Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. május–június / ANDERSEN / Át a tengeren

Át a tengeren

A Vadhattyúk című mesére

   

Azt az országot talán Helvolandnak hívták, vagy Helviolandnak, esetleg Hervolandnak. A királylány nem is tudta az igazi nevét, és ha lapozgatott a fél országot érő képeskönyvében – amelynek minden lapjáért egy határfolyót vagy erdősávot adott régen a nagyapja –, tudta, a nevek csak varázslásra valók. De milyen varázslásra, töprengett a királylány, akinek a képeskönyvén és saját magán kívül semmi elvarázsolnivalója nem volt. Hiszen a királylány (ahogy a királylányok) boldogan élt atyja birodalmában, és boldogan éltek testvérei is, a tizenegy daliás, sudár királyfi. És mit ettek a Helviolandnak nevezett királyságban a királyi gyermekek? Vadmézet és kerti mézet, amit sárga egyenruhás, vad- és kerti méhek termeltek a királyi család gyermekeinek.

Ám nem élt boldogan a birodalom népe, a szakács, a kukta, a kancellár, a főkancellár, a kertész, a főkertész, a méhész, a főméhész és az ő közeli-távoli hozzátartozóik. Sokszor ment le úgy a nap a csodálatos országban – nevezzük mégis Helviolandnak –, hogy csak egy kis keserű pocok- és ürömpörkölt került az alattvalók fazekába. A kis királylány viszont nem búsult, esténként egymaga üldögélt az üvegzsámolyán, és egymaga lapozgatott a fél országot érő képeskönyvben, ahol a képek, a színes emberalakok, az aranyló paloták, a virágokká vált emlékképek maguk mesélték el történeteiket. Ha a tengerről támadó szél vagy a királylány keze túl gyorsan lapozott, akkor a hősök és a történetek összekeveredtek. Boldog vagy, ugye, kérdezte a bíbor kabátos agg király, és megsimogatta lánya fürtjeit – a fürtöket, amiket a szél kuszált össze, vagy egy barátságos sárkányfi, vagy egy ezüstruhás dzsinn, aki olvasás közben kiszökött a lapok közül, és a királylány válla mögé telepedett.

A mesés álomképek, az ezüstruhás dzsinnek, a kék színű szelek, az aranyruhás méhek között az agg király sem volt boldog. Egy királyné kellene, gondolta, egy igazi királyné, aki vigyáz a királylányra, vigyáz a szellemekre, vigyáz a királyfiakra, és megmondja, mi történjék a birodalomban. Vajon volt-e valaha felesége a királynak, volt-e valaha királynéja a távoli Helviolandnak, vagy a tizenkét gyermek (a kis királylány és a tizenegy királyfi) ősidők óta anya nélkül nevelkedett? A királylány nem tudta, őt csak a fél országot érő meséskönyv és a sorok közül előbújó mesehősök tanították emlékezni. És nemcsak emlékezni, hanem gondolkodni is. A könyv lapjai közt a szél varázsszavakat mormolt, a királyok szavára várkastélyok épültek a semmiből, a hercegnők mogyoróbokrokká változtak, ha ellenségeik elől kellett elrejtőzniük. Helvioland (nevezzük így) icinyke-picinyke birodalom volt, sokkal kisebb a mesék országainál is, de a mesék vagy a birodalom érdeke hatalmában tartotta a bíbor kabátos agg királyt is. Egy picinyke országhoz is dukál egy mostoha, gondolta a király, és egy fekete ruhás, szeleknek parancsoló, szigorú hercegnőt választott feleségül.

