Plautus, az első magyar színi direktor

Amennyire ma tudjuk, az antik mintákat követő színi előadások, illetve az ezek során megelevenített szövegek először Mátyás udvarában lehettek láthatók-hallhatók Magyarországon. Igaz, előadásról nem maradt fenn beszámoló, nem árulkodik róla semmilyen forrás, csak Bartholomeus Francofordinus budai iskolamester két rövid drámai dialógusa jelzi az utókor számára (igaz, ezek is a XVI. század első éveiből valók), hogy létez(het)ett a budai palotában is az itáliai udvarokban kevéssel korábban megjelent új módi, az ókori modellt imitáló „színház”. Az idézőjel azért került ide, mert a theatrum fogalom akkori jelentése meglehetősen távol állt a maitól, legalábbis a modern színháztól. Bár – és épp ez adja jelentőségét, érdekességét – a középkori prológus után épp a XV. század végének olasz fejedelmi palotáiban tűnt fel az a jelenség, melyből a színház intézménye a következő évszázadban kiformálódott. A legfontosabb különbség talán, hogy a színház ekkor még nem önálló intézmény, sőt az előadás sem önálló program, hanem az ünnep, az udvari élet emblematikus jelentőségű eseményének szerves része. Ilyenkor dramatizált szövegek előadására több mód, alkalom kínálkozott: például a városi ünnepek alkalmával a köztereken vagy a bevonulás (az entrata) során (ezek elsősorban a plebsnek, az alattvalóknak szóltak), de játszottak fogadások, vacsorák közben vagy esti szórakozásul a palota vendégei, az elit számára.

Az udvari ünnepségek egyik legfontosabb eseménye volt a színi előadás már a lovagi kultúra idejében is, a XV. század végén egy új műveltségből táplálkozó (azt megkívánó), új formanyelvvel próbálkozó variáns jelent meg, először Ferrarában a nyolcvanas években. Az Estek kedvenc házi szerzője Plautus lett, eleinte, ha komédiát állítottak színpadra, csak az ő darabjait játszották olasz „fordításban”. Épp a nyelvválasztás volt az egyik legfontosabb, legjelentékenyebb produktuma az új típusú drámajátszásnak. A latin trónfosztásában kapott főszerepet, hiszen az udvar közösségének egy praktikus, a mindennapi életben használható nyelvre volt szüksége, ezt a nyelvet akarta „használni” szórakozás és tanulás közben is. A palota udvarán, dísztermében felállított színpadon két kulturális tradíció találkozott egymással, lépett interakcióba: az eddig latin nyelvű humanista és a vulgáris nyelvű udvari-lovagi. Ez azért volt lehetséges, sőt szükséges, mert a kultúra (az udvar kulturális eseményei) mind egy célt szolgáltak: a fejedelem és az állam hatalmának erősítését, szilárdítását, reprezentálását.

A színház pedig különösen fontos propagandaeszköz lehetett a jó kezekben: feladata a társadalmi hierarchia, a rend és az ennek fenntartásához szükséges normarendszer, etika kommunikálása, elfogadtatása, megtanítása volt. A centralizálódást, az abszolutista államot támogató fejedelem, pontosabban PR-osai, az udvarba fogadott humanisták nem a modern fogalmak szerinti politikailag elkötelezett irodalmat művelték, inkább a középkori exemplumtradíciót folytatták, azaz példázatos, tanulságos tanmeséket készítettek, melyek jobbára mentesek voltak az aktualizálástól, a ’kiszólásoktól’. A korabeli közönség középkori műveltsége is a példázatstratégiát kívánta meg; az elvek kifejtése helyett a ’képes beszéd’, a történetek által való tanítás tudott ebben a közegben működni. A Plautus-darabok segítségével pedig épp azokat az erkölcsi elveket, normákat lehetett közvetíteni, melyeket a társadalmi elit követendőnek, alkalmazandónak ítélt.

Az itáliai uralkodók stratégiáit Magyarországra plántálni igyekvő Mátyás az udvari kultúra egyéb fontos elemeivel minden bizonnyal átvette és használta a színi előadást is. Tudjuk, hogy Plautus komédiái olvashatók voltak a budai Bibliothecában is, ha bizonyítani jelen pillanatban nem is tudjuk, de feltételezhetjük, hogy elő is adtak belőlük, vagy esetleg azokat imitáló előadásokat tartottak (ilyen lehetett Bartholomeus mester Gryllus című rövid komédiája). Érdemes hát végigtekintenünk azt az utat, melyet a latin komédiaíró megtett, míg az Urbsból a messzi Budáig elért.

