Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. november–december / Ellenvilág? Lehetséges világ? A létező világ egy „idegen” szemével?

Ellenvilág? Lehetséges világ? A létező világ egy „idegen” szemével?

Alfred Kubin: A másik oldal

     

Az osztrák grafikus és festő, Alfred Kubin (1877–1959) egyetlen, 1909-ben megjelent regénye különös és vélhetőleg bizonyos megkönnyebbüléssel nyugtázott (?) zárlata ellenére sem megnyugtató s még kevésbé derűs olvasmány. Azzal együtt sem az, hogy a benne ábrázolt világ „ontológiai státusa” nemcsak oly módon különböződik el a való világétól, ahogyan minden teremtett regényvilágé, hiszen az elbeszélés – leszámítva a közös, bárki számára hozzáférhető tér-időbe, illetve tapasztalati valóságba helyezett keretet, tehát az én-elbeszélő meghívását és utazását az Álombirodalomba, majd, annak pusztulása után, visszatérését a hétköznapi világba (s egyszersmind Európába) – egy, a nagyvilág számára ismeretlen, a külvilágtól mintegy hermetikusan elszigetelt világban, az említett Álombirodalomban játszódik.

Nem könnyen értelmezhető (ha tetszik, „beugratós”) a regénynek már a címe is: noha látszólag kézenfekvő volna, nem úgy értendő a „másik oldal”, mintha az Álombirodalom valósága az ismerős valóságnak valamiféle fonákja, torztükörben felmutatott képe vagy akár csak a fantázia világában berendezett pandanja lenne. Annál, hogy ez az értelmezés megállja-e a helyét, az ellentétes kategóriák (például jó–gonosz, világos–sötét, sőt élet–halál) valódi ellentét volta a regényben sokkal kérdésesebb. Az ellenpólusok nemcsak logikailag, a(z itt éppen hogy kérdéses!) kontrasztív önazonosságuk követelte szükségszerűség okán feltételezik egymást, de külön-külön is „kaméleon-természetűek”, alakváltozatok százain át könnyedén alakulnak át egymásba. Másfelől azért sem másik oldal a számunkra adott világhoz képest az Álombirodalomé, mert a megjelenített emberi jellemek és magatartások palettája saját tapasztalati világunkból nagyon is ismerős, miközben maga az egész Traumreich felfogható úgy is, mint egy rafinált (mert elnyomó államgépezet helyett tömegpszichózissal és mítoszok erejével dolgozó) teljhatalmú diktátor birodalma, amely fölött az örökké borult ég az itt élők szabadság-fosztottságának metaforája. Igen, a regénynek van egy orwelli értelmezésdimenziója is.

A regény én-elbeszélője foglalkozását és életkorát tekintve is (harmincas éveiben járó grafikusművész) többé-kevésbé alteregója Kubinnak. Egy napon váratlan látogatót kap: egy ismeretlen férfi diákkori barátjának, Claus Paterának az ügynökeként mutatkozik be neki, és megbízója nevében meghívja őt és feleségét: települjenek át az általa (mármint Patera által) valahol Belső-Ázsiában létrehozott és kormányzott Álombirodalomba. Magáról a birodalomról alig tudunk meg valamit, a regény színhelye lényegében a főváros, Perle (magyarul „gyöngyöt” jelent, ami az Európából importált, azaz itt újra fölépített házak eredetének ismeretében, valamint Perle hanyatlásának és pusztulásának fényében sajátos értelmet nyer). Bár az „álombirodalomnak”, mint az említett ügynök beszámolójából kitűnik, azt is jelentenie kell, hogy lakói a külvilágra rá sem hederítve (illetőleg azt nem is ismerve) csak saját álmaik realitásában élnek, mégis erőteljesebb vetülete a szó jelentésének, hogy az „álombirodalom” egy grandiózus projekt, a sors kegye folytán a megvalósítás eszközeinek birtokába jutott Patera álmának testet öltése. (Az akkor már halott Patera – nevének a latin „atya” szóval való rokonsága nyilván nem kerüli el figyelmünket – expressis verbis „demiurgosznak” neveztetik a regény epilógusában.) A Mester által megteremtett ország egy atavisztikus álom, egyfajta esztéticista utópia megtestesülése: egy lényegében az ipari forradalom előtti világ, amelyben van ugyan vasút és gázvilágítás, ám amelyben mélyen megvetik a tudományos haladást és a modernitást; egy társadalom, amelyben létezik ugyan a pénz, amiképpen a gazdagság és a viszonylagos szegénység is, ám a pénz értéke szeszélyesen ingadozó, miközben egyes régi ócskaságok megmagyarázhatatlanul nagy becsben állnak. Az épületeket köveikre bontva hozták be Európa különböző államaiból s építették fel itt újra, a polgárok öltözete erősen 19. századi vagy épp még régebbi. Az Álombirodalom nem urbánus lakosságáról, mint említettem, mit sem tudunk meg, kivétel egy meglehetősen titokzatos szerepet játszó – s az álombirodalom talányos kultuszaira s egyáltalán egész működésére magyarázatot kereső én-elbeszélőt is élénken foglalkoztató – bennszülött törzs, a kékszeműek; ők az egyetlen őslakos törzs, amely megmaradt a Patera fennhatósága alá került és általa európaiakkal (természetesen általa kiválogatott meghívottakkal) betelepített területen. A szinte kizárólag magas korú emberek alkotta törzs tagjainak az elbeszélő alighanem joggal tulajdonít valamely titkos bölcsességet; a kékszeműek Patera barátai, s még az sem világos, hogyan osztoznak az álombirodalom fölötti hatalmon. (Nemcsak az képzelhető el ugyanis, hogy osztoznak; az elbeszélő még azt a lehetőséget is fölvillantja, hogy ők lettek volna a birodalom tényleges urai, Patera pedig csak egy, az ő varázslóművészetük által életre keltett bábu.)

