Kontemplatív létmorajlás

„Nem tudok már aludni sem, azért ülök itt, azért, mert akkor mindegy, hogy éppen ülök-e vagy fekszem.” – olvasható Gazdag József Kilátás az ezüstfenyőkre kötetének címadó novellájában, egészen pontosan a név nélküli, egyes szám első személyben elbeszélő képzeletbeli jegyzetfüzetében. A gondolatolvasó Olvasó a kimondatlan és kimondhatatlan gondolatok monologikus – hol ismétlődő, hol szaggatott, szakadozott, de nagyon is tudatos – belső beszédáramlásából (amely a novella szövegét alkotja) értesülhet az idézett mondat semje mögött megbúvó „történet”-ről, az intézetben gyógykezelt lelki beteg leépülésének vélhetően utolsó fázisáról, világtól való elfordulásáról, elszakadásáról. „Elmesikolyodott. El” – ahogy az elbeszélés (és egyben a kötet) zárószavai jelzik.

A kilenc elbeszélést magában foglaló nagyon szigorúan és tudatosan komponált első kötet írásmódját és tematikáját tekintve is egységes, mondhatni zárt alkotás. Kiválóságát éppen ezen egységesség és zártság adja. A kiérlelt, kidekázott és kiegyensúlyozott mondatok, mindenféle műviségtől mentesen alkotják az elbeszélések szövegét, melyek koncepciózusan kerültek egymás mellé, a véletlenszerű válogatás látszatától menten. A kilenc novella, bár külön világ mindegyik, együtt az azonosság, az összetartozás, az egymáshoz írtság, az egymást fokozás összetettségének érzetét keltik. Olybá tűnik, hogy az egyes elbeszélések mindegyre újabb és újabb nekifutások egy dolog elmondhatósága érdekében, mely tagonként töredékes tud lenni, csak egységként érheti el a tökéletességet (gondoljunk a kilences szám szimbolikájára) és ezzel együtt a már említett zártságot. Mert igazából mindegy, hogy a főalak neve Ján Vencl (Kísérlet egy Vencl-paradigma felállításához), Bálint (A kegyelem pillanata), Miloš Krug (Mozgásterünk szűkülésének fokozatai) vagy Alfonz Kundsen (Az árnyak kifürkészése), és szerelmüket Magdának, Gabriellának vagy többnyire Ágnesnek hívják, sorsuk ugyanaz, külső mozdulatlanságuk, kommunikációképtelenségük vegetatív életre kárhoztatja őket. Pótcselekvéseket végeznek, kerékpároznak, üvegcserepet gyűjtenek, képeslapokat böngésznek, naplót írnak, zsiliptervrajzokat készítenek, vagy csak ülnek és bámulnak leginkább, ahogy a címadó elbeszélés fent idézett hőse is az ezüstfenyőket.

Ez a mozdulatlanság, ez a beszédnélküliség, ez a magányos csönd („Nincs mindenki csöndje. Az ő csöndje csak az övé, más semmi nem az övé, csak ez.” – Mozgásterünk szűkülésének fokozatai) az elbeszélések hősein (a „csendben” élőkön) kívül környezetüket és a megírás technikáját is jellemzi. Az önmagába visszahúzódott, visszavonuló ember léthez való kapcsolatának felszámolódása zajlik a szövegekben, ahol a létvesztés véglegességének egyetlen megjeleníthetősége, egyben ellenállásként való utolsó szalmaszála a nagyon pontos, dokumentatív körülírás nyelvezete. Az egyes szám első vagy harmadik személyű elbeszélők kínosan ügyelnek a beszédbeli megfogalmazhatóság legapróbb részleteire is. Állandóan felülírják önmaguk beszédét, javítják, toldozzák-foldozzák, kicserélik a szavakat és rácsodálkoznak jelentésükre („megpróbáltam kitalálni hogy miért hívják a palát palának pala pala mondtam kétszer egymás után aztán csak ültem és vártam a sötétet” – A sötét, ha eljön). Megszerkesztettségük nem a „valami elmondásában” érdekelt, hanem a „mondani valamit”-ban. („Kezdődhetne mással is, bármivel.” – Kísérlet egy Vencl-paradigma felállítására) Az egyes novellákban ez a létvesztéssel, létsorvadással együtt járó „beszédsorvadás”, „afázia” különféle eljárások mentén mutatkozik meg.

