A tetthely megközelítése*

* A regény 2006-ban Követés címmel jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában.

„Mind jól tudjuk, egy holttest

történetet rejt magában.”

(Geoffrey Hartman)

„Hagyjon már békén ezekkel

az időre vonatkozó kérdésekkel!

Nincs semmi értelmük.”

(Samuel Beckett: Godot-ra várva)

Ismerem a tennivalóimat, ha sorakozni kell.

Apám nem sodorja össze katonásan a pokrócot, nincs rá idő. Négyrét hajtja, a hóna alá szorítja. Anyám egy pár meleg harisnyát gyömöszöl a halinakabátom zsebébe. Fogom Vera kiskofferját, Vera átveszi apámtól a pokrócot, apám felsegíti anyámra a hátizsákot.

Két nyilas áll az emeleti pihenőben. Be kell állnunk a sorba, az eleje már lent gyülekezik a kapu előtt. Mindenki a férje, a felesége után kiáltozik, a gyerekek próbálnak a szüleik mellett maradni. Öregeket támogatnak ki a harmadik emeleti lakásból. Ők az utolsók.

Apám azt mondja, álljunk szorosan egymás mellé, hogy a kapunál ugyanabba a sorba kerüljünk.

Lent van a Házparancsnok, mondja egy nő.

Maga honnan tudja, maga mindig mindent tud, nem is láthatja, mi van a kapunál.

Most jött fel az úr, ő mondta.

Az úr a Fizikus. A Házparancsnok arról tárgyal, hogy a lakók a svájci és a svéd követség védelme alatt állnak, mondja apámnak.

Gettó vagy Duna-part? Kérdezi egy férfi.

Ne ijesztgesse az embereket, a Házparancsnok tárgyal.

Én meg azt mondom, hogy a Házparancsnoknak nem lesz szava, magának se, a végén még bevágják magukat is közénk, ha szembeszállnak velük, ezek magukra is feltűznék a sárga csillagot, jobb lett volna, ha előbb észreveszik.

A Fizikus lerohan a kapuhoz. Visszajön. Megérkeztek a svájci követségtől, mondja. Állunk egymáshoz szorulva a lépcsőn. Emberek, kiáltja egy idő után a Házparancsnok, mindenki menjen vissza a helyére. Aki a pincében volt, a pincébe, aki a lakásokban, a lakásokba.

A kapuból felhallatszik Gizi kiáltása. Bözsike nevét kiáltozza. Anyám le akar menni hozzá, apám visszatartja. Megkérdezi a Házparancsnokot, lemehetünk-e a pincébe, mert fent a lakásban nagyon hideg van.

A Házparancsnok utasításokat osztogat. Éles hang, rövid mondatok. Hajtsák végre, amit mondok. Nyugodjanak meg. A pincében már nincs hely, várjanak.

Anyám megpróbál átjutni a tömegen. Gizi nevét kiáltozza.

Mondom, hogy ne kiabáljon.

De itt van, hallom a hangját.

Már a Téglagyárban megszoktam, hogy mindenki kiáltozik. Abban is van tapasztalatom, hogy kiszűrjem az ismerős hangokat a zsivajból.

Apám hangja olyan, mint hónapokkal előbb. Visszanyerte a biztonságát. Anyád nagyon fázik fent, nem megyünk vissza, mondja, én is nagyon fázom fent, mondja Vera. Inkább a hideg, mint újra a sötétség, a tömeg, a kiáltozás, a nyöszörgés, gondolom. Hallom, hallom, hajtogatja anyám, nem kérdezem, mit, biztosan Gizi hangját. A pinceajtón ketten is nehezen férnek át egyszerre, hátulról taszítanak rajtam, egy férfi kisgyereket hozna ki a karjában, helyet csinálunk a számára, utat, kiáltja, utat, levegőt. Anyám újra azt mondja, hallja Gizi hangját, de nem találja őt. Valaki azt mondja, hogy néhány perce egy férfi kiáltozta Gizi nevét, de ő sem találta.

L alakú a pince. Két mécses világít. A falak nedvesek. Fagerendákkal van megerősítve a mennyezet. Valahol lehet szellőzőnyílás, a mécseslángok vibrálnak a léghuzatban.

A kiáltozások tompábban hangzanak. Egymásba olvadnak a nevek, az utasítások, a segélykérések. Mondom apámnak: nem kellene már anyámnak Gizi nevét kiáltozni. Nem szól anyámra. Levenné a hátizsákját, nincs helye hozzá. Segítek. Vera átveszi a kiskofferját.

Gizi anyám nevét kiáltja a pinceajtóban. Fekete kendője van, az arcába csúszott. Liheg, lökdösi maga körül az embereket. Anyám átöleli. Vera rémülten belém kapaszkodik. Nem hallom, hogy anyám mit mond, de Gizi mintha megnyugodna.

Frau Gizella! Frau Gizella! Schnell! Schnell!

Anyám azt mondja, kétnapi élelmünk maradt. Gizi azt mondja, próbál élelmet szerezni, nem tudja, honnan, a nyilas belügyminiszter elrendelte, hogy a védett házakból is a gettóba kell vinni mindenkit, Wallenberg a svéd és Lutz a svájci követségről az intézkedés leállításáért cserébe felajánlotta a védett házak részére tartalékolt élelmiszerkészletet, majd próbálkozik, most siet, Karl Lutznak máshol is intézkednie kell, vele tart, amint tud, visszajön. Két alma van a zsebében. Az egyiket nekem adja, a másikat Verának.

