A Palinodia egy korai kéziratos változata

Az 1990-es évek elején készítettem el a Baxai Textor György kezétől fennmaradt Körmendi-kódex betűhű átiratát, amely az eredeti kézirat facsimiléjével együtt 1996-ban jelent meg. Mivel nem vagyok irodalomtörténész, a szöveget elsősorban nyelvész szemmel közelítettem meg, így főként azok a szövegek érdekeltek, amelyeket feltehetően az összeíró maga alkotott. A más szerzőktől bemásolt verseket, imádságokat, énekeket csak annyira néztem át, amennyire a közzététel megkövetelte, így szövegüket nem is vetettem össze másutt közzétett változataikkal. Azonban a minimálisan is szükséges filológiai munka során feltűnt, hogy a kötetbe utolsónak beírt Gyöngyösi mű, a „Maga Gyámoltalanságátt”-kesergő / Es abban a’ Kardos Griffnek Szárnya / alá folyamodo / Nympha egyike azoknak a változatoknak, vagy inkább másolatoknak, amelyek a nyomtatásban való megjelenés előtt kéziratban terjedtek. Nem tudjuk, milyen úton kerülhetett a körmendi ludimagisterhez, de könyvének záradéka szerint azt 1684. július 15-én kezdte írni és december 23-án fejezte be, hogy ajándékul adja nagy jóakarójának, Thaba Jánosnak névnapjára. Mint tudjuk, Gyöngyösi csak tizenegy év múlva, 1695-ben jelenteti meg, de már Palinódia – Prosopopoeia Hungariae / Azaz: Maga gyámoltalanságát kesergő és abban / a Kardos Griffnek szárnya alá folyamodó / Nimfa kiegészített címmel. Hogy Baxai éppen ezzel zárja ajándékát, talán nem véletlen, bár nincs rá közvetlen bizonyítékunk. De ha meggondoljuk, hogy a kódex első és terjedelme miatt is talán a szerző által legfontosabbnak tartott műve, a Magyar Cronica a török hatalom magyarországi pusztításairól szól, amelynek leírását az az élmény is inspirálhatta, hogy 1683-ban feltehetően látta a Bécs ellen vonuló török hadak rémtetteit, akkor logikusnak tűnik, hogy Gyöngyösi verse, az A’ mellyel / Magyar-Országh mostani állapottyátt példázza mindennek a záradéka.

Gyöngyösi művét új kiadásban a Balassi Kiadó jóvoltából a Régi Magyar Könyvtár sorozatban vehettük kezünkbe négy évvel ezelőtt. (Gyöngyösi István: Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága – Palinódia. Balassi Kiadó, 2000.) Ekkor a kritikai kiadáshoz írt alapos filológiai munkát tükröző utószavában Jankovics József így összegezte a mű értékeit: „A fentiekből – reményünk szerint – kiviláglik, hogy Gyöngyösinek ez az allegorikus költeménye a klasszikus és a humanista hagyományban egyaránt mélyen gyökerezik, e tradíció tudatos barokk folytatója. Sokkal több művészi (nyelvi, retorikai, stilisztikai és szerkezeti, valamint narrációs) erénnyel bír, mint amennyit eleddig a szakirodalom számon tartott róla. Noha talán nem tartozik a Gyöngyösi-életmű első vonalába, megérdemli, hogy az irodalomtörténet és az érdeklődő olvasó se menjen el – mint korábban – legyintéssel mellette.” (Jankovics 2000, 140. 1.)

Ez a vélemény is bátorított abban, hogy a Körmendi-kódexben található szöveg kapcsán szóljak néhány felvetődött gondolatomról.

Jankovics József megállapítja, hogy Gyöngyösi 1695-ös nyomtatványának palinódia szava sok fejtörést okozott az irodalomtörténészeknek. Ezek bemutatása során hivatkozik Ballagi Géza megállapítására (A politikai irodalom Magyarországon. 1988), mely szerint a szó már az eredeti, 1681-es kéziraton is rajta lehetett. Ballagi nyilván nem ismerhette a kismartoni kéziratot, és bizonyára a Körmendi-kódexbeli változatot sem. Ez utóbbiról ugyan Kálmán Farkas már 1882-ben tudósít a Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelőben, de a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárába csak 1906-ban kerül. Ma azonban egyértelműen megerősíthetjük, hiszen kódexünk is ezt bizonyítja, hogy 1695-ig a palinódia nem szerepel a terjesztett változatokon, tehát akkor szándékosan, mégpedig politikai szándékkal vette elő újra ezt a versét, azaz akkori kesergését „megismételte”.

