A csoda

A nulladik nap

A Batthyány téren, a metróállomással szemben, hatalmas kondérból osztottak a rászorulóknak. Nagy tányér híg bableves, szelet kenyér, a szerencséseknek a sarka jutott. A levest osztó két fiatalember közelében egy ifjú szociológus hölgy is serénykedett. Kérdezett, jegyzetelt, biztatóan mosolygott, elkomolyodott, ment a következőhöz. Hosszú volt a sor, és akinek jutott már, állva kanalazta a levest, és nagy falatokban tömte magába a kenyeret, hátha lesz idő még egyszer beállni a sorba. A levesosztóktól távolabb egy kisebb csoport telepedett le, ettek, nem siettek.

A szociológus figyelme is rájuk terelődött, de még nem ment hozzájuk, az egyik álldogálót kérdezte:

– Azok ott összetartoznak?

– Hát. Mindig együtt járnak.

– Mifélék?

– Hát. Nem to’m. A Mester és a csapata.

– Mester? Az a szakállas középen?

– Az hát. Az szédíti őket.

– Mivel szédíti?

– Hát. Nem to’m. Dumál nekik, aszongya, hogy ők nem hajléktalanok, hanem szabadok.

– Szabadok?

– Hát. Szabad nekik az utcán aludni – elvigyorodott –, ha én szabad lennék, taxival járnék és finom szállodában laknék, jókat zabálnék, de én nem szabad, én hajléktalan vagyok, verje meg az Isten!

– A szakállas mellett egy kisfiú is van, talán még nem is iskolás, az a fia?

– Hát. Nem to’m. Aszongyák, az is csak hajléktalan, vagy szabad, ahogyan ők nevezik. Már többször be akarták vinni a rendőrök, de a Mester nem engedi. Ő mindig szót ért a rendőrökkel, nagyon finom beszéde van, az biztos.

– És az a nő? A gyerek mamája talán?

– Á, nem. Az egy kurva.

– Azokkal?

– Hát. Azokkal is, meg néha másokkal is.

– A Szakállassal is?

– Azzal még nem láttam, csak beszélgetnek. Mindenkit azzal szédít. A beszédivel.

– A ruhája hófehér, mintha nem is lenne hajléktalan

– Hát. A ruhát, azt naponta hozzák neki tisztán, a sárga kopaszok.

Azok kik?

– Hát. Nem t’om. Valami barátok vagy mifene, sárga hálóingbe’ járnak, de nem hajléktalanok. Tanítja őket az iskolába’, azért hozzák.

– Iskolában tanít?

– Persze, valami bölcsesség egyetemen, ezeknél a barátoknál. De csak este, nappal mindig köztünk van. Hol erre, hol arra. Azok ott mindig keresik, ragadnak rá valamié’.

A szociológus odament a földön ülőkhöz, elég szorosan voltak, de helyet csináltak neki. Leült.

– Maguk összetartoznak? – kérdezte a legközelebb ülőt, egy vékony, nyurga fiatalembert.

– Várjon! Nagyon érdekes a vita – válaszolt az. A lány elhallgatott.

Egy szemüveges, torzonborz, hosszú szakadozott ballonkabátba burkolódzó, idősebb férfi beszélt:

– Én ateista vagyok, és nem hiszek a csodákban. A természetnek törvényei vannak, minden ezek szerint történik. Miért lennének mérhető, kiszámítható törvények, ha néha csak úgy összevissza történne valami. A csodának semmi értelme sincsen.

Egy teljesen ősz, sovány, öreg férfi válaszolt.

– A csoda Isten kinyilatkoztatása. Éppen azáltal valósul meg a kinyilatkoztatás, hogy a törvények ellenére történik valami. A csoda Isten mindenhatóságát, a természeten kívüliségét bizonyítja.

– Talán előbb a csoda tényét kellene bizonyítani, atyám – válaszolt az ateista.

– Az Atya kirúgott pap – súgta a szociológusnak a nyurga fiatalember. – Eretnek volt, azt prédikálta, hogy minden papnak hajléktalannak kellene lenni.

– Az egyház – válaszolt az Atya –, sok bűnét az Isten bocsássa meg, a csodákat illetően nagyon szigorú. Megköveteli annak bizonyítását, hogy valóban a természeti törvényekkel nem magyarázható jelenség jött létre.

Az ateista felkacagott. – Még hogy bizonyítás! Drága barátom, maga tényleg azt hiszi, hogy már ismerjük a természet törvényeit? És ha valamit ismerünk is belőlük, az az ismeret éppen a maga korrupt egyházáé? A tudomány az, ami sejt valamit. A tudomány szolgáltathatna magyarázatot. De a tudomány hallani sem akar a csodákról. Ugyan!

– Számtalan példáját ismerjük a bizonyított csodáknak. Itt van például Szent Erzsébet esete, aki alázatos jóságával istápolta a szegényeket, gyakran vitt nekik kenyeret a kötényébe rejtve. Egy alkalommal férje, a herceg, aki gőgös arisztokrata volt és gyűlölte a szegényeket, rajtacsípte, amint teli köténnyel igyekszik gondozottjaihoz. Mit visz a főméltóságú asszony?, kérdezte gúnyosan. Szegény Erzsébet zavarában azt válaszolta, hogy rózsákat szedett. A herceg meg akarta őt szégyeníteni és arra kényszerítette, hogy a személyzet előtt kitárja kötényét. És mi volt benne? Illatos rózsák tömege. Hol voltak itt a természet törvényei? A kenyérdarabok rózsává változtak. Hiába fizikatanár maga, erre nem tud tudományos magyarázatot adni!

– A magyarázat nagyon egyszerű és még a fizika törvényeit sem igényli, annál jobban némi emberismeretet, aminek maga meg az egyháza ugyancsak híjával van. Először is, a maga elmondása alapján is világos, hogy szegény Erzsébet hazudós volt. Nem merte vállalni cselekedetét, a történet szerint hazudott férjének, urának és parancsolójának, a hercegnek. Ezt remélem, elismeri?

– Nem hazudott, mert Isten végtelen jóságában igazra változtatta állítását, éppen ez volt a csoda.

– Ne beszéljen mellé! Elindult szegény asszony a kenyérrel, és amikor megkérdezték, azt állította, hogy rózsát visz. Nincs az a bíróság, amely ne állapítaná meg a valótlan állítás tényállását. De továbbmegyek. Egy ilyen hazudós asszony nyílván eléggé rafinált is ahhoz, hogy ha már nagyon unja a herceg piszkálódását, akkor ügyesen megleckéztesse. A hihető, „tudományos” változat a következő: Erzsébet rózsákat szedett a kötényébe, majd legkedvesebb komornáját elküldte a herceghez, hogy mondja meg neki, asszonya megint kenyeret visz a szegényeknek. A dühös herceg rohant, hogy rendet tegyen és végre véget vessen annak, hogy felesége nem teljesíti kifejezett kívánságát, utasítását. Csapdába esett a jó ember, mert mindenki láthatta, hogy a nyitni parancsolt kötényben rózsák vannak. A hűséges komorna pedig a sírba vitte titkát. Hát így esett a híres csoda. Sokan látták. Senki sem bizonyította. És ilyen a többi is, higgye el nekem.

– Maga hitetlen. Boldogok, akik hisznek.

– Ebben speciel egyetértünk.

Egy fiatalabb férfi fordult a paphoz.

– Miféle csodákról tud még, Atya?

– Sokféle csoda van. Amit az imént elmeséltem, az szeretetcsoda. Isten végtelen szeretete valakit megsegít vagy megajándékoz. Vannak persze büntető csodák is.

