Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. július–augusztus / Átmeneti állapotok

Átmeneti állapotok

     

Ott ül egy lepusztult, fullasztóan szűk garzonlakásban a monitor előtt és kétségbeesetten próbál megoldást találni. Később a fürdőszobába megy, felkapcsolja a villanyt: áll. A szemközti maszatos tükörből egy sápadt, kócos, zavart tekintetű fiatalember néz vissza ránk. Jegyezzük meg jól ezt az arcot!

 

A kórházi hangok elviselhetetlenek: lépésektől csattogó, visszhangos-kihalt folyosók, csempesikoly, távoli, tompa ajtócsapódások, visszafogott, pontos, határozott-halk beszéd. Sajnálom, már semmit sem tehetünk. Készüljön fel a legrosszabbra! Lassan, szinte nesztelenül járjuk be a labirintust. Emeletről emeletre, folyosóról folyosóra. Részvétlenül pillantunk be titkos szobák titkos szenvedéseinek birodalmába. Amit látunk: ismeretlen rendeltetésű műszerek, digitális kijelzők, testekből kiálló csövek, katéterek. Személyiségüktől megfosztott blazírt tekintetek. Klórszag és hideg, kékes derengés mindenhol. Erős fájdalmai lesznek, rövidesen. Most háttal áll, enyhén előrebillentett fejjel, talán studíroz valamit, de lehet, hogy bámul csak maga elé bambán, nem tudjuk. A helyiségben csend van, mindössze egy képernyő alacsony frekvenciájú zümmögése hallatszik. A tarkóját masszírozza, majd oldalra fordítja a fejét. Ekkor vesszük észre: csücsörít. Ne csüggedjen el! Ez már kintről: lágy déli szél borzol, szürkület. Az utcai világítást még nem kapcsolták be, de az épület óriás ablakai mögött a folyosó neonlámpái már égnek. S bár innen semmi mozgás nem látható, mégis, mintha „ott benn” történne valami.

 

Éjszaka, egy városszéli hipermarket parkolójában. A kocsiban, ahogy ülünk és várjuk a Kínait, nem sokat beszél. Inkább fáradtnak tűnik, mint szomorúnak. Nekem meg az jár a fejemben, vajon lesz-e elég erőm végignézni barátom fokozatos leépülését. A betegségről, ami a testét megtámadta, nem sokat tudok. A nyilvánosság számára közzétett hírekben „túlzás”-ról, „fölösleges pánikhangulat”-ról beszélnek, de egy-két „véletlenül” kiszivárgott minisztériumi információ szerint a kór elterjedése már „epidemikus méreteket” öltött. Hatékony kezelése a bizonytalanság, az ostobaság, a bürokratikus titkolózás következtében teljesen ellehetetlenedett, ezért többen az ún. „alternatív megoldás”-t választják, amelyről még az érintett alvilági körökben is csak suttogva beszélnek. Barátom számára is tulajdonképpen ez maradt az egyetlen lehetőség. Ne aggódj, rendben lesz minden! A Kínai pontosan a megbeszélt időpontban érkezik. Furgonját a parkoló kevésbé kivilágított szegletén állítja le, majd kisvártatva kiszáll és elindul a kocsink felé. Ahogy közeledik, néhányszor gyanakvón körbenéz. Beül mögém, a hátsó ülésre. A bértest rendelkezésre áll. Indulhatunk. A bértest, amely rendelkezésre áll, egy fiatal nő hibernált, klinikai halott teste. Barátomnak ez volt az egyetlen kívánsága: hogy a bértest „nő” legyen. Higiéniai okokból, mondta, nem tudja elképzelni, hogy egy másik férfi „bőrébe bújjon”. Mint később megtudtam, egy megfelelő női bértest beszerzése jóval egyszerűbb feladat, mint egy férfié. Ezt persze a barátommal nem közöltem. Indulhatunk? A furgonig követem a tekintetemmel: kicsit esetlenül álldogál a jármű mellett, miközben a Kínai a navigációs pult körül babrál valamit, majd kinyitja a hátsó ajtókat. Az idő most ellenünk dolgozik… Csavargatom a rádió gombját, hogy normális zenét találjak, és hogy eltereljem a figyelmem arról, ami ott benn a furgonban történik. Nem sikerül, se ez, se az. Jó negyedóra is eltelik, mikor észreveszem, ahogy bizonytalan léptekkel közeledik a kocsi felé: egy középmagas, 20-25 év körüli, kicsit meggyötört arcú, rövid barna hajú nő – inkább lány – ül be mellém, barátom gyűrött ruhájában. Zavaromban nem tudok mit mondani. Később, mikor végre elindulunk, néhány félénken ostoba kérdést teszek fel. Akadozva, vontatottan válaszol.