A Házparancsnok fején most nincs tiszti sapka. Homlokához emeli a kezét, így tiszteleg Gizi előtt.

Matracokon ülnek az emberek. A betegeknek fekvőhely is jut. Szorítsanak helyet ennek a családnak, intézkedik a Házparancsnok. Apám leülteti anyámat az egyik matrac szélére, anyám odahúzza Verát. Apám talál annyi helyet, ahol elhelyezheti a hátizsákját. Valaki kézen fog. A Fizikus. Egy zsákon ül. Maga mellé húz. A zsákban, úgy érzem, krumpli lehet. Őrizni kell, mondja, közös, a házé, legjobb, ha ülünk rajta.

Megkérdezem a Fizikus nevét. Elmosolyodik. Kezet nyújt. Csak a keresztnevét mondja, László. A keresztnevemet mondom én is. Csontos, vékony ujjak. A tenyerén meleg és finom a bőr. Jó fogni a kezét. Elmondom, hogy van egy légófutár-igazolványom, de még nem használtam. Mit tetszik gondolni, lehet vele az utcán közlekedni? Előkotrom a halinakabát belső zsebéből. Ő a szemüvegét kotorja elő a belső zsebéből. Szemüvegben tényleg olyan, mint egy professzor. Az egészségtantanáromra emlékeztet. Neki volt ilyen vastag, fekete keretes szemüvege. Ugyanígy nézte a szertárban a koponyákat, a szivacsból készült emberi szerveket, mielőtt felmutatta. Tartotta a tenyerében, hogy jobban láthassuk.

Összehunyorítja a szemét, megfeszülnek az arcvonásai. Visszaadja az igazolványt. Ne használd, tedd el. Majd emlékezni jó lesz rá.

Rossz flepni?

Kár lenne próbálkozni vele.

Harmadiktól mi is tanultunk fizikát, mondom, májusban fejeztem be a negyediket, de ősztől már nem járhattam iskolába. Megkérdezi, hogy szeretem-e a fizikát. Nem nagyon, inkább a magyart és a történelmet. Nem baj, ha nem szereted, de a gondolkozásban segíthet. Azt tudom, mondom, a tanárunk is mondta. Megkérdezi, hogy ki a tanárunk. Mondom a nevét, ő nagy tudós, csak ezek a marhák nem engedték az egyetemen tanítani, amióta meghozták a zsidótörvényeket, mondja. Mintha nem nekem mondaná, beszél tovább, a gesztikulálást abbahagyja, nincs hozzá elég helye.

A hátsó sarokban orvosért kiáltanak. Alacsony, svájcisapkás férfi siet oda. Vöröskeresztes karszalagja van, hóna alá szorítja az orvosi táskáját. A pinceajtóból a házparancsnok négy nevet kiált, a mai vízhordó brigád, tíz perc múlva legyenek a kapunál, én is magukkal megyek. Szólok apámnak, hogy körülnézek egy kicsit. Megígérem, hogy öt perc múlva visszajövök. Hadd sétáljon, mondja a Fizikus apámnak, kell a mozgás.

Lábujjhegyen próbálok kijutni. Testekbe botlom. A legnehezebb az L alak rövidebb szárában előrejutni. Amikor a fordulóhoz érek, már segít a pinceajtón átderengő világosság.

A Házparancsnok felesége ugyanolyan katonás hangon beszél, mint a férje. Ugyanolyan magas. Ő is bekecsben jár. Hegyes az orra, előreugró az álla. Van egy lányuk. Még nem láttam. Azt mondják, tizennyolc éves, beteg, ágyban kell feküdnie, lehet, hogy azért maradtak itt a csillagos házban, mert a lányukat nem tudták elvinni.

A kapuban ott áll a vízhordásra kijelölt három férfi. A Házparancsnok újra a régi tiszti sapkában. Az egyik férfi megkérdezi, hol szerezte. Első világháborús, mondja, van a pincében egy férfi, főhadnagy volt az első háborúban, tőle kérte el. Ha főhadnagy, akkor vállalhatna feladatot ő is, mondja a férfi. Beteg, mondja a Házparancsnok, amnéziás.

Nem tudom, mi az amnézia. Szerencsére a férfi sem tudja, mert megkérdezi. Emlékezetvesztés, mondja a Házparancsnok. Semmire sem emlékszik? Azt én nem tudom, mindennel nem tudok foglalkozni. Hol a negyedik beosztott?

Sietve érkezik a vöröskeresztes karszalagos férfi. Bocsánat, mondja, nehéz volt átjutni az embereken. Maga itt marad, rendelkezik a Házparancsnok, magára itt van szükség, ma én leszek a negyedik, öt perc múlva indulunk, készítsék elő a vödröket.

Aki arra volt kíváncsi, hogy mi az amnézia, kérdezősködik az orvostól, mondja, hogy néha ő sem tud visszaemlékezni néhány dologra. Maga egészséges, mondja az orvos, a vérnyomását is mértem már.

A kapuból látom, hogy a Vígszínháznál újabb lövegeket helyeznek a tüzelőállásba. A Csanády utcából lánctalpas kanyarodik, a tornyában fekete egyenruhás SS-katona messzelátóval figyeli az utcát. Két asszony siet a túlsó oldalon, kosár a karjukon. Egy nyilas közeledik, menet közben cseréli a tárat a géppisztolyában. A szomszédos ház kapujából egy öregember kiabál rá két gyerekre, hogy takarodjanak a pincébe.

Van egy staubod?

