Gyermekkorom Pozsonya

Egy várost ahhoz, hogy igazán otthonunk legyen, ismerni és szeretni kell. Annak is, aki itt született, annak is, aki később került ide. S ehhez a szeretethez meg kell érteni a város lelkét, szellemiségét, ami a múlt ismerete nélkül nagyon nehéz, ha nem lehetetlen. Én ismerem és szeretem a városomat, ha sok rosszat meg nemszeretem dolgot is meg kellett érnem benne. Én itt vagyok otthon, ennyi az egész.

Nem fogom most szakszerűen ismertetni szülővárosom, Pozsony múltját, történelmi nevezetességeit, arra vannak nálam hivatottabbak. Csak megpróbálom felidézni ennek a mi városunknak, Pozsonynak egykori hangulatát, azt, hogy milyen is volt akkor, amikor én kezdtem megismerni a környező világot. Az is megeshet persze, hogy egyben-másban tévedek, hiszen jórészt csak az emlékezetemre hagyatkozom.

Bizonyára akadnak, akik – úgy mondhatnánk – ősibb pozsonyiak énnálam, nem azért, mert netán egy-két évvel idősebbek, hanem mert nekik már a szüleik, nagyszüleik is ennek a városnak a szülöttei voltak. Ezzel én nem dicsekedhetem: anyám három hónapos korától, apám pedig csak huszonkilenc éves korától volt pozsonyi lakos.

Én már itt, Bratislavában születtem. A hajdani Monarchia Pozsonyát csak az idősebbek elbeszéléseiből ismerhettem meg, hiszen az én születésemkor a város a Csehszlovák Köztársasághoz tartozott: az új köztársaság akkoriban magyarul is Szlovenszkónak nevezett részének fővárosa volt.

A véletlen úgy hozta, hogy az akkori Bratislava-Pressburg-Pozsonynak, amely a maga nyolcvan-kilencvenezer lakosával mai szemmel nézve inkább a kis vagy legföljebb a közepes nagyságú városok közé tartozott, a legevangélikusabb negyedében, a Konvent utca 6-os számú házában láttam meg a napvilágot. Ez a ház – azóta átszámozták – már akkor is régi volt, de ma is áll, kívülről tatarozva, sőt emléktábla is díszítette. Természetesen nem az én tiszteletemre, hanem Bél Mátyásnak, a 18. század első fele nagy tudósának emlékére, mivel az ő háza egykor az én szülőházam helyén állt. Legutóbb úgy láttam, hogy az emléktábla nincs a helyén.

A szóban forgó Konvent utcai ház nem volt olyan feltűnő, mint most, amikor hajdan udvar felőli oldala a függőfolyosókkal nyitva áll az új főútvonal felé. Akkor ott egy zárt udvar volt, sőt valójában kettő: a felsőt az úgynevezett paplak fogta körül, amelyben a magyar evangélikus lelkész lakott, s amely mögött egy kis kert is meghúzódott; az alsó udvarban, melynek némi romjai sűrű gyommal benőve ma is megvannak, volt a mosókonyha meg a mángorló szerény kis épülete, s onnan nyílt egy kis kert. Ez is a evangélikus egyházé volt; a ház egyik lakója bérelte, s az ő engedelmével nagyon sok kedves órát töltöttem ott. Az én emlékeimben nem is volt az a kert olyan nagyon kicsi. Egyetlen vadgesztenyefa maradt meg belőle. Az már annak idején is jól megtermett fa volt, de még most is dacol az idővel. Szülőházam sarokház volt, közvetlenül mellette nyílt a Szél utca (Veterná), melyet egykor Jókai utcának is neveztek. Az azóta lebontott Zsigmondy-házon tábla örökítette meg a tényt, hogy Jókai Mór mint a pozsonyi evangélikus líceum növendéke ott lakott egy Zsigmondy nevű tanáránál. Az emléktáblát a pozsonyi Toldi Kör készíttette, de sajnos már nincsen meg. A nyitott folyosóról, amely lakásunk ajtajához vezetett, látni lehetett az udvaron és részein kívül a két kis kertet és természetesen az akkor még romos várat, amely mindörökre városom jelképe marad az én emlékezetemben.

