, hogy sem Cvetajeva Ostyafehér nap című mottóul szolgáló versét, sem a Háy-, Vörös-, Kemény-intertextust – ÉS, 2002/52. – nem vizsgálom; lényegében a Varró-költészet alakulástörténetét sem, mivel szétfeszítené vállalkozásom kereteit.)
Első, észlelőnek nevezhető olvasatai nyomán a Sunrise beach a „kikerített poéma” esetének tűnik: ritmikus, rímes, referencializálható, könnyen parafrazálható. A versírás nehézségeivel küszködő, hajnali múzsáját invokáló megkeseredett lírai én visszaemlékezik múltjának boldog, ihletteli szakaszára, hogyan feküdt egy nyári napfelkeltén a tengerparti homokban, hogyan várta boogie boardozni készülő kedvesét, majd rádöbben az idill egyszeriségére, kizárólag mnemonikus, szurrogátumszerű átélhetőségére, s befejezi a versírást. Ha narratológiai terminussal utalok a költemény fabuláris jellegére, a beszélő által mondottakat disszonáns önnarációnak (Cohn) nevezhetném, érzékelve az elbeszélő/felidéző jelenbeli én és a tapasztaló múltbeli én mentális reakciói közötti különbséget. A szubtilisebb értelmezői olvasatok azonban szinte átláthatatlan recepciós labirintusba vezetnek.
Már a csillogónak észlelt felszínen is karcolások vannak. A hibátlannak vélt ritmus egyenetlen: a verselés csak hozzávetőlegesen daktilikus, a szótagszámok váltakozóan eltérőek, a mondatterjedelem kiszámíthatatlan, még szakaszok között is ível át enjambement. A rímelés pazar, a két paranomázia (bordal – board-dal; égi atyád – régi gatyát) szubverzivitása (hallható és látható, fogalmi és tárgyi, tulajdonképpeni és metaforikus, mimetikus és önreflexíven fonikus, szakrális és profán kontiguitása) viszont további szemiotikai bonyodalmak forrása. Így a beszédhelyzet, a ki beszél kihez kérdésének prosopografikus tisztázásakor sem igazán meglepő, ha az írással kísérletező versalanyról vajmi kevés tudható meg. Hány éves? Rétegnyelvi regiszteréből (boogie board, gagyi, beach) ítélve fiatal, de egyéb információ híján ez hipotézis. Csábító lenne biografikus ént tételezni, ellenben a Sunrise beach már nem a Bögre azúr fiktív és szerzői szubjektumot gyakorta összemosó szöveguniverzuma, az elméleti fenntartásokról nem is beszélve. Irányadó lehetne, hogy mennyi idő telik el a feltételezett tengerparti nyaralás és a reflexív emlékezés között, csakhogy a nyári vizek, korareggeli beach, valaha, régi lexémák teljesen esetleges időtartamot implikálnak. Az 5. szakasz kérdő modalitású aposztrophéjának mise en abimeként dekódolható jelzős szintagmája (képeslapi beachek) pedig akár arra az „eretnek” feltevésre is indíthat, miszerint a poéma lehetséges világában csak képeslapról eszközölt imagináció az egykori strandolás. A mondat szinesztéziásan és szinekdochikusan szentimentálisra hangolt ikonikus képe ekkor a költemény önprezentációjaként tűnhet fel. Sziluettjeit olvasói retenció teljesítheti ki, hisz az előző strófák illusztratív „plázsfílingjét” konstatálva ki ne emlékezne a vízparti üdülőhelyek tipikus post cardjaira? Miáltal a „kicsi giccsem” komplexitása az intentio operis különösebb sérelme nélkül bontható le a turistamarketing tucattermékének sziruposságára. Nem marginalizálható persze az iróniát kiteljesítő kérdésben („Hová folyt el ez, én kicsi giccsem?”) rejlő aposztrofikusság sem: valakit vagy valamit megidéz a giccs. Lehet, hogy a képeslapi látványt, rajta mint kicsinyítő tükrön keresztül pedig magát a szöveget – ez esetben a homokban sunyító néma szilánk valamely nehezen szóra bírható textuális elem jelölőjének bizonyulhat –, lehet, hogy asszociatívan a mítosz profanizált Euterpéjét, lehet, hogy a kiindulópontban rekonstruált kedves alakját stb. Azonban az ismeretlen múzsa prosoponjának formázásakor számottevő grammatikai, retorikai vetület híján újfent esendő pragmatikai döntésekre kényszerülünk. Antropomorfikus szignatúrái (hajnali Múzsa, boogie board, égi atya, isteni lányka) puszta olvasói állásfoglalás függvényévé teszik, hogy a titokzatos hölgyet a transzparens narratív konfigurációból kibomló egykori párkapcsolat idealizált emberi szereplőjének, az öntükrözésre fókuszálva Zeusz lányának, ekként isteni alaknak, vagy (talán a legkevésbé ellentmondásos variánsként) valamiféle köztes, képlékeny, kontaminatív idolnak tartsuk, s a permanens allegorizáció jegyében a paradigma elemei továbbiakkal bővíthetők. Mindenesetre a textus „üres helyei” és a polivalens jelstruktúra nem teszik lehetővé a szövegrepertoár stabilabb realizációit.
