Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. március–április / Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc a pozsonyi német nyelvű sajtóban

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc a pozsonyi német nyelvű sajtóban

       

A 19. század első évtizedeinek német nyelvű tudományos folyóiratai a felvilágosodás eszmeáramához álltak közel, a 20-as 30-as évek lapjai a magyarországi német nyelvű sajtó történetének új korszakát képezik, a lapok új típusai, a szépirodalmi divatlapok, regionális heti- és napilapok jelentek meg, uralkodó stílusirányzatuk a biedermeier. „A két korszak (melyek között egy évtizednyi mezsgye húzódik) két különböző laptípus, két különböző művelődési eszmény és szerkesztői magatartás létrehozója, egyben eszme- és stílustörténetileg is jól megkülönböztethető...” – írja Fried István.[1] Sas Andor Pozsony történetének 1815 és 1848 közötti korszakát a rokon vonások miatt Bécs ugyanezen időszakához hasonlítja, „meghitt és rezignált kispolgári biedermeier”-nek, „pozsonyi Vormärz”-nek nevezi.[2] A szaporodó számú vidéki német nyelvű lapokat – bár ezek viszonylag kis példányszámban jelentek meg – elsősorban a helyi híranyag tette érdekessé, bár tudósítottak országos és külföldi eseményekről is, főleg a regionalitásra, a lokálpatriotizmusra vagy éppen, mint a Preßburger Zeitung, a hagyományra építettek.

A reformkorban a pozsonyi német nyelvű sajtóban is megtalálhatók voltak a lapoknak fentebb említett, a korszakra jellemző típusai. Nagy hagyományú újságja, a Preßburger Zeitung rendszeresen tudósított a reformországgyűléseken végbement kűzdelmekről, vitákról. A ’48/49-es év sajtótermésére a Habsburg Birodalomban jellemző volt a sajtószabadság lehetőségeit kihasználó rövid életű lapok létrejötte, amelyek zöme csak a szakirodalomból ismert, példányaik ma már nem találhatók meg. Itt ilyen pozsonyi lapcímeket lehet megemlíteni, mint a Briefe eines Magyaren an seinen Freund Michel an der Donau, dem Rhein, der Spree, der Elbe und der Ostsee, melynek pusztán egyetlen száma, az 1848. július 22-ei maradt fenn, a Der grosse Peter vagy Der Stutz-Peter, mely 1848 április 9-én és 10-én jelent meg, vagy a szintén egyetlen számot megért Der Volksfreund 1848 június 23-ai száma. Meg kell jegyeznünk, hogy ezek az egy-két lapos kiadványok inkább röplap, mint újság jellegűek. A Der grosse Peter kiadója, bizonyos Krisskó Alajos például úgy kívánta kijátszani a kaució lefizetését, hogy elhatározta, humorisztikus lapjának minden számát más címen jelenteti meg, ezért második számának címe már: Der Stutz-Peter.

E rövid sajtótörténeti kitérő után nézzük, miről és hogyan tudósítottak a pozsonyi német lapok. A pozsonyi német sajtó a pest-budai március 15-ei eseményekre első ízben március 18-án reagált. Ennek oka a kor közlekedési viszonyaiban keresendő, a Pestet Pozsonnyal összekötő hajó március 17-én reggel nyolc óra után érkezett meg, s ekkor váltak a pesti események Pozsonyban közismertté.[3] A másik lehetőség a hírek eljuttatására a távíró volt, de a távíróvonalat természetesen a kormány emberei birtokolták.[4] A Pannoniában, a Preßburger Zeitung melléklapjában, még csak a Kossuth tiszteletére tartott fáklyás felvonulásról számolnak be, aki a Zöldfa Szálló erkélyén Batthyány Lajos, Andrássy Gyula és mások társaságában lelkesítő beszédet tartott. A lap tudósított arról, hogy március 15-én indult az országgyűlés küldöttsége Bécsbe az alsóház felirati javaslataival, amelyek a jobbágyság megszüntetését és az általános adókötelezettséget tartalmazták.[5] Josef Weyl (1821–?), a cikk írója bécsi újságíró, a Pannonia munkatársa volt. Ő egyébként lefordította Petőfi Nemzeti Dalát németre, mely röplapként és Pozsonyban 1848-ban kiadott Lenzblüthen der Freiheit című kötetében is megjelent. „Ezekben a napokban csupa izgalommal volt tele a levegő Pozsonyban. A város lakosságát áthatotta a nemzeti lelkesedés. [...] »Még a zárkózott német ajkú polgárság is kivette részét a közörömből, és hazafias érzéstől megdobbanó szívvel éltette a magyar nemzet újjászületését«” – írja Győri Vilmos.[6]