Magas fiú lép mellém, pár évvel lehet idősebb nálam. Mondom, nem dohányzom. Azt mondja, ő is most szokott rá, de alig szív, mert tönkremegy a hangja. Az OMIKE kórusában énekel, már szólózott is. Volt bérletem az OMIKÉ-be, mondom, hallottam Lendvai Andort a Faustban, hallottam Ernster Dezsőt az Aidában. Tetszett az Aida? Tetszett, de azt hittem, rendes előadás lesz, fekete ruhában álltak egymás mellett a pódiumon, nem játszottak, csak énekeltek. Azt hangversenyszerű előadásnak hívják, mondja. Jelmezre, díszletre nem volt pénz, idő sem a betanulásra, olyankor kottából énekelnek, Ernster persze tudta a szólamot, énekelte az Operában, amíg ki nem rúgták. Relle Gabriella volt Aida, emlékszel? Emlékszem. Én a második sorban álltam a jobbszélen, beugrás volt. Lehet, hogy nem azt az előadást láttam, mondom, de lehet, hogy láttalak.

Megjelenik előttem egy hatalmas alak. Olyan az arca, mint egy szoboré. Ülök a nyolcadik sor szélén a barna hosszúnadrágomban, Relle Gabriella énekel, a hatalmas alakot nézem. Előtte vékony, alacsony énekesnő, így a fiú mellkasa is látható, olyan széles, mintha papírmaséból csinálták volna, hogy ilyen hatalmas legyen. A többiek alig vannak kifestve, de neki még a szemöldöke is festett, az arcát fehérre púderezték, a szája nagyon piros.

Azért festettek ki erősen, hogy idősebbnek lássanak, mondja.

Nincs rajta télikabát, csak egy rozsdaszínű pulóver. Mellkasa ugyanolyan hatalmas, mint a színpadon volt. Szemöldöke festés nélkül is nagyon dús.

Nem fázol kabát nélkül?

Nem, a testhőmérsékletem miatt. Genetikai adottság, érted?

Értem, mondom, bár ilyesmiről még nem hallottam.

A Don Giovannit nem láttad? Láttam. Nahát, lehet, hogy velem láttad, az is beugrás volt. A Kormányzót énekeltem, át kellett tenni miattam baritonba, Komor Vilmos vezényelt.

Ha te voltál a Kormányzó, akkor tőled féltem egy kicsit.

Van egy friss heg az állán, rózsaszínű.

Ugyanilyen volt az állad, de szürke.

Az festett heg volt. A kabátod éppen jó lenne nekem, nem cseréled el, adok érte egy revolvert.

Mondom, hogy nem cserélem el és nem is akarok revolvert.

Azt mondja, van két revolvere, lehet, hogy használni fogja, ha úgy adódik.

Megkérdezem, hogy használta-e már a revolverét.

Akarta, de a barátai nem engedték, azért van az állán a sebhely.

Most csikorog el a ház előtt a német tank a Körút felé. Megint közelednek a repülőgépek. Mondom, visszamegyek a pincébe. Hülyeség összezsúfolódni a sok beszari zsidó közé, mondja, itt biztonságosabb, a Pannónia utca keskeny, legfeljebb a tetőkre hullanak a bombák, két vagy három emeletet szakítanak át, itt csak a légnyomás lehet veszélyes, ne állj a kapuba. Megkérdezi, hol dekkoltam, így kérdezi. Elmondom a vöröskeresztes otthonokat, a kórházat, most a szüleimmel vagyok itt, hozzáteszem némi gondolkodás után, meg a húgommal, lent vannak a pincében. Azt mondja, hogy ő árva. Hallgatok. Azt mondja, hogy a szüleit Szolnokról vitték el a nyáron, ő Pesten volt rokonoknál az éneklés miatt.

Tudod, hogy meghaltak?

A Vadász utcában megkaptuk a híreket, kilencvenkilenc százalék, öregem, hogy a szolnokiaknak vége.

Én is voltam a Vadász utcában, mondom, de eljöttem.

Hullanak a bombák.

Ő ott maradt, beosztást is kapott. Tegnapelőtt betörtek a házba a nyilasok, már megszerveztük a fegyveres ellenállást, mondja, de letiltották, beszartak a főnökök, lehet, hogy igazuk volt, ha lövünk, kiirtanak háromezret, így csak pár tucat embert vittek el, Weiss Arthurt a kapu előtt lőtték agyon.

Nem tudom, ki az a Weiss Arthur.

Övé volt a ház. Ő tartotta a kapcsolatot a svájciakkal. Ő adta meg a védett házak névsorát, ezt a címet is.

Amikor meghallotta, hogy Weiss Arthurt lelőtték, mondja, a kapuban állt, elővette a pisztolyát, a kapuőrség parancsnoka, aki súlyemelő, lefogta, birkóztak, elesett, akkor sebezte meg egy éles kő az állát.

Dolgoznak a Margit hídnál a légvédelmi ágyúk. A Vígszínház felől is hallani a sorozatokat.

Megkérdezem, hogy jutott át a Vadász utcából.

Nehezen, öregem. A Körúton is drótakadályok vannak.

A csatornákon át jött.

Jó búvóhelyek vannak lent. Meglátod, két-három nap múlva megkezdődnek a csatornaharcok is. Ha meggondolod magad, szólj a pisztoly miatt.

Lefújják a légiriadót.

A háború után Komor Vilmost biztosan újra szerződtetik az Operába, mondja, Ernstert is, jó volna odakerülni.

Mondom, lemegyek a pincébe, a szüleim biztosan aggódnak.

Semmi beszarás, öregem, akkor véged.