– Nocsak, meséljen!

– Árpád-házi Szent Margittal esett meg, hogy nagyon fájt a válla, és a háta mögött egyik rendtársnője kigúnyolta, emiatt Isten, büntetésül, ugyanazt a fájdalmat hozta rá is. Sírt, jajgatott, de amikor Szent Margit az ő nagy könyörületességében imádkozott érte, fájdalma azon nyomban elmúlt.

Az ateista ezt se bírta szó nélkül.

– Szóval Isten azzal tölti drága idejét, azzal szórakozik, hogy egy kedves leendő szentjét kínozza, és ha valaki ezt szóvá teszi, akkor azon nyomban megkínozza őt is. A világban szaladgáló sok bűnöző, istentagadó meg kutyálkodhat kedvére. Nagyon gyermeteg elképzelés ez, atyám. A maga Istene nem különb egy hároméves gyermeknél, aki büntetésből egyenként húzogatja ki egy légynek a lábait, és ha már a fejét is letépte, szentté avatja.

A pap válaszra se méltatta, folytatta a csodatípusok felsorolását. – A szeretetcsoda és a büntető csoda mellett talán a legfontosabb a jelző csoda. Isten valamilyen természetfeletti eredetű jelet küld az emberiségnek vagy egy konkrét személynek, hogy üzenjen általa. Amikor Mózeshez egy égő csipkebokorból beszélt, vagy amikor Józsua megállította a napot, az ilyen csoda volt. A jelző csodákból tudjuk, hogy Isten törődik velünk. Vannak továbbá olyan csodák, amiket Isten saját maga hajt végre, és vannak úgynevezett másodlagos csodák – XIV. Benedek pápa tanítása szerint –, amiket emberek vagy angyalok végeznek, de természetesen Isten akaratából és az Ő felhatalmazásával.

Most a szakállas férfi közelében üldögélő középkorú, meglehetősen elhanyagolt külsejű nő szólalt meg:

– Mester! Maga hisz a csodákban?

– Miért ne hinnék? Nem csodálatos a világ, ahogyan van? Nem csoda az, hogy a kő mindig lefelé esik? Különös csoda, ahogyan élünk, ahogyan megyünk, ahogyan akarunk, élvezzük az ételt, gyönyörködünk a világban, választunk és szeretünk. Miért kellene fanyalognom? Csodák vesznek körül mindennap.

– Megkerüli a kérdést, Mester – szólt az ateista –, az Atya szerint vannak természetes jelenségek, például azok, amiket felsorolt, és vannak különlegesek, a csodák, bár arról, hogy ezek miért vannak, és hogyan keletkeznek, semmi érdemlegeset nem tud mondani.

– Hogyne tudnék – szólt közbe a kirúgott pap. – Értelmetlenségből sohasem lesz önmagától értelem. Szervezetlenségből, káoszból csak akkor lehet rend, ha az értelem beavatkozik. A mi saját értelmünk létezése a bizonyítéka egy magasabb értelemnek, ami a mienket létrehozta.

– Tegyük fel, hogy így van – válaszolt a fiatalember –, de ha értelem, rend csak értelemtől eredhet, hogyan jött létre az eredendő értelem?

– Öröktől fogva létezett.

– Ezt a természetről is elmondhatjuk, és ezzel el is vesztette előző bizonyítékát. Azzal, hogy a természet mögé egy alkotót képzelünk, csak eltoljuk a problémát, a megmagyarázhatatlant. Semmivel sem jutottunk közelebb a létezés problémájának megértéséhez. A természet őseredete vagy egy Isten őseredete egyformán megoldhatatlan kérdések. Minek a dolgot komplikálni?

– Mert a természeten kívüli magasabb értelem folyamatosan jeleket ad, a csodákkal például. Kommunikálni akar velünk.

– Nem kerültem meg semmit – szólalt meg a Mester –, az Atya csodája valamiféle viszony az emberek, Isten és a természet között. Az ő csodájának a lényege a hit. Az ember ősei kis csoportokban élő lények voltak. Az emberré válás folyamata során ezek a kis csoportok közösségekké alakultak. A közösség kialakulása azt is jelentette, hogy az embernek már nemcsak arra volt szüksége, hogy önmagában, a saját maga erejében, ügyességében higgyen problémái megoldása során, hanem arra is, hogy valamilyen nála magasabb rendű létezőben – és ez éppen a közösség volt – is hihessen. A közösség védte, segítette félelmében, betegségében, sebesülésében, megosztotta vele élelmét. Az az elme, amelyik ezt fel tudja fogni, amelyik képes hinni egy nála magasabb rendű létezőben, ami előtte is volt, utána is lesz, az természetesen, mellékhatásként el tud képzelni más, örök életű, nála hatalmasabb létezőket is, így démonokat, tündéreket, Istent. Nincsen ebben semmi különös. De nagyon felfuvalkodott elme az, amely azt is képzeli, hogy egy ilyen magasabb rendű lény, amit elképzel, legfőképpen azzal törődik, hogy vele, az emberrel mi lesz. Különös nagyképűség azt hinni, hogy egy ilyen lény, ha lenne, hasonló az emberhez, és szándékai, gondolatai megismerhetőek. A világ végtelenül komplikált az alig több mint egy kilogrammos tömegű emberi agy számára. Abba csak egyszerű magyarázatok férnek bele. Az elképzelt dolgok, az elképzelt létezők magyarázata fölösleges, esetleg szórakoztató játék, de nem bizonyít semmit. Az én csodáim nem a magyarázattól léteznek. Vannak, tapasztalom őket és hiszek bennük. A létezés minden pillanata csoda. Na, induljunk, biztosan újabb csodák várnak minket – mosolygott, és mindenkinek láthatóan jobb kedve kerekedett.

Elindultak. A szociológusnő visszament a levesosztókhoz, őket is ki kellett még faggatnia. A csoport hamarosan egy jobb külsejű ház elé ért a Fő utcán, ami előtt négy-öt kuka sorakozott. Megálltak és kotorászni kezdtek a szemetesedényekben. A Mester talált egy félig teli doboz Milka csokit. Felvette és hátra szólt: engedjétek hozzám a kisfiút! Az emberek felnéztek, hív a Mester, szólt valaki a kisfiúnak.

– Vedd ezt a Milkát és edd meg – szólt a Mester

– Te nem szereted? – kérdezte a fiú

– De. Örülnék, ha megehetném.

– Akkor miért adod nekem?

– Mert jobban örülök, ha te örülsz a csokinak. – A kisfiú a szájába tömte a csokikat, az utolsó darabnál megállt és a Mesternek nyújtotta.

– Én is akarok jobban örülni.

Az elvette. – Legyen meg a te akaratod – válaszolt.

Továbbindultak. A kurva furakodott a Mester mellé. Megszólította:

– Mester, ugye maga tudna csodát tenni, ha akarna? – Mindenki elhallgatott és figyelt.

– Mire kéne neked a csoda?

– Talán jobban hinnék abban, amit mond.

– A te hited a tied, nem én adom. Miért akarnám, hogy jobban higgy a szemednek, mint nekem. A szem megtéveszthető, az értelmes gondolat nem. Neked nincsen szükséged a csodára. Gondolkodj.

A kirúgott pap odasúgott az ateistának:

– Figyelte? Nem mondta, hogy nem tud csodát tenni. Érdekes.

Az ateista a Mesterhez fordult és azt kérdezte:

– A Mester hisz Istenben?

– Egy kedves, szakállas, öreg pásztorban a felhők felett?