A királyi lakodalom napján a trónteremben díszőrséget álltak az egyenruhás vad- és kerti méhek, miközben a királylány szomorúan, egymaga lapozgatott a fél országot érő meséskönyvben, a mostohája pedig az örökös ürömpörköltevésben kifáradt országlakosokat vidította fel terveivel. Csak a rend segít rajtunk, magyarázta a mostoha a trónteremben, miként a szeleket, úgy a stílusokat és a mondatokat is igyekszem majd megzabolázni. A bíbor kabátos agg király egyre csak bólogatott. A királyné, a gonosz mostoha a közboldogságot szem előtt tartva eldöntötte, hogy a hét különböző napjain milyen stílus javallatos az országlakóknak. Volt démonokat elűző stílus, volt szürkület és bánat stílusa, meghatároztatott a meg nem született babák stílusa, aztán a hajnalban útra kelő magányos hajóhad stílusa – a nép már nem lázongott az örökös ürömpörkölt miatt, hanem egész nap találgatta, mit akar a királyné a palotában.

Csak a királyi gyermekekkel nem bírt ez a gonosz mostoha, akinek a foga fehérjét bizony a fekete ruha sem takarhatta. Nagyon haragudott a kis királylányra, hiszen neki elég volt kinyitnia a fél országot érő mesekönyvet, és a stílusok, hősök, szavak, a szolgák és királyok, dzsinnek és szelek máris összekeveredtek. A tizenegy királyfi, a tizenegy dalia sem engedelmeskedett: ők bejelentették Helvioland italméréseiben, hogy a zsarnokság ellen lázadást terveznek. A bíbor kabátos agg király, akinek a hír a fülébe jutott, egyre csak mentegette őket. Helvioland olyan pici, olyan zsúfolt ország, magyarázta a királynőnek, hogy ha valaki megmozdul, a lázadás határán találja magát.

Ám a mostoha nem hallgatott rá. Varázsigéket mormolt, és egyik este mérges, fokhagymaszagú leheletével ráfújt a tizenegy fiúra. A fiúk a palota díszes üvegtermében vadhattyúkká változtak, és hercegi méltóságukat feledve kétségbeesetten keringtek a bíbor kabátos király és a királylány feje fölött. Pedig mennyire szeretlek titeket, sóhajtotta a királylány, akinek eddig ez soha nem jutott az eszébe. A királylány végignézett saját termetén, és csak most vette észre, hogy egészen felcseperedett, nagylány lett, olyan nagylány, akit Helvioland költői virágzónak mondanak a verseikben. Ám mielőtt a mostoha lehelete és átkai őt is elérték volna, felkapta a fél országot érő meséskönyvet, kirohant a trónteremből, és dajkája vállára borult, hogy tanácsot kérjen. Ám a jó dadus csak motyogott valamit, hiszen nem volt még ideje a tróntermi viszonyok közt tájékozódni. Mit tegyek, mit tegyek, zokogta a vállán a virágzó királylány – s aztán felcsípve szoknyája alját, választ sem várva kirohant a palotából.

A nap, ez a hűséges, távoli és rezzenéstelen lovag, az égbolt széléről figyelte a királylányt, aki virágzó önmagát belevetette a palotát övező erdőbe. A tavasz, amely a meséskönyv egyetlen szavából valósággá lett, taszított rajta egyet, amikor végigszaladt az ösvényen. Az erdei úton vidáman bólogattak a somok, az áfonyák, a vadalmák; s a királylány, megfeledkezve az üvegfalú trónteremről, vígan ugrándozva a fákat kérdezgette, nem látták-e testvéreit. A fél országot érő meséskönyv hősei tegnap még szolgálatkészen felelgettek a királylánynak, ám a gyertyánok csak gyertyánul ingatták a fejüket.

Szomorú este volt. Megtelt az erdő idegen zajokkal, a fák, a bokrok saját életükről meséltek a királylánynak, de nem embernyelven, hanem idegen szavakkal. A cserjék mögött villogó, ideges szemű vadak várakoztak, a királylány még soha nem találkozott velük, eddig csak a nevüket ismerte a mesekönyvből. A messzeségből farkasordítást hallott, ennek a dallama egy kicsit emlékeztette az udvari örökös stílusminiszterre. Mit tesznek ilyenkor a mesékben a királylányok, kérdezte magától, és eszébe jutott, hogy a mohos sziklán álomra hajtják a fejüket. Ő is így tett.

