Fülek face

„Felveszem tudatomra ezt a várost, hogy

lassan, rétegenként lehámozhassam róla.”

Konrád György

„sőt az is lehet, hogy minden másképp van”

Kathrin Röggla

Már most is. Ugye ez az arc. Arculatdolog. Gondoltam, hogy lesz ez, ha majd fordítják esetleg. Fordítótik. Mi, mivé. És úgy értik-e? Szóval ezen rengeteget morfondíroztam, ha lehetett volna, ha lenne rá idő. Ha fennállna ez az állapot. Akkor rájöhetnék, hogy a probléma ugyanaz. Nem más. Az maga fordíthatatlan. Nem megragadható. Erről kéne szólni, írni. Erre nincsenek szavak. Város. Nem támaszkodhatunk túl sok alapra. Vagyis támaszkodhatnánk, de azok semmitmondóak lennének, könnyen felejthetők. Ez jellemző. Kifejező. Számunkra persze igen, természetesen, akik ismerjük még a rezdülését is. Mikor mire. Mikor miért. Gondolom, hogy ezt tudom. Tudom, hogy tévedek.

Létezik egy hely, nagy bizonyossággal, és itt állunk benne, és nem tudjuk, illetve igen, érezzük, de nem mondhatunk róla igazán semmit. Nyithatunk lexikonokat, atlaszokat, brosúrákat, átbóklászhatunk ötvenedszer ugyanazon az utcán, és beülhetünk a sarki krimóba sokadik sörünkre. A helyek beszédesek maradhatnak számunkra, ugyanakkor jellegtelenek. Ilyen vagy olyan nyelvet használjunk. Mikor mit. Az egyiket sem tudva megfelelően, de adva biztosan tovább, mint egy képzelt város kulcsát az elkövetkezőknek bordó, bársonyos párnácskán.

Itt van, jó hely, használjátok.

Létezett egy helység, egy valószínűtlen Nógrád vármegyében.

1910-ben volt már telefonállomása és távíróhivatala, két gőzmalma és takarékpénztára. 1871 óta fontos vasútvonal része. Uradalmi székhely. Közel háromezer lakos. A török időkben Pest vármegye itt tartotta gyűléseit. Itt érezték a biztonságot. Nem hiába. Volt/van egy vára, amely hellyel-közzel a legjobban jellemezhetné a város leépülését. Ma már romokban hever.

Erre építhetünk. Erre építhetünk?

Erre építettek. Erre romboltak. Így be is lehetne mutatni. Ezt itt le, ezt itt fel. Ezt itt rá, de minek? Ezt itt le, de miért? Tudunk, sejtünk sok mindent. Nem értünk, nem gyanítunk semmit.

Alakul.

Valahogy úgy van, mint amikor kiskoromban megkérdezték, hogy hol lakom, és akkor én kapásból a fülemre mutattam, az érdeklődők meg gyanúsan rám. Mint ahogy a fordításban sem jön ez ki végképp.[1] Lábjegyzet maximum, de úgy meg minek.

De ez is marad.

Mint a város. Nem értjük, nem értünk egyet. Ugyan nem tudom pontosan, hogy hogy nem, de valamiképpen egészen bizonyosan. Kimért, bizarr konszenzus ez is. Végre valami mérsékelten nyugtató. Nem értünk egyet, maradjunk ennyiben. Ettől még juthatunk kettőre.

Számokba fojtva Fülek, a lakosság számát tekintve mára (2005), akár az 1991-es, akár a 2001-es népszámlálást tekintjük, nem sokat változott, egy picivel tízezer fölött jár, ebből a magyar nemzetiségűek száma vagy parányit alulról, vagy parányit felülről súrolja a hétezret.[2] Amúgy fogy. Mármint úgy egészében a város lakosságának a száma, mint pedig a magyaroké. De inkább úgy az egészen, szóval fogyunk. Cakpakk.

Diétázik a város.

Sírszegény.

Sportosra veszi, mindent alakít át.

A zománcgyár (Sfinx, Kovosmalt, Zóna…[3]) lehet, lehetett a titka mindennek. Amíg volt egy olyanja a városnak, valahogy óvta a rozsdától valósan, annak rendje és módja szerint. Alakulunk a gyárainkhoz, úgy tűnik. Száz év patina. Amióta nincs meg, korrodál.

