Koitusz

Ha még mindig velem vagy, nem leszek a terhedre azzal, hogy elmagyarázzam, miért nem szólhattam már korábban arról – jóval azelőtt, hogy megemlítettem volna a szóban forgó nap jelentőségét –, hogy Jane Mack a szeretőm volt. Vagy ismered a fokozás–mérséklés lényegét, s így nem szorulsz magyarázatra; vagy annyit sem tudsz a történetmondásról, mint én, ez esetben viszont teljesen fölösleges mindenféle magyarázat. Igen, Jane a szeretőm volt, mégpedig nem is akármilyen. És hogy a háromszög egyenlő szárú legyen, tudnod kell: Harrison Mackkel remek barátok voltunk. Mindhárman olyan tökéletesen szerettük egymást, amennyire csak bírtuk; ez Jane és Harrison esetében valóban a tökéletességet jelentette. Személyemet illetően – nos, erről majd egy későbbi fejezetben szólok. Harrison persze tisztában volt vele, hogy kedves felesége 1932 és 1937 között sok-sok pásztorórát töltött el nálam, akarom mondani, az ágyamban. Ha esetleg nem tudja, hogy pontosan 637 alkalommal szeretkeztünk, annak pusztán az az oka, hogy Jane hanyagabbul számolt, mint én.

Akkor most elmesélem, hogy is történt: jó kis sztori, Osborn kapitány meg várhat egy fejezetet a pálinkájára.

Harrison Mackkel először 1925-ben találkoztam, egyik egyetemi csoporttársam buliján. A mulatságot valahol Guilfordban, Baltimore gazdag negyedében rendezték. Be kell vallanom, akkoriban épp mizantróp remeteségem kezdeti gyötrelmeit szenvedtem, mely korszakom aztán 1925-től egészen 1930-ig tartott. Különböző megfontolásokból fordultam el az emberi vágyak s gyönyörök világától, és bár folytattam (főként tunyaságból) jogi tanulmányaimat, a kelleténél nem volt több közöm diáktársaimhoz s az általuk vallott értékrendhez. Az alatt az öt-hat év alatt inkább egy szentre hasonlítottam – amolyan buddhista szentre, az ezoterikus fajtából. Életem különös kérdésére adott ideiglenes válaszaim egyike volt ez a magatartás, amire hosszú évek multával is szívesen emlékezem.

Egyfelől titokzatosnak látszottam attól, hogy tartózkodón behúzódtam egy ablakfülkébe, és csöndes bölcsességgel szívtam cigarettám, miközben tombolt és üvöltött körülöttem a buli. Néhány eléggé kellemes ember, köztük Harrison Mack is úgy vélte, tudnom kell azokat a válaszokat, amikre nekik nem sikerült rájönniük, így aztán kiszúrtak maguknak. A nők elbűvölően félénknek tartottak, és néha-néha odacsapódtak hozzám, hogy „megfúrják rettegésem utálatos páncélját”, ahogy egyikük fogalmazott. Az esetek zömében persze akadt valaki, aki őket fúrta meg.

Ennek a bizonyos bulinak az estéjén egyszer csak azon vettem észre magam, hogy egyik pillanatról a másikra összehaverkodom egy nagydarab, jóképű fickóval, aki Harrison Mack néven mutatkozott be, odaállt mellém, s szinte egy teljes órán keresztül csak bámult ki velem az ablakon, egyetlen árva szó nélkül. Később figyeltem fel rá, hogy Harrison önkéntelenül és nagymértékben képes alkalmazkodni annak az egyénnek a hangulatához és viselkedéséhez, akivel éppen együtt van – olyan tulajdonsága ez, amiért csak csodálni tudom: arra utal, hogy nincsen jellegzetes hangulata vagy magatartása, amit igazán a sajátjának mondhat. Később címszavakban társalogtunk különféle dolgokról: szóba került a munkásosztály, a szesztilalom, a jogrend, a Sacco-Vanzetti per és Maryland állam. Kiderült, hogy Harrison gazdag ember, apja, idősb Harrison Mack egy uborkasavanyító vállalat elnöke. Mivel a „Mack Savanyúsága” néven új létformát nyerő uborkák a keleti partvidék ültetvényein termettek – onnan szállították át őket a baltimore-i üzembe különleges földolgozásra –, a Mack famíliának a félszigeten keresztbe-kasul voltak elszórtan nyaralói. Érthető, hogy Harrison rendelkezett némi jártassággal ifjúságom törzshelyeit illetően. Visszafogottan cseréltünk eszmét savanyúságról és vagyonról.

Harrison – e jóvágású, izmos, napbarnított, szelíd tekintetű, nemes arcélű, Gilmanben iskolázott, választékosan beszélő, elegáns arisztokrata – családjának érthető riadalmára akkoriban kommunista volt. És nem éppen a hangember-kommunisták közé tartozott: az a fajta röpcédula-irkáló forradalmár volt, aki túladott versenycsónakján, Strutz márkájú automobilján és isten tudja, mi mindenén, hogy legyen miből megélnie, miután apja kitagadta az örökségből. Aki fél napokat töltött azzal, hogy pártvonalas ponyvaregényeket farigcsáljon és terjesszen a munkások körében, nem kímélve a Mack Savanyúság üzemeinek alkalmazottait sem. Aki aztán kénytelen volt elviselni, hogy a sztrájktörők és egyéb alakok – beleértve a Mack Savanyúság némely fizetett emberét – tiltakoztak tevékenysége ellen. Aki abban az időben jegyben járt az intellektuális bolsevizmus legzavarosabb kinézetű példányával, amit én a legnagyobb hitetlenséggel fogadtam, mivel a lány ideológiailag vegytiszta volt. S akinél a józanész utolsó maradékát – amennyire azt a buli estéjén megfigyelhettem – csupán annak visszautasítása jelezte, hogy a Párt illetékfizető tagjává váljon, mert attól félt, ez tehernek bizonyulhat tervei végrehajtásakor.

Történt, ahogy történt, a lényeg: Harrison, ha nem is tudatosan, de pontosan azt csinálta, amitől megszerettem. Az első pillanattól fogva egyértelművé tette, hogy nagyon kedvel engem. Rokonszenves fickó volt (egyébként máig az), és nem láttam semmi kivetnivalót benne, hogy egy szentnek barátja legyen. Puszta szembenállása mindazzal, amiért akár rajonghattam is volna akkoriban – igaz, nem sokkal előtte meglehetősen érdekeltek a társadalmi reformkísérletek –, valahogy vonzott hozzá. Az ő figyelmét pedig, amint azt később megtudtam, a számára létfontosságú eszme általam való „transzcendentális elutasítása” (Harrison kifejezése) ébresztette fel. Egyszóval, hamar összebarátkoztunk, hajnalban már együtt botorkáltunk visszafele a szobámba még több italért, és közben franciául harsogtuk az Internacionálét Guilford előkelő villákkal és borókabokrokkal szegélyezett utcáin.

A rákövetkező esztendőben, de lehet, hogy ez a jogi diplomám megszerzéséig tartott, sikerült jobban megismernem Harrisont. Ez idő alatt végig egy szent módjára viselkedtem – az álarc valójában még négy évig kitartott –, és bár néha napokon át tudtunk vitatkozni, egyikünk sem gondolkodott eléggé racionálisan ahhoz, hogy a másik véleménye meggyőzze. Mondom ezt azért, mert biztosra veszem, hogy életem eddigi legfontosabb elhatározás-megváltoztatásai nem annyira az én tudatos, kreatív agyműködésem eredményei, mint inkább puszta véletlenek sorozatáé – a rajtam kívülálló események erőszakkal ütköznek a figyelmembe –, amiket aztán új álarcokká alakítottam át. Gyanítom viszont, hogy Harrison még idejekorán képes gond nélkül magára ölteni környezetének intellektuális, modorossággal hímzett köntösét.