Az elbeszélő-főhős illusztrátorként állást talál egy képes újságnál, fokozatosan beilleszkedik a helyi társaságba és megszokja – bizonyos kivételekkel – az itteni körülményeket. Perle hétköznapjai, legalábbis az elbeszélő hároméves ottlétének első esztendejében, különösebb szenzációk nélkül telnek; az elbeszélő hétköznapi figurákkal, különcökkel és kétes egzisztenciákkal egyaránt megismerkedik – mindazonáltal érzékeny idegrendszere, valamint bizonyos titokzatos és ilyenként nyugtalanító kultuszok, illetve megmagyarázhatatlan események már ekkortájt figyelmeztetik arra, hogy valami nincs rendjén az Álombirodalommal: lakói nem csupán – ha egyáltalán – saját álmaik bűvöletében, hanem valaminő idegen befolyásoltság alatt, valamiféle titokzatos pszichózis által közvetített idegen akarat igézetében is élnek. Nála is jobban szenved a kiszámíthatatlanságnak, sőt a kísértetiességnek való kiszolgáltatottságtól a felesége, akinek idegrendszere mind megviseltebb, s ő maga, mondhatni, rohamos sorvadásnak indul az Álombirodalomban. Hamarosan be is teljesedik saját, a Birodalom határának átlépésekor elsuttogott jövendölése: nem hagyja el élve az Álombirodalom területét. Ennek kapcsán mutatkozik meg teljes szuggesztivitásában és dermesztő totalitásában a már korábban is démoni vonásokat mutató-sejtető Paterának, illetőleg ez egyetlen hús-vér személyhez aligha rendelhető hatalomnak a kafkai természete: az én-elbeszélőnek nem csekély viszontagságok után, a többedik kísérletre sikerül Patera színe elé jutnia, s amikor az Úr elé kerül, nem párbeszédképes személlyel találja szemben magát, hanem egy, az alakját varázsló vagy valamely mitológiai lény módjára folyton váltogató titokzatos lénnyel, aki orákulumszerű kinyilatkoztatásokat tesz. (A birodalmat – pro forma – kormányzó archívumnak, valamint Patera palotájának a hatalomhoz fordulni próbálók lendületét felőrlő labirintusszerűsége hangsúlyos motívum a regényben.)