Korrodálunk.

Katolikusok (római) vagyunk. Zömében. Népszámlálások mondják, tanúsítják. Minket csak ez véd. Védjegy. Nem mintha sokat jelentene. Valami hagyomány. Irodalma van. Konstans vonás.

Amúgy meg a változás a jellemző.

A tűzoltók szervezetének egykori épülete városháza lett. Karakteres rajta a tűzfigyelő torony. Persze korrekt dolog ez, csak a szakmát értik máshogy tán a városban. Tűzoltókapitány helyett legyen polgármester. A szituáció ugyanaz. Nem sokban változik. Ha bajt érez, gondolom, ő is feltrappol a toronyba és körbenéz. Nézi, hogy ég a város.

A Vigadóból Városi Múzeum lett és Művelődési Központ. Ez is beszédes fordulat. Megőrizni az egykori dicsőséget, derűt, művelődni belőle. Levonni a konzekvenciát. Jellemző, hogy az idelátogatóknak egy időben mindenki a kétfejű, spirituszba áztatott malac megtekintését ajánlotta. Talán ez ma is megvan. Címerállat.

A város címere persze nem ez, egy halmon egy pálmaszerű fa, rengeteg más értelmezéssel (a fára vonatkozón) természetesen. De nekem ez tetszik a legjobban.

Teher alatt nő.

Az elődök már sejthettek valamit. Komor jövő. A város mai képét is meghatározó II. Koháry István gróf kúriája előtt, amit kivételesen az enyészetnek adtak át, a város ismertetőjében a bejárati kapuban egy kutyaól van, amely keményen kitakar a fotóból. De így legalább nem mondható el, hogy kutyába sem veszik. Pedig, ahogy Konrád írja egy esszéjében, tudjuk, hogy a ház, a város, az ország is csak a saját történetével, történelmével teljes. Akik itt éltek, mindig itt fognak élni. „Nem tudjuk kisöpörni az agyunkból az alapítóknak, a megépítőknek, a házak egykori tulajdonosának és lakóinak a képét.”[4] Szeretnénk? Vagy a képünkre formálunk? Ez a képünk? Mindenesetre van képünk hozzá.

El kell beszélni. Beszélni kell róla. Vagy beszéljünk el, takarva valamit, ami ma minket is valahol meghatároz, megkerülhetetlenül, elhallgathatatlanul. Talán ez nem az a kutyaól, nem az a fájó csönd.[5]

Azt felváltja a beépített koncepció. A növekedés kamaszos gyorsaságát orvosolandó: bérházak, lakótelepek egy tízezres várost jellemző tipikus tömege. Vagy nem is sokaság ez, csak nem erre épült ez a város, itt már a kevés is soknak tetszik. Mutatja magát, igaz, nem mutatósan, nem dekoratívan. Fülek bérházai olyanok, mint egy gyors rusnya elhízás, könnyen felszedtük, nehezen szabadulunk tőle. Lehet, hogy lehetetlen is. És a helye már mindenképp maradna. Hülye, kibuggyanó hurka. Betakarhatatlan alapok, árkok.

A zománc leverődne, és nincs az a fránya gyár. Nincs csapat, mondjuk foci, a tribün leégett, mint ma a csapat a negyedik osztályban a kiesési rangadón a bennmaradásért. A második liga az egykori tribün füstjében keresendő.

Fülek fölött az ég.

Mint egy blue box, azt vetíthetnél rá, amit akarsz, a város felé, mögé. Panoráma. És pihenésképp bámulni rá fel. Le a fűre, feküdni s csak nézni, mikor mi. Mikor mi más. Ezen a napon, mondhatnánk egyszer talán, Fülek fölött minden végérvényesen és eltörölhetetlenül megváltozott. Kék ingecskében szállnak az angyalok.

Az angyali városfejlesztés áldásos tevékenysége nem kerülte el Füleket, nem megoldva, sőt talán inkább gerjesztve a térbeli, társadalmi problémákat, az örökkön megoldhatatlan lakáshiányt, és szociális feszültségeket. Fülek részint „csinált” város lett, kicsit aránytalanul is, de mindenféleképpen a legrosszabban megrekedve, a kis és a közepes város között, iparilag kasztrálva, itt hagyva tehetetlenül, felizgatva félúton, hogy a továbbiakban keresse magát, ha tudja,[6] mint mikor kilép valaki egy kapcsolatból, egy meglehetősen intim helyzetben.