Például, mikor 1926-ban búcsút intettünk egymásnak – én Cambridge-be indultam, hogy nekivágjak az ügyvédi pályának; Harrison Detroitba, egy pártnyomdának segédkezni –, azt hiszem, ideológiailag tisztátlan magatartást észleltem nála a röplapíró kollégáival szemben. Valójában megutálta őket, és, nekem úgy tűnt, szívesebben kritizálta a mensevikeket a szobámban, az én társaságomban, semmint a bolsevikokat támogassa valami lepusztult gyárban, az ő társaságukban. Egyáltalán nem lelkesedett új küldetéséért, és szerintem mosta is volna a kezeit az egész ügyben, ha az ilyen elpártolás nem változtatta volna kongó frázisokká az egyetemes testvériségről szóló okfejtéseit. Elválásunk jobban fölzaklatta Harrisont, mint engem, mivelhogy az én szent életű nirvánámat nem tudta megbolygatni olyan hétköznapi semmiség, mint egy barát elvesztése.

Legközelebb 1932-ben találkoztunk, kissé más körülmények között. Társtulajdonosa lettem az Andrews & Bishop ügyvédi irodának, s az 1927-es és 1928-as esztendők folyamán havonta mintegy negyven dollárral gyarapítottam magam és cégem vagyonát – a cambridge-iek, nagyon bölcsen, egyetlen újdonsült orvosban vagy ügyvédben sem bíztak meg, még akkor sem, ha azok az ötödik generáció óta a megyében éltek. Apám özvegyember volt, akkoriban együtt laktam vele East-Cambridge-i házában. 1929-ben minden ingó és ingatlan vagyonát elvesztette a tőzsdén, s rá egy évre a nadrágszíja segítségével fölakasztotta magát a pincében az egyik födémgerendára. Ezután sikerült kissé több pénzt keresnem az irodánál, a gazdasági válság ellenére fellendült az üzlet, mert Apa régi kliensei többé-kevésbé engem örököltek ügyvédjüknek. Amikor pedig Apa adósságainak kifizetése végett túl kellett adni a családi házon meg a birtokon (együtt a nyári villával Fenwich Islandon, Delaware-ben, és azzal az egy vagy két erdősávval odalenn a megyében), beköltöztem a Dorset Szálló 307-es szobájába, ahol azóta is lakom.

És világméretű cinikus lett belőlem, bár újbóli találkozásunk alkalmával nem terheltem ezzel Harrisont, ahogy annak idején sem meséltem neki, bőbeszédűen, arról, hogy én egy szent vagyok.

Kora délután módfelett ünnepélyesen sétált be az irodámba, ami az Ügyvédek Utcájában, a bíróság mellett volt, és letett egy üveg gint az asztalomra. Testesebbnek, kissé elnyűttebbnek látszott, de még mindig bronzbarna volt és jóképű.

– Visszajöttem – mondta, azzal rámutatott az üvegre, s a délután hátralevő részét langyos gin kortyolgatásával töltöttük, Cambridge utcáin csatangoltunk, és közben próbáltuk felfrissíteni barátságunkat.

– Mi van a detroiti forradalommal? – tettem föl egyszer csak a kérdést. – Tudtommal még mindig gyártanak ott autókat.

– Ah! – válaszolt vállrándítva – tökig vagyok az ütődött barmokkal.

– Hát a testvériség? – kérdeztem később.

– Szarok a testvériségre! – vágta rá. – Napszámba sem dolgoznék együtt azokkal az állatokkal, nem hogy a testvéreim legyenek!

– És Moszkva asszonya? – feszegettem tovább a témát, 1926-os menyasszonyára célozva.

– Szabad préda – felelte dühösen. – Én azt hittem, minden ember a testvérem; ő úgy gondolta, minden férfi a szeretője. Hagytam a pokolba az egészet.

És tényleg odahagyta; beszédéből egyértelműen kiderült, hogy valami olyasféle szent vált belőle, amilyen én voltam egykor.

– Hát a társadalmi igazságosság? – kérdeztem.

– Képtelenség megvalósítani; jelentéktelen, mihelyt megvalósul – felelte és nekiállt ecsetelni, hogy az emberek nem érdemlik meg, hogy megmentsék őket kapitalista kizsákmányolóiktól.

– Ők is ugyanolyan rosszak lennének, ha egyszer fölülre kerülnének – jelentette ki. – Sőt! Még rosszabbak! Mi, mostani kapitalisták úriemberek módjára vagyunk állatok; elvtársaim viszont a legvadabb vadállatok lennének.

A „teljes ember” és az ő „belső harmóniája” számít, közölte velem. Az igazi forradalomnak az egyén lelkében és szellemében kell lejátszódnia – a kollektív materialista rajongás azonban csak elvonja figyelmünket bensőnk zűrzavarától.

– A marxizmus – jelentette ki – az emberiség ópiuma.

Ragaszkodott hozzá, hogy nála vacsorázzak.

– Menjek el Baltimore-ba? – csodálkoztam. – Ma este?

Elpirult.

– Már itt lakom, Toddy. – Elmesélte, hogy amint megtagadta marxista eretnekségét, apja azonnal visszaemelte őt a Mack család különleges kegyeibe és egyedülálló anyagi helyzetébe, és rábízta a partvidéken fekvő uborkaültetvények, valamint nyersanyagfeldolgozó-üzemek felügyeletét.

– Vettünk egy házat East-Cambridge-ben, lenn a partnál – mondta. – Nemrég költöztünk be. Gyere, segíts bemelegíteni.

– Vettünk?

– Megnősültem – felelte, és újra elpirult. – Gyönyörűbb teremtéssel még nem találkoztál. Janie-nek hívják. Ruxton és Gibson Islandról, tudod, de nagyon talpraesett. Szeretni fogjátok egymást.

Így hát aznap este ellátogattam Harrisonékhoz – addigra már jó részegek voltunk –, és emlékszem, milyet káromkodtam („A szentségit!”), mikor megpillantottam Apa régi házát: a házat, ahol megszülettem és nevelkedtem, s amit később undorral hagytam magam mögött.

– Nem tudtam, hogy a tiétek volt, amíg meg nem vettem, és ki nem kerestem a régi tulajdonosait – mondta vidáman Harrison. Örült, hogy így alakult a dolog: hallott Apa adósságairól, arról, hogy egyéb birtokokkal együtt a házat is elveszítettem, ezért aztán nagy boldogsággal töltötte el, hogy ez utóbbit megmenthette, úgymond, a tisztátalan kezektől, s így otthont biztosíthat benne számomra is, amilyen gyakran csak akarom. Megköszöntem, és nem valami nagy kedvvel, de követtem őt a házba.