– Nem éppen egy ilyen primitív istenkoncepcióra gondoltam, hanem úgy általában. Valami felsőbbrendű lény, teremtő.

– Az emberek, amióta beszélni tudnak, igyekeztek megszemélyesíteni a világot. A régi görögök azt gondolták, hogy a Napot Apolló isten viszi az égbolton egy tüzes szekéren. Azt is gondolták, hogy a tengernek, a hegyeknek, de néha még a termetesebb fáknak is szelleme van. Minden komplex jelenség mögé értelmet képzeltek. Pedig az értelem a komplex jelenségek egészen kicsi tartományára jellemző csak. Az állatok egy részére meg az emberre. Egy galaxis is roppant bonyolult, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy értelmes. A növények is egészen jól elboldogulnak értelem nélkül. Az ember értelme arra való, hogy a saját világában eligazodjon. Nagyon felületes az, aki azt hiszi, hogy ha van az embernél bonyolultabb létező, akkor az feltétlenül valamiféle személyiség. Naiv dolog Istent egy emberhez hasonlítani, aki örül, haragszik, bosszút áll, jutalmaz és büntet, a tanítások szerint meglehetősen szadista módon. Akkor mindjárt azt is képzelhetjük, hogy lélegzik, eszik, ürít, és időnként hascsikarása van.

– Jó, ez világos, de akkor miért van a világ?

– Ha a világ Isten miatt van, akkor miért van az Isten? Maga az imént nagyon pontosan megfogalmazta, fölösleges eltolni és megduplázni a problémát. Nem tudjuk, miért van a világ, de ez nem ok arra, hogy gyermekmesékben keressük a magyarázatot. A magyarázat is az emberi természethez kötött jelenség. Akkor hisszük, hogy valamit megmagyaráztak, ha annak valamiféle hasznát vesszük, ha alkalmazni tudjuk, ezért alakult ki a magyarázat és megértésének képessége az emberi evolúció során. A világ nagy része az ember által nem használható, ezért magyarázatának sincsen sok értelme.

A Duna felé ballagtak tovább a pesti rakparton, szemben a Margitszigettel. Lassan esni kezdett az eső, úgy este hét óra lehetett. A kisfiú a Mester dereka köré fonta karját, az pedig a vállára tette kezét, hogy óvja az esőtől. Egy darabig szótlanul mentek, kicsit lemaradva a többiektől. A kisfiú kérlelni kezdte.

– Ugye, Te, ha akarsz, tudsz csodát csinálni?

– Tudok. Mindenki tud, aki szeret valakit, és nagyon muszáj neki.

– Csinálj nekem csodát.

– Minek az neked?

– Szeretném, hogy egyszer valami különös dolog csak az én kedvemért történjen, csak az enyém legyen, és használhassam egy kicsit.

– És milyen csodát szeretnél?

– Széleset.

– Milyen széleset?

– Harminc méter széles csodát szeretnék – vigyorgott a kisfiú.

– És milyen hosszút?

– Milyen hosszút? Mondjuk olyan hosszút, mint amilyen széles a Duna. És szárazat! Legyenek benne szép nagy kavicsok meg kagylóhéjak. És sokáig tartson! – Tette még hozzá nevetve.

A Mester is mosolygott, felemelte a bal kezét és három ujjával csettintett. A rakpart közvetlenül előttük lévő részén a Duna hirtelen meghasadt, és egy harminc méteres szakaszon eltűnt belőle a víz. Egy teljesen száraz mederszakaszt lehetett látni. A többiek csak mentek tovább, semmit sem vettek észre a történtekből. A Mester és a kisfiú megállt, és nézték a Dunát.

Nézték a csodát.

A száraz szakasz hirtelen, élesen kezdődött, mintha egy hatalmas, 5-6 méter magas üvegfal rekesztette volna el a folyót, de a víz nem torlódott fel, csak folyt egészen a száraz határig, majd folyt tovább a harmincméteres száraz darab másik oldalán. A víz ott is mintha üvegfallal lett volna elkerítve, de ebből az üvegfalból a Duna folyásirányának megfelelően ömlött a víz a folyó teljes szélességében. A száraz részen be lehetett látni a folyó aljára is. Halak tűntek fel, némelyik nekiúszott az „üvegfalnak”, és amikor odaért, feje hirtelen a másik falon túl jelent meg. Majd egy pillanat alatt az egész állat átkerült a másik oldalra, mintha a hosszú száraz szakasz ott sem lenne. Egy hosszú uszály közeledett, és a partról is jól lehetett látni a hajó orrában álló matrózok teljes elképedését, amikor a vízbe ékelt száraz szakaszt meglátták. Az ijedségtől teljesen megbénultak. Amikor a hajó elérte a felső vízfalat, továbbúszott, és az orra harminc méterrel arrébb jelent meg a folyóban; mire a hajósok feleszméltek, már az egész uszály átkerült a száraz részen, és mintha mi sem történt volna, haladt a megszokott módján. A hajósok is magukhoz tértek és kiabálva rohantak a hajó hátsó részére, hogy megtapasztalják, hihetnek-e a szemüknek: a száraz mederrész ott volt, és ők simán átjöttek rajta.

– Milyen kedves vagy – szólalt meg a kisfiú –, pont olyan, amilyet kértem. Belemegyünk? – A Mester a nyakába vette a kisfiút és szépen, kényelmesen besétált vele a Dunába a száraz szakaszon. A kisfiú meg akarta tapogatni a vízfalat mind a két oldalon. A Mester odavitte.

– Jé, nedves lett a kezem.

– A Dunában vagyunk, persze hogy nedves, ha a vízbe teszed.

– De belül minden száraz.

– Ezt szeretted volna. Nem?

– De igen. Gyűjthetek kavicsokat?

– Inkább holnap kora reggel, mert három napig lesz ilyen, minden csoda három napig tart. Most sietnünk kell, hogy még elérjük a Széna téri vacsoraosztást, gulyáslevest adnak – mondta a Mester, és lassan átjutottak a margitszigeti partra.

– Jó, ma sarkot fogok kérni a kenyérből – nekem mindig adnak, ha kérek - és az egészet neked adom.

– Nem azért csináltam.

– Tudom. Azért csináltad, mert szeretsz.

*

Különös dolog történt az Ősmagyar Párt elnökével, aki a csoda pillanatában éppen a Margitszigeten sétált a Duna-parton és azon gondolkodott, hogy hogyan lehetne a Szűzanyát arra rábírni, hogy a gaz kommunistákat legalább a választások napján tartsa otthon. Csendesen imádkozott magában az Istenanyához, amikor egy szemvillanás alatt meghasadt előtte a Duna, és egy száraz szakasz ékelődött a vízbe. Az elnök térdre hullott. Meghallgatott, meghallgatott – suttogta. Imádkozott. Néhány perc múlva egy emberalakot látott egy kisdeddel az ölében vagy a nyakában, amint kifele jön a száraz mederből a partra. A Szűzanya vagy egy angyal – gondolta. Pont ilyenkor hagyom otthon a távollátó szemüvegemet, bosszankodott. Az alak eltűnt, az elnök tovább imádkozott. Mégis van Isten – suttogta –, s égi jelet küldött. Felállt, leporolta a nadrágját – mindig gondosan ügyelt ruházata tisztaságára – és elgondolkodott. Ez tulajdonképpen egy út, amin át kell majd vezetnem a nemzetet. Most elindulok! Elindult és pár perc alatt épen és szárazon megérkezett a pesti oldalra. No, ez megvolna, gondolta, de a kutya se látta. Az Égi Jelnek akkor van értelme, ha sokan látják. Ma már túl késő van. Reggelre össze kell csődíteni ide az embereket, a médiát, és akkor megint átmegyek a tévékamerák kereszttüzében. Micsoda hatása lesz! Fantasztikus.