Van ez így.

Az urbanizáció azonban nem igazán ragadt rá az arculatra, a bérházak (csinzsákok[7]) bamba képét leszámítva. Csupán egy vertikális életforma. A betelepülő vidéki lakosság, aki még a gyár végnapjait csípte el, a bérházak átadását, mára a focipálya egykori gazdasági épületében a munkanélküli ügyeit, aláírásait intézi. Az őslakók és a betelepülők közül mintha a betelepülők nyertek volna, a város a képükre alakult.

Alakították.

Fülek a huszonhat civil szervezet és a harmincöt kocsma városa. Ez a kettősség jó. Nem keverendő. Tudják ezt az itteniek, szerintem van benne valami rendszer, hogy helyből (le)verjük a környéket a leittasodásra alkalmas szórakozóhelyek magas számával. Most a számadatokból persze nem olvashatunk ki sokat, a magas számok sem árulkodóak ezek szerint, ebből sem olvasható ki az a groteszk kép, miszerint az itteni lakos berúg és civil szervezetet alapít.

Messze nincs ez így, mondhatni ez megfelelő tanúsága annak, hogy ne vonjunk le gyors, nem feltétlenül bizonyítható következtetéseket különféle, különösen kellemetlen számadatokból. Higgyük azt, ahogy a régi kimutatások mutatni próbálták, hogy az alkoholizmus, a bűnözés, az értékvesztés és a szegénység csak a nagyvárosok sajátja.

Persze.

Az alkoholfogyasztásnál azonban azért érdemes mindenféleképp megállni, egyre inkább ivódik be, egyre több réteg, csoport és személy életmódjába. Életmódjának szerves része lesz, az életforma többi elemére, részére is kihat, oda-vissza működik. Meghatározza a lakosság egy részének élettevékenységét, annak meghatározó tényezője, komponense lesz.

A rendszeresség a legjellemzőbb faktora. A szenvedélybetegség kialakulása, alkoholizmus, ezzel párosuló játékgépezés, illetve fogadóirodák látogatása. Idővel a lakos (főleg a jelentős számú munkanélküli, persze azért ezt nem általánosítva) a normák felé teljesen közömbös, közönyös lesz (a cél csupán az állandó alkoholtartalékok biztosítása és megszerzése).

Fülek, a másnapos város.

De mi inkább higgyünk az önzésben és a kapitális közönyben minden teoretikus, szociografikus téma iránt, ne higgyünk abban, hogy egyre inkább a vidékre kezd hasonlítani a város, hisz ez a város egyébként sem beolvaszt már, valahogy szétolvasztották.

Bizonyára nem volt nagy ellenállás, a harmincöt mégiscsak bűvös szám, kiszorítja például a könyvesboltot, a parkban található (aminek hét hektárján már nem rejlik egy használható lóca sem) és lakótelepek közti játszóteret meg a tisztítót. Az egykori mozi is oda. Volt úgy, hogy nem is volt. De aztán észrevették. Észrevették, hogy nem néznek semmit.

Az állomást valahogy felújították. Pedig már nincs ipari erő, az idegenforgalom szempontjából a határ felé egy normális csatlakozás.

Menekülési útvonal.

Fülek nem teljesíti a városnak azt a szokását sem, hogy kiszolgálja a lakóját, inkább belesüpped abba a vidéki klisébe, hogy az alá ad, ami a kereslet, nivellálódhatunk lefelé.

Az a szokásrend kezd kialakulni, hogy ha a lakó valami extrát akar, akkor azt meg kell rendelnie, mint egy faluban, a vegyeskereskedésben (kiló kenyér, liter tej… stb.), jó, itt még „csak” a könyvek, folyóiratok és egyéb fölös, sznobos dolgok, márkás termékek esetében tartunk, de ahhoz képest, hogy három alapiskolája, egy gimnáziuma és egy szaktanintézete (ezek általában kétnyelvűek, mindnek megvan a maga magyar párja/része) van a városnak (sőt országos hírű színháza), ez a tény már talán elgondolkodtató.