A szeptember végi, október eleji verőfényes napok évről évre eszembe juttatják gyermekkorom egyik nagy élményét: a szüretet. Nem kellett kimenni a szőlőbe, a szüret jött be hozzánk. A Konvent utcában és a Szél utcában ugyanis több úgynevezett kapásház volt, ezekbe hordták be a leszüretelt szőlőt a környék szőlőhegyeiről szekereken „csengős” lovakkal. Valójában nem csengők voltak a lovak nyakába akasztva, hanem korong alakú rézlemezek füzére, s ezek csilingeltek, hirdetve a szüretet. Hogy kik voltak a kapások? Pontos magyar szóval: szőlőművesek (németül: Weingärtnerek), akiknek a házaira jellemző volt a hátranyúló hosszú, többnyire fedett udvar. Ez részben az idénymunkások – nagyrészt morvák vagy morvaszlávok – elszállásolására szolgált, részben pedig az újbor kimérésére. Mert a szőlőművesek évente egyszer-kétszer – rendszerint hat hétre – bormérési engedélyt kaptak. Olyankor kitűzték házukra a „lombot”, ahogy mi neveztük. Ez egy rúd volt, melynek végén szőlőlevélből vagy fenyőgallyból font kis koszorú volt. Németül Ausgestäcktének nevezték. De Heurigerként is emlegették ezeket a helyeket; a Heurige németül a még nem egyéves bort jelenti. Az ilyen bormérésekbe az ennivalót a vendég többnyire magával vitte, mivel a szőlőműves csak bort adhatott el. Azért persze holmi zenészek és kucséberek is betévedtek a bormérésekbe. A borszakértők szerint a pozsonyi kapásborok inkább rosszak voltak, mint jók, elsősorban azért, mert meglehetősen savanyúak voltak, de hát akkoriban nyilván azt is szerették. Kapásházak persze nemcsak a mi utcánkban voltak, szőlőműves utca volt a Magas út (Vysoká), no meg a Pálffy utca (Vazov utca), sőt némileg az Apácapálya (Panenská) is. A szőlőművesek szorgalmas német kispolgárok voltak, nem is okoztak semmi bajt addig, míg Hitler sikereitől némelyiküknek fejébe nem szállt a nagy német dicsőség. De erről majd később.

A ház, amelyben tizenhat éves koromig laktunk, régi ház volt, kényelmetlen, régimódi lakásokkal és szinte kizárólag magyar és német lakókkal. De rend – az volt. A hatalmas kaput este tízkor a házmester bezárta, miután ellenőrizte, hogy pince, padlás valóban zárva van, és senki idegen nem tartózkodik a folyosókon, az udvaron vagy a lépcsőházban. A házmestert, de különösen a házmester nénit mindenki respektálta. Roppant demokratikus és akkurátus asszonyság volt, nem érdekelte, ki vagy kinek a gyereke, netán szolgálója, kutyája, macskája vétett a házirend ellen, azt ő egyformán megtorolta. A pince, padlás, mosókonyha, mángorló kulcsát csak tőle lehetett megkapni, és neki kellett visszaszolgáltatni. Az udvar, a lépcsőház tiszta volt, a sivár, köves udvar közepén tavasztól őszig cserepes virágok álltak egy kör alakú „gruppban”, télen a havat eltakarították az udvarról, a járdáról, ha csúszós idő volt, felszórták a járdát, az udvart. A csendrendeletet, hogy tudniillik porolni csak délelőtt tíz óráig szabad, és este tíz óra után bármiféle zajt csapni tilos, szigorúan betartatták. A lakóknak kijárt a kapukulcs – emlékszem, mekkora volt... jó, hogy fegyverviselési engedély nem kellett hozzá –, de ha valaki otthon hagyta, csengethetett, a házmester beengedte. Ilyenkor természetesen meg kellett fizetni a kapupénzt. Háziurunkat, az evangélikus egyházat a mi házunkban elhelyezett egyházi iroda képviselte. Általában szokás volt szidni, mint akkoriban jóformán minden háziurat (és később a különféle házkezelőségeket).

Ma már mosolygunk rajta, de volt olyan házirend elleni kis kihágás is, amelyért a városi rendőr szabta ki a büntetést: például az utcára nyíló ablakon kirázott portörlő. Ha ezt a rendőr észrevette, máris nyálazta a ceruzáját. A bírság az akkori viszonyokhoz képest valóban borsos volt – 15 korona –, de ritkán került kifizetésre, mert az ifjú rendőröket általában meghatották a megriadt kis szolgálólányok vagy a csinos fiatal háziasszonyok könnyei…

A ház mindennapi életéhez sok minden hozzátartozott: az ablakos, a drótos, az ócskás, a házaló, a verklis meg a harmonikás és sajnos a meglehetősen sok koldus is. Ezek mind három nyelven hirdették a maguk „iparát”, illetve köszönték meg az adományokat. A zenészeknek az udvarra nyíló ablakokból vagy a folyosóról volt szokás egy darabka papírba csomagolt tíz- vagy húszfillérest, nagy ritkán egy ötvenfillérest lehajítani.