Összességében megállapíthatjuk, hogy ez az írásmód leginkább (a novellista) Bodor Ádám és (A veinhageni rózsabokrok korabeli) Darvasi László, de főként (a Film és az azutáni) Mészöly Miklós poétikájával mutat szoros rokonságot. (E legutóbbiról lásd Keresztesi József írását a Jelenkor folyóirat 2004/12-es számában, ahol két novella – Kísérlet egy Vencl-paradigma felállításra és Mozgásterületünk szűkülésének fokozatai – kapcsán említi Az atléta halálát és a Jelentés öt egérrőlt.) A szorosan vett dokumentatív stílus, mely a biográfia műfaját beszámolók, visszaemlékezések, levelek, nyilatkozatok, sportújságbeli hírek, lexikoni szócikkek (Kísérlet egy Vencl-paradigma felállításra) vagy napló (Az árnyak kifürkészése) segítségével kelti életre, az egyik ilyen technika. (Ez utóbbi elbeszélés kapcsán érdemes megjegyezni, hogy számos allúziót kínál fel az olvasónak Talamon Alfonz életrajzából és írói munkásságából, ahogy erről Benyovszky Krisztián elemző előadásán részletesen szót ejtett a Somorjai Disputa V. szimpóziumán 2004 novemberében. Máskülönben a talamoni hosszú mondatok szerkesztettsége Gazdag József írásmódjára komoly hatással bírt.) A kegyelem pillanatában a szürrealista képalkotás, A sötét, ha eljön című novellában a központozás-nélküliség elementaritása, a Mozgásterünk szűkülésének fokozataiban a kameramozgás (camera-eye) poétikája („Kilencvenfokos szögben elfordulunk Miloš Krugtól, és fölemelkedünk a konyhaszekrény legfelső polcáig.”), illetve a pók perspektívájának leírása szembeötlő, a Kilátás az ezüstfenyőkre címűben a beszélő szereplők (főorvos, nővér, szomszéd) mondatainak regisztrálása a már említett képzeletbeli jegyzetfüzetbe. A körülírás kényszere a kényszeres bizonytalanság attitűdjét mutatja (erről bővebben lásd Balázs Eszter Anna írását az Élet és irodalom 2004. 48/44-es számában), a szinte katatónikus merevségbe zárult élet nyelvi kiúttalanságát.

A kötetté fűzött elbeszélések koherenciáját olyan motívumok teszik nyilvánvalóvá még a fentieken kívül, mint a hideg és a szél állandó novellákbeli jelenléte vagy az ennél fontosabbnak tűnő szentség és isten jelenlévő jelen-nem-léte, illetve az összefoglaló kötetnyitó mottók.

„Kezdődhetne akár az ikonfestészet történetével is” – olvassuk mindjárt a könyv első oldalán, és bár végül nem ezzel kezdődik, de át meg átszövi az egész kötetet az istenben való hit semlegesülésének kinyilvánítása. A Kísérlet egy Vencl-paradigma felállítására című novellában egész művészettörténeti ismertetés olvasható Andrej Rubljov és Feofan Grek ikonfestészetéről, miközben a főszereplő, Ján Vencl az isteni lét lehetetlenségéről nyilatkozik; a Kasgari Szent Szűz képe tűnik fel egy lerobbant szentélyben, mely menedékként használatos, A sziklaomláson túl címűben. A kegyelem pillanatában egy festmény gyermekábrázolásán glória jelenik meg, szentek kerülnek megnevezésre a Mozgásterületünk szűkülésének fokozatai és a Kilátás az ezüstfenyőkre című elbeszélésekben. Az apával közös imádkozás felidézése és a gonosz ontológiájának elbeszélése A sötét, ha eljönben. Mindig kontrasztban az adott történésekkel, hiábavalóságként becsempésződve.

Az érzékelés, az érzés egyediségének wittgensteini paradigmája, a vegetatív létforma létjogosultsága és a „kegyetlen csodák” idejének rögzítettsége a mottók által pontosan körvonalazzák az elbeszélő mozgás- és erőterét. Kontúrozzák, körbeölelik. Behatárolják. Egység és zártság, ahogy említésre került már korábban.

Gazdag József írásmódja egyelőre társtalan a fiatal kortárs magyar prózában, mondhatnám egyedülálló. Mindezt a nagyfokú műgonddal és poétikai igényességgel megtámogatott tehetségének köszönheti. Kíváncsian várom erényeinek és tulajdonságának folytatódó megnyilvánulásait.