Jane, akkoriban talán huszonhat éves lehetett, elnéző mosollyal fogadott az ajtóban, Harrison bemutatott minket egymásnak. Valóban „Ruxton és Gibson Island-ias” lány volt, a szépség és atletikusság keveréke. Feszes fürdőruhát viselt, s úgy nézett ki, mint aki épp az úszás utáni zuhanyzásból érkezett. Sötétbarna, majdnem fekete haját, akárcsak bőrét, a napon szárította. Attól az estétől fogva (és azóta egyfolytában) Jane-ről a vitorlások jutnak az eszembe. Látom magam előtt, amint egy Hampton vagy Star típusú versenyvitorlás szél felőli oldalán kucorog, talán segíti is kezelni az orrvitorlát, de az biztos: egy csodásan szép kék világban hunyorog a napfénytől – és a napfény felhevíti a combja alatt csillogó hajógerendát, felszárítja a vízcseppeket az arcán és karjain, megmelegíti a Chesapeake folyó szelét, hogy aztán az legyezze testét, beletúrjon a hajába, s megdagassza a ragyogó vitorlákat. És a bőre tényleg, különösen a hasánál, ahogy azt később megtapasztalhattam, a bőre valóban napfénytől, a haja pedig sós permettől illatozott; és ez az illat engem öt éven keresztül azzal a szédületes boldogsággal ajándékozott meg, amit még gyermekként éltem át minden családi kiránduláson, ahányszor csak Ocean Cityhez közeledtünk, s az Atlanti-óceán heves tajtékát hozó első légáram elbódította érzékeimet. Jane persze állandóan azt mondta, hogy az egész egyszerűen csak azért van, mert nem mossa olyan gyakran a haját, mint kéne – de valójában megőrült a tengerért.

Vacsorára csirkemellet ettünk némi zöldséggel vagy hasonlóval. Harrison túl részeg volt hozzá, hogy könnyed csevegéssel fárassza magát, csak evett és udvarias parancsokat osztogatott a szobalánynak. Engem is rendesen eltelített a gin, nem beszélve Jane látványáról, úgyhogy nem tudtam mást tenni, mint hol a csirke mellét, hol az övéit bámultam. Szerencsére Harrison elmondta neki, mennyire szégyenlős vagyok – még őrizte valamikori szentségem emlékét –, így aztán Jane félénkségem jeleként értelmezte, hogy nem nézek a szemébe, pedig valójában csendes, hódoló, bár kissé részegre sikeredet fixírozás volt, ami közvetlenül a kebleire irányult. Elképzelésem sincs, miről beszélgettünk azon az estén, arra viszont tisztán emlékszem, merthogy gyakran előfordult velem, ha nemi vágyam fölgerjedt és kielégítetlen maradt, hogy akkor éjszaka kegyetlenül meggyötört fájó prosztatám, képtelen voltam aludni tőle.

Persze hogy le akartam vele feküdni! Nem emlékszem olyan vonzó lányra, akit fiatalabb koromban ne szerettem volna rögvest ágyba vinni, és az ifjú Mrs. Mack, még ha férjéhez hasonlóan kicsit komolynak látszott is, jóval csinosabb és okosabb volt, mint a nők legtöbbje, akikkel harminckét évem során összeakadtam. A házasságtöréssel kapcsolatban nem voltak aggályaim – ne feledd: vérbeli cinikus módjára gondolkodtam. Mégis, tudom, ha rajtam múlik, soha nem merészkedtem volna messzebbre, minthogy fixírozzam őt, és hogy, félig komolyan, Harrison jelenlétében szerelmet valljak neki. Egyszerűen nem akartam elrontani barátságunkat, hiszen Harrisont tényleg kedveltem. Nem akartam olyasmit sem tenni, amely (ha sikerül) megbolygathatja ezt a harmonikusnak tűnő házasságot. Semmi kétség nem férhetett hozzá – erre szoros barátsággá alakuló kapcsolatunk első heteiben jöttem rá –, hogy Jane és Harrison a maguk módján szerelmesek voltak egymásba.

Egy augusztusi hétvégén azonban kikerült a kezemből az irányítás. Harrison megkapta apja egyik nyári rezidenciáját Todd Pointon, Cambridge-től kissé lejjebb a folyón, ahol gyakorta töltöttük el a hétvégeket hármasban, és csak vitorláztunk, úsztunk, horgásztunk, ittunk és csevegtünk. Augusztus második szombatjának reggelén történt, hogy Harrison és Jane kirángattak hotelszobám ágyából, két láda sör társaságában beraktak sportkocsijukba, és elindultunk a nyaralóba. Feltűnt, hogy odafele szokatlanul, már-már erőltetetten jókedvűek voltak. Harrison sikamlós nótákat vonyított, Jane közöttünk ült, mindkettőnk nyakát átölelve, férj és feleség pedig egyaránt „Toddy fiú”-nak szólított. Sóhajtottam s úgy döntöttem, ezen nem fogok fennakadni, és mire a nyaralóhoz vezető tizenöt mérföldes út végére értünk, már benyakaltam három üveg sört.

Egész délelőtt csak úsztunk meg piáltunk, a túlzott vidámság és jópajtási hangulat szünet nélkül folytatódott. Eldöntöttük, hogy ebéd után bepakoljuk a maradék sört Mackék vitorlásába (széles fedélzetű, palánképítéses kis tengerjáró volt), és lehajózunk Sharp Islandig, a Choptank torkolatánál lévő öbölhöz meg vissza. Harrison hosszú csókkal búcsúzott Jane-től, majd elindult jeget szerezni, mondván, nagy szükségünk lesz rá. Jane nekiállt mosogatni, úgy fürdőruhásan, én pedig a nyaraló egyetlen hálószobájába vonultam vissza, hogy szundítsak egyet. Harrison távolléte elég különösnek tűnt – először fordult elő, hogy magunkra hagyott, hiszen én állítólag olyan szégyenlős voltam –; útban a hálószoba felé nagyon is tudatában voltam Jane közelségének a vékonyka válaszfal túlsó oldalán. Hűs barna combjai – hűsnek kell lenniük! – ringattak álomba, elképzeltem, ahogy egymáshoz dörzsölődnek, amint épp a konyhában jár-kel; láttam karján az aranysárga pihéket; éreztem teste sós-napfényes illatát. Az ággyal szemben lévő ablakon betűzött a nap, az egész házat betöltötte a hőség és a fenyőgyanta illata. Az úszástól fáradt voltam, a sör elálmosított. Buja és heves álmom volt – ami végül befejezetlen maradt. Kínosan befejezetlen. Egyszerre hűvös, nagyon is valódi kéz simogatását éreztem a hasamon. Azonnal görcsbe rándult a gyomrom, mintha csak jégcsap érintett volna, és szinte kirobbantva álmomból, felültem az ágyon. „Istenkém!” – ilyesmit nyöghettem. Mindenesetre nyögtem valamit, és két kézzel megragadtam Jane-t, aki – hihetetlen! – anyaszült meztelenül ült az ágy szélén. Egészen beleszédültem a látványba, annyira megdöbbentem; magamhoz vontam, bőre bőrömnek feszült, aztán – mirabile dictu! – tényleg elrobbantam, de úgy, hogy utána már csak hevertem érzéketlenül, megfosztva minden erőmtől.

Rohadék álom, ilyen tehetetlenül ébredtem! Egyszerre fojtogatott a vágy és az impotenciám miatti harag. Jane zaklatott volt: a kezdeti lépéshez összeszedte minden bátorságát, de bekövetkezett kudarcom után csak feküdt mellettem, magába roskadtan, a szemét is alig merte kinyitni.