Jankovics kitűnő tanulmányában azt is megjegyzi, hogy: „A költemény testén nemcsak ez a változás esett, hanem helyesírásban és legfeljebb néhány szónyi terjedelemben több helyütt is eltér a kismartoni kézirattól és az egyéb másolatoktól. Az esztétikailag – stilisztikailag néhol érettebb, kidolgozottabb, másutt halványabb, sutább nyomtatott szöveg módosulásai keletkezhettek a szerző utómunkálatai eredményeképpen, utólagos változtatásai, stilizálása javításai nyomán, de származhatnak a nyomdásztól is.” (133. 1.)

Először nézzünk egy helyesírásinak látszó kérdést! A nyomtatott változat a határozott névelő rövidebb változatát hol használja, hol nem:

39. „Az Holdnak szarva is reám gyakran ökleit…”

,25. „Az nemes erkölcsnek nevelő dajkája,

Az szép vitézségnek voltam oskolája…”

De: 27. „Ki a boldog időn Darius kincsével…”

44. „Barátság, egyesség tart minden dolgokat,

A visszálkodó párt elrontja azokat…”

A Körmendi-kódex írója e tekintetben teljesen következetes. Egyszer sem ír mássalhangzó előtt az névelőt, hanem következetesen a’-t használ.

Hogy mi lehet a különbség oka, arról csak elmélkedhetünk. A kézirat azt mutatja, hogy írója következetes helyesíró, mint afféle tanító. A nyelvi hagyományt őrzi, az aposztróffal jelzi, hogy tudja, itt z-nek kellene lenni, de mivel nem írja ki, azt is jelzi, hogy a nyelvi gyakorlatban már nem használják. A nyomtatvány következetlen helyesírása elvileg azt jelenthetné, hogy az írásbeli ingadozás mögött kiejtésbeli ingadozás rejlik. Ez eléggé valószínűtlennek tűnik, hiszen tizenegy évvel vagyunk később. Jankovics Józsefnek lehet igaza, aki szerint a következetlenség oka az lehet, hogy ,,a költő… nem végezhette el a korrektúra fölöttébb szükséges munkálatait”. (133.) De ha elvégezheti, vajon mire javítja? Mivel a nyomdai változat nem használ aposztrófot vagy a-t vagy az-t. A szöveget végigolvasva az az-t találjuk túlnyomó többségben. Feltételezhetjük, hogy erre javította volna az a-kat is. Ha így történt volna, akkor az írott nyelv tudatos archaizálását jelentette volna. De vajon ez van-e mögötte? Talán igen, talán nem. Ám ne feledjük, a katolikus és a protestáns írásbeliségnek ekkor már vannak megfogható külön normái!

A két változat között a fenti apróságon kívül egyéb különbségek is kimutathatók. Ezek egy része valóban az utólagos javítás jelét mutatja. Ilyet találunk mindjárt az Ajánló Levélben. A kéziratban így kezdődik:

„Régi Magyar-mondás; A’

Vén Hegedűs minden-nap edgy Nótatt felejtt

-el”

A nyomtatványban: „A vén hegedűs mindennap egy nótát felejt.” Az igekötő elhagyásának bizonyára ritmikai oka van, ezért javítja ki. Másutt viszont ugyancsak a korrektúra hiányát látjuk. Ugyancsak az ajánlás egyik hangulatos szóláshasonlata így hangzik a Kódexben: „…csak ugy esik-is megszolgálnom, mintt az agh-Lónak az abrakot…” A nyomtatványban: „…csak úgy esik is megszagolnom, mint az agg lónak az abrakot…” (75.) Ez utóbbi nyilván a nyomdász félreolvasása, amit aztán nem javítottak ki.