És mintha a napok ezután az álmok fogságában maradtak volna mindörökre. A vízmosás mögött mészégetőkkel találkozott, aztán áfonyaszedő vénasszonyokkal, stílusművészetben jártas öreg boszorkákkal, akik elbeszélgettek a „hajnali félelem stílusáról”, s megmutatták a tenger felé vivő utat. De a királylány még nem indult a tengerhez, hanem visszatért a mészégetőkhöz, hogy a testvéreiről kifaggassa őket. Nem láttátok a tizenegy vadhattyút, a tizenegy bátyámat, kérdezte tőlük, s a tűz mellé telepedve elfogadott egy tányér ürömpörköltet. Ezt az ételt a nép könnyéből, az ürömből főzik, magyarázták a mészégetők, akik mind szervezett munkások voltak, csak a királylány sohasem hallott még szervezett mészégetőkről. De nem szomorodott el, megvigasztalta az alkony színpompája és a mészégetők simogatása, akik sok szerencsét kívántak vándorlásához.

Teltek-múltak a napok, s egyszer csak elfogyott az erdő, és a tengerpart úgy terült el a lábai előtt, mint valami nyughatatlan tükör. Mint hófehér betűk, tajték ékesítette, a messze távolban felhők koronázták a vizeket. A királylány elfeledkezett a mostoháról, elfeledkezett a bíbor ruhás agg királyról, elfeledkezett a mészégetőkről. Bárki lehetnék, bárki – akár a Nap unokahúga is, gondolta boldogan. Sima, fehér köveket keresett a parton, s úgy tartotta a tenyerében őket, mint új nevének töredékeit. Az ábrándozásnak estére mégis vége szakadt, szomjúság, követelő éhség fogta el, s vágyakozva gondolt az otthoni vad- és kerti mézre vagy akár a mészégetők pörköltjére.

Északnyugat felől hirtelen vihar kerekedett, és a királylány most csak azért imádkozott, hogy olyan ösvényt találjon, amely visszaviszi az emberekhez. De az ösvények eltűntek vagy összezárultak, mintha a tengerpart mögött valaki összecsapta volna a fél országot érő mesekönyvet. A sötétség körbefogta a parton, a szél egyre erősebb lett, s a királylány úgy belemerült a rettegésbe, hogy észre sem vette, most már surrogó, hófehér szárnyak veszik körül. Testvéreim, drága testvéreim, kiáltotta a királylány, mikor megérezte homlokán a legfiatalabb bátyja csókjait. A förgeteg volt-e, avagy a félelem vagy bátyjai szárnya, ami egy hangás beugróhoz taszigálta a királylányt – ki tudhatná? A vihar végigcsapott hosszú szárnyaival a parton, de a királylány ruhája száraz maradt, és most már boldogan simulhatott bátyjaihoz.

A testvérek, mihelyt szárnyukkal-csőrükkel-tollukkal végigsimogatták a királylányt, elmesélték, hogy napok óta csak kicsiny húgukat keresik a parton. Dúlt-fúlt a szél, csapkodott a tenger, ám a királylány már nem érezte a vihar erejét. Bátyjai sok kedveskedésétől melege támadt, leeresztette a haját, kikapcsolta a ruháját, és boldogan bebújt a hattyúszárnyak közé. A hattyak hálásak és vadak voltak, és elmagyarázták kicsiny húguknak, hogy az átok alól csak húguk hő szeretete változtathatja őket királyfiakká, csak a hő szeretet teszi őket képessé, hogy visszatérjenek Helvioland fővárosába, s legyőzzék gonosz mostohájukat.

De addig még sokat kell szálldosnunk-vándorolnunk, mondta a hatty’, a legkisebb fiútestvér, aki szárnyaival most is féltőn átkarolta a királylányt. Mivel a szíved tiszta, nincs mitől félnünk, mondták az idősebb királyfiak, de addig még sok országot kell bejárnunk, sok próbát kell kiállnunk, míg visszatérhetünk a minket megillető királyságba. Húguk fogadkozott, hogy mindenhova követi őket, hogy mindenhova elkíséri őket, hogy minden megpróbáltatásra kész, és csak reggel jutott eszébe, hogy mostohája elfelejtette őt megátkozni hattyúruhával, hattyúszárnyakkal és hattyúszívvel.

