A kert és a létra

A természetes írás horizontalitásában a szövegjelentés itt nagyon erős vertikalitást hoz létre, lent–fent vonatkozást, megtörve így (és sok más módon is) az egyirány, a sor, a szintagmatikusság hagyományos uralmát.

Ugyanakkor hangsúlyos az idődimenzió: versszakkezdések: „A hajnali…”, „A hajnali…”, „De hová…”, „Az elme…”, „A hajnali…” A vízszintes és a függőleges irány keresztje direkt, konnotált és metaforikus értelemben többször – mondhatni folyamatosan jelen van. „Bokádhoz – fejednél”, illetve „jobbra tőled” s „balra a mélyből” (1. versszak.); „ég s föld közé feszített lábak” (2.); „nadírodat fentről” (3.); „háló”, illetve „fák törzse” (4.); „létra” s a „kert a tervével” (5.).

Az öt versszak mint öt oszlop vagy öt ujj, s a középső, a harmadik kiemelkedik három kérdésével, gondolati súlyával: „De hová feszítheted?”, „Képes vagy […] fentről látni?”, „El tudja gondolni a nyelvünk az ént?”

Ezt a grafikai képében is súlyos szerkezetet átvágják a könnyűség, az emelkedés minden versszakban jelen levő szavai, melyek egy vonallal összekapcsolva függőleges tengelyt képeznek: csillagok, ég, fent, legmagasabbra, ég. Mint mágikus világképű népmeséinkben vagy a pszichoanalitikus szemléletben: „az ég sudaráig másztál”, „képzeletéből önmaga fölé türemkedő lótusz”. A felfelé irányulás példaként említett képei ellenpontozó fogalmi kiegészítői a mű sokfelé kibomló alapallegóriájának: a szülésnek. Tehát zuhanás és felemelkedés, „keletkezés” és „növesztés”, tömegi gravitáció – a szellem felívelése. A verset az első sorvégi és az utolsó szakasz második mondatát bevezető gondolatjel is tagolja: így az első tételmondat és az utolsó sorok önszemléleti összegzése fogják közre a zenei értelemben is kibontott (erős motivikusság, részletezés!) genezisértelmezést. Minden létrejövés metaforája itt a biológiai szülés, de a genezis is metafora, mégpedig a megnevezésé. Így kapcsolódik össze az első két versszak hatalmas teremtés–szülés képkomplexuma a harmadik versszak nyelvfilozófiai problematikájával: „az egész kert is csak szó, / s az én is csak a látvány határaival adott”. (Vö. „A szubjektum nem tartozik a világhoz, de ő a világ határa.” = Tractatus, 5.632.)

„A hajnali kert a teremtés s a szülés maga. –” Így kezdődik A Hütteldorfi Kertész. A következő sorokban kozmikus – de nem patetikus, sokkal inkább érzéki vízióban sorolódnak a naturáliák is: „csapzott, piros kis rukerc tapad”, „csillagok magzatvize fröccsen”, „a park iszamos fái”, „vajúdó falu”, „tajtékzó képzelet”.

De ki észleli mindezt? „Bokádhoz…”, „fejednél…”, „Szinte érzékeled az ég / s föld közé feszített lábakat, a születő síkos / tárgyakat, szókat s közeiket: az öröklétet.” Az alkotó az önmegszólító verstípus és a szereplírai attitűd egybeolvasztásával egyszerre jelenít meg egy sajátos metaforikus Wittgenstein-alteregót (értelmezést) s tesz személyes hitvallást egyszersmind. Lírában nem megszokott módon éppen ezért lesz a harmadik versszakban, a vers abszolút centrumában leírt „én” sokkal inkább filozófiai-grammatikai-konstruktív mint individuális-érzelmi központ.

Ahogyan a vers strukturális kulcsképei a kert és a létra, alanya és állítmánya is a költő-kertész. „Az ég sudaráig” mászva, „a hajnali keletkezést” megtapasztalva, abban önmagára ismerve létrehozza önmagát, az ént, a szót, a művet. Pontosabban konstatálja ez a szubjektum azt a pillanatot, amikor kész az üresség. (Vö. „A terv mint terv: valami kielégítetlen.” = Filozófiai vizsgálódások, 438.) „A pók egyedül marad fonalával, kert a tervével, / a végtelennel.” Ez az a pillanat, amikor a káoszból majd kiválik a szó, a világból az én.

A hetvenéves Tőzsér Árpád analitikus létszemléletet tükröző, kérdező-töprengő írásainak egyik nagy összegző darabja ez az ódai zúgású és erős feszültségeket hordozó szabadvers. Szabott metrumokkal és szótagszámmal is tagolt soraival, hexametereivel (első, hatodik és hetedik sor például), erős ritmusú belső rímeivel „balra a mélyből, tajtékzó képzeletéből”. A mű időmértéke és a szintagmák sorvégi szétválasztása, az áthajlások jellege Radnóti-megoldásokra is emlékeztet. A negyedik versszak sejtbiológiai látásmódjában s még inkább a második jellegzetes gondolatritmusában József Attila üzen: „toboz szervekben / termő nedvek csobognak, juharok, ostorfák / függőleges medrében edénynyalábok viszik / a növesztő anyagokat”, és Nemes Nagy, Tandori sem távoli rokonok, ha e líra geometrikus látásmódjára (ami nem más, mint a leképezett, szemléletessé tett kozmikus), esszéisztikusságára figyelünk: „De hová feszítheted tudatod kiszögelléseit, / belső kerted fáit, ha tulajdonképpen minden […] csak szó.”

Ez a nagy ívű gondolati vers körülpillantás is egy hétévtizedes élet(mű) kertjében: „hátha akkor látunk a legmagasabbra, mikor már a szavak s az én avardombjain állunk.” Játékos önfelköszöntés is: hétsoros szakaszok, hét szótagú sormetszetek, a középső versszak centrális (tehát felülről és alulról hármat-hármat számolva) hetedik sorában az „én”, s a sokértelmű, ironikusan is kiemelt hét szótagú cím. (Melyben arra a Wittgeinsteinre történik utalás, aki kritikus életszakaszában egy ideig Bécs mellett az irgalmas rendieknél fizikai munkával kereste kenyerét.)