Plautus, az időszámításunk előtti III. században élt szerző az augustusi korban születő értékelés szerint nyers, vulgáris stílusával nem igazán felelt meg az irodalmat klasszicizálni, elitizálni kívánó törekvéseknek, a mind élesebben szétváló irodalmi és köznapi latin (és ehhez igazodó kultúrák, irodalmak) rendszerében elvesztette korábbi népszerűségét, presztízsét. A császárkorban az archaikus idők nagy mestereként ismét a jelentős szerzők közé emelkedett. A IV. századra, amikor a papírtekercsek helyét átvette a pergamen, oktatási anyagként, a latin írásosság tradíciójának tagjaként volt jelen. Kommentárokra, magyarázatokra szorult, ekkor kezdődött a másolatok lánca által a szövegek romlása is. Bár tovább hagyományozódtak bizonyos fontos jellegzetességek a hajdani komédiairodalomból (illetve a komédiából mint dramatizált, előadott szövegből) szorosan a művekhez kapcsolódva (mint például a korábbi énekelt betétek elkülönülése, a felvonásokra osztás hiánya), azonban immár igazi funkció nélkül. Viszont újak is megjelentek, mint például az olvasó számára a jobb megértést szolgáló, a színek elejére helyezett lista az aktuális jelenetben megszólalókról.

Plautusnak bizonyosan huszonegy komédiát tulajdoníthatunk, ezek két kódexcsaládban maradtak fenn, melyek közös gyökere a Varronianae címen ismert korpusz, ennek két kora középkori variánsa terjedt tehát, viszont mindkettőben csak húsz komédia volt olvasható. Egy szöveg, a Vidularia sokáig rejtőzködött a kíváncsi szemek elől: mint palimpszesztre csak a modern korban, a XIX. században bukkant rá a kutatás. Az V. században készült pergament, melyen egykor megörökítették, a VII. század ínséges éveiben a birtokló bobbiói szerzetesek az Ószövetség szövegével írták felül, nem mintha pogány műként meg akarták volna semmisíteni, csak szükségük volt az értékes lapokra a sokkal fontosabb Szentírás lejegyzéséhez. A kolostorból a kötet 1603-ban az egész könyvtárral együtt a milánói Biblioteca Ambrosianába került. Ez a kötet vált az egyik család ősévé. Egy másik későantik kiadás, mely kódexcsaláddá bővült az idők folyamán, a IV. század második feléig vezethető vissza. Ez is a Varronianae-corpus húsz darabját tartalmazza, de az úgynevezett codici Palatini szerencsésebb volt, ismert, másolt maradt a korai középkorban is (míg a másik a bobbiói kolostorban rejtőzött), valószínűleg a Caroling-reneszánsz idején fedezték fel újra, a IX. század elején francia földön, s kezdték ismét másolni. Legismertebb ránk maradt kópiái a Palatino Lat. 1615, a Vaticano Lat. 3870 (mindkettő a Vatikáni Könyvtárban található), valamint a Palatino Heidelberg. Lat. 1613 (a Heidelbergi Egyetemi Könyvtárban), mindhárom német területen készült a X–XI. században.

A trecento idején az antik szövegek felé irányuló általános figyelem növekedésével Plautus olvasottsága is megnő, 1394-ben született az első (ismert) Plautust követő mű: Pier Paolo Vergerio: Paulus Comoedia ad juvenum mores corrigendos című szövege. Vergerio a művét, miközben az antik forrásokat közvetlenül használata, az antik komédia hagyományos keresztény olvasatát követve az ifjúságot nevelő olvasmánynak (esetleg dialogizáltan felolvasottnak) szánta (nem tudott még arról, hogy színpadra lehet állítani, hiszen az antik színházról, színjátszásról sem tudott).

