A költészet Kaliforniája

Természeti kincsekre rendszerint véletlenül bukkanunk, egy kutya orrát bemaszatolja a szétzúzott bíbortetű, és felfedezzük a valódi bíborszínt; Amerika aranyban gazdag talaját vadbivalyok döfködik, szarvukkal fölszántják a zöld gyepet, ami a gazdag aranypatakot fedi.

„Igen – mondja a tömeg –, annak idején minden másképpen volt! Korunkban nem találkozni ilyen kinyilatkoztatással, az embernek keményen kell dolgoznia, ha vinni akarja valamire az életben, mély aknákat kell ásnia az érc után, mely egyre apad” – és akkor a föld váratlanul felemeli aranyujját a Kaliforniai-félszigetről, és megelevenedik Monte Christo balgán költött gazdagsága, Aladdin kincsekkel megrakott barlangja. Mérhetetlenül gazdag a világ kincsestára; s mi – ne kerteljünk – birtokában vagyunk a legfőbb mércének, de a véka még tele van, a tulajdonképpeni cél bevégezetlen. Ahogy a tudományban is nyitva áll a világ az emberi szellem felfedezései előtt!

„Ám a költészetben már ráakadtak a legmagasztosabb és legszentebb dolgokra – harsogja a költő. – Boldogok, akik korábban születtek, akkor még egy egész ország fölfedezésre várt, a költészet dús aranya borsószemként csillant elő a földből.”

Ne mondj ilyet! – boldog vagy Te, költő, korunk szülötte. Az elődök pompás kincseinek az örököseként megtanulod, hogy csak az igaz örök, az igaz a természetben és az emberben.

Korunk a felfedezések kora – a költészetnek is megvan a maga Kaliforniája.

Hol találni? – kérded.

„A part olyan közel van, nem is gondolnád, hogy ott az új világ. Mint a bátor Leandrosz, kelj át velem a habokon, fenntartanak a fehér papíron álló fekete szavak, minden pont egy hullámverés.”

A könyvtárteremben szorgos emberek másoltak az apró asztaloknál – ott volt Péter és Pál, köröttük régi és új könyvek a polcokon; kéziratkötegek, térképek és földgömbök –, munkájuk nem volt könnyű, de hirtelen egy elképesztő átváltozás tanúi lettek, a polcok teraszokká alakultak, melyeken pompás fák virágoztak és érlelték gyümölcseiket; súlyos fürtök lógtak a dús indákon, minden élt és mozgott. A virágba borult ókori sírokból föltámadtak a fóliánsok és poros kéziratok, melyekből páncélos lovagok és aranykoronás királyok pattantak elő. Megszólaltak a hárfák, megcsörrentek a pajzsok, s a történelmet átitatta élettel a költészet, amint felbukkant a költő; szemügyre vette az életre kelt káprázatot, beszívta a virágok illatát, kisajtolta a fürtöket, és ivott a szent nedűből; de fogalma sem volt arról, hogy ő a költő, a fény hordozója idők és nemzedékek számára.

A zsenge, illatos erdőben történt, az elválás utolsó órájában; a szerelmes búcsúcsók a majdani költők számára beavatás; az erdő friss illata telítődött, a madárcsicsergés dallammá formálódott, felragyogott a nap, és hűs szellő lengedezett. A természet kétszeresen kivirul a költő nyomában.

Herkulesként állt a válaszúton; két szolgálatkész alak toppant elé: egy öreganyó és egy angyali szépségű ifjú, olyan szép, mint amelyik a fiatal Tóbiást vezérelte a Bibliában. Az anyóka köpenyén virágok, állatok és emberek gabalyodtak egymásba arabeszkszerűen, jókora okulárét viselt, egy lámpás volt nála meg egy szütyő, amit degeszre tömött aranyszínű kártyáival, boszorkánykellékkel és mindenféle babonás amulettel; ráncosan és reszketve támaszkodott a mankójára, mégis olyan légies volt, mint a köd a mező fölött:

„Gyere velem, úgy látod majd a világot, hogy költőként javadra válik – szólította meg. – Meggyújtom a lámpásom, amely felülmúlja Diogenészét, azzal világítok neked!” És kigyúlt a fény; az öreganyó – fejét felemelve – ereje teljében magasodott elé; a tévhit állt előtte hatalmas nőalakként. „Én vagyok a legerősebb a romantika birodalmában” – mondta, és maga is hitte, amit mond. A lámpás fénye a telehold világosságával fonta körbe a földgolyót, igen, a föld olyan áttetsző lett, mint a tengermély csendes vize, vagy mint a mesebeli üveghegy. „Birodalmam a tiéd! Énekeld meg a látottakat, úgy énekelj, ahogy egyetlen költő sem énekelt előtted!”