Rendezettebbnek hat a költemény kompozicionális-formai rétegzettsége. Az 1. és 9. versszak a csaknem homológ motívumrendszer, az aposztrofikusság, valamint az alkotói folyamat kezdő- és végpontjának autoreferens felvillantása okán keretes szerkezetet képez, az 5. szakasz pedig az öntükrözés, az aposztrophé kiterjesztése és a standard motívumok (hajnali, beach) miatt tekinthető egyfajta hárompillérű verskompozíció középső konzolának. A kevés szó intenzív, sűrített felhasználása (hajnali, Múzsa, beach, boogie board, régi, foly(a)t stb.), a felszíni, morfológiai egyezések, tehát a kifejezések szintjén konstituálódó izotópstruktúra alapján talán vélhetnénk, hogy némely manifesztált széma tériessége, számaránya révén per se hozzájárul a vers többféle jelentésbeli koherenciájának olvasói körvonalazásához, csakhogy ez annál kevésbé történik így, minél kevésbé hierarchizált egy sokrétű költői szöveg izotópiája. A Sunrise beach jelképzése valószínűleg az izotópiák mellérendelő, szimultán relációjára épül, az adekvát jelölők iterabilitása legalábbis ezt sejteti. Az efféle nem identikus ismétlések (a beach különböző konnotációi, a folyik poliszémiájának kiaknázása, a „hasalódeszkával” űzött szójátékok, az aposztrophék retorikus szituativitása stb.) bármiféle primer izotópia tételezését hiteltelenítik.
Az eddig vázolt retoricitáshoz nagymértékben hozzájárul az alakzatok többszörös összefonódása és a notáció asszociatív látványteremtő logikája. A keretstrófákban például a paranomázián kívül az aposztrophékra rárakódó jelzőhalmozások és tagadószó-ismétlések formálják komplex képpé a chiasztikus (a papír beach – a beach homokja papírlap) metaforapárt, mely a felidézés és a felejtés mindig korrelatív processzusának egyik szövegbeli vezértrópusa. A másik értelemszerűen az aposztrophé; ez Culler szerint azzal törli az empirikus idő irreverzibilitását, hogy a referenciális temporalitást a diskurzus temporalitásával helyettesíti. A Sunrise beach kétféleképpen szemlélteti e tézist. Egyrészt utat nyit jelen és múlt temporális oppozíciójának a diskurzus atemporális oppozíciójával történő felválthatósága előtt, lehetővé téve ezáltal a narratív interpretáció mellett akár imaginárius tér-idő koordináták internalizációját is (ld. képeslapi imagináció); másrészt a felejtés, a lelki kiüresedés mediális ellentételezéseként az írás, a mondódás performatív mostjában versként írja papírra önmagát. A gépies tagadások, a monoton ismétlések, a szövegtestet elborító, jelszerűség és deszemiotizáció közt lebegő paragrammák (írni, papír, pír, radírfeledés, írjak, papírlap), a differáló szöveghelyek (A 11–12. sorban mi a szerelem deszignátuma? Egyáltalán enallagé, katakrézis, hasonlat, metafora propozicionálja a nyitott sorpárt?) nyomszerűségének materialitása szövegeződik meg ily módon. Párhuzamosan a meglepő képzettársításokat indukáló, nemegyszer inkongruens, mégis szellemesen eredeti motivikával: boogie boardozó múzsa; szivacskutya; boldogság, mint régi gatya; trampli idő, a radírfeledés elefántja.