Ám a reggel tiszta fényben tündökölt, mintha a parti kövek is felüdültek volna a hattyúvá vált királyfiak csókjaitól. A királylány óvatosan körülnézett a hattyúágyon, és látta már, hogy bátyjai a parton hálót csomóznak csőrükkel, hogy tengeri füvekből font ágyon repítsék a víz fölé húgukat. Milyen jók vagytok hozzám, testvéreim, sóhajtozott a királylány, s maga is segített hálót fonni a hattyúknak. Sietnünk kell, magyarázták a testvérei, ha néhány napig még itt veszteglünk, megtalál minket a mostoha parti őrsége.

A háló időben elkészült – s hősnőnkre elmondhatatlan, szerelmes hónapok vártak! A királylány röpdösött hattyú-testvéreivel az északi szigetek fölött, megcsodálhatta a levegőből a Szél Palotáját, a Nap Aranytrónusát, amit a földi halandók életükben csak egyszer láthatnak. Egy októberi délután, mikor a szelek felkorbácsolta vízben a halak is félősen reszketnek, Észak Királynőjénél jártak vendégségben, aki egy láthatatlan rózsát tűzött a királylány keblére. A patyolattiszta, szigorú hölgy fagyosan bólintott, a királylány nem ért rá sokat beszélgetni; megfordította hintóját, sietésre nógatta a habok fölött rúgkapáló lovait, hogy másnap a Földközi-tenger kertjeihez érjen.

És a királyi gyermekek nemcsak az Ég palotáiban vendégeskedtek. A hattyúk olykor éles vijjogással leereszkedtek egy-egy földi királyságba is. Hófehér szárnyaik megbabonázták az ellenséget, rikoltásaik csatákat döntöttek el, s a bátor hattyúfiak a földön elűzött uralkodókat iktattak vissza jogos örökségükbe. A királylány, mint díszvendég, ilyenkor selyemágyakon aludt a palotákban, s ilyen éjszakákon csak magányosan álmodozhatott testvéreiről. Ám már nehezen szokott vissza a többnapos, unalmas lakomákhoz, az udvari mesemondók történeteihez, melyekben mindig egy stílusminiszter szabta meg a jelzőket. Mert olyan az életem, gondolta a királylány, mintha a fél országot érő meséskönyv összes meséje egyszerre elevenedett volna meg. De ezt nem merte hangosan kimondani, mert félt, hogy megsérti a tróntermek mélyén unatkozó királynőket. De akármerre járt, érdeklődött, mások (a mesemondók, a királynők, a stílusminiszterek) mit tartanak a hattyúfiak visszaváltoztatásának legbiztosabb módszerének.

Merthogy én a hattyakat, a testvéreimet jobb szeretem, mint az e világi kényelmet, magyarázta egy idősebb, bíbor kabátos királynak, aki üvegterme mélyén a repülés közben átélt kalandokról faggatta hősnőnket. Esznek-e ürömpörköltet Észak Királynőjének alattvalói, kérdezősködött a kíváncsi király, ám a királylány nem tudott mit felelni, ő már réges-rég elfeledkezett a szervezett mészégetőkről, a hűs levelű gyertyánokról, akik a parkban kóborlókat kísérik le a tengerpartra. Nincs időm emlékezni, mentegetőzött a királylány, és elmesélte a jóságos királynak, hogy Észak Királynője szerint csak a csalánból font öltözet válthatja meg az átok alól testvéreit. Ám talán nem is volt szükség csodára, csalánruhára, varázsszavakból kotyvasztott méregerős itókára. Örömmel látta, hogy bátyjai karjáról lassan e nélkül is lekopnak a tollak, a száműzött hercegek nem hattyúfiak többé, hanem derék államférfiak, akik a bíbor kabátos agg király országában biztosítják a nyugalmat.