Az utóbbi hónapokban, igaz, lett a városnak önálló, kétnyelvű sajtóterméke, Füleki Hírlap – Fiľakovské Zvesti címen jelenik meg. Foglalkozik az önkormányzat munkájával, a helyi adókkal, a város képviselő-testületével, sporttal és kultúrával, a várost a megye kulturális védőbástyájaként aposztrofálja.[8]

Kicsi világ ez a város.

A magyarok és szlovákok is kicsik benne. Ellentét nincs. Jó. Kicsi persze lehet. Egy kis területen mindig. A magyar nemzetiségűek száma majdnem duplája a szlovákokénak a számok tükrében. De a nyelvhasználatban ez szinte kiegyenlítődik. Az iskolák száma azonos. A civil szervezetek inkább magyar kezdeményezésűek. A város amatőr színháza magyar. A városon belül gond nélkül használható a magyar nyelv, a környékbeli falvakban is. Ha (kis) probléma van a magyar nyelv használatában, akkor az inkább a környékbeli nagyobb városokban lehetséges. De az sem jellemző. Csupán a kérdés váltakozik, hogy először szlovákul-e vagy pedig magyarul. Az együttélés adott. Együtt él, és adott szabályok bizonyára vannak, de nem jelentősek, semmi esetre sem meghatározó tényezők. Atrocitások nincsenek. Nincsenek demarkációs vonalak.

Az is elárulja talán, hogy nem érezhető nagy baj ezen a vonalon, hogy időnként az egyén már arra gondol (vetemedik rá), hogy inkább tán magyar–magyar van, vagy netán szlovák–szlovák problémára gondol. Persze szigorúan teoretikusan.

De ez a magyar dolog nem is ostobaság (ezen az oldalon vagyok [persze csak a szövegben], hol máshol). Mintha lenne egy olyan tendencia, hogy rétegeződjön úgy a kisebbség, hogy a maga kultúráján, közösségén belül határozza meg, hogy ki jobban, vehemensebben magyar (kisebbség), és erre még (vélt) definíciókat is gyárt.

Ne kérdezzék, hogy most ez egészen pontosan hogy van ebben a városban. Hogy úgy-e, hogy mondjuk a kínai üzletben vásároló magyarok lenyomják a turkálóban vásároló magyarokat, de végül is a butikos magyarok lesznek az igazán győztesek, majd ők jönnek ki nyertesen, jól a buliból.

Valahogy így, de be lehet ezt helyettesíteni, például, a természetgyógyászos magyarokra, a homeopátiás magyarokra vagy a hagyományos orvoslásban bízókra is.

De igazibb (frankóbb) kódot nem tudnék, mernék, akarnék írni. Kijönne, hogy nem is vagyok. Milyen is? Akkor meg mi? Milyen nyelvet is tudok, milyet nem? Hogy értik ezt meg? Hányasom is volt, és melyikből? Melyik himnuszt tudom a helyi ünnepségen? A helyi énekkar mondjuk a Szózatnál már bajban van, akkor szégyellem magam?

Szóval veszélyes műfaj. Tesztelni kéne magunkat? Többségben a kisebbség, ajaj. Mi a saját, mi az idegen? Még ha csak a szövegről lenne szó (csak a szövegről van szó). Félek, majd másra gondolnak mégis.

Kihúzom a gyufát.

A tűzzel játszani…

Egy tízezres városban izgalmas móka, bohóság. Az átjárók és a sarkok alattomosak. Izgága város, de megbízható a föld, ahová építették. Mindig átszántható, a négy sarkán meggyújtható, sóval behinthető, ibolya téphető, eső után gombázható. Ilyen ez.

Tudva van.

A város képviselő-testülete túlnyomóan egy magyar koalíciós pártot képvisel, vagy talán fordítva is helyes lehetne.

Biztos talaj a lábad alatt.

Politikát és irodalmat állítólag veszélyes ember nélkül gyakorolni.

Majd az idő eldönti, az eldöntheti. Az idő mindig is a szociális környezetben való tájékozódásnak, az emberi együttélés szabályozásának, szabályozottságának volt az eszköze, módja. Ez rajzolja majd meg, ki, le, fel a legpontosabban a város polgárainak mindenkori helyzetét, szerepét a történések, adott esetben a történelem folyton felemás folyamában, folyamatában.