Teleszívja a tüdejét levegővel. Felhúzza a szemöldökét. Összeszorítja az ajkait. Láthatja rajtam, hogy ijesztőnek találom, skálázva nevet, ettől még ijesztőbb.

Visszaérkeznek a vízhordók.

Az udvaron az egyik dézsában van víz, forralják az asszonyok a főzéshez. A tűzifát mindig a kijelölt brigád vágja. Ma a ládák is sorra kerülnek. Az ivóvizet a vödrökből kancsókba öntik, minden családból egy fő sorakozhat, személyenként két decit osztanak, a Házparancsnok jelöli ki az ellenőröket.

Tudok közlekedni a pincében. Már nem lépek rá senkire a sötétben. A mécseslángok csak néhány méternyire világítanak, ettől még sötétebb a pince többi része. Anyámat kézen fogva vezetem ki, a Házparancsnok feleségétől szerez egy fazekat, sorban állok a vízért, négyünknek nyolc deci jut. A teli edénnyel a kezemben már nehezebb az utam. Lehet, hogy ráléptem valakire, várom, hogy rám kiáltson. Nem kiált. Nagyon beteg, az is lehet, hogy meghalt, gondolom. Szólok a vöröskeresztes karszalagos doktornak. Odamegy. Valóban fekszik ott egy halott. Hívják a Házparancsnokot. Intézkedik. Van halottszállító brigád. Ketten felemelik a halottat, kiviszik. Az egyik a Bariton. Eszembe jut, hogy nem is mutatkoztunk be egymásnak.

Úgy látom, Verának jó helye van anyám és apám között. A Fizikus int, visszaülök mellé a krumpliszsákra. Meggyújt egy gyertyát. Elmagyarázza a körülöttünk lévőknek, hogy egy égő gyertya mennyi oxigént fogyaszt, olyan a hangja, mint a fizikatanáromnak az órán, tehát a végeredmény, mondja felemelt ujjal, az oxigénfogyasztás minimális, viszont a világosság segít.

Kérdezem, hogy honnan van gyertyája. Hozzám hajol, olyan az arca, mint apámé, ha viccet mesél. Apám arca ovális, igaz, most lóg a bőre a nyakán is, a szája körül is. A Fizikus arca hosszúkás, amikor vigyorog, minden ránc mozog, a tekintete kópés, azt, hogy kópés, irodalomórán tanultam, olvastam is kópéregényeket, az, hogy erre gondolok, segít, hogy ne gondoljak a halottra, akit az előbb kicipeltek. Csórtam, kérlek szépen, mondja a Fizikus, nem volt könnyű, de megoldottam. Hangtalanul nevet, gyengéden oldalba bök a könyökével. Zsebsakkot vesz elő, füzetet, ceruzát, a gyertyalángnál jegyzetelni kezd, egy kombináción töri a fejét, mondja.

Tudsz sakkozni?

Spanyol megnyitás?

Ismered a nagy Maróti-könyvet?

Ismerem.

Végjáték állást jegyez fel. Azt mondja, sokkal érdekesebb visszafelé kombinálni, azt szereti kidolgozni, hogyan alakul ki egy sakk-matt helyzet. Akkor látni lehet, mondja, hogy milyen lépéseket kellett volna elkerülni, van, amikor már a spanyol megnyitásnál sem a legszokványosabb kombinációba kellett volna belemenni, érted?

Vera odajön. Átadom a helyemet a krumpliszsákon. A Fizikus összecsukja a zsebsakkot. Majd játszhatunk egy partit, mondja. Nyújtja a kezét Verának, bemutatkozik, hívjatok Lászlónak, mondja, igen, László bácsi, mondja Vera zavartan, mielőtt bemutatkozna, rám pillant, látom a félelmet, nehogy a valóságos nevét mondja, a segítségére kell sietnem, gyorsan mondom a vezetéknevünket, a húgom, mondom, Verának hívják. Hosszan néz, aztán Verát is, mintha mérlegelné, hogy két testvér hogy lehet ennyire különböző. Többen követelik, hogy oltsa el a gyertyát, elég hátul a két mécses. Benyálazza a jobb keze hüvelyk- és mutatóujját, összecsippenti a gyertyalángot. Marhák, mondja, semmit sem értettek meg abból, amit elmagyaráztam nekik.

Gyújtsák meg a gyertyát! Az összeköttetés megszakadt, nem látni a térképet! Hajtsák végre a parancsot!

Nem tudom, ki kiabál a hátam mögött.

Nyugalom, főhadnagy úr, mondja a férfi, aki eloltatta a gyertyát a Fizikussal, nyugalom, a térképekkel majd később foglalkozunk, addig másképpen tartjuk az összeköttetést.

Guggol mellettünk egy alak. Tiszti sapka, viharkabát. A tiszti sapka mintha ugyanaz volna, amit a Házparancsnokon láttam. A Fizikus feláll, a férfi leül a helyére, a burgonyászsákra. Az életben maradottakat ilyenkor egymásnak háttal kell elhelyezni a fedezékben, mondja, mindenkinek tíz-tíz lőszer, a rajparancsnokoknak kézigránát, az olasz fronton teljes bekerítésben voltunk, a törzsparancsnokom megtervezte a kitörést, de kiadtam a parancsot, várni, amíg feltűnnek a taljánok, várni, amíg harminc méterre megközelítik a fedezéket, akkor össztűz. Bumm! Bumm! Bumm!

Vera visszamegy anyám mellé.