Az első nap

Másnap kora hajnalban, amikor a Mester és a kisfiú visszaért a csoda színhelyére, a pesti rakparton már egy csomó embert találtak. Mindenki a különös száraz folyosót nézte, ami a Dunában keletkezett, de senki se merte megközelíteni A száraz rész sziget felőli oldalán is sokan nézelődtek. A Mester és a kisfiú egymás kezét fogva elindultak a rés felé. Valaki megragadta a Mester ruháját.

– Megőrült? Nem szabad közel menni.

– Már miért ne szabadna – kérdezte a kisfiú –, azért csinálta, hogy összeszedhessem a szép kavicsokat – mondta a fejét visszafordítva.

A tömeg elnémult, mindenki őket figyelte. Beléptek a Duna-mederbe. Semmi különös nem történt, mentek előre, és a kisfiú időnként lehajolt kavicsokat, kagylóhéjakat gyűjteni.

– Idenézz, milyen nagyok.

– És szép színesek, szedjed kedvedre.

Jó messzire bementek, senki se követte őket. Fél óra multán a kisfiú megunta a kavicsgyűjtést, a merev vízfal mögött úszkáló halak nézegetését, és lassan visszajöttek, az emberek némán nyitottak utat nekik.

– Gyere, lépjünk ki, mert várnak a többiek a Keletinél – szólt a Mester.

Időközben egyre nagyobb tömeg gyűlt össze, szerencsére a rakparton az autóút mintegy száz méterrel a rés előtt kanyarodott el a Dunától, így a forgalom folyamatos maradt, a tömeg mégis nőttön-nőtt. Mindenki közelebb akart jutni a réshez, egymást lökdösték, de a legelöl állók féltek a helyet megközelíteni, ezért rövid szemlélődés után inkább helyet adtak a mögöttük nyomakodóknak és hátramentek.

Egy zsebtolvaj kihasználta a helyzetet és éppen egy közepesen vastag pénztárcát választott le a gazdájáról, de rajtakapták. Tolvajt kiáltottak, többen nekiestek, lefogták. Valaki kihívta a mobilján a rendőrséget. Néhány perc múlva meg is érkezett két rendőr és ámulva nézték a hatalmas tömeget.

– Maguk mind a tolvajt fogták meg? – kérdezte az egyik.

– Miféle tolvajt? Nem látja, mi történt a Dunával? – A rendőrök ámulva néztek körül, jó, jó, de hol a tolvaj?

– Tolvajt keresnek, amikor eltűnt a Duna?

– Biztos valami külföldi filmesek izélnek vele, minket tolvajhoz hívtak. – Közben akik elkapták, a tömeg szélére cipelték a tolvajt és sikeresen összehozták a rendőrökkel, akik jegyzőkönyvezték az esetet és a tettest megbilincselve a rendőrautóhoz kísérték. – Már a kocsiban ültek mindhárman, a két rendőr meg a tolvaj, amikor az alacsonyabb rendőr megszólalt:

– Te Józsi, van ezeknek a filmeseknek engedélyük?

– A faszom tudja. Kérdezd meg a központot.

– Jó. – Telefonált.

– Józsi, jelentem, nincsenek filmesek, legalábbis engedély nem lett kiadva.

– Akkor meg ki baszkurálja a Dunát, apám?

– Jelentem, nem tudom.

– Hogy mindig nekünk kell az ilyen szarságokat kifogni, meg ezt a zsebest is itt eszi a fene. Mit javasolt a központ?

– Csináljunk dokumentációt a filmesekről, fényképet, digitálisat.

– Akkor csináljad, apám!

– Nincsenek itt filmesek, legalábbis én nem látom őket.

– Akkor csinálj egy képet a Dunáról, majd jelentjük, mellékeljük.

Az alacsonyabb rendőr kiszállt, szépen kényelmesen a száraz nyílás széléig ment és kattintgatni kezdett a fényképezőgéppel. Hamarosan visszajött.

– Józsi, jelentem, a gép nem működik. A képeken csak a Duna látszik.

– Ne izélj má’, hogyhogy csak a Duna? A száraz részről csinálj képet.

– Jelentem, az nem megy rá a képre.

– Még hogy nem megy rá. Add ide azt a szar gépet. Egy rohadt képet se tudsz egyedül megcsinálni.

Józsi rendőr is leballagott a száraz részhez, ő is kattogtatott, nézegette a gépet, állítgatott rajta, majd káromkodva visszajött.

– Tényleg nem megy rá. Hát most mi a faszt csináljunk? Látjuk a tényállást, hiányzik a víz, és nem tudjuk a képet mellékelni, mert ez a szar nem veszi fel.

– Józsi, te vagy a rangidős, ezt neked kell megoldani.

– Na gyerünk, legalább a zsebest adjuk le.

Beült a kocsiba és elhajtottak.

Jó óra múlva több rendőrautó, egy tűzoltóautó – hét állig felszerelt rohamosztagossal –, valamint az Ősmagyar Párt által mozgósított három tévétársaság kamerás emberei csatlakoztak a mind nagyobb tömeghez.

– Mi van, emberek? – kérdezte az egyik tévés.

– Már a Dunát is lopják – válaszolta valaki. Röhögtek. A tévések nekiálltak forgatni a kameráikkal, de felháborodva tapasztalták, hogy a felvett anyagon nincsen rajta a Dunában keletkezett száraz rész.

– Hogy a francba adjuk le a híradónak, ha nem látszik semmi? Ha bemondják, hogy lyukas a Duna, de nem lehet látni, azt hiszik, megbuggyantunk. Ilyet még nem baszott a vén Európa – dohogott az egyik.

– Várjanak, várjanak! – Szaladt hozzájuk az elnök. – Ez égi jel, ami felszólít minket a kommunisták és a zsidók kiűzésére. Én most száraz lábbal átmegyek a Dunán, hogy minden magyar láthassa, a Boldogságos Szűz velünk van és égi jelet adott. Ezt vegyék fel! – Elegáns öltönyben, nyakkendőben megállt a száraz rész szélén, kezét összetette, láthatóan imádkozott, majd teljesen egyedül nekivágott a résnek és néhány perc elteltével sértetlenül meg is érkezett a sziget partjára. Sajnos a tévéfelvételeken csak annyi látszott, hogy az elnök úr belegyalogol a Dunába, majd a másik oldalon kiemelkedik és kijön a vízből szárazon – persze minden néző biztos volt benne, hogy itt valami trükk van, a Dunából nem lehet szárazon kimászni.

A nyilvánvaló hitelességi problémák ellenére a déli krónika és valamennyi tévécsatorna vezető hírei között megemlítettek, hogy valamilyen különös tüneményt lehet látni a Margitszigetről meg a szemközti pesti partról, mintha nem lenne víz a Dunában, de sajnos, se filmen, se digitálisan, se a tévékamerákkal nem lehet rögzíteni a jelenséget. Valószínűleg különleges fénytörési effektusról van szó. Az elnök úr átkeléséről csak egy jelentéktelen szélsőjobboldali adó számolt be. Másnap reggel a bulvárlapokban mégis az ő átkelése került az első oldalra „Az Ősmagyar Párt elnökének megjelent a Szűzanya és átvezette a Dunán, szárazon”, „Nemcsak a zsidók tudnak szárazon átkelni a vízen”, „Isten velünk van és jelet küldött!” és ezekhez hasonló címekkel. Velem volt a Magyarok Nagyasszonya és bíztatott, nyilatkozta az elnök az újságíróknak.