Nyolc komédia jelentette az első humanisták számára a Plautus-életművet, bár tudtak arról, hogy az elődök huszonegy komédiát tartottak számon tőle.[1] 1429-ben Kölnben Nicolaus Cusanus egy kódexben felfedezte – a nyolc eddig is ismert szöveg mellett – a Palatinus-család egy példányát, s benne az eddig rejtőző tizenkét komédiát. A kódexet Rómába vitte, ahol Giordano Orsini kardinális, a híres gyűjtő könyvtárába került. Rögtön megindult a másolatok készítése – s ezzel a szövegek forgalmazása – a humanista körökben. Ez azért fontos mert Terentius mellett egy újabb, immáron jelentékeny komédiakorpusz vált imitálhatóvá, az irodalmi diskurzus részesévé, növelve a műfaj presztízsét is.

Kezdetben a literátorok mint humanista komédiát, azaz csak mint szöveget kezelték a darabokat: a középkori értelmezési hagyományt követve mint írásművet imitálták, mint Vergerio Paulusa vagy később Aenea Silvio Piccolomini Chrysise, Leon Battista Alberti Philodoxiosa. Lionello d’Este, Guarino da Verona tanítványa is rendelt belőle, de kerültek példányok Magyarországra is: volt Mátyás Corvinianájában egy 1459 előtt Firenzében készült kötet (jelenleg az Országos Széchényi Könyvtár tulajdona)[2], s tudunk egyről Vitéz János könyvtárában is, ez 1465. körül készült észak-olasz műhelyben (ma a bécsi Österreichische Nationalbibliothekben található)[3]. Plautus első nyomtatott kiadása, az editio princeps 1471-ből való, Giorgio Merula velencei műhelyéből.

A század utolsó harmadában következett be a Plautus-történetet és általában a komédia történetét érintő legfontosabb korabeli változás: a szövegek kiléptek az írott tartományból és színpadra álltak, drámává lettek. E ponttól történetük jó időre szorosan összekapcsolódik az udvar történetével, ez lesz az a kulturális közeg, mely életterét jelenti, s ez lesz az a befogadói közösség, melyhez igazodik, melynek szól. Noha ismerünk már a XV. század elejéről is vulgáris nyelvű komédiákat az udvar közegében (ezek még inkább a középkori olvasat szerint értik, inkább dramatizálható dialógusok, mint antik komédiaimitációk, bár azok ismerete felfedezhető), mint Ferdinando Silvának Bianca Maria Visconti és Francesco Sforza 1441. októberi esküvőjére szerzett L’amante fedele című írása, az olaszul előadott komédia divatja, folyamatos jelenléte, a kulturális életben betöltött státus Ferrarából eredeztethető. Itt indult meg a Plautus-fordítások, a vulgarizált előadások sorozata 1486-ban, mely a comedia erudita központjává tette az Este-palotát, és az udvar kulturális életének egyik legmarkánsabb vonásává vált. Ezért készülhetett el éppen itt 1508-ban az első olasz komédiának tartott Cassaria, Ariosto tollából (aki a XVI. század első évtizedeiben I. Alfonso herceg udvarában a színházért, az előadásokért felelős szervezőként is tevékenykedett). Hamarosan aztán más központok is átvették, használni kezdték a komédiát, mint az udvar kiemelt eseményeinek, az ünnepeknek mind nagyobb tekintélyű szereplőjét, a mind divatosabbá váló szórakozási formát: 1513-ban Urbinóban mutatták be Bernardo Bibbiena Calandriáját[4], melyet néhány évvel később nagy sikerrel játszanak Rómában is, 1518-ban pedig Macchiavelli megírja a Mandragorát.[5] Az olaszul születő művek, az imitáció teóriát is követve, alkalmazták a latin komédia palliata eljárását, azaz korábbi szövegekből építkeznek (az antik klasszikusokat használják, idézik alkotásaikban): a Cassaria Plautus Auluraria és Mostellaria című darabjait, a Suppositi (ugyancsak Ariostótól) a Menaechmit is kiaknázza, s ugyanezt teszi a Calandria is. Bár nem valószínű, hogy a Plautus korában elfogadott elgondolást kívánták alkalmazni, sokkal inkább magának az imitáció episztemologikus elvének működését láthatjuk ezekben az esetben is.