A Preßburger Zeitung ünnepi vezércikkét Adolf Neustadt szerkesztő írta.[7] Bangya János az országgyűlésen történtekről számol be, arról, hogy Kossuth a jobbágyság eltörlését és egyenlő teherviselést követelt „a tőle megszokott, érzelmekkel teli beszédében”.[8] A március 19-ei Preßburger Zeitung ismét lelkesen köszönti a sajtószabadságot és Táncsics kiszabadulását a börtönből. A pesti tudósítást a pozsonyi születésű Dux Adolf (1822–1881) műfordító és újságíró, Petőfi német fordítója küldte Pestről. Ünnepli a forradalmat, mely „anélkül ment végbe, hogy akár csak egy üveg is betört volna, vagy akár csak egy csepp vér is folyt volna”.[9]

A már említett Weyl Preßburger Nationalgardenlied című versét a Pannonia a bécsi egyetemi ifjúság követségének fogadásáról szóló hír után közölte.[10] Március 24-én jelent meg a Preßburger Zeitungban Andorffy Károly, Lauka Gusztáv és Szarvady Frigyes toborzó felhívása a pozsonyi Nemzeti Gárda nevében, melynek értelmében nem a ruha (értsd az egyenruha) számít, hanem a gárda tagjait az köti össze, hogy mindannyian készek meghalni a hazáért.[11] Április 1-jén a Nemzeti Gárda díszfelvonulást rendezett István nádor tiszteletére hálából azért, hogy kieszközölte V. Ferdinándnál a nemzeti reformkívánságok kedvező elbírálását.[12]

A radikális Hungaria a ’48/49-es sajtó rövid életű lapalapításai közé tartozott. 1848. július 1-jétől augusztus 31-éig jelent meg Pozsonyban a Preßburger Deutsche Zeitung melléklapjaként Bangya János szerkesztésében. Programadó írását bizonyos „Kőkeményi” álnevű szerző jegyzi, aki a cenzúra eltörlését ünnepli. A Pannonia volt Magyarországon az első cenzúra nélkül megjelenő lap – írja, később azonban megváltoztak a viszonyok, és a Pannoniából Hungaria lett. Mindkét név egyet jelent azonban, „hűen szeretett hazánkat”. De a névváltoztatással a lap iránya nem változott meg – szögezi le.[13]

A város életének legpontosabb krónikása az 1764-től megjelenő városi lap, a Preßburger Zeitung. Nézzük meg kicsit közelebbről, hogy ez a két év milyen változásokat jelentett a lap életében. Melléklapja, a hetente többször megjelenő Pannonia volt 1837-től 1849-ig, mely 1841-től vált igazán modernné, amikor a Prágából érkezett zsidó származású Adolf Neustadt (1812–?) átvette a szerkesztését a főlappal együtt, és olyan liberális szellemű fiatal publicistákat gyűjtött maga köré, akik hamarosan magyarul is publikáltak, nevüket magyarosították, és nemcsak az irodalomban képviseltek modernebb szemléletet, hanem a politikai életben is a magyar reformtörekvések hívei voltak. Köztük találjuk Dux Adolfot, Szarvady (Hirsch) Frigyest (1822–1882), aki a szabadságharc alatt követségi titkárként (újságíróként) diplomáciai feladatokat látott el, Magyarország érdekeit képviselte Franciaországban – egyébként ő is fordította Petőfit németre –, valamint az ellentmondásos, mozgalmas életutat bejárt Zerffi Gusztávot (1820–1892). Zerffi, a „mindenfajta nemzeti, politikai, világnézeti és morális köteléktől mentes világpolgár” – ahogy életének kutatója, Frank Tibor írja[14] – reformkori hírlapírói ténykedése után (a Spiegel és a Der Ungar munkatársa volt, és Petőfit gyalázó cikkeivel hívta fel magára a figyelmet) a forradalom szélsőségesen lelkes híve lett, majd a szabadságharc leverése után emigrációba vonult, élete hátralevő részében Londonban élt elismert tudósként, ugyanakkor a bécsi udvar ügynöke volt. A március 17-ét követő antiszemita hangulatban a városi tanács lemondatta Neustadtot, aki ezután elhagyta az országot.