A híradások hatására még többen mentek el megtekinteni a jelenséget. A rendőrség kordonokat állított fel, hogy megakadályozzák az emberek behatolását a száraz részre, és valamiféle irányt szabjanak a tömegnek, így azután mindenki vethetett néhány közeli pillantást a kiszáradt Duna-mederre.

A tűzoltók kis csapata teljes rohamfelszerelésben közelítette meg a pesti oldalon a száraz részt, de ott megálltak. Vezetőjük mobilon értekezett a parancsnoksággal.

– Nézze, százados úr, én nem vállalhatom ezért a felelőséget. Mi van, ha bemegyünk, és újra összeugrik a víz? Meg mi a fenét csináljunk odabent? Küldjenek ki békaembereket, azok legalább ki tudnak majd úszni.

Néhány óra múlva három békaemberrel jelent meg egy tűzoltóautó, mentők is jöttek, és a három ember a lábukon lévő uszonyok meg a hátukra szerelt légzőkészülékek miatt nehézkesen mozogva lassan elindult a száraz részen befelé. Negyedóra múlva minden különösebb esemény nélkül megérkeztek a Margitszigetre.

Nagy taps és éljenzés fogadta őket. Az egyik telefonált: – Jöjjenek értünk – kis ideig hallgatta a választ. – Nem megyünk vissza, semmi értelme, értse már meg, hat méter magas a víz középen, és itt nagyon erős a sodrás. – Megint hallgatott. – Nem, a rés az száraz, de ha visszaáramlik bele a víz, akkor a fene tudja, mi lesz. Megcsináltuk, amit parancsoltak, bementünk, kijöttünk. Legyen ez elég. – Tanácstalanul álldogáltak még egy darabig, végül a hídon át megérkezett értük az őket szállító autó a pesti oldalról.

Késő délután tévés forgatócsoportok kíséretében Schirilla György jelent meg a pesti oldalon. Gyorsan fürdőnadrágra vetkőzött és békaember-felszerelés nélkül a kamerák kereszttüzében elindult a száraz szakaszon a két vízfal között, negyedóra múlva kimászott a sziget partján, ahol ugyancsak kamerák várták. Semmi különös, mondta a sok elé tartott mikrofonba. Kétoldalt a víz elég messze van, vagy harminc méter széles a száraz rész, nézzék, még a fecském sem lett nedves. Bementem, kijöttem, kész. Az adásokban ebből annyit lehetett látni, hogy Schirilla begyalogol a vízbe, eltűnik a víz alatt, majd később a másik oldalon kijön a vízből, szárazon, de a tévénézők persze ezt sem hitték el. Ócska trükk az egész, mondogatták.

Estefelé befutottak a politikusok autókaravánjai. A legtöbb csak egy-két percig szemlélte a jelenséget, majd távozott. Egyik sem kísérelte meg az átkelést.

Második nap

Kora reggel a miniszterelnök dolgozószobájában három elegánsan öltözött idősebb úr beszélgetett. A nagy tárgyalóasztalon kiterítve hevertek a jelentősebb bulvárlapok címoldalai, a rendőrség és a tűzoltóság rövid jelentései. A miniszterelnök beszélt:

– Ha jól értem, Önök nem néznek televíziót, nem olvasnak újságokat és még csak nem is hallottak arról, hogy a Margitszigetnél mintegy harmincméteres szakaszon hiányzik a víz a Dunából? – kérdezte. A két úr – a Tudományos Akadémia elnöke és főtitkára – komoran egymásra pillantott, majd egyszerre bólintott.

– Az Akadémia tudományos kérdésekkel foglalkozik, miniszterelnök úr, válaszolt a főtitkár.

– Szerény, igencsak megnyirbált költségvetéséből – tette hozzá az elnök.

– Sok milliárdot kapnak, és azért tartja el magukat a társadalom, hogy a felmerülő problémákra megalapozott tudományos válaszokkal szolgáljanak.

A főtitkár készségesebb volt:

– Ha a miniszterelnök úr óhajtja, a Központi Fizikai Kutató Intézet munkatársai vizsgálatokat kezdhetnek a területen.

– Hacsak ki nem derül, hogy egyszerű tömegpszichózisról van szó, mert akkor a Pszichológiai Intézet munkatársaira kell bízni az ügyet – tette hozzá elgondolkozva az elnök

– Uraim! A tömegpszichózis nem világít éjjel.

– Miért, ez világít? – kérdezték egyszerre.

– Én szeretek minden dolognak magam is utánajárni, így nemcsak arról tudok, hogy az Akadémia milyen indokolatlanul magas összeget költött az állami támogatásból a teljesen felesleges klubjára, hanem arról is, hogy a jelenség éjjel világít. Tegnap éjjel egy és kettő között jártam ott és láttam a saját szememmel.

– Cserenkov-effektus lehet – mondta elgondolkodva a fizikus főtitkár. – A rés mindkét oldalán méltóztatott ezt megfigyelni vagy csak az egyiken?

– Mindkét oldalán.

– És milyen színű volt a fény?

– Halványkék.

– És milyen erős?

– Kedves barátom! Én az ország miniszterelnöke vagyok és nem kísérleti fizikus. Most reggel hét van, délre, hangsúlyozom, délre az asztalomon legyen az Akadémia tudományos állásfoglalása a jelenségről, ha az idén is akarnak támogatást.

Az Akadémia elnöke úgy vélte, most engednie kell.

– Azonnal komplex interdiszciplináris bizottságot hívok össze, amin magam elnökölök majd, délre itt lesz egy rövid előzetes állásfoglalás.

A főtitkár úgy érezte, hogy mint már annyiszor, megint felbillenni készül az Akadémián kialakult erőegyensúly.

– Miniszterelnök úr! Ha ön kékes sugárzást figyelt meg, és nincsen okom ebben kételkedni, miután Ön méltán híres kitűnő megfigyeléseiről, akkor ez a dolog fizikai probléma, és ha a kék fény valóban Cserenkov-hatásra jön létre, akkor még veszélyes is lehet. A Központi Fizikai Kutató Intézet azonnal munkához lát, de drága műszereket, védőruhákat kell hozatnunk külföldről soron kívül. Ha erre rendkívüli keretet kapunk, akkor is csak holnapra tudok valamennyire is megbízható véleményt garantálni.

Az elnök úgy gondolta, hogy a főtitkár egyértelműen az elnök alá van rendelve minden rendes akadémián, nem úgy, mint itt nálunk, ahol az akadémia kétfejű, és elhatározta, hogy nem hagyja magát ilyen egyszerűen kicselezni.

– Miniszterelnök úr! Az interdiszciplináris bizottság, amelynek természetesen a főtitkár úr is tagja, azonnal megkezdi a munkáját. Nagyon valószínű, hogy komplex jelenséggel állunk szemben, az Akadémia csak egyértelmű, hitelesen alátámasztott és több szakértő által elfogadott állásfoglalásra adja áldását – mondta, és gyilkos tekintetet vetett a főtitkárra.

A miniszterelnök felsóhajtott. – Kérem, ezt intézzék el maguk között. Az elnök úr elnököljön, a nyitott pénzügyi keretet pedig kezelje a főtitkár úr, természetesen teljes felelőséggel.

– Mennyire nyitott az a keret? – kérdezte a főtitkár.

A miniszterelnök idegesen felnevetett. Amennyire szükséges. Most azonnal hívom a pénzügyminisztert. Mindent megkapnak, csak eredmény legyen.