Amikor az Academia Pomponiana vagy az Este-udvar először mutatott be, vitt színre antik komédiákat, a legnagyobb probléma az volt, hogy ebben az időben nem létezett olyan színjátszási hagyomány Itáliában, mely antik gyökereinél fogva alkalmas lett volna a bemutatókra. Nem ismerték az ókori színpadi technikákat, hogy miként állítottak színre, adtak elő akkor egy drámai szöveget, nem voltak még képzett szakemberek, akiknek mestersége lett volna a színház. Egyedül az ókori színházról, mint épületről, mint játéktérről, álltak rendelkezésre ismeretek. E tudás alapján, a meglévő rendszerbe illesztve, az aktuális szituációhoz igazítva kellett megszervezni és megvalósítani az előadásokat, s az ezek szülte követelményekhez igazítani annak minden elemét, így a szövegeket is – az udvar befogadói közösségének elvárásaihoz és az ünnep alkalmához kellett igazodni. Ez formálta a comedia erudita, a reneszánsz udvari komédia arculatát, karakterológiáját.

A komédiának emellett több más variánsa is megjelent a palota színpadán, közös vonásuk amellett, hogy jó véget érő történetek voltak, a funkció, a közvetítendő tanítás volt: a tragédiával szemben a nem követendő, de soha el nem érhető ’tökéletességet’, mintát jelenítette meg, inkább az exemplumhoz hasonlóan az emberi élet tökéletlenségeit igyekezett megmutatni javító szándékkal. Egy adott erkölcsi norma horizontjához igazodva azon fáradozott, hogy e szabályokat elfogadhatóvá, elfogadottá és működővé tegye. Azonban nem a modern, polgári színház visszatükrözés-effektusával, realizmusával: a színpadon a ’képes beszéd’ eljárást követve nem a közönség világa képződött újra, hanem egy olyan metaforikus világ, egy olyan virtuális valóság, melynek elbeszélése alkalmazható tapasztalatokat, tanítást kínált mindenekelőtt praktikus, hétköznapi élethelyzetekre vonatkoztathatóan.

A Cassaria vagy a Mandragora sem realista darabok, noha terük nem a Plautus-féle mitologikus tér. Az újonnan születő művek is – az elfogadott teóriának megfelelően – nem a realitással, sokkal inkább az irodalmi (szöveg)univerzummal keresnek és tartanak fenn kapcsolatot, annak a virtuális világnak kívánnak a részesei lenni. Az viszont, hogy az emberi világ immár hasonlatos a kortárs társadalmi és civilizációs kontextushoz, fontos pont abban a modernitásra jellemző folyamatban, mely az irodalmat, a szöveguniverzumot mind kevésbé tekintette önálló térnek, s mind közelebb vonta a reálishoz. A különbségek, a különállás takarásával s nem folyamatos szem előtt tartásával egy új művészet(irodalom)-fogalmat dolgozott ki. A drámai műfajok rendszerében hosszú időn keresztül erre csak a komédiában nyílt tér, a klasszikus meghatározás szerinti másik két típus, a tragédia és a szatírjáték, vagy ahogy a XVI. századtól nevezik, a pásztorjáték, az udvari kultúra, az ancien regime története alatt végig a mitológia, a szimbolikus és allegorikus beszéd tartományában maradt.

Kardos Tibor régi magyar drámatörténeti összefoglalójában[6] veti fel, hogy a ferrarai színi előadást az Este-palota színházi életének egyik fontos alakja, Pandolfo Collenuccio pesarói, illetve később ferrarai humanista hozhatta Mátyás udvarába. Állítása szerint 1487 és 1497 között többször megfordult hazánkban, a budai királyi udvarokban Ippolito d’Este kíséretében. Ezt a közlést átveszi a legújabb magyar színháztörténeti monográfia is, eszerint tehát nevesíteni tudnánk, ki is volt az, aki a magyar dráma alakulástörténete számára fontos lépést megtette. Viszont a biográfiát részletesen, minden ismert tényt, adatot felhasználva elmesélő olasz kutatás az Alpokon túl csak ausztriai, németországi követjárásokról, utakról tud, arról nem, hogy Pannóniában is megfordult volna a ferrarai udvari ember.

