Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. május–június / ANDERSEN / Az ismeretlen Andersen

Az ismeretlen Andersen

   

Talán nincs is a világnak olyan zuga, ahol ne ismernék Hans Christian Andersen nevét. Meséin generációk sora nőtt fel, népszerűsége csaknem két évszázad múltán is egyre növekszik. Műveit több mint száz nyelvre lefordították, és ihletésére nap mint nap születnek újabb regények, drámák, operák, filmek és képregények.

Hallatlan népszerűségét azonban mindössze néhány közismert mesével érte el, mint például A kis hableány, A rendíthetetlen ólomkatona vagy A császár új ruhája. Munkásságának, mely verseket, regényeket, drámákat és útirajzokat tartalmaz, legnagyobb része homályban maradt. Eredetileg 156, mára már – a többi művéből átemelt történetekkel együtt – 220-ra szaporodott meséje közül is általában ugyanazokat adják ki újra és újra, azokat is „gyermekek számára átdolgozva”. Az ismertetések ugyanazt a közhelyes, biedermeier képet őrzik alakjáról, „a valahai szegény fiúcskáról”, aki magasra jutott, és akinek azután már egyetlen diadalmenet volt az élete. Némileg megszépített önéletrajzával e kép kialakulásában maga Andersen is részt vett, de naplói és az időközben megjelent tanulmánykötetek ismeretében ma már tudjuk, hogy a legsötétebb nyomorban töltött gyermekkora valójában egész életét és munkásságát is meghatározta. Az odensei utca porából és nyomorából királyok, hercegek udvarába eljutva életének alakulását egyre idealizáltabb változatokban írta meg, ám igazi életrajza meséiből bontakozik ki. Hangja tele van szomorúsággal, daccal és mindennek ellenére reménnyel. Meséiben rendre visszatérnek a szokott környezetüket elhagyó, fantáziadús, elvágyódó, lázadó lények (pl. a hableány vagy a drüád). A vad, természetes, szabad gyermek ábrázolásával megelőzte a modern gyermekpszichológiát.

A figyelmes olvasó számára meséiben is megjelenik ez a „másik” Andersen, aki egész életében magányos volt, a magas körök, ahová vágyott, és valóban bejutott, soha nem fogadták be igazán, csak mint csodabogarat mutogatták. Rajongása, amit legtöbbször számára elérhetetlen nők és mindinkább férfiak iránt érzett, mindig viszonzatlan maradt.

Dániában a maga korában elsősorban költőként, dráma- és regényíróként volt ismert. Drámáit csak mérsékelt sikerrel játszották, de művészregényei és költeményei külföldön is ismertté tették nevét. Meséit nem sokra becsülte, kezdetben barátai, jótevői gyermekeit szórakoztatta velük, később is csak a honorárium miatt adta ki őket.

Mégis a mese volt az a műfaj, ami a legjobban megfelelt költői mondanivalója kifejezésére, éppen ezért a „gyermekeknek” megjelölést egy idő után el is hagyta kötetei címéből. Azt ajánlotta olvasóinak, hogy meséit a nagyobb testvér olvassa fel hangosan a kisebbnek, méghozzá úgy, hogy a szülők is hallják.

Andersen meséinek utóéletéről írt tanulmányában Michael Maar (Schräge Märchen, Eichborn Verlag 1996) azt kutatja, hogyan él tovább néhány nagy író művében az anderseni életmű. Legszembeszökőbb ez a hatás Thomas Mann életművében. Tonio Kröger alakjában Maar a kis hableányt véli felismerni, és Leverkühn, a Doktor Faustus hőse már nyíltan hasonlítja magát a hableányhoz. Kafka kastélyában Maar szerint a Hókirálynő kastélyát láthatjuk viszont, valamint Nabokov és Joyce műveiben is fellelhető egy-egy jellegzetesen anderseni mozzanat. Mindnyájan olvasták és szerették Andersent, és „mindnyájuknak úgy szolgált, mint Az útitárs a kipróbált barátnak: titokban súgta fülükbe jó tanácsait”. A névsort megtoldhatjuk Csáth Gézával, aki Vörös Eszti című elbeszélésében állít szép emléket Andersennek: „…úgy éreztem, hogy mindaz a szépség és igazság, amit az emberek a földi életben valaha megláthatnak, együtt van a rongyos kis könyvben.”