 

A pillanatra nem emlékszem. Mintha magamra húztam volna egy szűk overallt. Mintha belebújtam volna egy finom precíziós szerkezetbe, melynek működését csak elméletből ismerem. Mintha behatoltam volna egy térbe, ahol nincs semmi keresnivalóm. Mintha… Előbb a garzonlakásba szállítom. Gyorsan összepakolunk egy-két nélkülözhetetlen holmit, majd rögtön indulunk a lány lakására. Bár éjszaka biztonságban vagyunk, azért nem árt az óvatosság. A pontos címet, a kulcsokat, a kódot még a furgonban átadta a Kínai, így nem volt nehéz a behatolás: egy szolidan, de ízléssel berendezett kétszobás lakás – nyilvánvaló, hogy itt valaki, valakik otthon érezték magukat. Mintha jártam volna már itt egyszer. Sokáig áll a nappali ajtajában, tétován, bizonytalanul. Majd lassan körbejárja a helyiségeket. Semmihez nem nyúl. Kérlek, hagyj most magamra!

 

Jó ideig nem találkozunk. Ami eközben történik, arról részben digitális leveleiből, részben egy kedves hölgyismerősömtől tudok, akit megkérek, figyelje őt. Nem szeretném, ha fölösleges komplikációk merülnének föl. Napokig nem mozdul ki az elsötétített lakásból. A monitor előtt ül, és kétségbeesetten próbálja felvenni a kapcsolatot a Kínaival. Leveleiben engem is többször megkér, hogy kövessek el mindent, így mondja, a „normális állapotok” helyreállítása érdekében, és ha valami hír van a „kezelés” előrehaladtáról, azonnal közöljem vele. Egy alkalommal sötétedés után lemegy a legközelebbi önkiszolgálóba és bevásárol. Hogy van, kedves, rég nem láttuk, kezdtünk már aggódni… Köszönöm, jól.

 

A negyedik vodka-tonik után ül át az asztalához, egy forgalmas, ezért talán veszélytelenebb belvárosi szórakozóhelyen. Ez a test nem bír el ennyi alkoholt. Meg fog ártani. Láthatóan összerezzen. Vajon mit tud? És vajon „ismerik” egymást? Tehát most neki is „ismernie kell” őt? Elegáns, középkorú nő, ravaszkás mosollyal a szeme sarkában. Mintha tudna valamit. Legközelebb vegyen fel valami rendesebb ruhát. Egy ilyen fiatal, csinos lány nem öltözhet úgy, mint egy hajógyári munkás. Beszélgetni kezdenek. Pontosabban: a nő beszél, halkan, tárgyilagosan. Kiderül, valóban „tud” valamit. Tőlem nem kell félnie. Újabb italt rendel. Egyre tompábban érzékeli a külvilágot, egyre inkább lerészegedik. Folyton azt a szeplős kis szőkét bámulja az utolsó bokszban. Talán ismeri? Javaslom, felejtse el. Ebben az állapotban semmilyen kockázatot nem vállalhat. Erős hányingert érez. A nőnek igaza van: ez a test nem bír el ennyi alkoholt.