Akkoriban még működött a városban az úgynevezett „Wach- und Schliessverein” – magyar vagy szlovák nevét ma sem tudom, nem is igen volt ilyen. Ez volt az a szervezet, melynek tagjai a rájuk bízott házakat éjjel ellenőrizték, rendesen be vannak-e zárva, nincs-e tűzveszély stb. Azokat a házakat, amelyekre ügyeltek, egy kicsi, körülbelül tenyérnyi zománcozott fehér tábla jelölte, amelyen egy kis ház vázlatos rajza volt látható. Némely házon ez a kis tábla a mai napig megmaradt.

A Konvent utca meg a Szél utca a csendes, kis forgalmú utcák közé tartozott, a környékbeli gyerekek nyugodtan kijárhattak az utcára „rollerozni”. Velünk szemben állt a hajdani evangélikus líceum – akkor a teológia – épülete, mellette az evangélikus püspöki ház, a Líceum utca és az Apácapálya sarkán az evangélikus kistemplom, az úgynevezett templomudvarban az evangélikus nagytemplom és a német lelkész háza. Persze nemcsak ilyen szent dolgok vettek körül, hiszen a Konvent utcában volt a hírhedt Continental Szálló is, melyről nekünk, gyerekeknek nem sokat magyaráztak, azt csak később tudtuk meg, hogy előkelő neve ellenére miféle szálloda is az valójában. És hát a Szél utca sarkán volt a Stelzer-féle borozó, amely egész éven át üzemelt, nyáron a kerthelyiségben is szólt a zene. És csak hajnalban volt ott záróra. Nos, az sem volt éppen a legszentebb hely, akadtak ott bizony nemcsak részegek, hanem – mint mondták – „rosszleányok” is.

A belváros az akkori értelemben tulajdonképpen a Mihály-kapunál kezdődött, és valójában azt a városrészt értették alatta, amelyet a hajdani belső városfal fogott körül, a négy régi kapu – a Mihály-, a Lőrinc-, a Halász- és Vödric-kapu – közt. Az úgynevezett korzó a Mihály utca, de még inkább a Nyerges utca (Sedlárska), Halász-kapu utca (Rybárska brána) vonalán a színházig, illetve a Híd utcán (Mostová) végig a propellerállomásig tartott. Volt persze „bakakorzó” is, mégpedig az Irgalmasok templomának oldalán, lefelé a Vásártéren a Kő térig. A Duna-parton is lehetett sétálni a régi hídtól a propellerállomásig s azon túl, tovább a Duna-soron, kifelé a Váraljai révparton. Nem messze a propellerállomástól tavasztól őszig ott ringatózott a Dunán a hajókávéház, a „Boon”, ahova persze mi, gyerekek, diékok nem mehettünk, mint ahogy más kávéházakba sem. Valamivel följebb volt kikötve nyáron a Duna-fürdő és a Duna-uszoda. Akkoriban még lehetett a Dunába fürödni, mert ha nem is volt kristálytiszta, az égészségre biztos nem volt ártalmas. Sőt a pozsonyiak egy része esküdött rá, hogy gyógyítja a reumát. A Váraljai révpart, amely úgy körülbelül a mostani Új híd tájékán kezdődött, már inkább külvárosnak számított, villamos is járt arrafelé, meglehetősen ritkán és egy vágányon. Az úgynevezett kitérő, ahol a villamos megvárta a másik irányból érkező párját, a Lafranconi közelében volt. Később ez a villamos (Cd, Ck jelzéssel) a Dinamitgyártól egészen Károlyfaluig (Karlova Ves) járt. A révpart kettős volt, az alsó szakaszát magasabb vízálláskor elöntötte a Duna. A felsőt csak nagyon ritkán, az már árvíz volt, ha az is víz alá került. Sokszor néztük onnan késő ősszel a halászbárkákat, amelyekben a tavakban tenyésztett pontyokat tartották néhány hétig, hogy a Duna vize karácsonyig kimossa belőlük az iszapízt.

S ha már az előbb említettem a villamost: az az „A”-val jelölt „nosztalgia villamos”, amely mostanában időnként „kísért” a városban, nem az igazi. Az A- vagy B-villamos zöld volt. Később a harmincas években bevezettek egy új típusú szürke villamost: erre középen kellett felszállni, ott volt a peron, s ebből jobbra-balra nyílt a két utasfülke, melyek közül az egyik dohányzó szakasz volt. A villamoskocsik szürke színe nem vált be, s akkor átfestették őket pirosra. A Ligetfaluba járó meg a bécsi villamos sárga színű volt és szélesebb nyomtávú. Bécsbe még az első köztársaság idején is lehetett villamossal utazni, ehhez akkor csak útlevél kellett. Miután Hitler megszállta Ligetfalut, megszűnt a ligetfalusi és a bécsi villamosjárat is.

