New article

Ottlik óta tudjuk: az író a létezés-szakmában dolgozik. Ez, a lét és alkotás egylényegűsége számára evidencia, ha nem is gondol rá éppen, akkor is ide dolgozik be. Olykor azonban megpróbál kívülről tekinteni önmagára, s reflexió tárgyává teszi munkakörét. Olyan versekben vagy elbeszélésekben, amelyek a költő-író tevékeny létéről szólnak: arról, hogy mit is csinál tulajdonképpen, miért is csinálja, s hogyan is érdemes azt csinálni. Egy ilyen mű akár egy nyílt vagy bújtatott ars poeticává is érhet.

Lackfi János Szakmai dúdolójának nincsenek ilyen ambíciói, jóllehet arról beszél, mi is a költő, mi is a költészet. Teszi ezt azonban egy olyan versforma keretei közt, mely már előre semlegesít minden olyan emelkedettséget és tételszerű sarkosságot, ami nagyon könnyen beivakodik az ilyen jellegű költemények szövetébe. A dúdoló, ez a mondókaszerű kántálásra termett műfaj, könnyedséget és játékosságot kölcsönöz a szövegnek, a gyermekversek és nyelvtörők olvasmány- vagy inkább hangzásélményeit idézi meg; mintha a fülünkbe duruzsolná valaki, s el akarna vele ringatni. Nem azzal akar megfogni, amit mond, hanem sokkal inkább azzal, ahogyan az szól. A komolyságtól tovább távolítja a verset az altesti komikum motívumának beemelése is (a költő „Szagolja, mit más ereget”). S mégis: a végén sikerül úgy felvinnie a hangot, és ezzel belopnia némi „komolyságot” a versbe, hogy az nem töri meg a dúdoló addigi szólamát, hangulatát és ritmikáját, pedig már kifelé mutat abból, mivel a tanító, igazságokat kinyilatkoztató költő szerepét idézi meg, még ha némi iróniával is („És int: álljunk egyenesen”). Mintegy a költemény konklúziójaként hangzik a korábban „halál-szaki”-ként, „világ-mindenes”-ként meghatározott költő felismerése: „A létünk bármi védtelen / (rajt megterem a végtelen).”

A vers első olvasásra olyan, mint egy költői erőfitogtatásként végzett nyelvtorna, mintha a költő nyelvvel folytatott, önmaga tehetségét minden versszakban ismételten próbára tevő játszadozásába avatna be bennünket. Igyekszik minél többet kihozni a nyelvből, a szavakból. Később viszont már úgy látjuk, hogy a kínrímes szófejtés, a szétszálazás és ismételt összetűzés, a darabolás és összerakás műveletei mentén kibomló vers magát a poieszisz folyamatát teszi láthatóvá, azt, amint a szó (meg)termi a verset, ahogy a nyelv „kiizzadja magából” (Kosztolányi) a rímeket. Az izzadság azonban, tegyük hozzá, nemcsak a nyelvé, belékeveredik abba a poéta verejtéke is, ő az, aki a lökést adja, aki nemzőképessé teszi a szavakat. Költő és nyelv, mondja megint csak Kosztolányi, „egyenrangú játszótársak: néha az egyik enged, néha a másik, ezen a baráti kötődésen pedig mind a kettő egyaránt nyer”. Az olvasóról nem is beszélve.

A jó vers viszont, miként a Szakmai dúdoló is, nem áraszt izzadságszagot, a versgépezet olajozott működése, az egymásba átbukó-átforduló sorzárlatok és sorkezdetek akár még az elkészítés olajozott, sima lefolyásának illúzióját is kelthetik. Köszönhető ez főleg a rímeknek, melyek a jelölők zenéjével elbódítanak, elterelve ezzel figyelmünket a jelentettről, de ugyanakkor rokonságot, valamiféle háttérben meghúzódó titkos összefüggést is sejtetnek az egymás iránt egyébként idegen vagy közömbös fogalmak s rajtuk keresztül a dolgok között – azzal, hogy egymásba nyitnak távolinak tetsző szemantikai tartományokat. E vers zárlatában például a „védtelent” a „végtelennel”. Vagy említhetjük az utolsó előtti versszak egyik remek összecsengését is: „tűzködött–betűzködött”. Itt is egy archaikus gesztust látunk: a költő rámutat a fenyőkre, s azt mondja róluk, hogy azok nem mások, mint „Óriások földbe tűzködött [...] seprői”. Ezzel nemcsak átnevezi a dolgokat, hanem át is lényegíti őket. A metafora valósággá válik. Sokatmondó ebből a szempontból, hogy a „betűzködött” magában rejti a betű és a betűz szavakat.