A Preßburger Zeitung további sorsa a következőképpen alakult. Március 22-ével Bangya János (1817–1868), egy pozsonyi nemes család fia vette át a szerkesztést, ő korábban testőrként szolgált Bécsben, s ’48 után az emigrációban állítólag osztrák ügynök volt. A Pannonia és a Preßburger Zeitung is hírt adtak a város izraelita lakosságát ért atrocitásokról. Az utóbbiban Josef Weyl két részből álló írását azzal kezdi, hogy ritkán zavarták még meg a húsvét szent ünnepét ilyen keresztényietlen módon, mint Pozsonyban április 23-án. Arra az álláspontra jut, hogy nem a zsidógyűlölet vezérelte a csőcseléket – 12-16 éves fiúkat –, hanem pusztán a rombolás és rablás vágya. Végül a Nemzeti Gárda és néhány jó szándékú polgár oszlatta fel a tömeget. Cikkét a húsvét szellemében azzal fejezi be, hogy Isten áldja meg az emberi jogok védelmezőit.[15]

Április 14-étől a Preßburger Zeitung melléklapjaként jelent meg az Oesterreichische Konstitutionelle Deutsche Zeitung, melynek szerkesztője a Preßburger Zeitung minden bizonnyal akkori tulajdonosa, Heinrich Löw bécsi polgár volt. 1848. július elején aztán kettészakadt a nagy hagyományú újság, Löw Preßburger Deutsche Zeitung címen adott ki egy radikális szellemű újságot, melyet Bangya János szerkesztett, ennek volt a melléklapja a már említett Hungaria. A városi tanács azonban nem nézte jó szemmel Bangya működését. Erről tanúskodik Bangya írása, melyben arról panaszkodik, hogy sajtóvétség miatt már kétszer indult ellene eljárás, az egyik „vétségéről” be is számol, az volt a vád ellene, hogy nem volt tekintettel Pozsony városának újságbérbeadási privilégiumára, mert lapjait júliustól változatlan címen tervezte megjelentetni.[16]

A Bangyával elégedetlen városi tanács aztán a lap kiadását Wigand Károly Frigyesnek adta bérbe, a szerkesztéssel pedig Pusztay Sándor ügyvédet (1789–?) bízta meg. Pusztay programját az új számozással megjelent Preßburger Zeitung július 1-jén a címlapján közölte. Tervei szerint a vezércikk mindig a legfontosabb kérdésekkel, főleg a politikai reformokkal foglalkozik majd, a Pesten ülésező országgyűlésről kiküldött tudósító fog beszámolni, ezen kívül a megyékben, városokban zajló minden fontosabb eseményről hírt adnak, a hetente kétszer megjelenő Pannonia célja pedig a hasznos információk és a szórakoztatás összekapcsolása.[17] A Preßburger Zeitung és a Preßburger Deutsche Zeitung egy ideig párhuzamosan jelent meg, augusztus végén azonban Bangya lapját megszüntették.[18]

De térjünk most vissza a Preßburger Zeitung sorsának alakulásától Pozsony sorsának alakulásához a szabadságharc idején. „Pozsony a nemzet szabadságharcából becsülettel kivette a részét.”[19] – írja Győri Vilmos. Pozsonyban nemzetőrség és honvédség szerveződött, innen indultak Bécs felmentésére a honvédcsapatok. ’48 nyarára életbe léptek az új polgári törvények Az 1848 június 6-án tartott tisztújításon megválasztották a városi tanács 13 és a közgyűlés 166 tagját. A városi újság nyári hírei közül említést érdemel Rázga Pál (1798–1849), a mártírhalált halt evangélikus lekész gyűjtési felhívása egy szegény gyerekek számára alapítandó iskola javára.[20] Rázga bűne az volt, hogy megalakította a pozsonyi nemzeti egyesületet, amelynek fő célja volt, hogy a magyar kormány intézkedéseit – ha szükséges – akár fegyverrel is megvalósítsa. Rázga egyébként más jótékonysági tevékenységet is kifejtett, 1835-ben megalapította a Pozsony Megyei Özvegy- és Árvanyugdíj Intézetet.

