A nyom és a véletlen

Mindjárt az elején, amikor írni kezdtem a három kiállító képzőművészről (Gály Katalin, Győrffy Sándor, Tihanyi József), azon törtem a fejem, hogyan oldjam meg a dilemmát, miféle kulcs alapján mutassam be a tevékenységüket. Vajon mindegyikükről külön-külön írjak, vagy együttesen, valamilyen közös jegy alapján, mely mindegyiküknél jelen van. Helyzetemet tovább nehezítette a kortárs művészet jelenlegi arculata, mely már rég feladta azt, hogy manifesztumszerű programokat fogalmazzon meg, és erősen individualizálódott. Minden egyes művész alkotóvilága egy külön világ, és ha ezek mégis találkoznak valahol, inkább véletlenről beszélhetünk, mintsem programszerű stratégiáról. De lehet, hogy a kortárs művészetről való elmélkedés legelején épp a véletlen, a rendezetlenség, a „káoszmosz” áll. Míg a múltban ezek a megjelölések negatív értelmezést kaptak, miközben főként a dolgoknak a rend megszületése előtti állapotát nevezték meg velük, úgy tűnik, mintha ma a művészet vissza akarna térni ehhez az ősi eredetiségéhez, mintha saját maga kívánná, hogy féktelen elemek és energiák ereje tépázza.

A kortárs művészetnek erre a tulajdonságára már több mint fél évszázada több képzőművészeti teoretikus és esztéta rámutatott, közülük kettőre hívnám fel a figyelmet, akik nagyon közel állnak hozzám – Gaston Bachelardra és Roger Caillois-ra. Caillois épp a véletlen alkotó funkciójáról ír Általános esztétika című művében, mely megbolygatja a figuratív (ábrázoló) és a geometrikus (absztrakt) művészet hagyományát: „Nem könnyű a véletlen és a nyom felé fordulni. És még a véletlen is elárulja az embert.”

Vagyis talán épp az olyan fogalmak, mint a véletlen vagy a nyom adják meg a kulcsot a bemutatkozó három művész művéhez. Ez egyrészt a (megtört) vonalak, sraffúrák, hajlatok formájában megnyilvánuló nyom, mely fragmentumok alakjában csak a konkrét, geometrikus alakzatok jelzéseként maradt fenn. Másrészt a véletlen, mely váratlan transzfigurációkba helyezi át őket. Ezért a forma „geometrikus tisztaságát” szüntelenül az ecset vagy a ceruza „durva”, gesztikus húzásai bontják meg, amik egyúttal azt bizonyítják, hogy lehetetlenség egyenes vonalat rajzolni. Galileo „more geometricó”-ját nem euklideszi geometria váltja fel, melynek része a dolgok másféle meglátása, új összefüggések felfedezése, ahol a tárgyak közti kölcsönös interakció lép előtérbe. Nem a felület ábrázolásáról van itt szó, sem arról, mi van alatta vagy mögötte, hanem a kapcsolatok, a kölcsönös térbeli konfigurációk láttatásáról. Nem létezik már egyetlen határozott, biztos pont sem, ahonnan látható lenne a helyes elrendeződés, ellenkezőleg, a kompozíciót mintha a háló- vagy véletlenszerűen elhelyezett objektumok zilálnák szét. Az ábrázolt dolgok gyakran ikonszerűvé válnak – az objektumok itt tiszta elemként jelennek meg, totemszerű jelképekre emlékeztetve. A tárgyat nem határolja körül háromdimenziós tér, gravitációs erők sem kötik meg, ellenkezőleg, „légies objektumokként”, szabadon lebegnek. A felhasznált anyag is megváltozott: az elrugaszkodás a technológia kész termékeinek visszautasításával is jár, például a tiszta fehér papírt saját készítésű, „reciklált” képzőművészeti anyag váltja fel.

A nyom és a véletlen találkozásának filozófiai meghatározásával K. Čapek A lábnyom című elbeszélésében találkozhatunk. A téli tájban elárvult nyomra bukkanunk a hóban, melynek nincs folytatása (hiányzik a konkrét megjelölés – az író a fantáziánkra hagyja). A címzett nélküli, árva nyom olyasmi, ami kizár bármiféle ésszerű magyarázatot, véletlen lenyomat a szemiotikai univerzumban. Egyúttal arra figyelmeztet, hogy kénytelenek vagyunk a világot csak nyomok, lenyomatok, utalások formájában észlelni, hogy észlelésünk csak részleges, és sosem fedhetjük fel a dolgok mögött rejlő lényeget (illetve az nem is olyan fontos). Épp ennek a részlegességnek, befejezetlenségnek, a világ egészként való megfoghatatlanságának a tudata az a vonás, melyet mindhárom képzőművész műveiben megtalálunk. Ez egyúttal a szabad, alkotó gesztusnak a „civilizáció vonzerejének” hagyományaitól való megtisztulását jelenti.