Már az Akadémia felé tartott a kocsijuk, amikor az elnök megkérdezte: – Mi a fene az a Cserenkov-effektus? – A főtitkár a váratlan győztes hideg mosolyával válaszolt: – A fény sebessége különböző anyagokban eltérő lehet, előfordul, hogy egy töltött részecske, mondjuk egy elektron, valamivel gyorsabban halad, mint a fény, és ez egy másodlagos kékes fénykibocsátáshoz vezet, a foton mintegy lemarad a nálánál gyorsabb részecskétől.

– És miért gondolod, hogy az a kékes valami, amit ez a süket látott, ilyen eredetű?

– Egyáltalán nem gondolom, de az akadémia tekintélye legalább olyan fontos, mint egy miniszterelnök megfigyelése.

– Szóval blöfföltél?

– Nem blöfföltem, egy tudományos hipotézist fogalmaztam meg.

– Rendben van. Ajánlatom a következő: a fizikai osztály használja fel a különleges keret ötven százalékát, a többit majd én elosztom az elvégzett munka arányában.

– Ha az elvégzendő munkára gondolsz, akkor nekünk járna az egész, de rendben van, legyen hetven–harminc az arány.

– Téged még egyszer újraválaszthatnak, és akkor még én leszek az elnök.

A főtitkár arca elsötétült, arra gondolt, ha nem sikerül Brüsszelben az ügyes kis lobbija az Unió Tudományos Tanácsának megüresedő alelnöki posztjára, akkor még rászorulhat erre a szemétre.

– Legyen hatvan–negyven.

– Legyen.

*

Az Ősmagyar Párt főhadiszállásán sebtében összehívott elnökségi ülést tartottak. A párt adminisztrátor asszonya éppen kezet csókolt az elnöknek.

– Elnök úr! Ön egy hős, egy szent, ön átment, és a Szűzanya magával volt. Köszönjük.

– Jó, jó, Klárika, ne izgassa fel magát, az a baj, hogy ezek a komcsik el fogják bagatellizálni az isteni jelet. Kaptam egy fülest a miniszterelnök irodájától, hogy milliárdokat adnak az Akadémiának, csak találjanak ki valami tudományos magyarázatot. Az Akadémia és a tudomány! Ha hatalomra kerülünk, az első dolgom lesz szétzavarni azt a bolsi bandát.

– Elnök úr! Sajtótájékoztatót kéne délutánra összehívni. Mária országa égi jelet kapott! – szólt egy kopasz, éltesebb úr.

Most megint meséljem el, hogy bementem meg kijöttem szárazon egymás után kétszer? Már a Schirilla is bent volt, erre el se fognak jönni. Valami vaskosabb kéne – szólt az elnök.

– Mi lenne, ha szemtanúkat szólaltatnánk meg, akik látták a Szűzanyát, amint kezét védőn tartja az elnök úr fölé?

– Szemtanú, hogy azután egy hét múlva valamelyik tévének jó pénzért bevallja az egészet? Veszélyes.

– Legyen akkor két ártatlan gyermek.

Klárika felsikoltott: – Nekem van! Mercédesz hétéves, Gertrúd kilenc, tessék megírni a szöveget, úgy betanulják, hogy csoda. Imádják az elnök urat, a múltkor is nekik adtam azt a doboz bonbont, amit a líbiai delegációtól tetszett kapni.

Az elnök elgondolkodott – ezek a líbiaiak teljesen megbízhatatlanok, még meg is mérgezhetik az embert, ha nem elég készséges, de a gyerekek talán jók lesznek.

– Csinálják, de a kész szöveget látni akarom, és be kell hívni vagy húsz osztagost, hogy ha helyzet van, közbeléphessenek.

– Meg lesz elégedve, elnök úr! – válaszolt széles mosollyal a kopasz.

*

Délután öt órakor vagy harminc újságíró és néhány tévéstáb meg is jelent a székházban, ahol kis pódiumot barkácsoltak a kalotaszegi népviseletbe öltöztetett leánykáknak.

– No gyerekek – kezdte a párt szóvivője, bizonyos Mányoki Szőkefalvi Alajos –, meséljétek el az itt összegyűlt néniknek, bácsiknak, hogy mit láttatok, hallottatok, amikor mamátok a Duna hasadékánál várta az elnök urat. Mindent úgy mondjatok el, ahogy történt, pontosan, szépen, sorjában.

A lányok álltak némán és meg se mukkantak, csak bökdösték egymást. Mindenki érdeklődve figyelt. Klárika felpattant az első sorból, odaszaladt a gyerekeihez és halkan a nagyobbik fülébe súgta.

– Mondjad, te idióta, mert kicibálom az összes hajadat.

– Nekem akkor kell beszélnem, ha azt mondja, hogy úgy mondjátok el, ahogy történt, de ő azt is mondta, hogy pontosan, szépen, ami után Mercédesz jön – súgta vissza a leányka.

– Beszélj, te kis hülye, az később következik!

A közönséghez fordult:

– Nagyon meg vannak illetődve szegénykéim, nekem pedig többször elmondták már. Fog ez menni! – A kopasz elnökségi úr villámló tekintetére elhallgatott és vonakodva visszaült a helyére.

Gertrúd nagy lélegzetet vett, és mint egy verset, elkezdte mondani:

– Mi ott álltunk a pesti parton a mamával és vártuk az elnök urat, aki gyalog jött, és feje felett a Szűzanya...

Mercédesz is megszólalt:

– Nem a Szűzanya, hanem a keze.

– Ne zavarj bele. Feje felett a Szűzanya meg a keze, és csak jött. Amikor mindketten a partra értek, az elnök bácsi a tévémikrofonokba beszélt, a Szűzanya pedig hozzánk fordult. – Itt nagyot nyelt. – Azt mondta, hogy égi jelet küldött nekünk, illetve a magyaroknak meg mindenkinek, szóval a Dunába, és nagy veszedelem fenyeget minket, de a mama főnöke majd kivezet minket.

A szóvivő Mercédeszre nézett.

– Pontosan ezt mondta?

– Nem. Mert még azt is mondta, hogy legyünk jók és segítsünk a mamának.

Egy újságíró bekiabált:

– Hogyan nézett ki a Szűzanya?

– Hát olyan volt, mint az óvó néni, és egy karika volt a fején.

Gertrúd megbökte.

– Glória, te hülye.

– Illetve klória – javított Mercédesz.

A szóvivő gyorsan átvette a helyzet irányítását.

– Remélem, komcsik nincsenek a teremben, és ezért mindenki egyetért velem abban, hogy a Szűzanyával való találkozás mélyen megrendítette ezeket a gyermekeket, és mi nem szeretnénk a nagy élmény hatását lerombolni bennük. Ezért kérdéseiket nekem vagy magának az elnök úrnak tegyék fel. Magyar Porond! Tessék.

– Azt szeretném kérdezni, hogy áhítatos átkelése során az elnök úr kapott-e közvetlen sugallatot valamilyen akcióra?

Felállt az elnök.

– A Duna meghasadása Isten üzenete a romlott világnak. Még van időnk, hogy megszerveződjünk. Újabb jelet várok és akkor majd szólítom a nemzetet.

*

Az esti műsorokban ügyes vágásokkal formás kis három perc kerekedett a gyerekek csodálatos látomásáról és az elnök úrra nehezedő hatalmas felelősségről.