Vakítóan fénylett a szoba! Annyira megrendültem a váratlan eseményektől, hogy majdnem elbőgtem magam. Micsoda elképesztően sima, ruganyos és tökéletes bőr! Jane arcához szorítottam az arcom, egy pillanatra sem tudtam betelni a testével. Még most, huszonkét év elteltével is borsódzik a hátam, miközben ezeket a sorokat írom. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy nyomorult szívem nem durrant szét akkor a nagy izgalomban.

Szóval, hiába volt minden kísérlet. Tehetetlenségem miatt őrjöngve, a balsikertől porig alázottan hanyatlottam mellé. Kiderült, hogy ez volt a legjobb, amit tehettem: önsanyargatásom láttán Jane újra nekibátorodott.

– Ne átkozd magad, Toddy – azzal megcsókolt (micsoda gyöngédség!) s megsimogatta az arcom.

– Nem megy – motyogtam.

– Dehogynem – mondta kedvesen. Most, hogy újra szégyenlősnek látott, nyugalma teljesen visszatért. Úgy döntöttem, életem hátralévő részében bátortalanra veszem a figurát. – Ne aggódj, majd segítek.

– Nem, nem tudsz – nyökögtem.

– Hogyne tudnék – suttogta, majd csókolgatni kezdte a fülem, s lassan felült mellettem.

Irgalmas egek, olvasóm! Marry Ruxton és Gibson Island, téged vádollak! Ilyen fantáziadús, kisportolt, tájékozott és szertelen szeretője még senkinek sem volt, erre esküszöm. Időről időre spontán, ideges nevetésben tört ki...

Erről ennyit. Nem mintha a lovagiasságot többre tartanám, mint bármi mást – de nem folytatom. Elég annyit tudni, hogy rövidesen igencsak gyönyörű házasságtörésre voltunk képesek. Utána rágyújtottunk és elbeszélgettünk.

– És Harrison? – kérdeztem.

– Vele minden oké.

– Minden oké?

– Teljesen.

– Hogy érted?

– Őt aztán nem zavarja.

– Nem zavarja, vagy nem fogja?

– Nem zavarja.

– Tud róla? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Megérti.

– Ti nem szeretitek egymást?

– Dehogynem – felelte. – Ne viccelj.

– A hétszázát!

– Megbeszéltük egymással – magyarázta, de újra zavartnak látszott. – Harrison nagyon szeret és tisztel téged, akárcsak én. Szerintünk nincs abban semmi kivetnivaló, ha egy nő csupán az élvezet kedvéért lefekszik azzal, aki tetszik neki, minden bonyodalom nélkül. Nem így van?

– Csak természetes – vágtam rá villámgyorsan.

– Mi erről így gondolkodunk – mondta. Egyre kíváncsibb lettem, s kezdett mulattatni a dolog. – Tökéletesen szeretjük egymást Harrisonnal – folytatta Jane ünnepélyesen, valami csípést vakargatva a lábán. – Annyira, hogy egyikünk sem tudna soha féltékeny lenni a másikra. Ha egy pillanatra is megfordult volna a fejedben, hogy nem szeretem őt, csak azért, mert most veled vagyok, akkor abba belepusztulnék.

– Ugyan, butaság – nyugtattam meg hasonló ünnepélyességgel. – Mindent értek.

– Hála istennek – sóhajtott és a vállamra hajtotta a fejét. – Sokat beszélgettünk erről. Én halálosan rettegtem tőle, és még most sem tudom, vajon tényleg meg kellett-e tennem, de Harrison egyszerűen csodálatos. Olyan tárgyilagos tud lenni.

– Beléd szerettem, amint megláttalak – vallottam be, és bár próbáltam hihetően mondani, ünnepélyességébe belepirultam.

– Ezt azért nem kellett volna mondanod – felelte Jane. – Nem hiszem, hogy ebbe bele kéne keverni a szerelmet. Nagyon kedvellek, Toddy, mint barátot, de ennyi. Pont.

– Nekem nincs pont.

– Komolyan mondom – jelentette ki. – Isteni volt veled szeretkezni, remélem, te is élvezted. Szerintem ez bőven elég. Nem kéne holmi romantikával bonyolítani.

– Hát jó, legyen, ha ezt akarod – mondtam nyugodtan. – Eddig veled éreztem magam a legjobban.

Egészen fölvidult. Amikor a hűtőládához ment sörért – legalább húsz kiló jég volt benne, megfigyeltem –, hirtelen mögé léptem, átöleltem s orromat a tarkójához dörgöltem, erre fölnevetett, és a karomat még erősebben magához szorította.

– Elképzelni sem tudom, hogy leszek képes még egyszer Harrison szemébe nézni – jegyeztem meg, csakhogy a kedvében járjak.

– Jaj, e miatt ne izgulj, Toddy. Harrison bámulatosan viszonyul a dologhoz: ugyanúgy akarta, hogy megtörténjen, akárcsak én. Tényleg nagyszerű véleménnyel van rólad.

– Elragadó ember – mondtam. Úgy tűnt, Jane attól tart, nem méltányolom kellőképp Harrison ragyogó jellemét. – Egy igazi szent.

– Aki csodálattal néz rád. – Háttal állt nekem, miközben a sört bontotta.

– Minden tekintetben különb, mint én – jelentettem ki a falinaptárnak. – Hogy tudnám ezt neki valaha is meghálálni?

Hogy őszinte legyek, ezt egy beugratós kérdésnek szántam; ügyvéd létemre igencsak fúrta az oldalam, vajon Harrison mekkora elszántsággal javasolta feleségének, hogy ágyba bújjon a barátjával.

– Nem vár érte hálát – nyugtatott meg Jane. – Ahogyan én sem. Ne érezd magad egyáltalán lekötelezve, Toddy. Nem kell belőle nagy ügyet csinálni, ez a lényeg. Csupán az élvezet kedvéért történt. Pont.

– Nem hiszem, hogy ez után bárki is képes volna ugyanúgy szeretni a másikat – tamáskodtam.

– Esküszöm, Toddy, ő képes rá! – kiáltott föl Jane, túlságosan gyorsan ahhoz képest, hogy az egészet jelentéktelen színben akarta föltüntetni. – Hogyan győzhetnélek meg róla? Őszintén mondom, ez kettőnk ötlete volt!

Megráztam a fejem, mely gesztus jelezhette a nehézséget, amit az ilyen szokatlan helyzet megértése jelent, vagy a tiszteletet, amit a hozzám hasonló közönséges, meggondolatlan és akaratgyönge halandók szükségképp átéreznek, ha olyan szent s nagy lélekkel találkoznak, mint Harrison Mack.

– Fel a fejjel! – mosolygott Jane, s miközben átnyújtotta a sörömet, egy csókot nyomott az orromra. Biztosra vettem, hogy a lehető legjobban viselkedtem. Jane uralta a helyzetet; védelmezett és bátorított. Némiképp öntudatosan, ám szemmel láthatóan az én kedvemért, bújt ki a köntöséből, s könnyedén magára öltötte fürdőruháját, amitől korábban (az ismert okból kifolyólag) megszabadult. Gyanítottam, hogy az előadás Harrison adományához tartozott. Káprázatosan jó műsorban volt részem, a sörrel együtt csak úgy ittam magamba a látványt.