Fel kell készülni a körkörös védelemre, igaza volt a törzsparancsnokomnak, kapott is a homloka közepére egy golyót, éppen annyi időm maradt, hogy megcsókoltam a golyó bemeneteli nyílását, véres lett a szám, elő a kézigránátokkal! Megleptük velük a taljánokat. A balszárnyon is jöttek. Szuronyt szegezz, kiáltottam, ki a fedezékből!

Az orvos tablettát és egy pohár vizet hoz, tartja a férfi fejét, amíg beveszi a gyógyszert.

Olyan csend van a pincében, amilyen azóta, amióta itt vagyunk, soha. A Házparancsnok is halkan beszél, kérem a sapkát, Főhadnagy úr, ha bevetésre mész, fiam, viheted, mondja a férfi, milyen fegyvered van?

A Fizikus újra meggyújtja a gyertyát, emberek, figyeljenek, mondja, most egy órát itt világítunk, hátul oltsák el a mécseseket. Az orvos lefekteti a férfit egy matracra, nyugalom, mondja, senkire nem veszélyes, nem tudja, hol van és mi történik vele.

Megkérdezem anyámtól, hogy Gizi visszajön-e. Ha tud, biztosan, mondja. Kiterít egy vászonszalvétát. Bicskával vág négy szelet kenyeret. Kinyitja az utolsó májkonzervet. Két deci vizet osztunk négy felé. Anyám mindegyikünk után letörli a szalvétával a pohár szélét.

Vera étlap-összeállítást akar játszani. Megrendeljük a másnapi ebédet. Apám sültkolbász helyett halászlét ajánl, elfogadjuk. Nekem a rántott hús jutott eszembe. Az édességnél mindannyian Vera ajánlatára szavazunk: dobostorta.

Reggel majd megkeresem a Baritont. Megkérdezem a nevét.

Mindenki alszik, mindenki percenként felriad, mindenki sóhajt, horkol, szörcsög, vizet kér, apám kimegy, azt mondja, kapuőrségbe, reggelre szól a beosztása, biztosan azért megy ki, hogy több helyünk legyen, anyám is kimegy, betakarjuk Verát, kinyújtózhatom, elalszom.

Kiáltásra ébredek. Ég az egyik mécses, az orvost hívják.

A Fizikus ülve alszik. Két keze az ölében, álla a mellén. Dús, hullámos, ősz a haja. Kibotorkálok. Anyám a kapubejárónál ül a lépcsőn. Beküldöm, van hely Vera mellett, aludjon.

A Fizikus is felébredt, mászkál, felmegy az első emeletre, visszajön, kimegy az udvarra. Utána megyek. Látni egy égdarabot, légvédelmi fényszórók pásztázzák, befognak egy repülőt, a lövegek feldörögnek, eltalálják a repülőt, a Ferdinánd híd környékén zuhan le.

Északkeletről folyamatos ágyútűz.

Jönnek, mondja a Fizikus. Figyeld, a dörrenések és a becsapódások közötti intervallumból nagyjából kiszámítható a távolság, Rákospalotánál lehetnek.

Megkérdezem, hogy szerinte mikor érhetnek ide.

Az Guderiántól is függ, mondja. Gondolom, ki lehet Guderián, de nem tudom pontosan, megkérdezem. Nagyon jó katona, okos, felkészült, részt vett már jó néhány katlancsatában. Ezt úgy mondja, mintha matematikai képletet magyarázna és azt szeretné, ha a hallgatói követnék, amit mond, lassan beszél, nyomatékot ad annak a szónak, amit a legfontosabbnak tart, ilyenkor felemeli a jobb karját, nem viszi le a hangot a mondat végén, a felemelt karját ejti vissza. Tegnapelőtt még hallgatta a londoni rádiót, onnan tudja, hogy Guderián semmi esélyt nem lát Budapest további védelmére, újra elküldte Hitlerhez Walter Wenk vezérezredest, hogy kérjen kitörési engedélyt a német csapatoknak, Hitler az angol rádió szerint most sem járult hozzá, ezeken az okos tábornokokon múlik, hogy feláldoznak-e még negyven-ötvenezer embert, minket is, mondja.

Két napra van vizünk, mondom, kenyerünk is van még két napra.

Az kevés lesz, mondja, mert ezek a marhák végre fogják hajtani a parancsot.

És akkor hány nap?

Nem kiszámítható, az sem kiszámítható, hogy Wallenberg és Lutz meg tudja-e akadályozni, hogy a védett házakból mindenkit bevigyenek a gettóba.

Minket is?

Minket is.

Megkérdezem, hogy ki az a Wallenberg és Lutz. Megkérdezem, hogy ezt is az angol rádióból tudja-e. Azt mondja, diplomaták, bátor emberek, róluk nem beszél London, róluk még a barátaitól hallott, meg van itt egy fiú, aki énekes az OMIKÉ-ben és Karl Lutz közelében volt, ő is emlegette őket.

A Bariton, gondolom, azt mondom, azt a fiút én is ismerem, tegnap beszélgettünk, én is jártam az OMIKÉ-be.

A Fizikus újra gesztikulál, remek, remek előadásaik voltak, micsoda hangok, Ernster, Lendvai, Relle Gabi, Spiegel Annie.

Azt hittem, mondom, hogy Laci bácsi nem zsidó.

Marhaság, mondja, nem volt előírva, hogy oda csak zsidók járhatnak.

Reggel két halottat visznek ki. Vera elé állok, hogy ne lássa őket.