A miniszterelnök még a híradó alatt felhívta a hercegprímást és az egyház álláspontja felől érdeklődött. Nagyon nehezen sikerült elérnie, hogy a bíborossal beszélhessen, aki eléggé kimérten biztosította, hogy az egyház sohasem sieti el a csodák értékelését, most sem fogja azt tenni. Persze rendkívüli események még történhetnek, és akkor neki is szólnia kell. Majd jelezte, hogy amúgy is lenne megbeszélnivalója a miniszterelnökkel, mert a pénzügyminisztérium akadékoskodásai miatt több templom felújítása igen lassan halad.

A miniszterelnök mindent megígért.

A harmadik nap

A Központi Fizikai Kutató Intézet előadótermét megtöltötték az intézet munkatársai és a különböző egyéb tudományterületek művelői, akiket az elnök sofőrjének hatékony közreműködésével meghívtak a reggeli rendkívüli interdiszciplináris megbeszélésre.

– Hogy ez a sok bohóc minek ide? – súgta a főtitkár az elnök fülébe és szólásra emelkedett. Röviden összefoglalta a Duna-hasadékkal kapcsolatos eddigi tényeket. Harmincméteres hasadék a vízben, ami belülről teljesen száraz, de filmen vagy digitális rögzítőeszközökön nem hagy nyomot. Éjjel halvány kékes fény észlelhető a száraz rész mindkét oldalán.

– Cserenkov-sugárzás? – kérdezte egy fiatal fizikus hangosan.

A főtitkárt bosszantotta, hogy beszédét megzavarták. – Nem kérem, nem Cserenkov-sugárzás, de elsőre természetesen mindenkinek ez jut az eszébe. – Az elnök is közbeszólt:

– Tegnap a főtitkár úr is valami ilyesfélét említett a miniszterelnök úrnál.

A főtitkár most már kifejezetten dühös volt.

– Kérem, tegnap az tegnap volt, amikor még semmiféle tudományos adattal nem rendelkeztünk, csak laikus leírásokkal. Mára virradóra azonban az Intézet általam vezetett csoportjának munkatársai méréseket végeztek a Duna száraz részén, és semmiféle elemi részecske rendellenes megjelenését nem észleltük, a háttérsugárzás az egész környéken egyenletes, tehát a sugárzó fény aligha lehet Cserenkov-hatás. Örülnék, ha végighallgatnának és ötletcsapongásaiknak csak az ismert tények birtokában engednének majd szabad folyást – tette hozzá malíciózusan.

Ezután digitális projektor képeivel illusztrált kiselőadást tartott az eddig végzett vizsgálatokról. Látni lehetett a Dunát, azaz semmi különöset, mert a Duna teljesen normálisnak nézett ki, de látni lehetett az éjjeli Dunát is, amit egy halványkék, foszforeszkáló vékony csík keresztezett. Ezután táblázatok következtek különböző fizikai mérések adataival. Mérték a Duna-víz jellemzőit, a háttérsugárzást, a jelenség helyén a mágneses térerő pontos térképét, ezen kisebb maximum mutatkozott éppen ott, ahol az éjjeli Dunán a foszforeszkálás jelentkezett. Ezenkívül még számtalan adatot vetített, amikre már nem sokan figyeltek. Összegzésképpen a főtitkár kijelentette, hogy a helyszínen egy kismértékű mágneses anomália észlelhető, ami kijelöli a további mérések irányát, de ezekhez komolyabb műszerek és egyéb felszerelések szükségesek. Csoportjának tagjai már összeállították a szükséges eszközök listáját, és azt el is küldték a Miniszterelnöki Hivatalba, hogy az Akadémia számára biztosított rendkívüli keretből azonnal beszerezzenek mindent.

Erre kisebb botrány tört ki.

A kémikusok a Duna-víz tulajdonságaira voltak kíváncsiak, és nekik is sok új műszerre lett volna szükségük. A pszichológusok a jelenséget figyelő tömegben kívántak kérdőíves vizsgálatot végezni, amihez műszerek ugyan nem voltak szükségesek, de új státusok és néhány tucat segéderő annál inkább. Gyorsan jelentkeztek a biológusok is, hogy elengedhetetlennek látják az adott Duna-szakaszon átjutott halak vizsgálatát, és ehhez egy új Duna-kutató részleg felállítására lesz szükség.

A kialakult hangzavar kissé elcsendesült, amikor az elsőként jelentkező fiatal fizikus, Sarkadi Krisztián feltette a kérdést, hogy vajon milyen időeltérést tapasztaltak a hasadék belsejében és egyáltalán jártak-e benne? A főtitkárt egy pillanatra megzavarta a kérdés. – Nem tudom, hogy a kolléga mire gondol, de bármiféle további méréshez műszereket kell beszerezni. Az efféle anomália életveszélyes is lehet, és természetesen nem küldhetem oda felelőtlenül az embereimet. Először az elővizsgálatokat kell elvégezni. Ehhez nélkülözhetetlen egy helikopter, a különleges mérésekhez megfelelő műszerpark, az adatok elemzéséhez pedig egy nagy teljesítményű komputer. Itt nem szabad kapkodni, mindent végig kell gondolni és megtervezni.

A válaszra a fiatalember felállt és elhagyta a termet. Milyen pimasz ez a Krisztián már megint, mérgelődött magában a főtitkár.

Sarkadi Krisztián zsebre vágott két stopperórát, a kocsijába ült és gyorsan a jelenséghez hajtott. Miután elvitatkozott kicsit a rendre felügyelő rendőrökkel a Duna-parton, elindította mindkét stoppert, az egyiket az egyik rendőr kezébe nyomta, a másikkal besétált a száraz szakaszba. Némi idő elteltével karjával jelt adott, és leállította a stoppert, ugyanezt tette a parton álló rendőr is. Krisztián kiszaladt és hitetlenkedve nézte a két órát. Nem lehetek olyan hülye, hogy öt perccel előbb nyomjam meg a nálam lévőt. Feljegyzéseket készített. A parton, majd a száraz rész közepén is egyszerre indította el és állította meg a két órát, így győződött meg arról, hogy mindkettő azonos módon jár-e. A rendőr segítségével háromszor ismételte meg a kísérletet, és egyértelműen kiderült, hogy a szárazulat belsejében lassabban folyik az idő. Körülbelül ötször lassabban. Egy kinti perc alatt a száraz szakaszban csak 12 másodperc telt el.

Sürgősen elindult vissza az Akadémiára. Útközben mindenféle vad elméletek kavarogtak a fejében. Egy szoliton. Egy idő-állóhullám. A téridő egy lokális szakasza folyamatosan ismétli önmagát. Ablak a múltba. Nagyon izgalmas. Az időkvantumok kölcsönhatása hozza létre a kékes foszforeszkálást is.

Amikor visszaért a nagyelőadóba és elfoglalta helyét, érdekes dolgok zajlottak. A kutatók az előre meghatározott hatvan–negyven százalékos költségarányon egyezkedtek keservesen. Sokan hazarohantak a saját laborjaikba vagy intézetükbe rendelési listákat összeállítani. Hirtelen kivágódott a terem ajtaja, és maga a miniszterelnök jelent meg néhány kísérővel. Néma csönd lett. Az Akadémia elnöke tért magához először. Üdvözölte a miniszterelnököt és felkérte, hogy mint az interdiszciplináris bizottság tagja foglaljon helyet az előadói asztalnál.

– Uraim – válaszolt a miniszterelnök –, nem bizottságosdizni jöttem, hanem eredményekért. A már két napja fennálló különös természeti tüneményt egyesek aljas, piszkos kis politikai céljaikra akarják felhasználni, és nekem meg az országnak arra van szükségünk, hogy a tudomány végre állást foglaljon, magyarázatot adjon a jelenségre. Egyébként ezért tartjuk el önöket, mint ezt már az első tárgyalásunk alkalmával is megjegyeztem.