Kardos nem is életrajzi adatokra, ezeket igazoló forrásokra hivatkozik, nem ezekkel érvel, bizonyít. Feltételezésének alapja két, a XV. és XVI. század fordulóján született szöveg rokonsága Pandolfo munkáival. Mindkét alkotás Bartholomeus Frankofordinus Pannoniustól való, az egyik egy moralizáló dialógus, apológ, címe Inter Vigilantiam et Torporem dialogus[7], a másik pedig egy rövid komédiaszöveg, Comoedia Gryllus[8] címen. Az elsőt Collenuccio Agenoria című latin apológjával, a másodikat pedig a Plautus-fordításával hozza rokonságba, összefüggésbe a kutató.

Viszont az imitáció technikáját követő, alkalmazó német humanista nem biztos, hogy csak erre az egy szövegre alapozta volna saját írását, bő példatárból meríthetett az, aki ilyen típusú művet kívánt összeállítani. Természetesen nem lehetetlen a Collenuccio-mű jelenléte sem, viszont az imitáción alapuló diskurzusban születő műveknél nem biztos, hogy ilyen egyértelmű kijelentések tehetők a követett modellel kapcsolatban. Ráadásul akár Collenucciótól is ismerhetett volna más darabokat is, hiszen hazánk és Velence, illetve Ferrara élénk kapcsolatai révén a többi apológ is ismert lehetett. De eljuthattak a Duna mellékére írásai német, osztrák közvetítéssel is, esetleg a Habsburg-udvaron át, ahol Pandolfo tényleg megfordult, ezt az orientációt erősíthette Bartholomeus német származása, aki az ottani humanista körökön át is megismerkedhetett az olasz literátor munkáival.

A Gryllus komédia Kardos fontos érve Collenuccio magyarországi tartózkodása mellett. Viszont már láttuk, hogy az antik szerző munkáinak korpusza megtalálható volt mind a Bibliotheca Corvinianában, mind Vitéz János könyvtárában, mindkét esetben latinul. Pandolfo Ferrarában mint egy vulgáris Palutus-változat elkészítője szerepelt, az Amphitryót ültette olaszra, ettől függetlenül elképzelhető, hogy Budán a latin Plautust propagálta, ismertette meg. A soknyelvű magyar udvarban éppen a latin tudta betölteni a koiné szerepét, biztosíthatta a különféle nációk kommunikációját, s kellő presztízse, kulturális, műveltségi háttere is volt – a magyarral szemben, mely mögött még nem állt vaskos, imitálható szövegkorpusz, ami pedig a tekintély elsődleges forrása volt a humanisták számára. Mivel tehát az Esték udvaroncának itt tartózkodására nincs egyéb bizonyíték, inkább tartom valószínűnek, hogy a Gryllus születésekor a Plautus-ismeret, -imitáció a hazai udvarokban, könyvtárakban fellelhető komédiagyűjteményeknek volt köszönhető.

Bartholomeus komédiája egyébként is a Menechmit követi, azt választja alapul. E darab is ismert volt Ferrarában, sőt az egyik legnépszerűbb, fordítója lehetett Collenuccio is (a fordító személyét ma homály fedi), de ez még túl távoli kapcsolat. Ráadásul, noha a mű megtartja az élő előadás szituációját mutató egyes elemeket, valószínűleg inkább a humanista írásgyakorlat körébe sorolható, mint például Vergerio vagy Aenea Silvio Piccolomini korábban látott szövegei. (Akár ezek is szolgálhattak a Plautus-imitáció modelljéül, s nekik valóban volt bizonyított személyes kapcsolatuk Pannóniával.)

Mivel a személyes jelenlétet nem látom bizonyítottnak, úgy gondolom, Collenuccio és a magyar irodalom kapcsolata más módokon keresendő, kereshető. Pandolfo, mint a századforduló észak-itáliai udvari irodalmának szereplője, ismert tagja, lehetett ismert szövegei révén Magyarországon, az itteni humanisták tudhattak műveiről, Ferrarában végzett tevékenységéről, s ez szolgálhatott modellként is. Az itt vázolt módokon valóban beleszólhatott Collenuccio a magyar irodalom alakulástörténetébe is. Viszont a nem udvari jellegű környezetben (legalábbis nem olyan udvarban, mint amilyenben literátorunk Itáliában forgolódott), illetve egy olyan közösségben, mely a nemzeti nyelv használatának normáját még nem vette át olasz földről, s ahol a közösség megszerveződése csak lassan haladt és hamarosan meg is rekedt, nem az udvar-teória képviselőjeként, hanem a hagyományos humanista szerepben szólalhatott meg. Az őt Magyarországról szemlélők inkább ilyennek láthatták alakját, inkább e pozícióból olvashatták szövegeit.