A nyilas és német osztagok betörnek a Bethlen téri kórházba. A férfiak nagy részét a Duna-partra hurcolják és kivégzik. A nyilas rohamcsoportok ellenségnek minősített nem zsidó angol, amerikai és svéd állampolgárokat is a gettóba toloncolnak. A gettóban kiosztható napi ételfejadag kalóriaértéke 150-800. Öt konyhán főzik az ételt, a szállítókat legtöbbször nyilas járőrök támadják meg, kifosztják, lelövik őket. A svéd követség Jókai utcai irodájában dolgozó tisztviselőket meggyilkolják. A svájci követség Vadász utcai irodájában Weiss Arthur, a ház tulajdonosa, a védelem egyik szervezője is a vérengzés áldozata, olvasom az egykori dokumentumokban. A Törvényszéki Orvostani Intézet naplója szerint naponta ötven-hatvan tarkólövéses áldozatot szállítanak be. A gettóból kiragadnak egy csoportot, a Liszt Ferenc téren végzik ki őket. A holttestek a Japán kávéház előtt hevernek. A gettó utcáin hullák ezrei fekszenek, a járvány elkerülhetetlennek látszik.

A Fizikus apámmal tárgyal. Apám azt mondja, lesz helyünk az egyik második emeleti lakásban. A Házparancsnok lakása, kiürítenek még egy szobát, heten leszünk, jobb, mint a pincében, van világítás, az előszobán és a fürdőszobán át lehet bejutni. Átadjuk a matracot. Két férfi a Házparancsnok utasítására elviszi a krumpliszsákot.

A fürdőszobában üres konzervdobozok, egymásra hajtogatott üres zsákok, seprűk, gumicsizmák. A szobában két rekamié, egy dívány, a szőnyegen matrac. A Fizikus segít anyámnak elhelyezni a hátizsákokat. Azt mondja, ő a matracon alszik. Az egyik rekamién egy kislány fekszik pokróc alatt. Nyolcéves lehet. Az anyja mellette áll. Rémült. A kislány kibújik a pokróc alól, Verához lép, kezet nyújt, bemutatkozik. Jössz játszani? Vera határozottan mondja a nevet, amit mondania kell. A kislány anyja is bemutatkozik. Azt mondja, ők is a pincéből jöttek fel.

Anyám kijelöli a fekhelyeket. Apám lemegy a Fizikussal az udvarra fát vágni. Verával miénk a szabad rekamié. Anyám és apám majd a díványon alszik. A Fizikus mielőtt kimegy, azt mondja, hogy ha a fürdőszobából behozzuk az üres zsákokat, azokból is lehet fekhelyet csinálni, akkor ő átadja a matracot. Anyám szerzett margarint, Verának és nekem megken egy-egy szelet kenyeret. A kislány kézen fogja Verát, bámulja, ahogy eszik. Anyám neki is megken egy szeletet. A kislány anyja a pokróc alól előhúz egy zacskó mogyorót, kínálja. Anyámra nézek, elfogadhatom-e. Vera is, én is elveszünk az asszony tenyeréből két-két szemet.

Anyám vizet forral a konyhán. A fürdőszobában lavórba önti, levetkőzöm, beállok a lavórba, szappanos ronggyal végigmos. Nem kérdezem, honnan szerzett szappant. Törülköző nincs száraz, rongydarabbal törlöm meg magam. Felmosóruha lehetett, de tiszta. Amíg anyám Verát mossa a lavórban, kimegyek az előszobába. Most többen ülnek a matracokon, mint amikor feljöttünk. Köszönünk egymásnak.

Nyílik az egyik szobaajtó, a Házparancsnok felesége siet ki, becsapja maga után, óvatosan benyitok. Nagyon szépen van berendezve a szoba. Barna diófa bútor. Kistálaló, nagytálaló, ovális asztal, hat szék. Ilyen volt a mi ebédlőnk is, világosabb színű. A két ablak közötti falon vitrin. Nálunk is a két ablak közötti falon állt a vitrin. A nagyszüleimnél is a két ablak közötti falon. Ott is volt nagytálaló, kistálaló, ovális asztal, hat szék.

A fotelban egy lány ül. Három-négy évvel lehet idősebb nálam. Nagyon szép arca van. Szőke, kék szemű. Szervusz, mondja, te ki vagy? Nem merek beljebb lépni, mondom a nevemet, most jöttünk fel a pincéből, a másik szobában lakunk. Az volt az én szobám, mondja. A takaró lecsúszik róla. Nagyon vékonyak a lábai, mereven tartja, fehér zokni van rajta. Megkérdezem, beteg-e. Azt mondja, hogy nem tud járni, de nem beteg, csak, így mondja, paralízise van. Tudod, mi az a paralízis?

Tudom. Gizi néni lányának volt paralízise, ő is ilyen szép volt, de meghalt, még az előtt, hogy a Józsi bácsi is meghalt. Ezt nem említem meg a lánynak. Amikor a nevemet mondtam, ő is bemutatkozott, Évának hívják.

Visszajön a mamája. Látom, rám akar kiáltani, de a lány azt mondja, olyan helyes kisfiú, beszélgettünk egy kicsit, anyu.

A Házparancsnok felesége tollseprűvel törölget. Kimegy, bejön. Örökösen csinál valamit. Ő is magas, mint a férje, hosszú, csontos arca van, hosszú karja, maradhatsz, ha akarsz, rám se néz, úgy mondja, megköszönöm, azt mondom, azt hiszem, segítenem kell az anyukámnak vagy az apukámnak, a lány integet a karosszékből, amikor kimegyek. Olyan széles a karmozdulata, mintha pályaudvaron lenne és az induló vonat után integetne.