A két szöveg között azonban vannak olyan eltérések is, amit a szöveg másolója tudatosan követett el, mégpedig azért, mert az eredeti „nyelvjárásiassága” vagy az övétől eltérő nyelvjárása miatt a saját nyelvi ízléséhez igazított egy-egy szót. Bár az is lehet, hogy a költő bírálta felül korábbi nyelvjárásiasságát.

A nyomtatványban: „Kihez képest az üdős poäta sem szökdécseltetheti oly kínyes lábakon az verseket, mint az gyermekded Apolló.”

A Kódexben: „Kihez-képest az, idős Poäta Sem Szökdecseltetheti olly kényes Lábokon a’ Versekett, mintt a Gyermekded Apolló.”

Az üdős, kínyes Gyöngyösi nyelvjárásiasságát bizonyítja a később kialakult köznyelvi normához képest, a lábokon á utáni o-zása viszont Baxainak a dunántúlias nyelvváltozatát példázza. Hasonló párok még a vers 2. szakában a fetrengő – fötröngő, esküvésében – esküvésiben, béborítva – bé-búrittva stb.

A továbbiakban tekintsünk át néhány olyan javítást a versben, amely a költő kiadás előtti javító szándékát tükrözi. Először mindig a korábbi, Körmendi-kódexbeli változatot közlöm:

4. „Vagy Venus vesződik Adonist Siratván,”

„Vagy Venus kesereg Adonist ohajtván,”

7. „Indúlnak Lábaim afféle csendessen,

Az honnétt A’ Szó jőn illyen keservessen:”

„Indulnak lábaim afelé csendesen,

Azhonnan az szó jő olyan keservesen.”

10. „Jaygatt nagy Sirással: most-is Szaporittya, S orczáján

le-gőrgő Kőnnyvitt újjéttya, Kikenn mind e’ nap is

magátt Szomorittya; És mosolygó fényétt homályal

burittya.”

„Jaját nagy sírással most is szaporítja, Orcáján

lecsorgó könyveit újítja, Kiken az víg nap is magát

szomorítja, És mosolygó fényét homállyal borítja.”

A felsorolt néhány példára alapozva e rövid összevetésből több tanulság is látszik:

1. Eddig a népköltészetről állítottuk, hogy mivel szájról szájra terjed, szövege változik. Úgy látszik, a középkori műköltészetnek a kéziratos terjedése-terjesztése is magán viselte ezt a sajátosságot. A két Gyöngyösi-szövegváltozat összevetéséből nem állíthatjuk azt, hogy minden különbség a költő későbbi változtatásának vagy a nyomdász tévedésének számlájára írható. Kisebb, a mű lényegét nem érintő változtatásokat a másolók is végezhettek rajta.

2. A változtatásoknak egyik mozgatója a nyelvjárásokban gyökerező nyelvi eszmény, amelyhez éppen az irodalmi nyelv egységesítésének szándékával kötődnek az írástudók. Természetes, hogy általában saját nyelvjárási változatukat részesítik előnyben.

3. A vers két szövegváltozatának összevetése egyértelműen bizonyítja, hogy a nyomtatott változat jelentős változtatást tükröz, némelyik, mint az idézett 10. strófa is, a versrészlet értelmének, mondandójának változásával is jár. A korábbi változat első sorának az a jelentése, hogy a Nimfa sírva jajgat és sírását szaporítja, miközben könnyei le-legördülnek. A nyomtatott változat pontosabb, szemléletesebb, nem sírását, hanem jajgatását szaporítja, könnyei pedig nem legörögnek, hanem lecsordulnak. A versszak végét pedig a víg nap> <szomorít, mosolygó fény> <homállyal borít ellentétbe állításával teszi erőteljesebbé.

Remélem, e néhány kiragadott példával sikerült rámutatnom arra, hogy van értelme mind nyelvtörténeti, mind irodalomtörténeti, mind filológiai szempontból kutatni régi irodalmunk fellelhető darabjait, és magamról mondhatom, kiváló és nemes szellemi élvezetet jelent még egy nyelvész számára is.