1848 nyarán a Preßburger Zeitung állandó rovatban (Kriegsschauplatz) rendszeresen tudósított a szabadságharc hadi cselekményeiről. Megemlítendő Pusztay Sándor recenziója egy fontos könyvről, Auguste de Gerando (1820–1849) francia író és kultúrpolitikus – aki Teleki Emmával kötött házassága után Magyarországon telepedett le – magyarul 1848-ban megjelent Politikai közszellem Magyarhonban a francia forradalom óta. A szabadságeszmék története 1790-től 1847-ig (L'esprit publique en Hongrie depuis la révolution française) című könyvéről. A recenzens a Lipcsében 1848-ban kiadott német fordítást (Über den öffentlichen Geist in Ungarn seit dem Jahre 1790) ismerteti. Pusztay véleménye szerint Magyarország olyan bonyolult, olyan sokszínű, hogy olyan nem írhat róla, aki csak turista módjára ismeri. Ez utóbbi de Gerandóra nézve nem igaz, ő nem vadászként, katonaként, hanem gondolkodó emberként, publicistaként élt Magyarországon. Az 1790-nel kezdődő történeti áttekintés ismertetése után a recenzens leszögezi, hogy a könyv egyik legfontosabb megállapítása a magyar nemességgel kapcsolatos, az ugyanis, hogy a nép alatt politikai értelemben eddig csak a nemeseket értették, „a polgár és a paraszt több mint 800 évig az alkotmányosság falain kívül voltak”. De Gerando ebben látja Magyarország elkésett politikai és nemzeti fejlődésének okát – már maga az nagyon rossz, ha a nép és a nemzet két szó. Ezek után a szerző a Martinovics-féle felkeléssel foglalkozik, majd a magyarországi pártokat ismerteti. A jelenhez érve de Gerando – a recenzens szerint – helyesen hívja fel a figyelmet a pánszlávizmus veszélyére és e törekvések egyik fő képviselőjére, a horvátokra.[21] A városban ősszel uralkodó állapotokról sokat elárul az a „G. F.” szignójú költő tollából a Pannoniában közölt vers, amelyből megtudhatjuk, hogy a sáncépítési munkálatokon a pozsonyi nők is részt vettek.[22]

1848. szeptember 1-jén Wigand teszi közzé a hírt, hogy a Bangya szerkesztette Preßburger Deutsche Zeitung és melléklapja, a Hungaria megszűnnek.[23] Két részből álló írásában Pusztay Sándor taglalja azt a kérdést, hogy Magyarországon lehetséges-e köztársaság létrejötte. Válasza a kérdésre nem, mert minden népképviselet alapja az egyenlőség és a szabadság, az egységes akarat, s mivel Magyarország különböző részei a fejlődés olyan eltérő fokán állnak, nem valósítható meg a tiszta demokrácia, amely a többség uralma. Szerinte még sehol sem sikerült elérni a demokráciát, amelyben az állam minden tagja úgy venne részt a kormányzásban, hogy az az egyén érdekeivel összhangban lenne. A köztársaság ezen futhat zátonyra, mert a demokrácia győzelme esetén minden ellensúly nélkül nem marad semmi, ami megtarthatná, és felbomlása zsarnoksághoz vezetne.[24] A pozsonyi német nyelvű lakosság mindig a magyarok mellett fog kiállni az osztrák kormánnyal szemben – véli egy □ jellel aláírt vezércikk szerzője.[25]

1848. október 2-ától Noisser Richárd (1813–1859) győri újságíró és szerkesztő a Preßburger Zeitung főszerkesztője. 1848. december 18-án Windisch-Graetz tábornok bevonult a városba, december 19-én Wrbna rendkívüli állapotot hirdetett ki, 22-én „eddig követett rossz irányvonala” miatt betiltotta a Preßburger Zeitungot, és kiadta a parancsot a polgármesternek, hogy a Preßburger Zeitung csak a hadtest-utasításokat közölheti.