Az egyfelől egyhangú, másfelől „az alapvető és az eseti” megmagyarázhatatlanságok folytán igencsak nyomasztó-nyugtalanító hétköznapok mélyén tehát tetemes feszültség lappang. E feszültség nyílt antagonizmusként tör felszínre a dúsgazdag amerikai, Herkules Bell színre lépésével. A betelepedési engedélyért éveken át makacsul újra meg újra folyamodó Bell valaminő gazdag és idilli tündérországot remélt találni az Álombirodalomban, ehelyett céltalanul tévelygő, valamely kifürkészhetetlen és tettenérhetetlen idegen akaratnak kiszolgáltatott emberek fogadták, kopott, lepusztulóban lévő környezetben. Érthető, hogy egy proklamációban üzen hadat Paterának, és hadba (forradalomra) szólítja ellene az Álombirodalom teljes lakosságát. Ezzel azonban nemcsak az úgymond „közélet” – ha létezett korábban ilyen – állóvizét kavarja fel, hanem, lavinaszerű folyamatként, elindítja Perle feltartóztathatatlan pusztulását is. A várost vadállatok és rovarok lepik el, valósággal versenyt fut egymással a tárgyi környezet és az erkölcsök felbomlása-széthullása; ha akaratukfosztott emberek (bábok) mozgatásával megvalósított, kísérteties rend volt is korábban az állam rendje, az anarchia, ami a helyébe lép, ijesztő. Kubin – itt árulja el leginkább festő voltát a szerző – valósággal tobzódik az apokaliptikus freskó kiszínezésében. Végül kiderül, hogy Herkules Bell az államon belül kifejtett felforgató tevékenységével párhuzamosan külső szövetségeseket is keresett és talált: az Álombirodalmat a meghódítandó állam hollétéről pontosan tájékoztatott orosz csapatok segítségével kívánta végérvényesen elfoglalni. A csapatok be is vonulnak az Álombirodalomba, ám (először hinni sem akart) keserű csalódás várja őket: Perlének addigra nyoma sincs, a mocsár a város romjait is elnyelte már.

A végső pusztulást a Birodalom megálmodója és megteremtője már nem érte meg: a „természetesen” agóniájában, sőt halála után is újabb és újabb alakokat öltő Patera az én-elbeszélő - ő lesz az igen kevés túlélő egyike - szeme láttára hal meg (számolja föl magát) egy titkos sziklaszentélyben, a ceremóniához rendkívüli komolysággal asszisztáló kékszeműek körében.

Nemcsak e végkifejlet ambivalens (amennyiben egy darab föld felszabadul ugyan egy kétes-irracionális uralom alól, ám rendkívüli emberáldozatok és egy teljes város pusztulásának árán, nem szólva arról, hogy egyszersmind egy rendkívüli teremtőerővel és kisugárzással megáldott, s a modern kapitalista „fejlődést” aligha jogtalanul opponáló, emblematikus figura is eltűnik a világból), nemcsak ez az annulláló végkifejlet ellentmondásos tehát, hanem – mint már szó esett róla – kérdésesnek mutatkozik az antipódusok egymástól elhatárolt önazonossága is: második s egyben utolsó személyes találkozásuk alkalmával az elbeszélő Patera helyett egyszer csak Herkules Bellt látja maga előtt, és csaknem összeolvadnak-összenőnek az egymással birkózó ellenfelek (Patera és Bell) az elbeszélőnek a pusztulás fortissimóját kísérő látomásában is. Az Álombirodalom helyén visszamaradt mocsár s részben rommező további sorsáról ugyan nem esik szó, így is világos azonban, hogy Paterában aligha lehet csak a teremtő, de le is igázó, Herkules Bellben pedig csak a pusztítva felszabadító princípium megtestesülését látni. A regény epilógusában mondottak értelmében: ez a helyenként már-már Doppelgänger-szerű „egységben” mutatkozó két alak ugyanoly elválaszthatatlansággal tartozik össze, amiként a halálvágy és az élni akarás párharca (és egymást feltételezése) is örök. Ezek a harcban álló eredendő erők mozgatják (mozgatták) és semmisítik (semmisítették) meg az idő közönyös áramában az egyéni emberéleteket csakúgy, mint az Álombirodalmat.

A filmstúdiók manapság ontják a virtuális valóságot: digitális trükkjeik bárhová, bármilyen körülmények közé elrepíthetnek. Sajnos szinte kizárólag a „borzongás és entertainment” mottó szellemében. Kubin regénye nem akarhat az ilyen típusú élethű-illúzió-fabrikálással versengeni, de természetesen akkor sem óhajtott volna, ha az ő korában is ismertek lettek volna már az ezt célzó technikák. Ellenben a valóság kérdésessége, hihetősége, a tömegpszichózis, az izolált társadalmak kiszolgáltatottsága bármely uralkodó-manipuláló, illetőleg „felszabadító” erőnek, bármely szokásrend állandóságának s egyszersmind sebezhetőségének a kérdése olyan mozzanatok, amelyek a Die andere Seitét a mi korunknak is olvasásra érdemesként ajánlják a figyelmébe.