Bérytosban, a Krisztus előtti évtizedben; A jerikói rózsáról, tárgyilagosan; Tudós költő egy tárló előtt

Bérytosban, a Krisztus előtti évtizedben

Már meg is szoktuk új hódítóinkat.

A nemes Pompeiusnak hála, véget ért

a Seleukida-zűrzavar. A tenger

mentes a kalózoktól, kereskedelmünk

virágzik, mint annak előtte. Béke van,

a rómaiak békéje. Arany- és ezüstműveseink

új fogásokkal kísérleteznek, a bíborfestők

régi színvonalukon dolgoznak. Van víz elég

a hegyekből a kertekhez, a szökőkutakba

és az úszómedencékbe is. Jól élünk,

egészségesen táplálkozunk: sok zöldség,

száraz húsok, sokféle könnyű bor.

A fórumon nyüzsög a nép. Élvezzük

a színházat, a lóversenyeket. Működnek

a gymnasionok, a szellem és a test építésének

hajlékai, bár fiaink inkább edzőtermekbe járnak.

Izmos mellük, hátuk, karjuk újabban

szőrtelenítik, illatszereket használnak

testhajlataikra, fekete hajukat olajjal

formázzák. Új isteneink bronzszobrai

az ő vonásaikat viselik. A régi isteneket

se hagytuk el: leginkább a Napot és az Anyát

tiszteljük. S az Ifjú Istent: a görögök már

régen a mi nyelvünkön nevezik Úrnak;

Hermés is volt, most Mercurius, de

leginkább Bacchus. Fiaink istene. Övék a jövő.

Miért tartanánk őket kicsapongóknak?  

A nemes szőlő itala és a bódító fejek nedve

rítusaikhoz tartozik. A hódítók megvesznek

rejtélyes pillantásuktól, orruktól,

mely a gyermekkort elhagyva oly kifejező,

és sötét arcukon a borostától. S míg

az ajkukba harapnak a rómaiak,

mint madár a duzzadt kosárba, ők szeretőik

fülébe kemény torokhangokkal suttognak,

föníciai nyelvünkön, kiismerhetetlenül.

Ilyenkor, csak ilyenkor, megborzonganak

új hódítóink, a rómaiak.

A jerikói rózsáról, tárgyilagosan

Akár egy testes pre-modern allegória is kitelnék a témából:

először leírnám az összeaszott leveleket,

s hogy hozzájuk sem merek érni,

nehogy szétmorzsolódjanak az ujjaim között.

Aztán a látványos mozgásról írnék,

amint víz éri a gyökértelen növényt:

szétterül a tálban,

s közben barnászöldre válik –

lehetne akár képe a léleknek, mi más,

a megszerelmesedésé, két aszály között,

vagy két szerelem közt a munkakedvé.

(A víz pedig lehetne a mindennapok csapvize, eső, öntudatlan,

lehetne könny vagy bő verejték szeretkezés után.)

Adhatnék vallási értelmet is neki,

az égi erotika mezejére lépve,

Mária karácsonyára utalnék – o rosa mystica –,

ahogy elhaladván előtte a Szűz, megvirágozék.

Mélyértelmű sejtetéseket is szőhetnék a versbe,

görög-latin nevét – Anastatica hierochontica –

a feltámadásra magyarázva, sőt,

még rendszertani besorolását is idézhetném,

mert Linné óta a keresztesvirágúak közé tartozik.

A crucifer szóval pedig vissza is értem

a lovagi Európából – kedves korom ez –

a szír sivatagba. Éppen arrafelé készülök.

Hogy így írjak, persze, most hiányzik a hangulati elem.

Az, amelyről fentebb szóltam. Addig is:

csapvizet öntöttem az aszott gomolyagra,

nézem, ahogy szétterül, kizöldül,

figyelem tudatos, retorikus szóismétléseim a versben,

amint leírom a misztikus rózsát, így,

se szerelemben, se szerelmek között.

Tudós költő egy tárló előtt

Hufu – ha jól ejtjük – vagy – ahogy a görögök

hagyták ránk a névalakot – Kheopsz fáraóról

egyetlen ábrázolás maradt fenn: egy hüvelyknyi

elefántcsont szobrocska, Abydosból. Amikor szinte

véletlenül rábukkansz a kairói Egyiptomi Múzeum

egy félreeső termében, s azonosítod, a gyönge

világítás mellett kibetűzve a felpöndörödő papírt,

önkéntelen három líriko-retorikai megközelítés

adódik: legelőször az ember-parány s az óriás gúla

komikus ellentéte. Majd moralizálni kezdesz

az emberlét korlátairól: hogy „pár ezredév”, meg

hogy „gúláidat elássa”, vagy éppen fordítva: hogy

egyként halhatatlan az ember és a mű. Nem túl

eredeti a harmadik, a széptani meggondolás sem,

arról, hogy a mű összenyomja alkotóját. És most

hogyan is bújjak ki a konvenciók alól?