Csak 1849. január 3-ától, miután Wigand elsimította a helyzetet, jelenhetett meg újra az ő szerkesztése alatt és külön kiemelve, hogy „felelősségével”, a Preßburger Zeitung, bár az oszták sasos címerrel a fejlécen. Wigand azt írja az új szerkesztőség céljairól, hogy „soraival köszönt mindenkit, aki őszintén gondolja,hogy az új szerkesztőség szilárd elhatározása, hogy a nép igaz javát, a renddel és a törvényességgel kéz a kézben járó haladást, a személyes jogok biztosítását és az anyagi jóllétet szolgálja, és legyen az bármilyen irányultságú, fellép minden politikai szélhámosság ellen.”[26] 1849 januárjában megkezdte működését a császári haditörvényszék, ebben a hónapban már kivégzések is történtek az első ítéletet követően,[27] július 1-jéig a prímási palotában tartózkodott Haynau, és itt írta alá halálos ítéleteit. Tehát azt lehet mondani, hogy Pozsony számára még a világosi fegyverletétel előtt véget ért a szabadságharc. A pozsonyi mártíroknak, akik ugyanúgy tizenhárman voltak, mint az aradi vértanúk, külön kötetet szentelt Kumlik Emil városi könyvtáros.[28]

1849. január elején azzal a kérdéssel foglalkozott a Preßburger Zeitung, mi legyen a városi közigazgatás nyelve: magyar vagy német, és arra az álláspontra jutott, hogy mivel a városban nagy számban él német lakosság, a közigazgatásnak is alkalmazkodnia kell ehhez a tényhez.[29] A Preßburger Zeitung mérsékelt hangnemben próbálta meg a helyzetet értékelni. „A Monarchia március előtti állapotai olyan elavultak, annyira elmaradottak voltak, hogy a reform szükséges, sőt sürgető volt. Március nem reformot hozott, hanem forradalmat. A reform az ész erőiből, a forradalom a szenvedélyek működéséből jön létre. A reform lebontja a falakat és újakat épít; a forradalom az egész házat lebontja és nem épít semmit. A régi Ausztriának helyet kellene csinálnia az új Ausztria számára, a fiatal idealisták és szájhősök propagandája a nemzetiségek kásáját főzte belőle, amelyek mint a rákok mászkálnak össze-vissza egy kosárban, hol a fejük, hol a farkuk van fenn. Minden eddigi előnye negatív, az, tudniillik, hogy a régit elvesztettük; pozitív benne csak az anyagi hátrány.” A forradalom szükségszerű következményének a robespierre-i guillotine-t vagy a kossuthi kötelet tartja. A kérdést, hogy mi győz, végül nyitva hagyja: „A forradalom szenvedély; a reakció nem; a forradalom rombol, a reakció elűzi a rombolót – melyik tud, melyiknek kell győznie?”[30]

Ekkorra a pozsonyi német nyelvű újság vezércikkeinek hangvétele erőteljes változáson ment át. Lényegében legyőzöttnek tekintették a szabadságharcot, s bár bizonyos vívmányait elismerték, fő céljuk a Birodalom egységének visszaállítása, a rebellis magyarok túlzott és semmiképpen sem jogos követeléseinek letörése volt. 1849 március 12. és 15. között többrészes cikksorozatban foglalkoztak az oktrojált alkotmánnyal, melynek lényege, hogy Ferenc József feloszlatta az osztrák birodalmi gyűlést, és 1849. március 4-én Olmützben új alkotmányt adott ki, amelynek értelmében Magyarországról leválasztották és külön tartománnyá nyilvánították Erdélyt. A Preßburger Zeitung cikksorozatának szerzője „– ch –” az oktrojált alkotmányt a „béke pálmaágának” nevezi. 1849 júliusában a Preßburger Zeitung A. F. Draxlernek a grazi Herold című lapból átvett vezércikkében elemzi a helyzetet, a magyar szabadságharcot a nemzetek háborújának nevezi, és felhívja a figyelmet a közelítő végre. A harcot hatalmasnak, világméretűnek tartja, hiszen félmillió felfegyverzett ember állt szemben egymással. De Draxler szerint a nehéz feladat még csak ez után következik: ez a népek morális kielégítése lesz. A magyarok merev egoizmusát, nemzeti büszkeségét teszi felelőssé mindenért, akiknek politikai túlsúlyát örökre meg kell törni – írja. „A magyar lázadás romjai fölé az osztrák alkotmányosság pompás új épülete fog emelkedni.”[31] Johann Winckler osztrák sajtótörténetében egyébként eléggé negatívan ítéli meg a Heroldot, amely magát „ a törvényesség ügyvédjének” nevezte, mérsékletet hirdetett, de „mértéktelen szenvedélyességbe esett”, a liberalizmust tűzte ki céljául, de „majd’ minden számában a politikai fanatizmusnak adott teret”.[32] Július 18-án a Preßburger Zeitung már egy Haynaut és Karl Geringert (Magyarország helytartóját) rendkívül pozitívan beállító írást hozott „Libina” aláírású vezércikkében. A véres háborúért a magyarok elvakultságát, az eszmék zavarát teszi felelőssé, „a kultúraellenes barbárság” alakult át „rombolási vággyá”. Ugyanakkor Haynau ténykedésében emberi enyheséget és humanizmust vél felfedezni. Cikkét azzal fejezi be, hogy bízik ennek a két férfinak a belátásában és szilárdságában, akiket az uralkodó Magyarország közigazgatása élére állított.[33]