S mintha szakadatlan változtak volna a színek; a pompás, festett ablakú gótikus templomok tovatűntek, és éjfélt ütött az óra, a holtak feltámadtak sírjaikból, a halott édesanya a lehajló bodzafa árnyékában bepólyázta meg sem született gyermekét; hajdanvolt, elsüllyedt lovagvárak emelkedtek ki a mocsárból, leeresztették a felvonóhidat, és látni lehetett a képekkel díszített, üres termeket, ahová kulcscsomóját csörgetve igyekezett a halál hírnöke, a fehér asszony, a vészjósló lépcsőkön át. A pincék mélyén kotlott a sárkánygyík, a szörny, mely egy kakas tojásából kelt életre, fegyverek nem ejthetnek rajta sebet, csak saját rettentő látványa; mikor megpillantja tükörképét, széthasad, akár a törékeny gyík az ütések alatt. S a feltáruló látvány közben, mely az Úr asztalának aranyserlegétől az óriások ivókelyhén át a vesztőhelyen biccentő fejig mindent felfedett, az anyóka egyre kántált, s dalába belevegyült a tücsök ciripelése és a szemközti ház tetején károgó varjú hangja, és a fény úgy összebodorodott, mint a faforgács. „Halál! Halál!” – visszhangozta ez az egész kísértetvilág.

„Kövess engem, az élet vár rád és az Igazság! – kiáltotta a másik, az angyali szépségű ifjú; fény áradt szét homlokából, kezében kard csillogott. – Én vagyok a tudomány – mutatkozott be –, az én világom nagyobb, és az Igazságra tör!”

És lőn világosság mindenütt. A kísértetvilág képei megkoptak; nem a világon kívüli dolgok voltak láthatók, a tévhit lámpása pusztán kivetítette az ősi romok felnagyított, áttetsző képeit, a szél pedig magával sodorta a testet öltött nedves párát.

„Busásan kárpótollak! Igazság a teremtettben, igazság Istenben!”

És a tó csendes vizén át, ahonnét a ködkísértetek kiemelkedtek, miközben zúgtak az elsüllyedt várak harangjai, fény ragyogta be az imbolygó növényvilágot; a fényben megfürösztve a mocsár egyetlen vízcseppje ezerféle állat lüktető, harcoló és táplálkozó világává lett; egy világgá a vízcseppben. A tudomány éles kardja széthasította az öblös boltozatot, és bevilágította a teret, ahol kimúlt a sárkánygyík. Az oszló tetem szaga a halált hirdette, karma nekifeszült a hordónak, melyben bor forrt, szemgödre lángolni kezdett, amint megérintette az élénk szél. A kardban olyan erő lakozott, hogy az aranyszemcsék összeolvadtak egyetlen felületté, olyan vékonnyá, mint a pára, amit rálehelünk az ablaküvegre, és a kard hegyén ragyogott; úgy tűnt, hogy a vékony pókhálófonat kötéllé vastagszik, amint feltárultak a megszámlálhatatlan apró háló erős összefonódásai. És a föld fölött szárnyalt a tudomány hangja, mintha visszatért volna a csodák ideje; lefektették a vékony vasúti síneket, melyeken súlyosan megrakott kocsik szálltak a gőz fecskeszárnyain, a kor éleslátása előtt feltárultak a hegyek, életre kelt a pusztaság. A vékony fémdrótokon villámgyorsan repült távoli városokba a szavakat öltött gondolat. „Élet! Élet! – visszhangozta a természet. – Ez a mi időnk! Költő, mindez a tiéd, énekeld meg valódi szellemét!”

A tudomány géniusza fölemelte fénylő kardját, és akkor – micsoda látvány! Mint mikor a falon lévő résen át beszüremlik a napfény a sötét szobába, és milliárdnyi porszem tekergő oszlopaként mutatkozik; de itt minden porszem egy külön világ volt, s a költő előtt feltárult a csillagos égbolt.

