Széljegyzet Kibédi Varga Áron négy verséhez

Négy vers, Kibédi Varga Ároné. Még jó, hogy vannak jambusok.

* * *

Stefan Themerson Bayamus című regényében a főszereplő-elbeszélő azt a feladatot kapja, hogy előadást tartson arról, mi a Szemantikus Költészet.[1] Tulajdonképpen nézőként érkezik a Szemantikus Költészet Színházába. Ekkor még nem tudja, hogy ő lesz az előadó, az ő magyarázata kerül színre, és nézőből az egyetlen szereplővé válik. „Mi az ördög az a Szemantikus Költészet?” – kérdezi magától, aztán olyan válaszokat ad, melyekkel saját magát is meglepi. Például, hogy „a Szemantikus Költészet minden szavának csakis egy jelentése lehet. (…) Mindegyiket pontosan kell definiálni. Mindegyiket meg kell tisztítani az őt körülvevő változatos fénykoszorútól, amelynek akármikor változhat az árfolyama. Az a szó például, hogy háború, a különféle népek számára különböző asszociációkat hordoz. Ezért tehát használható a politikai beszédekben, de egy költeményben inkább szeretnék találni helyette egy pontosabb definíciót, például azt, amelyik a Szótáramban szerepel: Népek között létrejövő konfliktus, vagy fegyverekkel vívott aktív nemzetközi szembenállás.” A szürrealista látomás hőse egy ausztrál bennszülött versben leli meg a legegyetemesebb költészetet, hiszen „nincs benne semmi, amit össze lehetne kötni Victor Hugo vagy Mickiewicz különböző országaival, Homérosz vagy Dante sajátos korával, Byron vagy Goethe egyedi nyelvével, és nincsenek benne olyan szavak, melyeknek változhat az értelme az olvasó lakhelyének, korának vagy nyelvének függvényében.” Kicsit később egy kínai vers angol fordításával szemlélteti, mit is ért a fogalmon: „Önök olvashatják vízszintesen ennek a versnek a dallamát, de vehetik egyenként is az összes szavát, és függőlegesen is hangszerelhetik intellektuális nagyzenekaruk számára, mindegyikre ráadhatják a pontos definíció húsát; ahelyett, hogy megengednék, hogy az agyukban felhalmozott kliséket idézzék fel, megpróbálhatják megtalálni az igaz valóságot, ami felé minden szó irányul, és én ezt hívom Szemantikus Költészetnek.”

* * *

Kibédi Varga költészete nem ilyen. Költői eszközei a parallelizmusok, a párhuzamos szerkezetek: a sorok, a versszakok szintjén. Párban járnak a megállapításai, kérdései, hasonlatai. Gondolatritmusai a párrímes szerkezeteket idézik, jóllehet rímekkel még csak véletlenül sem dolgozik. De mégis, egyfajta filozofikus, egyetemességre törekvő költészet ez, amennyiben az egyénítést, a jelentés lokalizálását próbálja elkerülni, és mégis minduntalan a szavak szerepére, jelentőségére kérdez rá.

Ha nem is így akarja a szerző (vagy a szerkesztő), az egy csoportban közölt versekben azonnal a kapcsolódási pontokat, az egymást követő gondolati vonalat keresi az olvasó. A ciklikusságot próbálja felfejteni. A nehezen megragadható verseket együtt olvasva keres fogódzkodót. És talál is kapcsolódási pontokat. A szavak hatalma sirálymetaforája a Tengernéző „látványsirályaiban” folytatódik, és a szavak jelentőségén elmélkedik az első és az utolsó poétikai önreflexió. Tulajdonképpen egyedül A csere lóg ki a sorból, körkörös szerkezetével, sok versszakra tagoltságával és persze végsőkig redukált, de mégis jelenvaló narrativitásával. A többi versben minden cselekvés csak tagadva, feltételes módban vagy ironikus gesztusként jelenik meg. Elmaradt és lehetetlen tettek. Itt viszont történt valami, tettek valamit valakik, de ez a valami is értelmetlen és haszontalan.

Kibédi Vargánál nincs költői én, a retorikus kérdések és felkiáltások is személytelenek, általánosak maradnak. A cserében sem tudjuk meg, kik cserélték el történeteiket, hogy hányan, hogy csak két szereplő van, vagy sokkal több, arra is csak a vers végén jöhetünk rá – „És a történeteket visszarakhatják. / Glédába, hosszú sorokba”. Addig a versek szerkezete azt sugallta volna, hogy itt is kettősségről van szó. De nem, ez a vers az általános emberi sors csupán viszonylagos különbségein ironizál. A létezők próbálkozása, „nem kapni történetet”, arra irányul, hogy elkerüljék a sorsot, a különbség nélküli sorsot, ez a másság akarása – de nem lehet, a halál vagy valamilyen más azonosság, a történetek, életek visszaszolgáltatása, egymásba olvadása kikerülhetetlen szükségszerűség.

Ezekben a versekben – és a szerzőnél általában – az egyik sor írja a másikat, a közvetlen asszociációk teremtik a verset – „Bekerítik a múltat és megfertőzik a jövőt: / az idő alá nyúlnak, határt nem ismernek. / Alányúlnak és előhívják. / Előhívják homályos áldozataikat…” (A szavak hatalma), vagy „…a részvényesek és a részvétlenek, / az érzelmesek és az érzéstelenítettek, / az érelmeszesedők és a napraforgók” (Demagógia). A címek összefoglalnak, megjelölnek, kiemelt szerepűek, mintha a különben aránylag rövid, egyszerűen befogható tartományban íródott versek (ugyanúgy rövidek, mint a kortárs líra szinte minden darabja) azok magyarázatai, glosszái lennének; ez legpontosabban a Tengernézőre igaz.

A reiteráció, a halmozásos ismétlés a Demagógiában a legerősebb, ahol a vers iróniájának forrása éppen az egymást követő szópárok sokfélesége; össze nem illésükből fakad a „szavak hatalmának” újabb gúnyos illusztrációja, visszautalva az első versre. A szópárok köznyelvi (és gyakran költői) tapasztalatát vonja kétségbe – a párhuzamos szerkezetek sem ellentétpárok, sem egy csoport két pólusa, sem szinonimák – mint a három korábbi versben is. A költemény itt is sorról-sorra fejlődik, egy helyen találok visszatérést, új lendületvételt több sornyi távolságból: „A kertészek és a nyelvészek” kezdi, majd öt sorral később „a virágok nyelvét nem értők”. A vers egyfajta enigmaként indul, a végén tudjuk meg, mi kapcsolja össze ezeket a szerencsétleneket, az emberiség különféle arcait – az eddigi szavaktól való megszabadulás vágya, ahogy A cserében a történetektől akarnak megszabadulni, elcserélve őket egymással.

Kibédi Varga versnyelve nem szereti a túlzott díszítést. Az ornatus facilis áll inkább a kezére. A hangalakzatok ritkák, a vers ritmusát azonos szemantikai szerkezetek ismétlése adja, azoké is sorközökkel elválasztva. A párhuzamok ritka szóismétlései áthajlásokban vagy sorkezdetként érvényesülnek. Azt mondanám, szemantikus költészet – ha, mint láttuk, Stefan Themerson révén nem lenne már foglalt ez a kifejezés. Kibédi Varga költészete nem az tehát, de valami azzal rokon és összevethető.

[1] Stefan Themerson: Bayamus and the Theatre of Semantic Poetry. A Novel, London, Gabberbocchus, 1965.