 

Élete

Hans Christian Andersen 1805-ben született Odensében, egy olyan családban, melyet ma nagy valószínűséggel hajléktalannak neveznénk. Állandó lakhelyük, egy aprócska ház egyetlen szobája, csak 1807-től volt. Felmenői között volt prostituált nagyanya és nagynéni, elmebeteg nagyapa. Iszákos anyja mosónőként – előzőleg feltehetően maga is prostituáltként – kereste kenyerét. (Több mese is őrzi alakját – pl. a „Haszontalan asszony volt” – valószínűleg hívebben, mint bármelyik életrajz.) A gyermek igazi apjának kiléte is bizonytalan. A feleségénél jóval fiatalabb újdonsült férj, Hans Andersen sajátjaként nevelte fel a kis Hans Christiant. A foltozóvarga, aki részt vett a napóleoni háborúban, majd nem sokra rá fiatalon meghalt, volt a legpozitívabb szereplő Andersen gyermekéveiben. Neki még könyvei is voltak, és vasárnaponként Az Ezeregyéjszaka meséiből, valamint Ludvig Holberg műveiből olvasott fel a kis Hans Christiannak. Bábszínházat és bábokat készített a fogékony gyermeknek, akinek hamarosan legkedvesebb elfoglaltsága lett a bábjáték. Hétéves volt, amikor először látott színházi előadást, s ez elindította képzeletét. Már gyermekkorában írt darabokat, többnyire a plakátok alapján, amiket azért kapott, mert segített szétosztogatásukban. A fantáziadús, sokszor egy-egy elkapott idegen szót is tartalmazó történeteket aztán a család, a szomszédasszonyok és ismerősök körében adta elő, nem kis ámulatot keltve. Iskolatársai azonban bolondnak tartották, és sokat csúfolták furcsa külseje és viselkedése miatt.

Származását illetően többféle legenda is élt később a köztudatban, ezek közül a legmeseszerűbb, hogy VIII. Keresztély dán király törvényen kívüli gyermeke lett volna. A „királyi vér”, amire Andersen maga is szeretett célozgatni, tovább táplálta ezt a feltételezést. Későbbi életrajzírói könnyedén szertefoszlatták ezt a minden alapot nélkülöző legendát. A családi mítoszok és a mélyről jöttek emésztő becsvágya állandó szomjat oltottak belé az elismerésre, ugyanakkor mindvégig élt benne a bizonyosság, hogy hattyú a kacsák között. E bizonyosságának egyik alapja lehetett az is, amit babonás anyjának egy öregasszony kávézaccból jósolt, miszerint „...fiából nagy ember lesz egyszer, aki miatt kivilágítják majd Odense városát”!

Konfirmációja után a suta, nyakigláb kamasz zsebében pár tallérral nekivág Koppenhágának azzal a feltett szándékkal, hogy táncosnak és énekesnek jelentkezik a Dán Királyi Színházba. Eladdig csak az odensei utcán szórakoztatta a sokszor elképedt közönséget vagy a szegényház öregasszonyait. A tehetségével mindenképpen kitűnni vágyó fiú fogta magát és bekopogott a színház prímabalerinájához, s mielőtt az még felocsúdott volna, már ott ugrabugrált és énekelt az ajtaja előtt. Miután ő elküldte, különböző arisztokrata házakba csöngetett be, ha elkergették, sírt egy sort, majd ment a következőbe. Voltak, akiket megragadott a különös, egyszerre szánalmas és komikus jelenség, és előfordult, hogy kisebb-nagyobb összegekkel támogatták. Végül még az udvarba is eljutott a híre, maga Caroline hercegnő is látni óhajtotta. Az itt jutalmul kapott tíz ezüstről és édességekről megindítóan ír életrajzában.