„Egyetlen pont csupán, ez a porszem a te világod, elámulsz a csodái láttán! – csak egy porszem, mégis csillag a csillagok között. Mint az a milliárdnyi porszem, ami a napsugár tekergő oszlopaként szemmel láthatóan beszüremlik a falrésen át a sötét szobába, s forognak a hosszú oszlop-világok, csillagos égboltodnak nevezed őket, de még távolabb ott fehérlik a Tejút ködje, egy új csillagbolt, egy másik oszlop, mindkettő csupán a kerék egy-egy, ám hatalmas sugara, s vajon hány sugár ágazik szét a középpontból, Istentől?

Korod látóhatára olyan tág, ameddig ellátsz! Kor gyermeke, válassz vezetőt! Itt az új pályád! Kortársaid legnagyobbjaival, nemzedéked előtt repülsz, fényes Hajnalcsillagként ragyogsz a kor hajnalán.

Igen, a tudományban rejlik a költészet Kaliforniája! Mindenki, aki csak hátrafelé tekint és nem tisztán előre, aki magasan áll és megbecsülésnek örvend, azt állítja, hogy az örök életű költőóriások, akiknek jó szeme volt a művészethez, rég kiaknázták a tudomány gazdagságát; de jusson eszünkbe, hogy amikor Theszpiosz szónokolt kétkerekű kocsiján, a világ is bölcs volt; amikor Homérosz megénekelte halhatatlan dalait, Szophoklésznek és Arisztophanésznek köszönhetően mégis szárba szökött valami új; s az északi dalok és mitológia ismeretlen kincsként mutatkoztak meg, amikor Oehlenschläger szemléltette, milyen hatalmas alakokat vonultatnak föl.

Ne gondoljuk, hogy a költő feladata a tudományos fölfedezések dalba öntése, a tanköltemény legjobb formájában is csak lélektelen báb marad, nem sajátja az eleven élet. A tudomány napsugarának át kell járnia a költőt, aki tiszta szemmel felfedezi az igazságot és harmóniát a legkisebb és a végtelenül nagy dolgokban, átszűri az értelmet és a képzelőerőt; a tudomány új formákat mutat a költőnek, amik sokkalta elevenebbé teszik a szavakat. Az egyes felfedezések új kiutat kínálnak. Micsoda mesés világ tárul elénk a mikroszkóp alatt, amikor alá helyezzük az emberi világot; az elektromágnesesség az újabb keletű vígjátékok és regények egységes életelvévé válhat, és micsoda humoros költészet fakadhat abból, ahogy a porszemnyi Föld pöttöm, önelégült lakosai kitekintenek a végtelen világmindenségbe, tejútrendszertől tejútrendszerig. Példázatul álljanak itt az idős nemesasszony szavai: „Minden csillagon és planétán, ahogy a Földön, létezhetnek királyságok és udvarok – mily temérdek udvar! Az ember beleszédül!”

Mi nem osztjuk a francia írónő véleményét, aki kijelentette: „hagyjatok meghalni, nincs több felfedeznivaló a világban!” Semmiképpen sem, annyi csoda vár még a tudományra a tengerben, a levegőben és a földben, csodák, melyeknél hatalmasabbat a költő képzelőereje sem teremthet.

Jön majd egy költő, gyermeki lélek, aki Aladdinként belép a tudomány barlangjába, gyermeki lélek, mivel máskülönben a természeti erők hatalmas szellemei megragadnák és szolgájukká tennék, s a költészet lámpásával, mely az emberi szív, mindig az is marad, uralkodóként magasodik előttünk, és a homályos folyosókon káprázatos gyümölcsökre lel. Képes rá, hogy a hasznos szellemek segítségével egyetlen éjszaka alatt fölépítse a költészet új palotáját.

A világ ismétli önmagát, az emberi jellemek évezredeken át változatlanok maradtak, s ami mozgásba lendült a régi írásokban, az újakban is mozogni kényszerül, egyedül a tudomány tár fel folyton valami újat! Fény és igazság mindenben, a teremtett állandó isteni tisztasággal árad a tudományból.

Isten nagyszerű tükörképe, ragyogd be az emberiséget! S ha lelki szemünk hozzászokott a fényhez, eljön az új Aladdin, és neked követned kell őt, aki tömören, világosan és élénken megénekli az igazban rejlő szépséget, bejárja a költészet Kaliforniáját.

Svédország, 1851