Hát nem lélekmadarak, nem hősök akartatok lenni, kérdezte a királylány a testvéreit, mikor egy reggel meglátta, hogy a királyi palota hirdetőtábláján a Stílusminisztérium a „hajnalban útra kelő magányos hajóhad” stílusát ajánlja az országlakóknak. A magányos hajóhad stílusa réges-régi emlékeket ébresztett a királylányban. Mintha hazaértünk volna, mintha otthon lennénk, gondolta zavartan, és az ürömpörköltre gondolt, a drága dadusra, a tróntermi viszonyokra, a gyertyánokra, a gyertyánságra, a jó apukára, vagyis a bíbor kabátos agg királyra, s eszébe jutott, vajon hol lehet most a fekete ruhás gonosz mostoha.

Mi történt a királynéval, kérdezgette bátyjait, akiknek egy tollpihe nem sok, annyi sem maradt a karjukon. Hol lenne a királyné, kérdeztek vissza a királyfiak, akik jól tudták, immár négyszázegy fekete színárnyalatot betiltott az udvar, hogy béke legyen végre a sokat szenvedett Helviolandban. A mostoha börtönben ül, ahogy dukál, mondogatták, ám az államügyek annyira lefoglalták őket, hogy nem maradt idejük hosszabb magyarázatra. Érdemrendeket hordtak a mellükön, és vasárnaponként a szomszédos országok hercegnőinek udvaroltak. Micsoda fattyak vagytok, sikoltozott a királylány, s most eszébe jutott a tenger, a tajték, a kavicsok a tenyerében, amik olyannak tűntek egykor, mint nevének kezdőbetűi. Drága testvéreim, titeket az átok alól az én hő szívemnek kell megváltani, nem az erőviszonyoknak, nem a tróntermi intrikáknak, zokogta, mert még jól emlékezett a mesék önfeláldozó királylányaira.

A réges-régi hattyúfiak már nem hallgattak többé a királylányra. Ingerülten ráncolták a homlokukat, s atyjuk hálószobájából előcipelték a helviolandi Nagy Enciklopédiát (minden kötet címlapján megkötözött madarak), és elmagyarázták húguknak: a hattyúk nem röpködnek, lomha testük amúgy is alkalmatlan arra, hogy a tenger fölött virágzó királylányokat cipeljenek. Elégedjenek meg azzal a hattyúk, hogy hazánkban megtűrjük őket, mondta a fiúk közül a legidősebb. A királylány hitetlenkedett, ám Helvioland tudományos testülete időt szakított arra, hogy kijelentse: egyetlen igazság van: a Föld alma alakú, s a hattyúk nem repülnek. Ilyen nézetek csak a gonosz mostoha idejében terjedhettek, tették hozzá – ám hol is van a gonosz mostoha? Talán nem is létezett, talán száműzetését tölti egy ürgelyukban, találgatták a bölcsek Helviolandban.

A kis királylány szomorkodott, zúgolódott, kesergett, de háboroghatnékja sem tartott sokkal tovább, mint a gonosz mostoha országlása. Már hetek óta émelygett, s a mindentudó dadus a fülébe súgta, hogy egy kis hatty’ fészkelődik a hercegnő méhében. Ha már felcsináltattad magad, mondták a bátyjai, jobb, ha hallgatsz, jobb, ha szerényen meghúzódsz a palotában, és figyeled, ahogy leghőbb alattvalóid, a sárga egyenruhás méhek szorgosan nyüzsögnek körülötted. Ha kicsit szigorúan is bánnak veled, akkor is tudnod kell, ők csak a te derék, hő és szigorú testőreid.

Mit tehet egy lány ilyenkor – még ha ez a lány bátor szívű, tengerek felett való repdesésre vágyó királylány is. Hasára szorította a kezét, letörölte keserű könnyeit, engedelmesen bólintott, és megadóan a fél országot érő meséskönyv keresésére indult. Ám ez a könyv csak unaloműzésre szolgált. A királylány jól tudta, hogy akárhogy is forgatja a szél vagy az ujjai a lapokat, a hősök, a képek, a mondatok most már mindig a helyükön maradnak.