Három év kallódás után akadt egy ház, ahol igazán felkarolták a közben felserdült, tánccal, énekkel sikertelenül próbálkozó, különös fiatalembert. Jonas Collin pénzügyi tanácsos, a Királyi Színház gazdasági igazgatója, a kor egyik jelentős és befolyásos személyisége házába fogadja, gondoskodik taníttatásáról. Collin közbenjárására felveszik a színházba, énekelni tanul egy híres operaénekestől, és néha statisztál. Egy kisebb szerepet is kap a Dán Királyi Balett Armida című előadásában. Neve, ha kis betűkkel is, de megjelent az előadás plakátjain: „Ez volt az első alkalom életemben, amikor kinyomtatták a nevemet! Képzeletemben már a halhatatlanság nimbuszával vettem körül; nem tudtam levenni a szemem arról a kinyomtatott papírról. Állandóan magamnál hordtam a színház műsorfüzetét, még éjjel is velem volt az ágyban és a gyertya fényénél olvasgattam a nevemet – röviden: nagyon boldog voltam!” – írja majd erről életrajzában. Hamarosan azonban mutálni kezd, énektanára kidobja, s a színházban azt javasolják neki, hogy tanuljon inkább valami rendes szakmát. Mielőtt még azonban erre az elkeseredett lépésre szánná el magát, benyújt néhány színművet (még írni is alig tud!) a színházhoz, amiket természetesen elutasítanak. Collin iskolába íratja, ahol a helyesírást ugyan nem sikerül tökéletesen elsajátítania, viszont egy életre való nyersanyagot szerez be megaláztatásból és szenvedésből a nála sokkal fiatalabb gyerekek között. A lelketlen iskolamester, Meisling mindenáron le akarja törni becsvágyát, és megtiltja neki a versírást. De ezt semmilyen fenyítéssel sem sikerül elérnie a nyilvánvalóan féltékeny fűzfapoétának, az engedetlen tanítvány írásai lassan folyóiratokban kezdenek megjelenni. Ekkor születik híres verse, a Haldokló gyermek is, mely nemsokára angolul és németül is sikert arat.

Huszonhárom éves, amikor leérettségizik, majd beiratkozik a koppenhágai egyetemre. Egy évvel később jelenik meg első prózai műve, az E. T. A. Hoffmann hatására írt Fodreise (Gyalogutazás) és egy színdarabja: Kjærlighed på Nicolai Taarn (Szerelem a Nicolai toronyban), ezekkel a művekkel nemzetközi sikert ér el. Különböző ösztöndíjakból utazni kezd, s nemsokára ez válik majd életmódjává. Collinék után soha többé nem is volt lakása, különböző szállodákban lakott. 1835-ben jelent meg első regénye, a Rögtönző, és ugyanebben az évben kezdték kiadni meséit.

„Utazni annyi, mint élni” – írta egyik levelében barátjának, és ezt meg is valósította: harminc nagyobb utazást tett, a legkülönfélébb járműveken ötször bejárta Európát, és kapcsolatban állt a kor nagy íróival, művészeivel, Victor Hugóval, Wagnerrel, Heinével, Dickensszel, Ibsennel, Balzackal, de a királyi udvarok is egymással versengve fogadták. Ilyen alkalmakkor rendszerint meséiből olvasott fel (legtöbbször két kedvencét, a Rút kiskacsát és a Fülemülét). Közönsége csodálatát fokozandó mesélés közben gyakran készített virtuóz papírkivágásokat egy jókora ollóval, melyet utazásaira is mindig magával vitt.

Külföldön sokáig nagyobb megbecsülésben volt része, mint otthon. Néha szinte menekülésszerűen utazott el honfitársai támadásai elől. Az egyik legfájdalmasabb támadás Kierkegaard részéről érte.

1843-ban jelenik meg újabb mesesorozata, melynek címéből már elhagyja a „gyermekeknek” megjelölést, és 1852-ben a „mesék” is „történetek”-re változik. A következő években regényei és életrajza megjelennek németül, angolul és franciául. Bejárja Spanyolországot, Portugáliát, élményeit útikönyvekben örökíti meg. Az egyetemen kinevezik címzetes tanárnak, később tanácsos lesz, majd Odense díszpolgára. Úgy érzi, beteljesedett az egykori jóslat, eljött élete legboldogabb pillanata: a várost csakugyan kivilágították a tiszteletére.

