Bernardim Ribeiro: A sóvárgás könyve
Fordította, az előszót írta és jegyzetekkel ellátta: Ladányi-Turóczy Csilla. Palimpszeszt, 2004
A portugál reneszánsz irodalom egyik legjelentősebb alkotójának műve jelent meg végre magyar nyelven. Bernardim Ribeirótól csupán néhány költemény maradt fenn, valamint ez a töredékes, nehezen értelmezhető, ám igen népszerű regény, de ez elég volt ahhoz, hogy hamar bekerüljön az irodalomtörténet titokzatos, s egyszerre kimagasló figurái közé. Életéről nagyon keveset tud az utókor, de az a tény, hogy a zsidók 1492-es kiűzetése az Ibériai-félszigetről éppen gyermekkorában történt, illetve hogy már ifjú korában bekerült az elit irodalmi antológiákba, elég hozzá, hogy megindítsa a kutatók kíváncsi képzeletét. Sokan foglalkoztak vele, egyfajta mitikus légkör nőtt köré az évszázadok alatt, és volt már száműzött vagy erőszakosan áttérített-átnevelt zsidó, legendás filozófus, aki álnéven írta költeményeit, és persze titkos királyi sarj is. Regényszereplőit is azonosítani próbálták, és a skála a fiatal unokahúgtól a gazdag bankárcsaládon keresztül a spanyol hercegnőig igen változatos. Az azonosítási és értelmezési viták egészen a 20. századig lángoltak.
A lényeg azonban, hogy egy alig ismert, bámulatos nyelvi technikát használó, a lélek finom rezdüléseit egészen egyedi módon felfogó és közvetítő író egy olyan korban, amelynek alapélménye a fájdalom, a rettegés, a bizonytalanság és az erőszak, egy befejezetlen, három történet köré fonódó regényben a szerelem fájdalmáról énekelt. Csakhogy ebben az esetben még ez sem biztos. A sóvárgás könyvének két asszony által elbeszélt szerelmi története ugyanis teli van olyan – ma már kevéssé használt, tulajdonképpen alig értelmezhető – jelképpel és utalással, amelyek többszörös tükörré változtatják ezt a felszínén olyan sima, egyolvasatú művet. A szerelem mindegyik fejezetben vallásos élményként, életprogramként, világmagyarázó elvként jelenik meg, egyfajta letisztult, ideákkal telt képe a torz, esetlen anyagi valóságnak. A történetek elvágyódásról, szerencsétlenségekről, furcsán egybeeső bajokról szólnak, sóvárgó szerelmesekről, akik nem merik nyíltan kifejezni érzéseiket, miközben idétlennek tűnő helyzetekben parádéznak: éjszaka a vágyott személy ablakából leesve törik össze magukat, vagy egyszerűen csak összeesnek a sima padlón, mikor szerelmük belép az ajtón. Gyanúsan egyszerű az a módszer, ahogyan Ribeiro az érzés magasságait, a szerelemre megindult, kinyílt, a világ minden fájdalmát befogadni kész lélek és a gyakorlati kérdésekben annyira földhözragadt test kapcsolatát kezeli. Akár ironikusnak is mondhatnánk… Vagy mindennek mélyebb olvasata van? Lehet, hogy a sziklához kötözött leány, akinek szirénhangja a haldokló lovagot is visszahívja az életbe, kicsavart végtagokkal a megcsalatásáról mesél? És lehet, hogy egy lovag asszonya apródjainak szeme előtt nem mer egy másik éginek tetsző női tüneménybe beleszeretni?
Az egyik lehetséges kulcsot a regény női hangvétele kínálja. Mindhárom történetet asszonyok mesélik el, mindhárom a szerelmes férfiak és a lélek dolgában mindentudó asszonyok kölcsönös sóvárgását örökíti meg. Ez különös hang, noha az ibériai irodalom, különösen a reneszánsz idején, ismerte a női elbeszélést, mégis kijelöl egy határozott értelmezési irányt. A férfi princípiumtól áthatott világ itt egy egészen más szemszögből fogalmazódik meg, az értékek, helyzetek, vágyak és akaratok az érzés végtelen óceánjában feloldódnak, az élet tényei elvesztik határozott körvonalaikat, és a regény összes szereplője, minden cselekménye mintha az anyaméh finoman óvó, puha, vízben úszó közegébe kerülne. A rezdülések hullámokat keltenek, a hullámok visszaáramlanak a kiindulópontjukhoz, minden körben forog és nincs más célja a létnek, mint eme sűrű, érzésekkel telt közeg megtapasztalása. Az élmény igen hasonló az archaikus közösségek világmítoszaihoz és létélményéhez: minden mindennel összefügg, mindent átsző a természet ősereje.
A sóvárgás könyve, keletkezése után jó fél évezreddel, végre a magyar olvasókhoz is megérkezett. A fordító, egyben a portugál reneszánsz irodalom kutatója bőséges jegyzetekkel látta el a sok helyen még mondatszerűen is nehezen érthető művet. Előszavából kirajzolódik a mű keletkezés- és utótörténete, az értelmezési változatok, a fordítási problémák sokasága. E rövid bevezető azt sejteti, hogy a fordítás és a magyar nyelvű megjelenés csupán kezdőlépése A sóvárgás könyve magyarországi karrierjének. Tömény jelképisége, az idősíkokban való szabad átjárásai, az ábrázolt figurák homályos kontúrjai a modern utáni regénnyel állítják párhuzamba, a kortárs irodalom nem egy jellegzetessége köszön vissza benne 500 évvel korábbról. A megjelenés komoly hiányt pótolt, és talán arra is biztat, hogy tovább keressük a kapcsolódási pontokat innen, Európa közepéről a nyugati pereme felé.