Thomas Mann valahol úgy fogalmaz, nem hiszi, hogy az egyéni és a közösségi élet harmóniája egyszer alá fog a mennyből szállni. Ez minden kétséget kizáróan, sajnos vagy nem sajnos, de így van. Akár a nyelvről, kisebbségről, nemzetről, rasszizmusról vagy épp a nacionalizmusról legyen is szó.

Talán, majd ha az angyalkák leveszik kék ingecskéjüket az égen.

A természetes tűnik valahogy mindig extrémnek.

Az extrém pedig természetesnek.

Ez már csak marad.

Pedig mindig lehetne mit másként, máshogyan bizonyítani, megmutatni. A nyelv összeköt (időnként gúzsba), mint a meghatározó pontok egy város valószínűsíthető arculatát, annak vázlatát.

Nem rajzolhatjuk másként. Nem rajzolhatunk eltérően. Igaz, tudjuk azt, hogy jóarcú városokat lehet rosszként is papírra vetni, és természetesen fordítva is volt/van rá számtalan példa.

Elég egy rosszul megvont párhuzam.

Ne is így fejezzük be, egy arcvonás mindig változhat, bármilyen behatás módosíthatja a képet, képünket, amit mi magunkban talán korrigálhatunk még, de másokban menthetetlenül úgy marad.

Ne rajzoljam hát tovább annyira magam. Magam is alakítom a képet.

Például.

A liget melletti Kertész[9] utcában lakom.

Persze, bérház, és második emelet. Majdnem zöldövezet, ebben a városban talán az is. Lehetnék akár Virág[10] úr is. Aki egy szép – jó, ne legyen szép, legyen esős és rideg – napon nekivág a városnak, lebandukol a rideg lépcsőházban, és már a város szívében áll. A kijáratnál vannak macskák, valakik dobozból készítettek nekik kuckót. Szociológiailag itt persze most érdekes lehet, hogy vajon milyen nyelven értenek.

Igen, ezt ki kéne derítenem. Bár tapasztalataim szerint, amennyire ezek rám hallgatnak, kell léteznie a városban minimum egy általam nem ismert nyelvnek.

A többi ül, friss kolbász, barna sör. Könyvtár, patika és… (Füleken is volt fürdő, most már parlagon, hasonlóan, mint az egykori szálloda.)

Aztán.

Elindulni a Tulipán utcából, a Rózsa utcán át le a Szövetség utcáig, a Vár utcán fel, aztán a Főkapu, Ágyútorony, szorító (ez jó most a szívre is!), Huszárbástya, majd a börtönök, ágyúállás, víztároló, kút, torony, és a felvonóhídon ki, a Várfelső utcán le, a Fő útra rá, és már itt a Kertész utca, bérház, rögtön, el a harmadik bejáratig, lift, gomb, második emelet, balra a szélső ajtó, a kulcs kinyit, a zár nyafog, az előszobán át, csípődobás, s már a legbelső szoba, szék, asztal, egér (most macska helyett), enter és start.

És bár kezdhettük volna a cím után valahogy így:

Fülek korunk Dublinja.

Ifjúkori önarckép(e).

Jegyzetek

[1] Fiľakovo szlovák nyelven a város neve, és itt így a magyarral ellentétben nem működik ez a nyelvi fordulat/játék.

[2] A szlovák nemzetiségűek száma közel háromezer.

[3] Ezek a gyár változó nevei.

[4] Konrád György: Az író és a város. Noran, 2004.

[5] A város hírnevének bizonyosan mindenkori irodalmi csúcsa, hogy szerepel egy Hrabal-műben egy Filakovó kályha (pontosabban a melege), ami a városból már abszolút hiányzik. Itt a kurzív Pilinszky János verséből való.

[6] Nem.

[7] A város amatőr színházát Zsákszínháznak nevezik, etimológiailag akár a Csinzsákszínházból is származhatna (tré.), mindig azt hittem. Lefordíthatatlan szójáték.

[8] Ez itt nem akar ironikus lenni, a szóhasználat a cikkből való.

[9] Szlovákul: Záhradnická.

[10] Angolul: Bloom.