Szeptember 4-én már az „aradi katasztrófa egyes momentumait” elemzik a bécsi Lloyd írása alapján. Kossuthot, „az agitátort” néhány napja nagyon szomorúnak, magányosnak látták már, mikor 10-én a temesvári vereség híre megérkezett, s az nem is nagyon döbbentette meg. Ezek után Görgey is Aradra érkezett, hogy Kossuthtal beszéljen, és valószínűleg volt is mit egymás szemére vetniük. Kossuth féltékeny volt Görgeyre, és a hatalmat Bemre szerette volna átruházni. A forradalom két vezérének ellentéte már régóta sem a seregben, sem a nép előtt nem volt titok. Kossuth az osztrákokkal való tárgyalások megkezdése után felismerte a szökés szükségességét. Görgeyre már csak az maradt, hogy a magyar nemzet becsületét megmentse. Amikor Görgey csapatai elfoglalták korábbi helyüket a Maros mellett, már mindenki előtt világos volt, hogy vége a forradalomnak – írja a Lloyd.[34] A Preßburger Zeitung 1849. szeptember 7-én tudósított a „rebellisek” fegyverletételéről, bár Komáromot és Péterváradot még nem adták át.[35] Ismét a „Libina” aláírású szerző számolt be a Preßburger Zeitung szeptember 8-ai számában a „felkelők” fegyverletételéről, dicsérve Görgey lépését, aki belátta, hogy értelmetlen a további harc a túlerővel szemben. A cikk szerzője szerint: „Ez a pusztulást hozó háború bebizonyította, hogy egy jogtalan ügy kezdettől fogva veszett ügy volt.” Véleménye szerint a Habsburg Birodalom népei csak Ausztriával szoros szövetségben tudják jólétüket elérni, és Ausztriának nem érdeke, hogy hatalmas államának egyik alkotóelemét elnyomja, mint ahogy a magyarok mondják. Mint eredményt szögezi le, hogy Ausztriában vége az abszolutizmusnak.[36]

A szeptember 17-ei vezércikk a „lázadók” néhány „vezérének”, Kossuthnak, Mészáros Lázárnak és Dembinskinek Törökországba való szökéséről számol be.[37] Magyarország újjászervezésének kérdése a tárgya a Preßburger Zeitung egyik, a londoni Times alapján közölt írásának. Az angol lap Magyarország helyzetét Ausztrián belül ahhoz a helyzethez hasonlítja, amelybe Írország került az 1798-as forradalom leverése után. Ez után Írország unióba lépett Angliával, amely mindkét ország teljes, egyenlő és megbonthatatlan kapcsolatán alapult. Ez lenne Magyarországon is szükséges, Magyarországot is ilyen kapocsnak kellene összekötni a március 4-ei alkotmány alapján Ausztria más részeivel. Magyarország régi különállása – amit egyébként az konzervatív párt nagyon szeretne – nem engedhető meg. A cikk írója tehát abban látja a bécsi kormány fő feladatát, hogy közös közigazgatást valósítson meg minden országában.[38] Az október 12-ei Preßburger Zeitung közölte az október 6-án kivégzett magyar honvédtisztek névsorát.[39] November 2-án és 3-án a Wiener Zeitung alapján külön foglalkoznak Batthyány ítéletével, aminek jogosságát bel- és külföldi lapok vitatták. Bár Batthyány, az első alkotmányosan megválasztott magyar miniszterelnök már 1848. szeptember 11-én lemondott, a cikk mégis a „bűnei” közé sorolja a hadsereg toborzásában való aktív részvételét, a Francia Köztársasággal és Németországgal való tárgyalásait, mert Magyarország elszakadási törekvéseit támogatta, mert betiltotta az osztrák pénz forgalmazását Magyarországon, és ezzel Magyarország és Ausztria más országainak addig meglévő kereskedelmi kapcsolatait akadályozta. A koholt vádak közé tartozott még Latour hadügyminiszter 1848. október 8-ai bécsi meggyilkolásának előkészítésében való részvétel is.[40]