Miután kissé fölocsúdtam az elcsábításom okozta megrázkódtatásból, kitelepedtem a nyaraló fedett kis tornácán lévő rozzant siklócsónakba, és onnan bámultam a fenyők közt hömpölygő Choptank folyamát. Jane odajött, rám mosolygott, mintha csak azt mondaná: „Kérlek, ne aggódj miatta. Esküszöm, Harrison helyesli”, majd átsétált a pázsiton, le egészen a mólónál veszteglő vitorláshoz. Gyönyörűség volt nézni, ahogy kimerte a hajóból a vizet, végigsikálta a hajótörzset és a fedélzetet, rákötötte a fővitorlát és az orrvitorlát az árbocfára. Minden egyes mozdulata méltóságteljes, hibátlan s vágyat gerjesztő volt. Döbbent fejcsóválással értékeltem a látottakat.

Hallottam, ahogy közeledik az autó, és egy pillanattal később Harrison vonult be a házba a hátsó bejáraton át. Nagy zörgéssel rámolta félre a fölösleges jeget, majd röviddel utána kijött a verandára, kezembe nyomott még egy sört, és letelepedett mellém a csónakra. Egyértelmű, hogy zavarban volt, s rá nem éppen jellemző módon mindenből óriási mutatványt csinált: ahogy meggyújtotta a cigarettáját és tüzet adott; ahogy nagyokat húzott a sörből; ahogy sóhajtgatott meg ásítozott. Nyilván nagyon jól tudta, hogy szeretkeztem a feleségével. Megpróbáltuk elkerülni, hogy egymásra, vagy akár Jane-re kelljen pillantanunk, akinek karcsú alakjáról nehéz volt levenni a szemünket. Elmosolyodtam a gondolattól, hogy Harrison hirtelen előrántja inge alól a revolvert, és három ólomgolyóval leterít. Kezdtem felidézni magamban a házasságtörések erőszakos következményeit, amikről ügyvédként és bulvárlapolvasóként értesültem. Lehet, hogy ez a vendégszerető prostitúció valami újdonság, és egyszerűen csak nem hallottam még róla?

– Nos – kezdte Harrison olyan hangsúllyal, amit szerintem kedélyesnek szánt –, akkor, ugye, most vagy hallgatunk a dologról úriemberek módjára, vagy nyíltan megbeszéljük, ahogy azt én is szeretném, hogy egész biztosak lehessünk benne, tökéletesen értjük egymást.

– Hogyne – feleltem, és megpróbáltam levakarni a címkét a sörösüvegről.

– Egész jó az ágyban, nem igaz? – vigyorgott Harrison.

– Ó, nagyon is – válaszoltam.

Rövidke csönd, de tényleg csak a pillanat töredékéig.

– Szeretném, ha tudnád, hogy részemről minden oké, Toddy – folytatta Harrison, ugyanolyan természetellenes hangon. – Helyeseltem a dolgot, akárcsak Jane. Tudod, mindketten nagyon kedvelünk téged. Szerintem remek ötlet volt Jane-től.

Ekkor már biztosra vettem, hogy az ötlet Harrison fejéből pattant ki.

– Janie-vel tökéletesen szeretjük egymást – mondta tovább, remélve, hogy majd a segítségére sietek. – Nem vagyunk annyira ostobák, hogy olyan dolgok befolyásoljanak, mint a féltékenység vagy a konvenciók. (Szünet.) Az ember szerelem nélkül is érezhet nemi vonzalmat. Mind a ketten élvezzük a szexet. (Szünet.) Ha vonzódnék egy lányhoz, Jane nem lenne bolond kifogásolni, hogy ágyba bújjak vele. Tudja jól, hogy az egésznek semmi köze nem lenne a szerelemhez.

– Persze hogy nem – mondtam.

– Olyan ez, mint amikor teniszezel – nevetett föl Harrison. – A játék csupán a mókát és a testedzést szolgálja. Van, aki féltékenykedik a feleségére, ha az másvalakivel teniszezik vagy táncol. Ami azt illeti, a csókolózás szerintem nagyobb vétek, mint a szeretkezés, merthogy a csók önmagában fabatkát sem ér: viszont valami másnak a jelképe.

Némán ráztam a fejem, nyilvánvaló tisztelettel.

– Ne érezd magad lekötelezve – nevetett. – Az isten szerelmére, ne köszönj semmit! Csak élvezd a helyzetet. Nem kell belőle nagy ügyet csinálni, ez a lényeg. Akkor nem tolódnak el az arányok.

No, én aztán nem is csináltam belőle nagy ügyet.

– Megváltozott tőle bármelyikünk akár egy fikarcnyit is? – folytatta.

– Én igen – jelentettem ki ünnepélyesen. Kristálytiszta volt előttem, hogy Harrison, függetlenül attól, hogy ez tudatosult-e őbenne vagy sem, nagyon is elvárta volna tőlem a köszönetet és a lekötelezettség érzését. Elhatároztam, szerzek neki egy jó napot.

– Ó, hát persze – vigyorgott. – De érted, mire gondolok.

– Te viszont nem érted, én mire gondolok – feleltem. – Nekem ez volt az első.

– Hogyan?

– Igen – meredtem rá meghámozott sörösüvegemre. – Szűz voltam.

– Nem mondod komolyan! – suttogta letaglózva. Érezte, ezen a súlyos tényen egyáltalán nem illik nevetni. – Hány évesen? Harminc?

– Harminckettő – feleltem. – Sokat kínlódtam a prosztatámmal.

Harrison a móló irányába pillantott, ahonnét Jane éppen visszaindult a nyaraló felé.

– Hát, akkor – kezdte –, remélem, semmi olyat nem csináltunk, ami nem volt ínyedre. – Rendkívül tetszett és hízelgett neki a helyzet.

– Egyáltalán nem – válaszoltam. – Remekül esett, Harrison. Persze, igazán nincs nagy összehasonlítási alapom.

– Akkor most ide figyelj – mondta gyorsan, mivel közeledett Jane. – Az istennek ne érezd magad lekötelezve. Én az egészet nagyszerű ötletnek találtam. Azért csináltam – azért csináltuk –, mert mindketten kedvelünk. De nehogy azt hidd, hogy azok közé tartozom – mert hallottam már ilyen fickókról –, szóval, ne hidd, hogy azok közé tartozom, akik a barátaikra erőltetik feleségüket.

– Persze hogy nem.

– Itt jön Jane – mondta megkönnyebbülten. – Légy vidám! És az isten szerelmére, ne érezd magad lekötelezve!

– Rendben – feleltem.

Erős szél fújt aznap délután, s mindhármunkra nyugalom telepedett. Ami engem illet, többnyire csak bámultam a nagy semmibe, mint akit mélyen lekötnek gondolatai. Harrison és Jane azt feltételezte, hogy a velem történt óriási eseményen rágódok; elégedettnek és nyugtalannak látszottak, miközben derűsen fecsegtek a semmiről. Harrison, ez lerítt róla, alig várta, hogy elárulhassa Jane-nek szüzességem titkát. Mind a ketten védelmezőn, eltúlzott figyelmességgel viseltettek érzéseim iránt; magamban persze megmosolyogtam őket, de biztosíthatlak, ez őszinte és tökéletes nagylelkűség volt a Mack házaspártól – aminek csupán megnyilvánulása volt hamis, ez a hamisság azonban a kínos helyzetből fakadt, amit hallgatásom még tovább rontott. Elég jól láttam, merre haladnak a dolgok.

Elmagyarázhatom?

