Női testek – nyilvános beszéde
Tóth G. Péter (szerk.): Női testek. Corpus/Body. A test teátruma. I. felvonás. Agenda Natura, Veszprém, 2005.
Amióta Tóth G. Péter és drága barátnéja, Sánta Ilona újra és újra belerángatnak különféle beszédek és szövegek megírásába – túl sok időt sosem hagyva a készülésre –, rákaptam egy műfajra: a vallomásra. E műfaj számomra különösen érdekes, mert soha nem voltam nagy gyakorlója: talán, mert azt gondoltam, ez olyan ódivatú, én meg modern nő vagyok; vagy talán azért, mert sokkal szemérmesebb és régivágásúbb vagyok annál, hogy nő létemre a vallomás retorikai megoldásaihoz folyamodjam. Mégis, már második alkalommal ragadtatom magam (a témához kapcsolódva) e műfaji megoldásra. Talán a téma, talán a megközelítés, vagy csak az időhiány? Akárhogy is: következzen néhány rövid vallomás a nyilvános beszédről, a női testek elbeszéléseiről, végül az egymás mellé illesztett történetek színreviteléről. És ami ezeket összefűzi: egy kötet (Női testek) és egy kiállítás (Ember bőrbe kötve. A test kiterjesztése és behatolás a testbe).
Bevallom, amikor megláttam a kötetet, amiről beszélnem és írnom kell, büszke lettem, hogy a szerkesztő és a feladat elért. Persze a következő pillanatban azonnal feltettem a kérdést, hogy: Miért én? Miért én beszéljek a Női testek történeteiről? Talán, mert nekem is vannak történeteim, hiszen magam is nő vagyok? De, hát ezzel vagyunk még így néhányan. Mi olyat tudok én mondani, amit ne mondhatna bárki? Így tehát elmondom – csöppnyi élccel a nyelvem hegyén – hogy egyszer már karnyújtásnyira kerültem a Női testekhez. Ugyanis egy fél éve kaptam a felkérést, hogy írjak egy bevezetőt a kötet elejére. Ezt elő is adtam – hosszas küszködések árán – a magam vallomásos módján, csalimesébe fordítva, de végül a szerkesztői akarat kis eszmefuttatásom a következő, nyáron megjelenő második, Boncszínház című kötet elejére sorolta – pedig igazán semmi metszőt nem írtam. Már csak a remény maradt, hogy a Férfi testek (harmadik kötet, tél) megjelenését megúszom.
De lássuk a beszéd tárgyát: a Női testeket. A kötetbe sorolt történeteket egy kiállítás hívta életre, Ember bőrbe kötve címmel (2003-2004). Veszprém, Vác, Pozsony és Nyíregyháza után most egy kötet lapjaira fordítva, írott formában jelennek meg a történetek, a fordítás adta keretek és lehetőségek figyelembevételével. Ami viszont szinte változatlan: a szerzői és gondolkodói gárda, akik a történeteket írják és alakítják: Baglyas Erika képzőművész, Csabai Márta pszichológus, Falvay Dávid középkortörténész, Galgóczi Krisztina irodalomtörténész, Lipovszky Lél Keve képzőművész és Sánta Ilona történész. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a könyvben a történetmesélők és az elmesélt történetek egyformán fontosak. Az elbeszélők – akik lehetnek középkori női misztikusok, ördögtől megszállott koraújkori boszorkányok, a modern kor betegsége, a hisztéria tüneteivel kezelt asszonyok vagy akár egy kortárs képzőművész – vallomásokat fogalmaznak meg érzéseikről, vágyaikról, vélt vagy valós kicsapongásaikról, félelmeikről, bűntudatukról. E vallomásokat aztán eleinte a kor tudós férfiúi, majd a kortárs tudományos gondolkodás férfi és női jelentésalkotói (történész, irodalmár és pszichológus) használják fel a női test és természet mibenlétével kapcsolatos következtetéseik és interpretációik kialakításához. Így áll össze a könyv „nagy története”: elbeszélések és elbeszélők; a nők magukról vallott történetei és történetek arról, ahogy a nőkről vélekedett/vélekedik a külvilág. Úgy is fogalmazhatnék, hogy: egyik oldalon mi nők, ahogy vallunk magunkról, másik oldalon, ahogy vélekednek rólunk – fogalmazhatnék, ha meg tudnám mondani, mit jelent az, hogy mi nők, és mit az, hogy rólunk? De ez az a két dolog, amire biztosan nem tudok megoldást. Léteznek-e egyáltalán ezek a halmazok: mi és rólunk? Mi tényleg paráznák, hisztérikusak, eksztázisba zuhanó, férfifaló démonok lennénk? Vagy esetleg mégiscsak gondolhatják rólunk, hogy van bennünk némi gyermeki ártatlanság, szelídség, esetleg anyai gondoskodás? Hogyan és milyen körülmények között alakultak ki ezek a képek és elképzelések mások fejében és szövegeiben? Hogyan próbálunk ezeknek a képeknek megfelelni, esetleg kibújni ebből a hálóból? A különböző korok és kultúrák erre milyen lehetőséget kínálnak? Segítenek vagy hátráltatnak? A Női testek kötet egymásra épülő történeteinek szereplői ezek között a kérdések és kétségek között lavíroznak, ezekről a helyzetekről vallanak, sok esetben drámai körülmények között belehalnak vagy belebetegszenek különbözőségükbe, esetleg kis szerencsével túlélnek, meggyógyulnak, hogy aztán írói vagy ihletői legyenek történeteknek, irodalmi szövegeknek és képzőművészeti alkotásoknak. A kötet válasza tehát az identitáskeresés és ennek szüntelen idő- és térbeli változása.