November 1-jén Pozsony minden templomában istentisztelettel ünnepelték a békekötést. November 7-én requiemet tartottak a Szent Mihály-dómban az elesettek emlékére, a misén Heiller Károly apát prédikált.

A szabadságharc legyőzése utáni helyzetre jellemző, hogy az 1849 augusztusa és decembere között a szemmel láthatóan az új helyzetekhez könnyen alkalmazkodó Pusztay Sándor Allgemeine Zeitung von und für Ungarn című lapját az uralkodóval szemben lojális szellemben szerkesztette, sőt mottójául is I. Ferenc József jelmondatát – „viribus unitis” – választotta. A lap október 7-ei számában „I” jelű szerzőtől közöl egy An Ungarns Söhne (Magyarország fiaihoz) című Ferenc Józsefet dicsőítő verset, mely azzal a mondattal zárul, hogy „Hiszen Ferenc József szeret titeket”, sőt a szerkesztőség kéri hasonló témájú-hangvételű versek beküldését.[41]

Megállapíthatjuk, hogy Pozsony sajátos helyzete sokban befolyásolta a helyi sajtó reakcióit. Pozsony részben színtere is volt a két év egyes meghatározó eseményeinek (országgyűlés, Görgey és Haynau itt-tartózkodása), e mellett nem hagyható figyelmen kívül Bécs földrajzi közelsége sem. A pozsonyi német nyelvű sajtó végig érdeklődéssel követte a két év eseményeit, kezdve a márciusi napok lelkesedésétől a katonai cselekmények kommentár nélküli közreadásán át egészen a szabadságharc leverése után kialakult helyzet és a lehetőségek mérlegeléséig, illetve egyetlen esetben a szervilis hangvételig. A szabadságharc legyőzése utáni írásokra jellemző, hogy mivel zömében más német nyelvű (osztrák), illetve angol orgánumokból átvett értékelések, szóhasználatuk, felfogásuk az egységes Ausztria eszméjét közvetíti, a forradalom eredményeként mindössze annyit könyvelnek el, hogy véget vetett az abszolutizmusnak.

   

   

     

Jegyzetek

[1] Fried István: A magyarországi német nyelvű sajtó kutatásának kérdései. In Magyar Könyvszemle. 1983. 1. sz. 89–101.

[2] Sas Andor: Pozsony az egykori koronázó város. A bécsi kongresszustól a nagy márciusig. 1815–1848. Pozsony, 1995, 9.

[3] Závodszky Géza: Pozsony, Bécs és Pest forradalma 1848 márciusában. In Fuga temporum. Ünnepi kötet Eperjessy Géza 70. születésnapjára. Budapest, 1997, 158.

[4] Závodszky: i. m. 155.

[5] [Josef] Weyl: Preßburgs 14. März. In Pannonia. Nr. 29, 16. März 1848, 114–115.

[6] Győri Vilmos: Pozsony története. Pozsony, 1911, 91.

[7] Adolf Neustadt: Preßfreiheit. In Preßburger Zeitung. Nr. 35, 17. März 1848, 291–292.

[8] Bangya [János]: Ungarn und Siebenbürgen. Reichstagsberichte. In Preßburger Zeitung. Nr. 35, 17. März 1848, 292.

[9] A[dolf] D[ux]: Pest, den 15. März. In Preßburger Zeitung. Nr. 36, 19. März 1848, 295.