Viszont épp a morális tanításokat tartalmazó művek ismerete, feltételezhető jelenléte azt mutatja, hogy Budán is folyt egy udvar típusú intézmény kiformálódása, ahol jelentkeztek az irodalommal szemben Itáliában látottak szerint támasztott elvárások. Mivel azonban a hazai hatalmi centrum rövid időn belül fő megszervezője, működési garanciája, a fejedelem, az erős központi hatalom nélkül maradt, funkcióját, ontológiai alapjait is elveszítette és elsorvadt.

A praktikus, gyakorlatias morált kínáló oktató-nevelő irodalom modellje egy más közegben, egy más szituációban, az iskolában, a nemsokára megszerveződő felekezeti intézményekben tovább élt. A magyar udvar (itáliai társaihoz képest) szervezettségének alacsony fokát, illetve a Mátyás révén indult kísérlet kudarcát mutatja Bartholomeus személyes sorsa is, aki iskolamesterként ebben a kis közösségben ekkor már azon kevesekhez tartozott, akik a humanista műveltséget birtokolták, illetve mint literátor csak e poszton, csak ilyen minőségben talált helyet itt magának. Foglalkozása mutatja azt is, hogy Budán a nevelés, a tanulás nem tartozott a politikailag kitűntetett célok közé, illetve azt egy más szinten, egy más, hagyományosan erre szakosodott intézmény keretein belül gondolták el. Ez azt is mutathatja, hogy az ünnep s vele a színi előadás is – noha alapvető funkciója minden bizonnyal itt is élt – nem olyan szerepet töltött be, mint az Alpok másik oldalán, tehát a reprezentatív szerep mellett a közösségteremtő, közösségnevelő szerep gyengébb volt. Kulturális kontextus, valamint feladat, funkció híján pedig nyilván nem tudott meggyökeresedni az Itáliában éppen megszülető s az Alpokon túl talán hozzánk legkorábban megérkező színház. Szegény Plautus, tett egy gyenge kísérletet teátrumának meghonosítására a barbár Pannoniában, s ha meg nem is bukott, közönség és játszóhely híján kénytelen volt tanítónak állni, ott megpróbálni elmagyarázni a magyaroknak, milyen is szerinte a világ, s hogyan érdemes-szükséges jönni-menni benne.

Jegyzetek

[1] A Plautus-szövegek, kódexek (reneszánsz kori) történetéről lásd: Questa, Cesare: Bevezetés Plautus Anfitrionéjához. In Plauto: Anfitrione. Milano, 1997, pp. 47–60.

[2] Csapodi Csaba – Csapodiné Gárdonyi Klára: Bibliotheca Corviniana. Budapest, 1976

[3] Csapodiné Gárdonyi Klára: Die Bibliothek des Johannes Vitéz. Budapest, 1984

[4] Róla magyarul lásd: Bagossi Edit, „Igen elegáns, nemes és szellemes vígjáték”. Bernardo Dovizi da Bibbiena: Calandria. In Italianistica Debreceniensis. IV, pp. 79–84.; továbbá Padoan, Giorgio: La „Calandria” di Bibbiena. Bibbiena, 1970 (A szöveg kritikai kiadása is.)

[5] Az olasz nyelvű komédiáról, a commedia eruditáról lásd magyarul Nyerges László: Az olasz reneszánsz komédia. Budapest, 2003; továbbá Toffanin, Giuseppe: Il Cinquecento. Milano, 1960; De Amicis, Vincenzo: L’imitazione latina nella commedia italiana del XVI. Secolo. Firenze 1897, reprint 1979; Davico Bonino Guido: Introduzioni a Il teatro italiano, Vol. II., La commedia del Cinuqecento. Torino, 1977

[6] Kardos Tibor: Régi magyar drámai emlékek I–II. Budapest, 1960, pp. 138–9.

[7] Az eredeti latin szöveg olvasható Kardos fenti munkájában, vol. I., pp. 541–49.

[8] Olvasható ugyanitt, vol. I., pp. 517–38.