 

A lány lakásán, miután a nő meghánytatja és taxival odaszállítja, már jobban van. Kávét szürcsöl egy bögréből, tenyerét erősen a forró porcelánhoz szorítja. Valahogy bízik ebben a nőben. Egyéb választása amúgy sincs. Egyébként milyen tapasztalat? Akar beszélni róla? Tehetetlennek érzi magát? Gyöngének? A nő italt kever magának. Kicsit a lakásban is körülnéz. Két-három hónapig húzhatja így, ebben az állapotban. Leül a szemközti fotelbe. A bértest az eredeti tudattal már nem rendelkezik, ezért igyekszik kiegyenlíteni az idegen tudat és saját maga közti különbséget. Lassan asszimilálja, mintegy felfalja azt. Ha időben „nem tér vissza”, fokozatosan elveszíti az emlékeit, és helyébe a bértest reakciói lépnek. A tünetek: fokozott ingerlékenység, mozgászavarok, álmatlanság, paranoia, depresszió. Észrevette, mennyire megnőtt az öngyilkosságok száma az utóbbi időben? Kilencven százalékuk bértest. A tudat, a teljes elhülyülés előtt, az utolsó stádiumban még hoz egy „önálló” döntést. Persze nem akarom ijesztgetni, még rengeteg ideje van. Inkább azt mondom, élvezze! Kiissza az italát, szedelőzködik, indul az ajtó felé. Majd visszafordul, ott áll egy ideig. Visszamegy, megöleli. Ezek még a te könnyeid? Beletúr a hajába, simogatja. Jól van, nem lesz semmi baj. Távolról ritmikus-éles fémkoppanások hallatszanak. Talán egy vasútállomás? Maszturbálni sem tudok rendesen… Egy papír zsebkendővel törölgeti az arcát. Majd belejössz. Csak mosd meg előtte mindig a kezed.

 

A videofelvételen, amit az egyik polcon talál, s amit a kép minőségéből ítélve egy amatőr rögzíthetett, a lány egy korábbi jelenete látható. A fergeteges kabarészámban egy bajkeverő szerelmes csitrit alakít. Tehetségesen, nagy lendülettel. Melankóliának nyoma sincs. Ing, nyakkendő, sötét rövid szoknya, hozzá huncutul szégyenlős mosoly és elbűvölő természetesség. Ekkor döbben rá először: ez a lány szép. A férfi, akivel együtt szerepel, talán a szeretője, partnere, férje lehet. Valahol már látta a fotóját, itt, a lakásban. Vele vajon mi történt? Csengetnek: a szomszéd nő. Megpróbál nyugodt maradni. Sikerül is, többé-kevésbé. Hallottam, hogy itthon van. Kis zöldséges rizottó, most készítettem. Még meleg… Bekukucskál. Ezt a számot nagyon szeretem. Többször is láttam már. A végén mindig sírok… Örülök, hogy rendbe jött. Én is örülök. Köszönöm. Később lezuhanyozik. Hosszan vizsgálja a testét a tükörben. Megérinti a fülét, az arcát, az ajkait. A nyakát. A mellét. Diszkréten figyeljük.

 

Ing, nyakkendő, sötét rövid szoknya, hozzá egy huncutul szégyenlős mosoly, ami az elfogyasztott alkohollal arányosan egyre természetesebbnek hat. Ez a kombináció eszembe sem jutott volna. Gratulálok. Most szórakozzunk kicsit! Szórakozunk kicsit? Nem kell félned, itt biztonságban vagy. Lassú, disszonáns zenére járjuk be a labirintust: bokszról bokszra, teremről teremre. Emeletről emeletre. A kemény, hideg fényeket csak helyenként lazítja fel a cigarettafüst gomolygása. Egy táncoló pár a terem közepén: mintha nem lennének szinkronban. Később mások is csatlakoznak. Furcsán érezzük magunkat. A szeplős kis szőke, most az emelvény közelében, ebből semmit nem tapasztal: élénk társalgást folytat egy hosszú hajú, szemüveges fiúval. Lassan közelítünk. És a mókusok? Ott laknak még az erkélyed előtti fenyőfán? Hirtelen kapja fel a fejét, zavartan néz, nagy, barna szemekkel. Később többször is keresi a tekintetével. Hagyd ezt, semmi értelme. Csak veszélybe sodrod őt is, magadat is.