A kötet dramaturgiai felépítésében, megközelítésében és beszédmódjában fontos helye és szerepe van Baglyas Erika képsorozatainak, amelyek alapvetően hajtják és sodorják – témájában és látványában egyaránt – az egyes fejezeteket. A sorozatok mint intermezzók – közjátékok (Képmás – napló; A szavak kényszerítenek I–II.) – szerepelnek a tematikusan és időben elváló kultúrtörténeti/irodalomtörténeti elemző tanulmányok között, mégis a fotósorozatok hangsúlyos és erős megjelenése átfordítja az erőviszonyokat a fő tételek és intermezzók között. Az alkotó közvetlen jelenléte, a képek szókimondása, a bátor és nyílt önfelvállalás, a bőrre írt szövegek tartalma (de már ténye is), a test meztelensége együttesen teszik erőssé, döbbenetessé, irigylésre méltóan bátorrá és megkerülhetetlenné a három sorozat képeit. Míg az eddigi vallomástevőket csak történeti szűrőn, interpretációk formájában ismerhettük meg, addig ezek a képek és szövegek közvetlenül az olvasót/nézőt célozzák és több esetben nyilván el is találják. A felvetett téma folyamatos visszatérésének, újra és újra megszólaltatásának hatására Baglyas Erika a kötet fő narrátorává válik, sorozatai pedig kirajzolják a könyv gondolati ívét is – amiből talán csak egyvalami hiányzik: a női testek életöröm-elbeszéléseinek helye.
Végül néhány gondolat az összeillesztett történetek színrevitelével, vizuális nyelvre fordításával kapcsolatban. A téma már kiállítás korában is hajlott a műfajhatárokat feszegető, kizárólagos „képes beszéd” megvalósításának irányába. Eleinte voltak kétségeim a mondanivaló sűrűsége és a választott beszédmód összeegyeztetésével kapcsolatban, de ezek a kétségeim veszítettek erejükből, majd idővel a kiállítás keretein túlmutató módszertani gondolatok megfogalmazására is sarkaltak.
A könyv esetében egy egész másfajta érzés vett rajtam erőt: bármilyen abszurd, olyan, mintha egy filmet néznék. Bevallom, engem leginkább Greeneway Párnakönyv című filmjére emlékeztet. Pontos magyarázatot nem tudok adni erre az érzésre, de nyilvánvaló, hogy a határozott test/szöveg összefüggés, a tapasztalatok vallomásba fordítása és könyvbe/bőrre írása, ennek állandó ismétlése nagyban hozzájárult az összefüggés kialakulásához. Továbbá a szövegek és a képek folyamatos egymásmellettisége, egymásra utalása, a fogalmakkal és képekkel való szüntelen játék, a montázs mint egy önszerveződő konstrukció jelenléte is a konkrét filmélmény előhívását erősítették. A képek/képelemek állandó alkalmazása egy olyan utalási rendszert alakítottak ki, amely nagyon erőssé tette azt a kulturális kontextust, amiben az adott történet mesélői és/vagy szereplői mozognak.
A vizuálisan erősen keretezett tanulmányokból és az önálló, alapvetően vizualitásra, „képes beszédre” épülő fejezetekből felépített kötet így egyfelől folytatja a kiállítással bevállalt erős képes narrációt, másfelől a könyv szöveges lehetőségeinek sokrétűbb kihasználásával az egyes történetek más, szövegesen bevehető rétegeibe is beengedi az olvasót. Beengedi és bent is tartja. A nézegetni és az olvasni vágyó „látogatót” egyaránt.
Az örömöm – bevallom – dupla: egyfelől örülök, hogy végül mégiscsak bemutathattam a kötetet, másfelől örülök, hogy még két újabb kötet hátra van, amiben a mesélők továbbviszik a felvett szálakat, az olvasók pedig továbbgondolhatják a megkezdett gondolatokat. Újabb kihívás szerzőknek és szerkesztőknek, olvasóknak és nézőknek.