Mint már említettem, Pozsony akkoriban szépen fejlődő kisebb város volt. Persze a forgalom azért egyre növekedett, és a szűk régi utcák ezt nehezen bírták. Jól emlékszem, hogy éppen a Szárazvám (Suché mýto) útszűkülete a Konvent utca kifutásánál meglehetősen veszélyes helynek számított. Gyalogos átkelőhely akkoriban még sehol sem volt kijelölve, úgyhogy gyermekkorom rossz emlékei közé tartozik, ha ott át kellett menni egyik oldalról a másikra. És persze lárma is volt, az autók dudáltak, a villamos vadul csengetett, a kocsisok vitézül ordítoztak. A villamos amúgy kedélyes jószág volt, minden fűzfánál megállt (például a Szentháromság-templomtól a Štefánik út végéig – a Palugyayig négy megállója volt). A viteldíj aránylag sokba került: 1,20-ba, sőt a szakaszhatáron túl (ez a Palugyaynál volt), fel az állomásra 2 egész koronát kellett fizetni. Autóbuszok akkor még nem jártak a városban, az csak később következett. A trolibuszjárat is csak az önálló szlovák állam idején indult meg.

A taxi még újdonság volt az én kisgyerekkoromban, mint általában a személygépkocsi. Fiáker és konflis persze volt; részben a nagyállomáson álltak ezek a bérkocsik, aztán a Védcölöp utcán (Palisády), a Stefánia kávéházzal szemben és a Sétatéren (Hviezdoslav tér) a Carlton Szállónál. Később eltűntek, csak hírmondónak maradt egy-kettő. Legtovább a posta használta a lovas fogatot csomagkihordásra, még a második világháború utánis járt néhány évig a kék színű, lovas postakocsi a Védcölöp út és a Blaho Pál út (ma: Fraňa Kráľa) vidékén.

A tüzelőt is lovas kocsi szállította a házakhoz. Falusi szekeret is sokat lehetett látni annak idején például a Magas úton, a Széna téren (ma: 1. mája) és a piac – a mai Szlovák Nemzeti Felkelés tér (námestie SNP) – közelében. Akkor még jó dolguk volt a verebeknek, mert vígan lakmározhattak a lovak hullatékán; rosszabb volt ez az utcaseprőknek, akik ezt is kötelesek voltak eltakarítani.

A karácsonyfavásár részben a piacon folyt, de az akkor hivatalosan Szabadság térnek nevezett sivár térségben is, melyet a köznyelv inkább Firstnallénak, a magyar lakosság pedig régi nevén Esterházy térnek hívott. (Egy ideig Gottwald tér volt, most megint Szabadság tér.) Zöldségesbolt nemigen volt. A kistermelők, bolgár kertészek a református templom előtti piacon árulták a zöldségfélét, a kofák a vásárcsarnok előtti kis téren. És a vásárcsarnokban természetesen mindenféle volt. Akadt aztán néhány kapualj, például a Szárazvámon, a Štefánik úton, ahol egy-egy kofánál lehetett gyümölcsöt, zöldséget vásárolni. (Az egyiknek még emlékszem a nevére: ő volt a Hirschler néni.) A városképhez hozzátartoztak az éjszaka is árusító kofák standjai. Jól emlékszem egy ilyen nénire, aki a Szentháromság-templom oldalánál toporgott a karbidlámpával megvilágított bódéjában, ott árulta télen a narancsot, banánt a kávéházból, moziból, színházból hazatérőknek, természetesen felemelt áron. Gyümölcskereskedések léteztek: például a református templom udvarában a Cos üzlet, a Mihály-kapuban pedig a Litschauer.

Úgynevezett előkelő üzleteknek a belvárosi boltok számítottak. A Széplak utca (Obchodná) boltjaiban jóval jutányosabb áron lehetett vásárolni. Nagy szenzációt keltett, amikor a Baťa cég néhány hónap alatt felépítette a Baťa-palotát a Mihály-kapunál, egy szép régi ház helyén. Szidták is a városatyákat a régi pozsonyiak, hogy hát egy ilyen üvegkalitka pofon a belváros arcán. Ugyanolyan megbotránkozást keltett a Manderla-ház építése. (Nekünk, kiskorúaknak ez inkább tetszett, hogy most már nekünk is lesz „felhőkarcolónk”.)

A kereskedők – lettek légyen bármilyen nemzetiségűek – gondosan ügyeltek arra, hogy minden vevőt a maga nyelvén szolgáljanak ki. Ez a Baťa cégre is érvényes volt. Ki is volt írva az épületre a „Náš zákazník, náš pán” jelmondat mellé ékes magyar nyelven: „Minden lábra kaphat nálunk cipőt”. (Ezen a megfogalmazáson mi persze vihogtunk.)