Nos, Harrison és Jane eléggé hétköznapi emberek voltak; csak kissé intelligensebbek, jóval különbül néztek ki és több pénzzel bírtak, mint a nagy átlag. Kevés barátjuk volt (nem akartak többet), igazán bizalmas viszony azonban csak egy vagy két emberhez fűzte őket. Jane természetéből adódóan kedves volt – alkatilag hajlott a szeretetre; Harrison értelme pedig – noha némileg kuszán és nem túl élesen működött – képes volt mindkettejüket meggyőzni arról, hogy a társadalmi konvenciók zöme önkényes. Elég jól ismertem Harrisont, és tudtam, hogy érzelmei gyakran összeütközésbe kerülnek ezzel az értelemmel. Felismerte például a faji előítéletek értelmetlenségét, ugyanakkor ki nem állhatta a feketéket – és szerintem hasonló konfliktusokkal kínlódhatott Jane is. Kétségtelen, hogy sokat gondolkodtak ezen a lépésen, bizsergette őket a kaland, és talán az ágyban tárgyalták meg az egészet, a sötétség leple alatt, ahol szégyenkezésük – vagy sóvárgásuk? – láthatatlan maradt. Egyikőjük sem akart túlzottan lelkesnek mutatkozni, attól féltek, azt hiszem, nehogy a párjuk gyanakodni kezdjen – holott a gyanú, hogy Jane kielégítetlen, vagy hogy Harrison perverz, minden alapot nélkülözött. Biztosra veszem, hogy a legapróbb részletéig kidolgozták, végrehajtása előtt ízlelgették a tervet, elképzelve meglepetésemet és gyönyörömet, majd hálálkodásomat. Igazán szerettem Harrisont, épp ezért sajnáltam, hogy ő volt a kezdeményező; előre éreztem, az ügynek lesz még némi kellemetlen következménye. De megtörtént a baleset: Jane egyelőre hivatalosan is a szeretőmmé lett (tudtam, hosszabb távon is számíthatok rá), és úgy döntöttem, élvezem a helyzetet, amíg lehet, merthogy Jane-nél különb hálótársat nem is kívánhat magának az ember, legyen akár szégyenlős vagy bármi más.

Ilyesmiken járt az eszem, míg körbehajóztuk Todd Pointot, s egy szűk folyószakaszon át Sharp Island felé vettük az irányt. Jane állt a kormányrúdnál – kiváló kormányos, ez csak természetes –, jómagam az orrvitorlát kezeltem, Harrison a fedélzeten, a kabin mellett feküdt, lábait előrenyújtva, egyik kezében a fővitorla kötelével, másikban egy szivarral, fejét Jane meztelen lábán pihentetve, közben pedig egymással társalogtak. Amint elértük a szigetet, úsztunk egyet (jól össze is csipkedett a tengeri csalán), kicsit politizálgattunk és elszívtunk néhány cigarettát. Kicsit később, fáradtságra hivatkozva, fogtam egy takarót, s kifeküdtem aludni a partra. Jane és Harrison bejelentette, hogy körbesétálják a szigetet.

Elérkezett a pillanat: magamon éreztem Jane tapintását, már előre hallottam közeledő lépteit a fövenyen, így aztán férfiasságom nem esett áldozatául a meglepetésnek. Rögtön magam mellé vontam és megcsókoltam.

– Hol van Harrison? – kérdeztem.

– A sziget túloldalán – felelte, s már félig lehámoztam róla a fürdőruhát, mikor hozzátehette: – tűzifát gyűjt.

– Menjünk az erdőbe – mondta aztán kissé idegesen. – Távcsővel bárki ideláthat Cook Pointról.

– Nem számít – feleltem. – Hadd érezzem magam lekötelezve.

– Ezt jobb, ha nem mondod – figyelmeztetett.

Harrison sötétedéskor érkezett vissza, kötegnyi rőzsét vonszolva maga után, és akkor már felöltözve, kedélyes csevegésben talált minket a takarón. Nem látszott olyan vidámnak, mint előtte; néma buzgalommal fogott hozzá a tűzrakáshoz, görnyedt háta félig vadlón fordult felém, amiért hagyom, hogy mindent ő csináljon. Azt est további részében és útban vissza a nyaralóhoz Harrison végig rosszkedvű volt. Jane megpróbált jó hangulatot varázsolni, de aztán hallgatásba merült, mivel egyikünk sem vette a lapot. Jóindulatúan figyeltem őket, s közben azon tűnődtem, vajon hová lett tárgyilagosságunk.

Másnapra eltűnt a rossz hangulat, helyét Harrison jól ismert vidámsága vette át; de a rosszkedv (igaz, rövid ideig tartó) jelentkezése mégiscsak azt jelezte számomra, hogy szent vértezetén repedések támadtak. Persze, én hajlamos vagyok az égvilágon mindennek jelentőséget tulajdonítani.

– Csupán az élvezet kedvéért történt. Pont – ezzel jött Jane.

– Az ember szerelem nélkül is érezhet nemi vonzalmat – így Harrison.

Mégis: – Az igazság az, Toddy, hogy bizonyos értelemben szeretlek – közölte velem Jane, rá egy héttel a hotelszobámban. – Nem mondom, hogy úgy, mint Harrisont, de amit érzek, az mégis több puszta barátságnál. És ettől sokkal izgalmasabb a szeretkezés, nem igaz?

– Hogyne – feleltem.

Ugyanakkor: – Egy nő képes arra, hogy egyszerre két vagy több férfit is egyformán szeressen – jelentette ki Harrison egyik este, amikor náluk vacsoráztam. – Vagy egyszerre, de különböző módon, vagy ugyanúgy, de nem egyszerre. Az „egyetlen-és-örök” fogalmát csupán a konvenció élteti.

– Hogyne – bólintottam.

Nem volt ebben különösebb képmutatás, igaz, korábban már hasonló könnyedséggel egyetértettem azzal az állítással is, miszerint a szerelem különválasztható a közösüléstől, a közösülés a szerelemtől. Az igazság az, hogy bár tudtam, mi az a közösülés, személyesen még nem sikerült megtapasztalnom, mi az a szerelem. Vajon az embernek például a felesége, szeretője, szülei, macskája, szülőföldje, hobbija, fajtája, könyvei és természetes környezete iránt érzett szeretete minőségében vagy csupán mértékében különbözik egymástól? Ha csak mérték tekintetében van különbség, akkor a szükségképp általános meghatározás, ami mindre alkalmazható, nem válik-e semmitmondóan általánossá? A szeretet élettani jelenség, mint a szomjúság, vagy tisztán az emberiség és a civilizáció találmánya? Ha azt tekintjük szerelmesnek, aki számára csupán elhatározás kérdése kimondani: „Szerelmes vagyok”, akkor én egyelőre nem ismerkedtem össze a szerelemmel, hiszen akárhányszor kiejtettem a számon: „Szerelmes vagyok”, mindig azért mondtam, mert a nők ezt akarták hallani, soha nem önszántamból. Ami a közösülést illeti, akár emberről, akár más állatfajról van szó, csak mosolyogni tudok rajta.

Ugyanakkor lelkiismeret-furdalás nélkül képes voltam elfogadni a Mack házaspár bármely tételét, hiszen ők csupán „egyvalakiről” s nem mindenkiről beszéltek. Ugyan, hogy jöhettem volna ahhoz, hogy megállapítsam, „egyvalaki” képes-e különválasztani a közösülést a szerelemtől vagy sem, mikor nem értettem, mi a szerelem? Hát még, hogy képes-e „egyvalaki” egyszerre többet szeretni vagy sem, mikor fogalmam sem volt a szerelemről? Akár egyidejűleg rábólintani egymásnak ellentmondó kijelentésekre: nos, ez sohasem zavart különösebben; Harrisonék tételei pedig még csak nem is egyszerre hangzottak el. Az állításokban rejlő igazság vagy hazugság nem érdekelt sem akkor, sem pedig most.