1872-ben megjelennek utolsó meséi. Mind többet betegeskedik, és egész életén át tartó depressziója és hipochondriája egyre jobban kínozza. Élete vége felé mindentől rettegett. Tűz esetére kötelet cipelt magával minden utazására, és az élve eltemettetés ellen éveken át egy cédulát helyezett az éjjeliszekrényére ezzel a szöveggel: „Tetszhalott vagyok.”

A halállal meséiben is intenzíven foglalkozott. Szarkasztikus, sokszor morbid humorral próbálta eltávolítani magától, mint pl. A jókedvű ember című meséjében: „Ha egy barátom vagy ellenségem rosszul bánik velem, kijövök ide, keresek egy megfelelő füves helyet, felszentelem, aztán eltemetem az illetőt; és akit eltemetek, az addig marad ott holtan és tehetetlenül, amíg új és jobb ember nem válik belőle. Életüket és tetteiket beírom sír-könyvembe. Mindenkinek így kellene eljárnia, ahelyett, hogy bosszankodna, amiért valaki helytelenül viselkedett vele, inkább rögtön el kellene temetnie, és akkor megőrizhetné jókedvét…” Az útitárs című meséjének egyenesen egy halott a címszereplője. Papírkivágásainak is egyik állandó figurája a halálfej.

Hosszú betegeskedés után, 1875-ben hunyt el, utolsó vendéglátói, Moritz Melchior nagykereskedő és családja körében.

 

Stílusa

Sokan próbálják megfejteni, mi lehet sikerének titka, mi az, ami kétszáz év után is ennyire népszerűvé teszi ezeket a meséket? Tévhit, miszerint azért tudott olyan jól írni a gyermekek nyelvén, mert lelkében maga is gyermek volt. Andersen korántsem volt naiv alkotó, noha igaz, hogy mindvégig megőrizte magában a gyermeki látásmódot. Modernitása nemcsak témáiban nyilvánult meg, hanem az élő nyelvet idéző elbeszélői stílusában is. Ennek jellemzői a hangutánzó szavak, az egyéni központozás, a szintaxis megbontása és a sok kitalált szó. Megalkotta az emelkedett kultúra és a vándorcirkuszi stílus színpompás keverékét, műveiben szinte észrevétlenül keveredik a hétköznapi élet és a fantázia. Szövegei ezért olyan furcsák, zaklatottak, sokszor szaggatottak. Előszeretettel használ felkiáltójelet a mondat közepén, és jó néhány pontosvessző után, nagy nehezen teszi ki a pontot a mondat végére. Eltérően az eddigi fordításoktól, amik általában már a kisimított német szövegek alapján készültek, az itt közölt fordítás megtartja az eredeti központozást.

Meséivel a remekműalkotás minden kényszere nélkül, felszabadultan szórakoztatta a gyerekeket, majd később a felnőtteket is. Az 1830-as években még igencsak illetlenségnek számított úgy írni, ahogy az emberek beszéltek. Edvard Collin nem egy szövegét „Mikor tanul már meg írni ez az Andersen!” felkiáltással dolgozta át. A hazánkban is jól ismert nagy svéd író és drámaíró, Per Olov Enquist írja Andersenről, hogy miközben drámáit és regényeit igyekezett a kor divatja szerinti mesterkélt nyelven írni, meséivel és az azokban megalkotott nyelvvel „azon kevés zsenik egyike lett, akik megváltoztatták a művészet fejlődését”. Ezt a forradalmian új hangot már August Strindberg is felismerte és követte, még meséket is írt Andersen stílusában. 1905-ben Andersen századik születésnapja alkalmából írt cikkét így írja alá: „August Strindberg, H. C. Andersen tanítványa.”

Most, születésének kétszázadik évfordulója alkalmából, több, a legújabb kutatásokon alapuló életrajzi mű jelent meg Andersenről, és az egész világon elindult a nagy dán mesemondóról kialakult egyoldalú kép árnyaltabb bemutatása is.