[10] [Josef] Weyl: Preßburger Nationalgardenlied. In Pannonia. Nr. 49, 2. Mai 1848, 193.

[11] An die Nationalgarden von Preßburg. In Preßburger Zeitung. Nr. 39, 24. März 1848, 317.

[12] Ein Freudenfest Preßburgs. In Preßburger Zeitung. Nr. 43, 3. April 1848, 346–347.

[13] Kőkeményi: Hungaria. In Hungaria. Nr. 1, 4. Juli 1848, 1–2.

[14] Frank Tibor: Egy emigráns alakváltozásai. Zerffi Gusztáv pályaképe (1820–1892). Budapest, 1985, hátlapszöveg.

[15] J. Weyl: Preßburgs blutige Ostern! In Pannonia. Nr. 46, 25. April 1848, 181.; Preßburger Zeitung. Nr. 52, 26. April 1848, 420–421.

[16] Bangya: Preßburg, am 7. Juni. In Preßburger Zeitung. Nr. 70, 7. Juni 1848, 530.

[17] Alexander Pusztay: Programm. In Preßburger Zeitung. Nr. 1, 1. Juli 1848, 1.

[18] Kosáry Domokos: Hazai német lapok. In A magyar sajtó története II/1. Budapest, 1985, 211.

[19] Győri: i. m. 93.

[20] Paul Rázga: Mitbürger, ich bitte Euch um eine Armenschule für Preßburg. In Preßburger Zeitung. Nr. 18, 21. Juli 1848, 115.

[21] Alexander Pusztay: Literarische Revue. In Preßburger Zeitung. Nr. 51, 30. August 1848, 331–332. Nr. 52, 31. August 1848, 339–340.

[22] G. F.: An die schanzengrabenden Frauen Preßburgs. In Pannonia. Nr. 35, 31. Oktober 1848, 137.

[23]Preßburger Zeitung. Nr. 53, 1. September 1848, 345.

[24] Pusztay: Ist in Ungarn eine Republik möglich? In Preßburger Zeitung. Nr. 63, 14. September 1848, 413–414.; Nr. 65, 16. September 426–427.

[25] □: Pressburg – wanke nicht! In Preßburger Zeitung. Nr. 64, 15. September 1848, 421–422.

[26]Preßburger Zeitung. Nr. 1, 3. Januar 1849, 1.

[27] Portisch, Emil: Geschichte der Stadt Pressburg-Bratislava. Pressburg-Bratislava 1933. II., 457.

[28] Kumlik Emil: A szabadságharc pozsonyi vértanúi. Pozsony–Budapest, 1905.

[29] Deutsch oder magyarisch? In Preßburger Zeitung. Nr. 4, 8. Januar 1849, 14–15.

[30] Revolution und Reaction. In Preßburger Zeitung. Nr. 12, 17. Januar 1849, 53.

[31] A. F. Draxler: Der Kampf in Ungarn. In Preßburger Zeitung. Nr. 157, 12. Juli 1849, 721.

[32] Johann Winckler: Die periodische Presse Oesterreichs. Wien, 1875, 75.

[33] Libina: Haynau und Geringer. In Preßburger Zeitung. Nr. 162, 18. Juli 1849, 740.

[34] Einige Momente aus der Katastrophe in Arad. In Preßburger Zeitung. Nr. 202, 4. September 1849, 903.

[35] Ueberblick der Tagesereignisse. In Preßburger Zeitung. Nr. 205, 7. September 1848, 916.

[36] Libina: Preßburg, 7. Sept. In Preßburger Zeitung. Nr. 206, 8. September 1849, 919.

[37] Die Flucht der Unsurgentenhäupter. In Preßburger Zeitung. Nr. 213, 17. September 1849, 949.

[38] E. B.: Preßburg, 2. October. In Preßburger Zeitung. Nr. 227, 3. October 1849, 1013.

[39] Kriegsrechtliche Urtheile. In Preßburger Zeitung. Nr. 235, 12. October 1849, 1049.

[40] Ueber die Verurtheilung des Grafen Battyhyány. In Preßburger Zeitung. Nr. 253, 2. November 1849, 1129.; Nr. 254, 3. November 1849, 1133.

[41] I: An Ungarns Söhne. In Allgemeine Zeitung von und für Ungarn. Nr. 52, 7. Oktober 1849, 128.