 

Egymás kezét mossák, szappannal, meleg vízzel. A szappan ki-kicsúszik a markukból. Ezen nevetnek. Egymás kezét törlik. Hosszan a szemébe néz. Beletúr a hajába. Minden fizikai igénybevétel – igen, a szex is – csak gyorsítja a folyamatot. Ruhátlanul, egymással szemben ülve: egy széthúzható kanapén. Bal kezével a haját markolja a tarkóján, a jobbal keményen belehatol. Ő a vállába, a nyakszirtjébe harap, karjaival szorosan tartva őt. Alig látható ismétlődő mozdulatok. Alig hallható nyögdécselések. A nő bőre korához képest gyanúsan bársonyos, feszes. Később hosszan elnyúlva az ágyon, orruk csaknem összeér. És a lélek? Viccelsz? Füle mögé hajtja a fürtjeit, mosolyog. Az arcát simogatja. Engem csak a tested érdekel. Nevet.

 

A kócos, zavart tekintetű fiatalember egy vasútállomás peronján áll, zsebre tett kézzel. Nézi a tolatómozdonyokat. Haját lágy déli szél borzolja. Kicsit már jobban vagyok. Úgy tűnik, használ a kezelés. A lány ott áll mellette: sír. Velem most mi lesz? Mihez kezdjek így? Fuldokolva zokog. Nagyon félek. Távolról ritmikus-éles fémkoppanások hallatszanak. Sajnálom. Egy vasutas: kezében pisla olajlámpával és egy hosszú nyelű kalapáccsal: a fékpofákat ütögeti. Hang és kép mintha nem lenne szinkronban. Használ a kezelés. Egyre jobban érzem magam… Mikor kinyitja a szemét, észreveszi, hogy még mindig sír. Egyedül fekszik a kanapén, ruhátlanul. Már hajnalodik.

 

Egy ideig az ablakban áll, bámulja a szürke novemberi égboltot. A pánik lassan keríti hatalmába. Úgy érzi, mennie kell. Kapkodva felöltözik, sötét kabátot, cipőt húz; kimegy az utcára. Bár tudja, hogy nappal veszélyes mutatkoznia, furcsamód kissé megnyugszik. Mivel konkrét célja nincs, a belváros felé indul. Később eszébe jut egy cím, ahol a Kínait talán megtalálhatja. Igen, ez jó ötletnek tűnik. A központtól kicsit távolabb: a buszpályaudvar mögötti félreeső utcában egy élelmiszerdiszkont. A logót felismeri: ez volt az egyik utolsó kép, melyet a saját szemével látott: a Kínai furgonján. És bent az a pucér, halott test. Bemegy; időbe telik, amíg szeme hozzászokik a félhomályhoz. Miben segíthetünk? Fiatal, ideges női alkalmazottak. Van valami exkluzív kívánsága? A Kínai nincs itt, tudja meg később, sőt, az utóbbi időben már be sem jár nagyon. Persze bármikor megjelenhet.

 

Egy ideig az ablakban áll, bámulja a szürke novemberi égboltot. A pánik lassan keríti hatalmába. Kapkodva felöltözik, sötét kabátot, cipőt húz; kimegyünk az utcára. Igyekszem elmagyarázni, hogy nappal veszélyes mutatkoznia így, de furcsamód ettől kissé mintha megnyugodna. Mivel konkrét célja nincs, a belváros felé indulunk. Később eszembe jut egy cím, ahol a Kínait talán megtalálhatjuk. Igen, ez jó ötletnek tűnik. A központtól kicsit távolabb: a buszpályaudvar mögötti félreeső utcában egy élelmiszerdiszkont. A logót felismerem: a Kínai furgonján láttam: ott a parkolóban, azon a rémes éjszakán. Ahogy esetlenül álldogált a jármű előtt… Akkor még nem tudtam, hogy utoljára látom őt úgy, ahogy mindig is ismertem. És bent az a pucér, halott test… Bemegyünk; időbe telik, amíg szemünk hozzászokik a félhomályhoz. A Kínai nincs itt. Az utóbbi időben már be sem jár nagyon. Inkább meghívom magamhoz: lakásom a külvárosi villanegyedben, biztonságos környék. Keveset beszél, inkább szórakozottnak tűnik. Sajttal, hideg sülttel kínálom. Sokat és jó étvággyal eszik. Könnyű vörösbort töltök, és előkészítem a jacuzzit. Közlöm vele, hogy ez a mostani alakja nekem sokkal jobban tetszik, mint az a trehány előző. Ezen nevet. Később viszont, mikor már a fürdőhöz vetkőzünk, arra kér, forduljak el. Ugyan, ne hülyéskedj! A vízben ülve észreveszem, hogy már mosolyog. Nehéz eldönteni: az elfogyasztott bor hatása ez vagy valami egészen más. Zavaromban nem tudok mit mondani. Később néhány félénken ostoba kérdést teszek fel. Csak akadozva, vontatottan válaszol.