Általában majdnem minden családnak megvolt a maga fűszeresboltja, tejcsarnoka, hentesüzlete. A tejet, péksüteményt kívánságra reggel házhoz szállították, a fűszeresnél, hentesnél pedig könyvre is lehetett vásárolni. A hónap elején a nagyobb bevásárlást a kereskedő hazaküldte. Az állandó „kuncsaft”, azaz vevő bizonyos előjogokat élvezett, például kaphatott akár tízszázalékos kedvezményt.

Az utca képéhez sok minden hozzátartozott. Például a sok ismerős. Ha végigmentünk a Mihály-kaputól a propellerállomásig, legalább hússzor-harmincszor kellett köszönni, vásár- és ünnepnapon többször is. Gyakran láthattuk a Mihály-kapu előtt, Nepomuki Szent János szobránál a harmóniumán „koncertező” Német Jancsit, aki nekünk ugyan ősöregeknek tetszett, de azért így hívtuk, mert mindenki így hívta. Találkozhattunk néha az Üdvhadsereg lelkes tagjaival, akik szintén zenéltek, doboltak, és igyekeztek híveket toborozni – több buzgalommal, mint eredménnyel. A piac környékén árusított a „bosnyák”, akinél az órától a cipőfűzőig mindent lehetett kapni. Az evés azonban nem tartozott az utca képéhez, mint manapság, kivétel legfeljebb a fagylalt volt nyáron, és a sült gesztenye késő ősszel meg télen. Kukoricát, lángost, hamburgert és effélét nem illett az utcán enni. Az építkezéseken dolgozó munkások természetesen a szabad ég alatt ettek, de nem a járda közepén. Jól emlékszem, hogy egyszer az Apácapályán ballagva eszegettem a tízóraimat, mert korábban engedtek el a iskolából. Szembejött egy ismerős néni, köszöntem is neki a félig elrágott kifli mellől – hát ezt ő nem is hagyta szó nélkül.

Hadd mondjak valamit a város lakosságáról is. A statisztikai adatoknak nem néztem utána, tájékoztatásul elég, ha az 1913-as Helységnévtárra hivatkozom, amely 78 ezer néhány száz lakost tüntet fel, s a nemzetiségi sorrend: német, magyar, szlovák. Ez az 1918-as államfordulat – ahogy akkor mondták: prevrat – után természetesen megváltozott. Sok magyar nemzetiségű lakos hagyta el akkor a várost, elsősorban megyei hivatalnokok, köztisztviselők, közalkalmazottak, katonatisztek. És új lakosok jöttek: szlovákok és csehek. Úgy hiszem, a német őslakosság száma változott akkor a legkevésbé. Mire én iskolába kerültem, a húszas évek legvégén, már túlvoltunk a „frissen fent” nacionalizmus kilengésein, a város régi és új lakossága nagyjából összeszokott. Abban az időben én még nem éltem – hiszen az még a Monarchia idején volt –, amikor az őslakosság a betelepülteket jobb esetben jó pozsonyiasan „cukrászt”-nak, azaz afféle növekménynek, rosszabb esetben „hergelófé”-nek, vagyis jöttmentnek „becézte”. Felvetődhet a kérdés: vajon édesapámat, aki 1913-ban huszonkilenc évesen került Pozsonyba tanárnak, hogyan fogadta a város, illetve ő hogyan illeszkedett be Pozsony életébe. Nos, a pedagógusokat nem tekintették a pozsonyiak jöttmentnek; hozzá voltak szokva, hogy az iskolákba, kivált a középiskolákba az állam vagy az egyház az egész ország területéről nevez ki vagy hív meg tanerőket. Az eleve lehetetlen volt, hogy minden iskolában csak őspozsonyiak tanítsanak. Anyai nagyapám, a pozsonyi evangélikus líceum tanára dunántúli ember volt, és anyámtól tudom, hogy kollégái közt alig akadt pozsonyi születésű.

A pozsonyi „pressburgerisch” német nyelvjárás, amely talán leginkább egyes bécsi külvárosok nyelvhasználatához hasonlított, eltűnt az öreg pressburgerekkel együtt. Eltűnt a német akcentusú „posonyi matyar peszéd” is. Egy érdekes jelenség azonban megfigyelhető: a fővárosban ma felnövekvő szlovák ifjúság egy részének egy kissé különös kiejtése. Hogy ezek a gyerekek honnan veszik a szlovák nyelvhez nem illő „pressburger” felhangot, az rejtély, hiszen ők már nem kerültek érintkezésbe az igazi „pressburgerisch” nyelv semmiféle formájával.