A főtitkár válaszolt gyorsan:

– Mint tapasztalhatja, miniszterelnök úr, a Tudományos Akadémia legjobb elméi dolgoznak a probléma megoldásán. Egész éjjel kísérleteket végeztünk, és ha megkapjuk a szükséges felszereléseket, rövid időn belül célhoz érünk.

A miniszterelnök sokat tapasztalt ember volt. Fáradtan legyintett:

– Ezek szerint még halvány fogalmuk sincsen, hogy mi a helyzet, miközben már a világsajtót is bejárja a hír, hogy csoda történt Magyarországon. Legalább valami részletet áruljanak el a mérésekről! Este hatkor nemzetközi sajtótájékoztatót tartok a hivatalomban. Valamit, valami tudományosat kell mondanom az embereknek.

A főtitkár tehetetlenül tárta szét a karját.

– Rettenetesen őszinte leszek: még elképzelni sem tudjuk, miről van szó. Minden mérésünk negatív, az ön által is észlelt éjjeli foszforeszkáláson és egy egészen csekély földmágneses anomálián kívül semmiféle rendellenességet nem találtunk.

– Csak éppen egy harmincméteres száraz szakasz van a Dunában, amin a hajók meg a halak vidáman és problémamentesen szökkennek át – nyögött fel a miniszterelnök. – Csakugyan nincs senki ebben a teremben, aki képes volna valami épkézláb kis elméletet, akár csak egy felületes magyarázatot is adni?

– De van – szólt Sarkadi Krisztián. Mindenki felé fordult.

– Ki vele! – örvendezett a miniszterelnök

– Én időkutatással foglalkozom, de csak kezdő kutató vagyok, épp ezért a nagy műszerek és bonyolult berendezések helyett csupán az eszemet meg néhány stopperórát használok. Most érkeztem meg a helyszínről. A száraz hasadék belsejében az idő ötször lassabban múlik, mint kívül. A jelenség valószínűleg egy idő-állóhullám, egy szoliton, ami fennmaradása alatt a téridő egy korábbi szakaszát konzerválja. Egy jóval régebbi időtartamot, amikor valamilyen nagy nyári aszály miatt a Duna teljesen kiszáradt, legalábbis ezen az ágán.

Csend volt. Hosszú csend. A miniszterelnök szólalt meg.

– A főtitkár úrék nem végeztek ilyen jellegű méréseket?

– Nem. És nem hiszem, hogy egy ennyire bonyolult, csodálatos jelenséget két stopperórával kellene vizsgálni, pláne egy egészen kezdő és gyakorlatlan kutatónak.

– Értem. Köszönöm. Folytassák akkor a maguk megbízható méréseit. Maga, fiatalember, jöjjön velem a sajtótájékoztatóra, majd az irodámban keresnek magának valami rendes öltönyt.

Néma csöndben távoztak.

Távozásuk után fülsiketítő hangzavar tört ki. Ki ez a fickó?

– Az én osztályomon dolgozik – válaszolt a főtitkár –, és már nagyon a kirúgás szélén állt, mert képtelen a tudományos munka fegyelmére, képtelen másokkal együttműködni, és szinte lehetetlen eltántorítani a fantazmagóriáitól.

Megtörölte a homlokát.

– Szoliton. Megáll az eszem, és a miniszterelnök meg beveszi. Ottilia! – fordult az Intézet Humánpolitikai Osztályának vezetőjéhez. – Ezt az izgága, érdemtelen embert a holnapi nappal töröljék az Intézet tagjainak sorából, és évekig nem akarok arról hallani, hogy disszertációt vagy effélét nyújt be itt vagy bárhol. Mindennek van határa.

*

A nemzetközi sajtótájékoztató gyors és eredményes volt. Egy megfelelő név: a szoliton és a hozzáfűzött rövid magyarázat megtette a hatását. Mindenki elégedett volt. Különösen, amikor egy, a miniszterelnöknek szóló gyors telefonhívásból kiderült, hogy a rendkívüli jelenség megszűnt, és a Duna újra megszokott természetét mutatja.

*

A Mester és a kisfiú éppen a sajtótájékoztató idején akart újra bemenni a hasadékba, hogy a kisfiú még egyszer megnézegethesse a halakat. A rendőrök nem engedték be őket. Nagyon határozottak voltak.

– Miniszterelnöki utasításunk van, hogy itt csak valami fizikus, egy bizonyos Sarkadi Krisztián úr engedélyével szabad kutatni. Maga, uram – nézett a rendőr a Mesterre –, nem is látszik kutatófélének.

A kisfiú is a Mesterre nézett:

– Azért disznóság, hogy elfoglalják az én csodámat, nem?

– Tudod, egy csoda sokféle dologra jó. Hallottad az Atyától, nem?

– Akkor azt kérem tőled, hogy szüntesd meg, mert nem szeretném, ha mások is használnák.

– Kérlek, ahogy kívánod.

– A Mester felemelte jobb kezét és három ujjával csettintett. A hasadék eltűnt.

– Na gyere, ballagjunk tovább, mesélek neked valami érdekeset.

– Jó. Légy szíves, mesélj a zöld disznóról.

*

Az Akadémia főtitkára napokig próbálta felhívni a miniszterelnököt, sikertelenül. Végül, úgy öt nap elteltével kapcsolták...

– Miniszterelnök úr, a Pénzügyminisztérium leállította a rendeléseinket, noha a vizsgálatok valójában meg sem kezdődtek.

– Kedves főtitkár úr, maguk három napig, amíg tartott a csoda, nem csináltak semmit, csak azt tervezték, hogyan költik el azt a sok pénzt. Minek nézik maguk az államot, fejőstehénnek?

– És mi van, ha a jelenség megismétlődik?

– Ki tudja, mikor, ki tudja, hol. Krisztián azt állítja, hogy az újbóli megjelenés valószínűsége hihetetlenül alacsony. Sajnos nem áll módomban tovább foglalkozni ezzel az üggyel.

És letette a kagylót.

A főtitkár megesküdött magában, hogy ez a Krisztián Európában biztosan nem lesz tudós, de máshol is nagyon alacsony valószínűséggel.

*

A Mester és a kisfiú csak a negyedik napon találkoztak össze újra a többiekkel a Keletinél, ahol éppen levesosztás ideje volt. A csapat tagjai már a tányérjaikat törölgették az utolsó, falásnyi kenyérdarabokkal, de figyelmesen hallgatták az Atya és az ateista vitáját.

– Hát láthatja, ez a csoda is mennyit ért. Körülbelül egy órája jártam ott, óriási csődület, csoda meg sehol. Folyt a Duna, mint rendesen. Megint csak szédítették a népet – mondta az ateista.

– Én akkor voltam ott, amikor még nem írtak róla az újságok, és nem tudósított a televízió. Én láttam a nagy száraz rést a Dunában, és láttam a mi pártunk elnökét száraz lábbal átkelni a pesti partról a Margitszigetre. Csoda volt. A Boldogságos Szűzanya különleges csodája. Az Ősmagyar Pártért, miértünk tette – válaszolt az Atya.

A Mester és a kisfiú csendesen álltak a vitatkozókat körülvevő kör szélén. A Mester a kisfiúra pillantott. Az felnézett rá, bólintott és megszorította a Mester kezét. Azután ők is odajárultak a kondérhoz. Még jutott nekik leves meg kenyér is. A kisfiú a sarkát kapta.