Az viszont érdekelt – most, ahogy emlékezetembe idéztem, és akkor, a rákövetkező hetek során is eltöprengtem a dolgon –, hogy a Mack házaspár mennyit változtatott eredeti elhatározásán: ez ugyanis összefüggött a kapcsolat kimeneteléről felállított elméleteimmel. Jómagamat alig tekintettem az ügy szereplőjének. Kíváncsiságom maradéktalanul Harrison és – kisebb mértékben – Jane jellemére irányult. Miután hazatértem azon az augusztusi hétvégén, amin búcsút mondtam erényességemnek, rögtön nekiláttam, hogy papírra vessem feltevéseimet, szépen megjegyzetelve. Íme, a vázlatok egyike, amit a Harrison lelkében zajló folyamatokról készítettem:

ANTE COITUM FELIX

I. Kaland utáni vágyódás.

II. Játszadozás a házasságon kívüli szex gondolatával.

III. Idegenkedés attól, hogy elképzeléseit javasolja a feleségnek.

IV. Barát iránti szeretet – sugallja a házas. kív. szexet: a feleség viszonyát a baráttal.

V. További játszadozás a gondolattal.

VI. Tárgyilagos beszélgetés a feleséggel féltékenységről, házasságtörésről stb.

VII. A barát és feleség közti tényleges viszony kitervelése.

AZ AKTUS

VIII. Kétségbeesett tárgyilagosság: „Ne érezd magad lekötelezve!”

IX. Valódi küzdelem a féltékenységgel a józan ész diktálta tolerancia ellenére. A feleség érzelmeinek szokatlan számonkérése.

X. Rosszkedv, amiért a feleség élvezi a viszonyt; ugyanakkor elutasítása annak, hogy abbamaradjon.

XI. Ragaszkodás ahhoz, hogy a feleség folytassa viszonyát a baráttal; erősödő féltékenység, amikor a feleség e szerint cselekszik.

XII. Fejetlen kapkodás, mire a feleség megkérdezi, mi a baj. Aztán szükségszerű vidámság és tárgyilagosság; ha a feleség esetleg véget vet a viszonynak, esély a mártíromságra.

Az elsőtől a tizedikig, hacsak nem a tizenkettedikig terjedő szakasz már a múltat jelentette, s elég könnyen bizonyítható is volt a lista megírásának időpontjában. Én viszont továbbgondoltam a dolgot:

POST COITUM TRISTE

XIII. A feleség, hogy megnyugtassa magát, elhatározza, a barátot „egy bizonyos módon” szereti.

XIV. A férj kétségbe vonja, hogy a barát kellőképp értékeli rendkívüli szerencséjét.

XV. Férj és feleség egyre követelőzőbb a baráttal szemben – aki teljesen tulajdonukká válik. Ha nem egymásra, akkor a barátra féltékenyek.

XVI. Elvárják a baráttól, hogy kinyilvánítsa szeretetét.

XVII. A barát ezt visszautasítja – a barátság kihűl.

XVIII. Erőteljes ellenszenv a barát iránt, amiért az ennyire hálátlan.

XIX. A viszony felfüggesztése.

XX. Kölcsönös hallgatás időszaka; férj és feleség (önvédelemből) jobban szereti egymást, mint előtte.

Ennyire tudtam valamelyest megbízható jóslatokba bocsátkozni, az események további alakulását illetően pedig több lehetséges irányt dolgoztam ki:

I. Tartós elhidegülés (valószínű).

II. A viszony eredeti alapokon történő újrakezdése (eléggé elképzelhető).

III. A viszony újrakezdése a feleség részéről a férj akarata ellenére (igencsak kétséges).

IV. Az érzelmek módosított formában való újjáélesztése, de a szex kizárva (eléggé elképzelhető).

A rákövetkező napokban készítettem más vázlatokat is, de ez bizonyult a legpontosabbnak – legalábbis egészen a XX. pontban foglaltakig. Először is, ahogy arra már korábban utaltam, miután Harrison fején néhány napja ott virítottak a szarvak, Jane-nel sikerült kissé tovább növesztenünk őket; de hogy ez vajon Harrison unszolására történt-e vagy sem, azt csak találgatni tudom. Ebéd után visszavonultam szundítani egyet a szobámba, ahogy az akkor még szokásom volt. Jane már várt rám, és kis idő múlva közölte velem: – Az igazság az, Toddy, hogy bizonyos értelemben szeretlek. Nem mondom, hogy úgy, mint Harrisont, de amit érzek, az mégis több puszta barátságnál. És ettől sokkal izgalmasabb a szeretkezés, nem igaz?

– Hogyne – feleltem.

Az ágyam szélén kuporogtam. Ő közvetlenül előttem állt. Éreztem, azt akarja tőlem hallani, hogy szeretem.

– Szeretlek – mondtam. Beletrafáltam: pontosan ezt akarta hallani.

A rákövetkező cirka egy év során komolyan folytatódott viszonyunk. Jane lényegében minden kedden és pénteken nálam aludt – bámulatos volt, már csak megtervezni is ezeket a találkákat! –, Harrison pedig napjában legalább kétszer felugrott az irodámba. Ragaszkodtak hozzá, hogy minden este náluk vacsorázzam, ráadásul Harrisonnak az az ötlete támadt, költözzem össze velük.

– Újra használhatnád a régi hálószobádat – mondta. – Mindig az volt az érzésem, hogy ez a ház az Andrews család tulajdona, és mi csak vendégek vagyunk benne.

Régi hálószobám említése, amit nullától tizenhét éves koromig használtam, emlékezetembe idézte egy bizonyos kalandomat, és ettől hangosan fölnevettem.

– Nem úgy értettem – mosolyodott el Harrison, kissé szégyenkezve.

– Nem, dehogy! Én se arra gondoltam – vigyorogtam. Biztos, ami biztos, azért visszautasítottam javaslatát. Hihetetlen! Persze, meg vagyok róla győződve, hogy Harrison mégis minden tekintetben férfiasabban viselkedett, mint én – és esküdni mernék, az egészet pusztán a nagylelkűsége diktálta!

Szóval, a dolog irányítása lassan kezdett kicsúszni a kezemből, amint attól előre féltem. Jane továbbra is kedves és gyakorlatias volt, mint rendesen, de valahogy túlontúl gyöngéden, túlságosan is gondoskodón viselkedett velem. Harrison eltervezte, hogy közösen fogunk nyaralni a Bahamákon. Jane egy ideig homályos célzásokat tett arra, hogy majd valamilyen intelligens lányt veszek feleségül; de aztán hagyta, s egy szóval sem beszélt róla többet. Egyszer Harrison is fölhozta a témát, burkoltan utalva rá, hogy mi négyen pontosan úgy élhetnénk, mint egy boldog család. És mindez az irántam érzett határtalan szeretetből fakadt. Legfőbb ideje volt intézkednem.

Egyik alkalommal épp akkor nézett be az irodámba Harrison, mikor egy vinculo matrimonii peranyagon dolgoztam egy telt idomokkal megáldott tizennyolc éves fekete lány, Dorothy Miner megbízásából, aki egyébként abból élt, hogy rákokat válogatott az egyik halásztársaságnál. Jó barátom volt a kislány, de teljesen iskolázatlan szegény, azért keresett föl, hogy egy hónapos házasság után elválasszam férjétől, bizonyos Junior Minertől, amiért az elhagyta őt. Dorothy ragyogóan szép bőrrel, fogakkal és szemekkel rendelkezett, s egyre pattogtatta a rágógumiját. Kettőnk kapcsolata plátói volt.