Nem állítom, hogy élénk magánérintkezés folyt az egyes nemzetiségi csoportok közt, de a hivatalos érintkezés a húszas évek végén már nagyjából korrektnek minősíthető, s mondjuk, egy-egy lakóházon belül, ahol vegyesen laktak szlovák, cseh, német, magyar családok, úgyszintén. A német és a magyar őslakosság akkor még nem különült el egymástól élesen; egy-egy társaságban, egyesületben vagy akár munkahelyen szinte észrevétlenül váltottak egyik nyelvről a másikra. Volt ennek a városnak valamiféle megszelídítő, ellentéteket tompító ereje azokban a még boldog békeidőkben. Az emberek végül is igyekeztek összeférni. Az államfordulat utáni években a pozsonyi németek egy része német anyanyelvű magyarnak tartotta magát. Elmondhatok erről egy hiteles történetet. Amikor az első csehszlovák népszámláláskor a cseh népszámlálóbiztos egy őspozsonyi asszonysággal németül társalogva felvette az adatait, a nemzetiségi rovatnál felkapta a fejét, mert a néni ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy ő magyar nemzetiségű. De asszonyom – mondta a hivatalnok –, hiszen ön nem is tud magyarul. Mire a tömör válasz: Magának ahhoz semmi köze.

S hogy milyen volt a társadalmi élet a régi Pozsonyban? A családok hivatás, lakóhely, régi ismeretség alapján barátkoztak, időnként összejártak, néha kávéházakban találkoztak. Voltak asztaltársaságok, kártyapartik, sakkpartik, voltak kulturális egyesületek, sportegyletek. És volt két kaszinó is – polgári és katolikus –, melyekről tudni kell, hogy nem voltak játékbarlangok, hanem művelt szórakozást szolgáló polgári társas körök. A kávéház akkoriban nem számított luxusnak – el lehetett ott üldögélni egy csésze feketekávé és pohár víz mellett hosszú órákig. Rendelkezésre álltak az újságok, télen kellemes meleg volt, s a pincérek udvariasan fogadtak minden vendéget.

A harmincas évek közepétől némileg megromlott a nemzetiségek közti jó viszony. Akkoriban éleződtek ki az ellentétek, és Hitler hatalomra jutása, sorozatos sikerei nem egy addig derék „Pressburgert” valósággal megszédítettek. Ezek közt az emberek közt voltak megtévesztettek, voltak konjunktúralovagok, de akadtak, akik valódi meggyőződésből álltak a nácizmus mellé. A nagynémet öntudat az önálló szlovák állam idején fejlődött ki igazán, amikor a németek hivatalosan is előnyben részesültek, és még a Karpatendeutsche Partei lobogóját is használhatták. Ez a zászló csak annyiban különbözött a német birodalmi zászlótól, hogy a horogkereszt nem kör alakú fehér mezőben, hanem pajzs formájú mezőben táncolt rajta. Állami ünnepekkor a Magas utat, a Szél utcát, a Vazov utcát bizony ellepték ezek a náci zászlók.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy minden pozsonyi német náci lett, sőt azt sem, hogy mindenkit háborús bűnösnek lehet elkönyvelni, aki belépett a német pártba. De azért sok régi barátságnak, jó ismerősi kapcsolatnak szakadt akkor vége. Jól emlékszem rá, hogy édesanyám ilyen „politikai” okokból hagyta el azt a hentesboltot, ahol hosszú éveken át vásárolt. A hentesmester magyar ember volt, de kitűzte házára a horogkeresztes zászlót. Mikor anyám megkérdezte, miért tesz ilyet magyar ember létére, azzal védekezett, hogy a felesége német. Anyám közölte, hogy az rendben van, addig is német volt, de még ez sem indokolja a horogkeresztes zászlót. Anyám többet ebbe a boltba nem tette be a lábát. Ugyanígy a gárdista boltosnál sem vásároltunk – amikor már a Blaho úton laktunk –, pedig annak a vegyeskereskedése volt hozzánk a legközelebb.

De térjünk vissza a békésebb időkbe. Abból a városrészből, ahol laktunk, a magyar gyerekek zöme a Tolsztoj utcai evangélikus elemibe járt. Volt több magyar népiskola – egyházi is, városi is –, mint ahogy volt polgári iskola, volt tanítóképző, kereskedelmi iskola és akadémia meg reálgimnázium. Az evangélikus elemi iskolát nagyon jó iskolának tartották, és joggal, azonkívül hozzánk közel is esett. Hogy én nem ott kezdtem iskolába járni, annak az volt az oka, hogy édesapám valami szamárságon összekülönbözött az igazgató úrral, egyszóval végül – jobb híján – beadott a Mély úti (Hlboká) Mária Oltalma zárda iskolájába. Ez jóval gyengébb, ráadásul úgynevezett osztatlan iskola volt.