Vera tiszta blúzt vett fel a mosdás után, ez lehet az utolsó tartalék blúza. A haját is átfésülte. Szappanszaga van. A fürdőszobában ketten vagyunk. Odahajolok, az arcát tartja, rányomom a szám a szájára, nem húzza el. Jó ott tartani a számat a száján, de nem kívánom igazán, csak próbálkoztam, nem gondoltam, hogy engedi. Úgy érzem, neki nem jó, hideg a szája, viszont ő meg mintha mégis kívánná, átkarolja a nyakamat.

Gyorsan átmegyünk a szobába.

Tudom már, hogy a Fizikus a házparancsnok feleségének az unokabátyja, ő intézte el, hogy felköltözhessünk.

Kimegyek a körfolyosóra. A Nyugati pályaudvar felől hallani a lövéseket. Havas eső esik. Ráhajolok a folyosókorlátra. Látni a szomszéd ház udvarát is, ugyanolyan, mint a mi házunké. Az elválasztófal mellett a mi udvarunkon nincs beton, a sárban négyen sírt ásnak. Már elég mély a gödör. Két halottat hoznak. Zsákkal vannak letakarva. Őket cipelhették ki hajnalban a pincéből. Óvatosan teszik be a testeket a gödörbe. Két nő és egy kislány áll a gödör mellett. Hátul kettes sorban tíz férfi, kalap van a fejükön.

Erősödik az ágyútűz.

A sírásók a szerszámokra támaszkodnak.

A Bariton a gödör szélén a Kaddist énekli. Nagyon szép a hangja. Széttárja a két karját, még hatalmasabbnak látom a mellkasát. Olyan erős a hangja, hogy a robbanások közben is hallani.

A Fizikus mellettem áll. Nem vettem észre, amikor kijött az erkélyre. Ő is ráhajol a korlátra. Leveszi a szemüvegét. Megtörli.

Újra repülőgépek közelednek.

A Bariton megismétli a Kaddist.

A családtagok mozdulatlanul állnak a havas esőben. Amikor a férfiak lapátolni kezdenek, egy-egy marék földet dobnak be a gödörbe. A Bariton felpillant. Intek neki. Nem engem néz. Mintha átfúrná a tekintete a felhőket.

A fizikus keresztet vet. Gyere, mondja, megázunk.

„A hír a gettó felgyújtásának tervéről és az öldöklésekről előbb érte el a védett házakat, mint én. Mielőtt odaérkeztem volna, többen öngyilkosok lettek. A Szent István park 35-ben egy nő a negyedik emeletről ugrott le. Más házakban a férfiak azt tervezték, hogy fegyvert szereznek. Ha biztos lettem volna benne, hogy van elegendő fegyver, és hogy mindnyájan csatlakoznának a harchoz, magam adtam volna meg rá a jelt. Talán még rendőrök is csatlakoztak volna. Átmentem Vajna belügyminiszterhez a Városházára. Ott találtam az alagsorban Raoul Wallenberget, a svéd és Peter Zürchert, Karl Lutz megbízottját a svájci követségről. Az volt a célunk, hogy elérjük Vajnánál, állítsa le a védettek gettóba hajtását. Magyarázni kezdtem, hogy a katonai ellenállás már hiábavaló. Az azonnali kapituláció előnyös lenne a jövőjük szempontjából, és véget vetne a terrorista bandák garázdálkodásának, akik naponta százával gyilkolják az embereket, zsidókat, nem zsidókat egyaránt. Vajna kijelentette, hogy a harcot az utolsó töltényig folytatják.” (Giorgio Perlasca naplója)

Mindig van valaki a fürdőszobában. Hozzászoktam, hogy ha a WC-n ülnek, elfordulok. A Téglagyárban rosszabb volt, ott mások mellett kellett guggolni. Évikét az anyja a karjában hozza be, ha szüksége van a mosdóra vagy a WC-re. Nemcsak a lábai vékonyak, nagyon sovány, könnyű lehet, de azt is látom, hogy Klári néni milyen erős. Zsákokat cipel, kisgyerekeket emel. Amikor Évike mellett van, csendesen beszél, máskor kiabál. Biztosan nem szeretne kiabálni, ezt abból gondolom, hogy közben mosolyog.

A Fizikus azt mondja neki, hogy Évikét majd ő viszi a fürdőszobába, ha szükséges. Ugyan, Laci, mondja Klári néni, elég, ha magadat cipeled. A Fizikus leveszi a szemüvegét, úgy, mint amikor jegyzeteket készít, felemeli Évikét, tényleg könnyen viszi. Őrzi az előszobába nyíló ajtót, amíg Évike a WC-n van, azt mondja, hogy álljak a szobaajtónkba, onnan se jöjjön ki senki.

A Fizikus és Klári néni két széket húznak a belső szobában a nagytálaló elé, leülnek, fogják egymás kezét. Nagyon szerethetik egymást. Bent lehetünk közben Verával néhány percig Évike szobájában. Másokat eddig nem engedtek be.

Anyám mondja, hogy Laci bácsi az egyetemi tanszékre akart bejutni, a felesége a szüleinél van Érden, oda már nem tudott elmenni, azt hitte, hogy az egyetemre még bemehet, ott talán biztonságosabb, de Klári néni visszatartotta, hallotta, amikor rákiáltott, Laci, elég az őrültségeidből, egy lépést sem mész tovább, alómars, be a házba.

Apát kapuőrségbe osztják be. Én is lemegyek vele. Az őrség háromtagú. Vöröskeresztes karszalagjuk van. Az előző három kapuőrtől veszik át. A házparancsnok elmagyarázza, hogy csak azt engedhetik be, akinek követségi igazolványa van. Ha dörömbölnek, álljanak félre, mert belőhetnek a kapun.