A Gyűjtemény című vers sem nélkülözi a szójátékokat (alliteráció, paranomázia, monotonul sorjázó ragrímek), még ha nem törekszik is olyan virtuozitásra, mint a Szakmai dúdoló. Mégsem elsősorban a „versidomon” vagy a jelentéssokszorozó retorikai műveleteken keresztül fogja meg az olvasót (legalábbis e sorok íróját), hanem a tematikán, a szövegben kirajzolódó portrén vagy portrésorozaton keresztül.

Nem találok jobb szót rá, mint azt, hogy felismerhető alakokról, akár még társadalmi és lélektani szempontból is jól beazonosítható típusokról szól a költemény, illetve a hozzájuk fűződő ambivalens viszonyulásról. A jellemrajz mozaikosan építkezik, kiragadott részleteket fűz egymás mellé a költő, ezek a részletek azonban nagyon erős felidéző erővel bírnak: képesek felvillantani egy teljes jellemet vagy habitust, valamint egy azzal párosuló életérzést és gondolatvilágot. Novellákba kívánkozó történetek bújnak meg a versben – egy végletekig sűrített halmazállapotban. Párhuzamként Tar Sándor elbeszéléseinek világa juthat eszünkbe. Nem kérdéses azonban, hogy lírával van dolgunk, nemcsak a versszakokba rendezés, hanem a kihagyás és sulykolás műveletei, a motívumok szimultán ütköztetése és persze a szervezett hangzósság (rímek) is erről árulkodik.

Nézzük meg közelebbről, milyen emberekről is rajzol portrét a vers. Közönségesek, visszataszítóak – de ezzel együtt esendőek is, olyanok, „kiknek már annyi, kiknek lőttek”. Ábrázolásukban a groteszk realizmus (Bahtyin) elvei érvényesülnek. A hangsúly a nyitott testrészek, a váladékok és az anyagcsere-folyamatok ábrázolásán van: „zöldes kocsonyát köpködőket”; „imbolygó árnyakként kapálnak, / szíva orrot, szörcsögve nyálat, / a kertjük végébe pisálnak”; „ókulát pökkel törölgetőket”; „verejtékük ha zsírba cseppen”; „budin sóhajtva nyögdelőket”. Ugyanakkor felfigyelhetünk a megviselt, romlásnak indult test és a betegség motívumainak ismétlődésére is: „s közben vér dübörög a fülbe, / s az ingen át csigolyák fürtje”; „tüdőröntgent teregetőket, / kiknek már annyi, kiknek lőttek, / bottal botló szentségelőket”; „reves lábat […] / fogsor-kukoricát, hibásat, / szesz-rovátkolta szarkalábat”. A szöveg tehát a névtelen, de mégis ismerős figurákkal való ambivalens viszonyulás előfeltételeit teremti meg: az undorító mozzanatokkal eltávolít, az esendőség és kiszolgáltatottság felvillantásával ugyanakkor némileg csökkenti ezt a távolságot. Az érzelgőssé válástól a groteszk elemek védik meg a verset: a legszebb ebből a szempontból az ötödik versszak manierista „ételportréja”, a „dunsztolt almapaprikának / kinéző pofazacskó” és a hibás „fogsor-kukorica”. Mintha csak egy Arcimboldo kép részletét látnánk. A növényi sajátosságok máshol is feltűnnek („s az ingen át csigolyák fürtje”, „vándorolnak rezzenetlen, / mint karalábé a levesben”, „mákos, nyirkos hajpászma lebben”, „szatyor körtével billegőket”), erősítve ezzel is az átmenetiség, a valamifajta groteszk metamorfózis állapotát.

A lírai én nem ad egyértelmű választ arra, hogy miért fontosak számára ezek az emberek, hogy miért kellene „megtartani őket”, pontosabban költői választ ad – kérdez: „miféle zsákba levegőnek? / emlékezet vizébe kőnek?” Csak a (vers)gyűjteményt készíti el, amire már ki-ki maga válaszolhat.