Édesanyám idő jártával úgy találta, hogy rondán írok, meg hogy nem tartanak engem az iskolában elég szigorúan, ezért aztán ő kötött békét az evangélikus iskola igazgatójával, és átíratott oda. Egyébként az, hogy néhány tanévet a Mária Oltalma zárda iskolájában töltöttem, annyiban nem volt káromra, hogy jóval többet megtanultam arról, mi az igazi szegénység. Egy gyereknek, aki biztonságos családi környezetben él, ha szerény körülmények közt is, de aki a legszükségesebbet, a ruhát, a cipőt, meleg szobát, rendes ételt mindig megkapja, a magafajták közt nem nyílik rá a szeme a szociális ellentétekre. Ahhoz az kell, hogy közvetlen közelről lássa, mennyivel nehezebb a mások sorsa, hogy vannak rongyos, elhanyagolt gyerekek, akiknek tízórait sem tud adni az édesanyjuk. Hát ezt a leckét ott én megkaptam. Mert abba az iskolába jóval több nagyon szegény, árva meg félárva gyerek járt, mint a másikba.

Aztán 1933-ban bekerültem a város egyetlen magyar tannyelvű reálgimnáziumába, amely akkor az egykori evangélikus líceum Védcölöp úti épületében működött. Az épületet együtt használtuk a német gimnáziummal; ezt úgy kell érteni, hogy a hét első felében mi jártunk délelőtt, a német diákok délután, a hét másik három napján pedig megfordítva. Ez a minden szempontból áldatlan állapot csak arra volt jó, hogy minden rongálást rá lehetett fogni a másik társaságra. Ez természeten kölcsönbe ment. Szorosabb kapcsolat nem alakult ki a német és a magyar ifjúság között; ők lökdösődve kirohantak az épületből, mi pedig lökdösődve betódultunk. Néha persze elhangzott egy-egy csúfolódó megjegyzés, például olyasmi, hogy „német sváb gólyaláb” – de hát ennek akkoriban nem volt nacionalista éle. Nem beszélve arról, hogy a német iskolába néhány magyar gyerek is járt. Pozsonyban ez szokás volt a nyelvtanulás érdekében. Amikor aztán a német iskola erősen náci jellegű lett, elsőként tiltotta ki falai közül a fajüldöző törvények értelmében, sőt azokat megelőzve, a zsidó diákokat, utána hamarosan kirakta a magyar nemzetiségű gyerekeket is, méghozzá félévkor, az iskolaév folyamán. Néhány szülő meg is előzte ezt az intézkedést, és már előbb átíratta a gyerekét a magyar iskolába, mondván: nem akarok nácit neveltetni a gyerekemből. Az 1938-as bécsi döntés után a magyar reálgimnázium tanulóinak létszáma nagyon lecsökkent; a vidéki diákok zömének lakóhelye Magyarországhoz került, így ők többé nem járhattak Pozsonyban iskolába. A magyar reálgimnáziumot akkor átköltöztették a Kecske utcába (Kozia), a bíróság egykori épületébe. (Ez az épület ma már nincs meg, helyén az igazságügyi minisztérium palotája áll.) Ott minden új volt, szép volt, de nem sokáig élvezhettük, mert 1939 szeptemberében újra átköltöztettek, mégpedig az egykori Sokol-otthonba, a Madách utcába (jelenleg Čapkova). Így lettünk mi a Madách utcai diákok.

A mi reálgimnáziumunk lényegében jó iskola volt, tanáraink nagy része jól képzett, lelkiismeretes pedagógus. Bennünket sem otthon, sem az iskolában nem neveltek sovinisztának, nacionalistának, csak tisztességes magyar embernek. Azt is elmondhatom, hogy amikor még szlovák nemzetiségű tanárok is tanítottak bennünket, legjobb tudásom szerint sem fordult elő olyan eset, hogy részükről valamiféle nemzetiségi türelmetlenséget tapasztaltunk volna. Azt sem tapasztaltam soha, hogy a munkásgyerekek vagy a vidéki parasztgyerekek más elbírálásban részesültek volna, mint az értelmiségi családok gyermekei, illetve az úgynevezett nagypolgári vagy igen jómódú családból származó diákok, akikből természetesen akadt minden osztályban néhány. Egykori tanáraim közül már senki sem él. Az utolsók közt Schleicher László tanár úr ment el, aki ugyan engem nagyon rövid ideig tanított (éppen az 1938-as változások miatt), de annál többet foglalkozott a diákok énekkarával. Mielőtt Schleicher László a pozsonyi iskolához került, az énektanítás igencsak gyenge lábon állt. A gyerekek nagy része kottát sem igen tudott olvasni, hacsak nem tanult zenét szülei jóvoltából. Schleicher Lászlóé az érdem, hogy időt és fáradságot nem kímélve megszervezte a gimnázium vegyeskarát, leány- és gyermekkórusát, úgyhogy még a nagy színházban is felléptünk. Sőt Éneklő Ifjúságot szervezett; összeszedte valamennyi pozsonyi magyar iskola kórusait egy nagy közös fellépésre. Ez egyik legkedvesebb emlékem. Még most is csodálom Schleicher tanár úr türelmét és áldozatkészségét.