 

Nappali kiruccanásai, figyelmeztetésem ellenére, egyre gyakoribbak. Egy alkalommal, valami furcsa ötlettől vezérelve, betér egy baptista istentiszteletre. Itt valaki már „felismeri”. Szerencsére nem mer átülni hozzá. A prédikátor különös „látszatéletek”-ről, „látszatvalóságok”-ról beszél. A „test hiábavalóságá”-ról. Rosszkedve csak fokozódik. És a lélek? Viccelsz? Később a városi parkban sétál. A szél megélénkül, egy csattal kitűzi a haját. Leül egy padra, hosszan bámul maga elé. A nyírfák levelei még mindig sárgák. Egy húsbolt kirakata előtt sokáig áll. A kirakatban megereszkedett, ráncos szafaládék. A kirakatüvegen az alkonyodó város fényei. Távolról éles gyereknevetés. Elhúzó madárraj.

 

Ami ez után történt, sajnos nem tudtam megakadályozni. Miután hazaért, illetve vissza a lány lakására, feltehetően vérezni kezdett. Kezdettől fogva tisztában volt egy bértest kiszámíthatatlanságának kockázatával, de ez talán most meglephette. Azonnali pontos információkat akart az „eredeti” állapotát illetően. Türelmetlenségében a telefonnal is próbálkozott. Mindkettőnk biztonsága érdekében a kagylót nem vettem fel. De ekkor már sejtettem, hogy baj van. Miután megmosakodott és elvégezte az alapvető higiéniai műveleteket, újra felöltözött. Éjfél előtt hagyhatta el a lakást, mert fél egy körül, mikor megérkeztem, már nem volt ott. Tudtam, csak egyetlen helyre mehetett.

 

Lassan, rosszat sejtve járjuk be a labirintust. Bokszról bokszra, teremről teremre. Óvatosan kanyargunk a megrakott polcok, a zsúfolt állványok között. Konzervek, félkész áru, palackozott italok hosszú sorokban. Paletták, akkumulátoros emelőkocsik. És a hideg, kékes derengés mindenhol. Mivel a riasztóberendezés a behatoláskor azonnal megszólal, a periodikus vijjogásban szinte már biztonságban érezzük magunkat. Mintha jártam volna már itt egyszer… Ahogy meglátom a hűtőrészleg sarkig tárt ajtaját, már tudom, hogy elkéstem. Mikor belépek, rögtön megcsap az ismert, édeskés bűz. A lógó húsokból csöpög a víz. Hogy lehettem ennyire ostoba! Barátomra a terem túlsó végében találok rá. Mivel nekem háttal áll, a zajban nem vesz észre. Egy elemlámpával világít maga elé, ahol a sarokba támasztva egy kócos, üres tekintetű fiatalember ül, valami bizarr, természetellenes pózban, gyakorlatilag meztelenül. Egészségtelen, sápadt bőre engem leginkább egy megereszkedett, ráncos szafaládéra emlékeztet. Nyugi, nem lesz semmi baj! Lassan fordul felém. Ne csüggedj el! Még most is emlékszem, ahogy szemei az undorral kevert iszonyattól elkerekednek, miközben szája egy borzalmas sikolyra nyílik. De hang nem jött ki a torkán.