A Hütteldorfi Kertész

A Hütteldorfi Kertész

„Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.”

(Wittgenstein)

A hajnali kert a teremtés, a szülés maga. –

Bokádhoz csapzott, piros kis rukerc tapad,

fejednél csillagok magzatvize fröccsen,

jobbra tőled a park iszamos fái, odább

a lombok padmalya alatt vajúdó falu,

balra a mélyből, tajtékzó képzeletéből

önmaga fölé türemkedő lótusz: a város.

A hajnali keletkezés torzói ezek, de máris

az ég koronájába törnek, toboz-szervekben

termő nedvek csobognak, juharok, ostorfák

függőleges medrében edénynyalábok viszik

a növesztő anyagokat. Szinte érzékeled az ég

s föld közé feszített lábakat, a születő síkos

tárgyakat, szókat s közeiket: az öröklétet.

De hová feszítheted tudatod kiszögelléseit,

belső kerted fáit, ha tulajdonképpen minden

fű, fa, virág, sőt maga az egész kert is csak szó,

s az én is csak a látvány határaival adott?

Képes vagy látkörödet, a szubjektum ívét

túlról is nézni, a nadírodat fentről látni?

El tudja gondolni a nyelvünk az ént?

Az elme, amikor eukaliptuszokat gondol,

az agy szövetének, az anyagnak megfelelően

dolgozik, de néha önmagából sző hálót, s e hálót

hívjuk nyelvnek, s máskor énnek. S hátha akkor

látunk a legmagasabbra, mikor már a szavak

s az én avardombjain állunk s a fák törzsének

a látócsövén át a termésig nézünk?

A hajnal félsötétjében minden kérdés hangtalan

magzatsírás. – Miután az ég sudaráig másztál,

úgyszólván ki kell löknöd magad alól a létrát.

A pók egyedül marad fonalával, kert a tervével,

a végtelennel. Kezdődhet a genezis. A tárgyak

s fogalmak lassan fordulnak be a roppant

szülési csatorna szürkületébe.