– Üdv, Harrison! – köszöntöttem. – Hadd mutassam be Dorothyt.

Dorothy üdvözlésképp elvigyorodott, s pattintott egyet a rágójával.

– Jó napot – mondta Harrison, alig méltatva figyelemre a lányt. – Jössz, Toddy?

Újabban a külvárosba vitt ebédelni.

– Pár perc múlva – feleltem. – Dorothy válófélben van, most éppen az ő ügyével foglalkozom.

– Igazán? – letelepedett az egyik fotelba, szivarra gyújtott, és belemerült egy magazinba.

Kisandítottam az előtérbe. A titkárnő már elment ebédelni.

– Dorothynak nincs pénze – folytattam. – Ezért aztán természetben fizet.

Harrison arca megvonaglott, mintha pofon ütöttem volna; mélyen elpirulva, eltorzult mosollyal nézett rám.

– Most szórakozol? – lopva Dorothyra pillantott, aki megjegyzésem hallatán hirtelen a szájára tapasztotta a kezét, nehogy kirobbanjon belőle a nevetés, no meg a rágógumi.

– Egyáltalán nem – vigyorogtam. – Egyre jobban csiszolódik már a technikám, nem igaz, Dorothy?

– Ahogyan mondja, Mr. Andrews – kuncogott a lány; borzasztóan mulatságos tréfa volt.

– Mi a fene, Toddy! – nevetett élesen Harrison.

– Ami azt illeti – közelebb léptem a lányhoz –, szerintem most megint ki kellene egyenlítenünk a számlát.

Dorothy egyre vihorászott, s a haját igazgatta. Aztán bizonytalanul fölemelkedett a fotelból, idegesen lesöpörte a szoknyáját, és megállt előttem.

– Hé, hé, Toddy! – krákogta Harrison, s felpattant a helyéről.

– Bocsáss meg – mondtam. – Te indulj el ebédelni, nemsokára utánad megyek.

– A szentségit, Toddy! – kiáltotta döbbenten, haraggal a hangjában. – Viszlát! – Kirohant az irodából, amilyen gyorsan csak tudott, szinte verejtékezett megalázottságában és zavarában. Odaléptem az ablakhoz, s néztem, amint végigviharzik a járdán.

Dorothy közben az arcomat fürkészte: némi magyarázatra várt.

– Mibe’ sántikál, Mr. Andrews? – kérdezte követelőzőn, majd kitört belőle a vihogás.

Nem emlékszem a válaszomra, de biztos, hogy Dorothy nevetett rajta, bármi is volt, merthogy komplett idiótának tartott. Elindultam, hogy csatlakozzam Harrisonhoz.

– A szentségit, Toddy! – fakadt ki belőle az ebéd alatt, már vagy harmadszor. – Milyen ostobán viselkedhettem!

Kétségtelenül azért mentegetőzött, mert félt, hogy prűdnek ítélem. Talán még büntette is magát, amiért elszalasztott egy lehetőséget arra, hogy bebizonyítsa, mennyire nem az. Persze, ennél is jobban lerítt róla, hogy vérig van sértve.

– Nincsenek előítéleteim. Egyszerűen csak nem tudok mit kezdeni egy fekete lánnyal – ezt mondta. Ugyanakkor ezt gondolta: „Hűtlen voltál Jane-hez és hozzám. Nemcsak önmagadat, de bennünket is bemocskoltál azzal a nigger ringyóval.”

– Ebből te rendszert csinálsz? – kérdezte.

– Néhány ügyfelem tojással fizet – feleltem hanyagul. – De az ember, ugye, nemigen tud mit kezdeni annyi tojással.

– Ne szórakozz velem, Toddy.

– Mi a gond, pajtás? – nevettem. – Nem szeretnéd, hogy az elméletben tanultakat a gyakorlatban is kamatoztassam?

– Azt csinálsz persze, amit akarsz – jelentette ki Harrison. – Mindig is ezt mondtam.

– Az istenit, Harrison, te nagyon jól tudtad, hogy nem voltam szűz, és ezzel Jane is tisztában volt. Mit gondolsz, mivel foglalkoztam az elmúlt harminckét évben?

De persze, ez volt az, amit nem tudtak. Mindent elhittek, amit mondtam nekik. Harrison egyre csak a fejét rázta. Elment az étvágya.

– Nem kéne olyan komolyan venni a dolgokat – mondtam vidáman. – Tökmindegy, hogyan közelítesz hozzá, alapjában véve minden tettünk nevetséges. – Újra fölnevettem, mint mindig, ha eszembe jut, mi is történt a hálószobámban tizenhét éves koromban.

– A barátság egyáltalán nem nevetséges – felelte Harrison felindultan. – Nem értem, miért határoztad el, hogy megsérted Jane-t és engem.

– A barátság lehet, hogy nevetséges, és lehet, hogy nem – mondtam. – Az viszont holtbiztos, hogy nem létezik.

– Nem, ez nem így van! – vágta rá Harrison. Azt hiszem, sírás környékezte, ami azért elég mulatságosnak hatott egy ilyen nagydarab fickónál. – Bárcsak ne bántottál volna meg így bennünket. Nem volt rá semmi okod. Tényleg nem vagyok dühös, csak azt kívánom, bárcsak ne tetted volna meg.

– Butaság – mondtam. – Vedd úgy, hogy meg se szólaltam.

– A szerelem szerinted nevetséges? – szegezte nekem a kérdést.

– Minden az.

– Miért hazudtad, hogy szűz vagy? Nem volt rá semmi okod!

– Megérdemeltétek, amiért ezt akartátok tőlem hallani, és mivel örültetek, mikor ezt hallottátok – feleltem.

Harrison jóformán kiterült az asztalon. Igen, azt hiszem, felőröltem minden erejét.

– Nem szeretsz bennünket – nyögte reményvesztetten.

– Szedd össze magad, pajtás, az egész olyan megalázó – mondtam. – Mindez mit változtat a dolgon? Persze, hogy játszottam, de ti akartátok a játékot. Mit gondolsz, hogyan érezte volna magát Jane, ha elárulom neki az igazat? A ti oldalatokon állok.

– Eredj a pokolba – morogta. Mostanra már eléggé feldühítettem ahhoz, hogy felálljon az asztal mellől, és kisétáljon az étteremből. Még a számlát is otthagyta nekem.

Mindez egy keddi napon történt, és Jane már minden bizonnyal a szobámban várt, hogy fölugorjak megszokott délutáni szunyókálásomra. Sietség nélkül, kényelmesen leballagtam Long Wharfig, mielőtt a szálló felé vettem volna az irányt – időt akartam hagyni Harrisonnak, hogy kiszabadíthassa őt karmaim közül. Amikor végül beléptem a szobába, senkit sem találtam ott, de azt hiszem, Jane bőrének illatát éreztem a levegőben. Talán csak képzelődtem. Nagyot sóhajtottam, és az óta a bizonyos augusztusi hétvége óta először sikerült végre igazán ellazulnom. Sajnáltam a Mack házaspárt. Szeretetre méltó emberek voltak, és erre tessék, el lett rontva a napjuk.