Aleida Assmann az emlékezet hagyományozódásának négyféle mediális változatát különíti el kutatásaiban (Erinnerung és Gedächtnis vitatott elhatárolhatóságát most nem tárgyalom): a szöveget/írást, a képet, a helyet és a testet. Varró Dániel költeménye mindegyiket játékba hozza a maga turbulenciájában. Különösen a 8. strófa győzködi szuggesztíven olvasóját az elkerülhetetlen feledésről, sokáig számomra is meggyőzően. (Ld. egy bekezdéssel feljebb a szövegeződés medialitásának szerepéről írtakat.) A „lőtt sebü” szívre gyógyír a felejtés – az ír homonima nem idegenít el az efféle allegorizációtól. Holott újólag megtévesztés áldozatai vagyunk. Teljes felejtésről tudniillik a referenciális temporalitáson belül sem lehet szó, hiszen a lemondó, tagadó gesztusok azzal, hogy tematizálják, nem törlik a beach testek révén „ritualizált”, konstruált világát, maximum parciális recipiálhatóságára figyelmeztetnek. Sajátos, szubjektív ellenmemória, „ellendiskurzus” (Foucault; vö. a hivatalos emlékezés által elnyomott ellenemlékezés assmanni fogalmával) működik e retorizált nyelvi közegben, amely még a hangsúlyozottan fikcióteremtő emlékezet apropójaként, kicsinyítő tükörként felfogott képeslap értelemhatárait is képes expanzionálni, ha az ominózus tárgyat a kapcsolódó kontextusnak megfelelően emléktároló archívummá avatja.
A kérdőre vont lírai hatásmechanizmusokat tanulmányozva immár leszögezhetjük, hogy a Varró-szöveg poétikai összetettsége sokat köszönhet a double codingnak, azaz a textusbeli magas- és popkulturális minták együttélésének, a jaussi interpenetrációnak. A kettős kódolás jól nyomon követhető a lexikában (pl. Múzsa, óda, ihletteli, Léthe – gagyi, bumszli, trampli, beach), a hangnemben (irónia – érzelgős szentimentalizmus) s kiváltképp a materiális-fenomenális kollízió markánsabb színrevitelében. Bár Lotringer véleményét erős szélsőségnek vélem (szerinte a költői üzenet, a reprezentációs és esztétikai aspektus nem járul hozzá a szövegek lényegi működéséhez), tagadhatatlan, hogy a retorikus terepen minden olvasó eltéved, ám az ilyen eltévedés optimálisan felszabadító, nem frusztráló hatású. A Sunrise beach értékeit tehát elsősorban abban látom, hogy eltérő elvárási horizontokat dinamizál, így eséllyel szólít meg heterogén értelmezői közösségeket.
Felhasznált irodalom:
Paul de Man: Hypogramma és inskripció. In uő. Olvasás és történelem. Osiris, Budapest, 2002, 395–432.
Bettine Menke: Ki beszél? A beszélő arc alakzata a retorika történetében. In Füzi Izabella – Odorics Ferenc (szerk.): Figurák. Gondolat – Pompeji, Budapest – Szeged, 2004, 87–118.
Jonathan Culler: Aposztrophé. Helikon, 2000/3, 370–389.
Cynthia Chase: Arcot adni a névnek. De Man figurái. Pompeji, 1997/2–3, 109–146.
Aleida Assmann: Erinnerungsräume. Formen und Wandlungen des kulturellen Gedächtnis-ses. München, Verlag C. H. Beck, 1999, 424.