Egy haszid kommentár; Az Emlékezés szekvenciája

Egy haszid kommentár

„Amikor Káin hirtelen dühében lesújtott

Ábelre, Isten nem fogta meg a kezét” – így

tanította Taub Eizik – „ugyanis épp

Sábesz volt. Amikor elmúlt Káin első

haragja, és meglátta Ábel összetört arcát,

kifordult szemében a bárány szelídségét,

elővette kését. Hajánál fogva feszítette

hátra Ábel fejét, majd finoman átmetszette

a torkát. A vér előbb sugárban, majd lassan

csordogált a tálba, melyet Káin a lábával

rugdosott oda. A kés pengéjét ekkor Ábel hajába

törölte. Isten azonban nem csukta be a szemét, mert

épp a Szent Sábesz volt. Aztán Káin kivágta

Ábel hátából a színhúst, lefejtve a lapocka

fölött a csontokról. És a legízletesebb részeket

az oltárra vetette. A tálból vért hintett kelet felé,

ahol az Édenkertben Isten nem tudott moccanni

sem, mivel épp Szombat volt. A vérrel megkente

a száját is Káin. És a Jó és a Rossz Angyal állt

a Szombat két oldalán.” Reb Hersele hozzá fűzte

még, hogy „Isten azért nem mozdulhatott meg,

mert a Messiás dicsősége állt mögötte, hiszen

épp Sábesz volt. Ugyanis az Úr ekképpen takarta

el a Messiás szeme elől a Bűnt. Mert ekkor

még korai lett volna, ha eljön a Messiás. Hisz

épp Szombat délután volt. A Rossz Angyal

mondta: Így lesz mindig. És rá a Jó: Ámen.”

Az Emlékezés szekvenciája

Azt mondta Reb Taub: „Az emlékezés nem

volna lehetséges, ha nem halnánk meg

minden nap. A Halál Angyala éjjelente

elviszi a lelkünket a Sheolba, kitörli

belőle az ént, majd visszahozza. Reggel,

amikor felkelünk, a Sekhina ismét

a homlokunkra írja az Alefet, amely

az egyes szám jele. Amikor a Sekhina

elfelejti a nevünket, nem tud többé Alefet

írni”, mondta Reb Teitelbaum, „mert az

Alef az én része.” Reb Hersele azt fűzte

hozzá, hogy amikor a kitörölt én fölött

zokog Sekhina, könnyei véletlenül mossák

le az Alefet – az Emlékezés Szombatján.