Elindulok, hogy megkeressem a Baritont. Tudni akarom a nevét. Talán mégis elkérem tőle az egyik pisztolyát. Nem találom sehol.

A fürdőszobában a Házparancsnok és Laci bácsi sakkozik. Laci bácsi a lehajtott fedelű WC-n ül, a házparancsnok a kád szélén. A zsebsakk Laci bácsi térdén van.

Újra lemegyek. A pincéből énekszót hallok.

A Bariton középen áll, énekel. Széttárja a két karját, felveti a fejét. A mécsesláng vibrál, látni a felemelt karok árnyékát a falon. A férfi, akiről azt mondták, hogy amnéziás, mellette áll, a Bariton egyik kinyújtott karja majdnem az arcához ér, mintha észre sem venné, a másik kinyújtott kar alatt kislány ül.

A Varázsfuvolából énekli Papageno dalát. A Varázsfuvolát is láttam az OMIKÉ-ben. Nagyon érdekes volt. A kislány szőke, ovális az arca, ámulva hallgatja az éneket. Sok szakállas arcot látok. Apám sem borotválkozik már régen, de neki alig nő a szakálla. Tegnap azt mondta, hogy fiatal korában sem akart nőni, amikor más fiúknak legalább a bajsza nőtt már, Kiskunhalason azzal ugratták őt a legények, hogy tyúkszarral kell kenni, akkor majd kinő.

A Bariton a szívére szorítja két kezét, hajlong. Néhányan tapsolnak. A szőke kislány nevet.

Kimegyünk a lépcsőházba. Mondom neki, hogy még nem mutatkoztunk be egymásnak. Gyuri vagyok. Én is csak a keresztnevemet mondom.

Szépen énekeltél.

Izzik a szeme. Most nem is sötétnek, feketének látom.

Papagenót Lendvai Andor énekelte, mondja, csak két előadás volt. Az utolsó két előadás.

Akkor szerencsém volt, hogy láttam, nem tudtam, hogy az utolsó vagy az utolsó előtti.

Nincs kedvem a pisztolyról beszélni.

A fürdőszobában még mindig sakkozik a Házparancsnok és Laci bácsi.

A szobatársunk, a kislány anyja szerzett egy kancsó ivóvizet, kérdezi, kinek töltsön. Laci bácsi azt mondja, tegye el a gyerekeknek.

Az orvos, akit a pincéből ismerek, kijön Évikétől, mond valamit Klári néninek. Jelenti Évike apjának, hogy a pincében elég nyugodt a helyzet, újabb haldokló nincs, az amnéziás férfi, tudja, az exfőhadnagy, mondja, teljesen magába süppedt, csak annyit kérdez mindenkitől, ki maga?, a kitüntetéseit odaajándékozta a gyerekeknek.

Nagyon rendben van, mondja Laci bácsi, ő legalább őszinte, nem titkolja, hogy semmire sem emlékszik, az egész ország amnéziás, itt senki sem emlékszik soha semmire, de úgy tesznek, mintha mindent tudnának. Amikor indulatos, morzsalékosan ejti a szavakat, rosszak a fogai, van, amelyik fekete, elég sok hiányzik. A szemüvegét az egyik száránál tartja, hadonászik vele.

A doktor visszamegy a pincébe, azt mondja, beadja a délelőtti injekciókat, két napra való készlete van még.

Laci bácsi mattot ad. Azt mondja, már három lépéssel előbb látható volt, be kellett következnie, az ilyen bástyaállás kivédhetetlen, ha két könnyű tiszt is játékba hozható. Előveszi a jegyzetét, felsorolja, hol milyen hibát követett el a Házparancsnok. A Házparancsnok azt mondja, három lépésre előre kombinált. Ha elkövetsz egy hibát, akkor már a hibás állásból kombinálsz, mondja Laci bácsi, rosszul elemezted az állásodat, ezért rossz a kombinációd is.

A Házparancsnok azt mondja, hogy az utolsó előtti lépésig nyitott volt a parti.

Marhaság, mondja Laci bácsi, nem látod, mi vezetett az utolsó előtti lépésig. Meg kell keresni a hiba kezdetét. Ha nem találod, az már annyi, mintha a kezdetnél is a végén tartanál.

Ez nem fizika, Laci, ez sakk, mondja a Házparancsnok.

Marhaság, öregem, persze, hogy sakk, ha fizika lenne, neked már véged volna. Veszünk egy revánsot?

Felállítják újra a figurákat.

Nehezen alszunk el. A kislány a másik ágyon sír. Éhes.

Álmomban hárman megyünk fel a negyedik emeletre Verával és Gyurival. Gyuri az ablakhoz lép, lenéz, azt mondja, csodálatos a város, mint a színpad, és mintha műhó hullana, látod, mutat le a kékre festett vászonfolyóra, Papagenót éneklem, Vera levetkőzik, megfázik, beteg lesz, nem hagyhatom, magamhoz ölelem, átkarolja a nyakamat, az ágyékomhoz nyomja az ágyékát, még, olyan jó, szuszogja a fülembe.

Arra ébredek, hogy a kislány megint sír. Kap egy kekszet a mamájától. Egyedül vagyok a rekamién. Vera anyám mellett fekszik. Apámat nem látom sehol. Nedves az alsónadrágom. Mindenki engem néz, anyám, a kislány anyja, még a kislány is, csak Vera fordul el. Kimegyek a fürdőszobába, átmosom az alsónadrágomat.

Reggel van.

A Házparancsnok és Laci bácsi megint sakkoznak.