Pozsonyi (Wimberger) Anna szlovákiai magyar írónő soha meg nem jelent regényében háromszínű városnak nevezte Pozsonyt. Valójában még több színű volt, mert szlovákokon, németeken, magyarokon kívül szép számban éltek itt az újabb (1939-es) államfordulatig csehek is, és ne felejtsük el a pozsonyi zsidóságot, amely ha bármely nemzetiséghez tartozónak érezte is magát egyénileg, külön kultúrát, érdekes színfoltot képviselt a városban. Azt, hogy a régi Zsidó utca romosodó, düledező házait már nem lehetett megmenteni, bármennyire történelmi értékű volt is ez az utca, ezt, mondjuk, kénytelen az ember tudomásul venni. Mindent nem lehet konzerválni. De az például a mai napig bánt engem, hogy lerombolták a Vár úti (Zámocká) régi zsidó templomot, hogy a Hal téri (Rybničné) zsinagóga áldozatul esett a hídépítésnek, és hogy az alagút tájékán felszámolták a régi zsidó temetőt. Ezek pótolhatatlan értékű műemlékek, örök kár értük. Mégis: mindezen értékek pusztulása semmiség ahhoz képest, ami a város zsidó lakosságával történt a fajüldöző törvények nevében a második világháború éveiben.

Szüleimtől is, tanáraimtól is hallhattam, hogy történelmi városban élünk, hogy mennyi nevezetes ember született, élt, munkálkodott itt; elvittek a múzeumba, jártunk amolyan tanulmányi sétákra a városban, még a Dóm-templom tornyába is felvittek. Illett tudni, hogy nagy történelmi események tanúja volt ez a város, hogy királyok, hadvezérek fordultak meg benne, hogy koronázó város volt, hogy Napóleon összelövette, hogy békét is kötöttek itt, éppen a Prímási palotában, hogy itt ülésezett az országgyűlés, hogy utcáit mennyi nevezetes ember lába koptatta. Azt is tudtuk, hogy az 1848/49-es szabadságharcnak voltak a pozsonyi áldozatai, s azt is, hogy az 1866-os porosz–osztrák háborúban egy hajszálon múlt, hogy a porosz hadak be nem törtek, mert a lamacsi ütközet után, amely még a Zerge-hegyen is folyt, az osztrák császár fegyverszünetet kért. Ismertük a Zerge-hegyen a közös osztrák-porosz katonasírt, meg a másik, a „kis” porosz sírt, amely a Zerge-hegynek a Vörös-híd felé lejtő oldalán van, illetve volt, mert holmi barbárok már azt is összetörték. Jól emlékszem rá, hogy amikor a reformkorról és a szabadságharcról tanultunk, történelemtanárom megbízott: menjek el a Prímási palotához, és írjam le a főkaputól jobbra és balra levő két mellékkapu fölött elhelyezett márványtáblák szövegét. Ezek a táblák ma már nincsenek meg. Az egyik azt a tényt közölte, szép cifra megfogalmazásban, hogy V. Ferdinánd király ebben az épületben erősítette meg az úgynevezett áprilisi törvényeket, és nevezte ki az első magyar felelős minisztériumot, azaz kormányt. A másik táblán pedig fel volt sorolva a miniszterek neve, Batthyány Lajos miniszterelnökkel kezdve és a király személye körüli miniszterrel, Esterházy Pállal végezve.

Gyermekkorom Pozsonyában a Virágvölgy vagy a Kereszt utca külvárosnak számított, arról nem is beszélve, milyen messze volt a Dinamitgyár vagy a Patrongyár. Ha azt mondtuk: kimegyünk a hegyekbe, az csak nagyobb sétát jelentett, nem kirándulást. Elmentünk, mondjuk, a Hegyiligetbe, a Bimbóházakhoz, a Szalmakunyhóhoz, a Vaskútra, a Vöröskereszthez, a Szamárhegyre, a mai Slavín tájékára, ahol akkor még kertek és szőlők voltak meg egy csőszház. Vagy végigmentünk a Malomvölgyön a Slovák vendéglőbe, esetleg a másik oldalról sétáltunk le oda, és továbbmentünk a Csalogányvölgybe, vagy a Patrongyári rétekre mentünk, és természetesen gyakran átjártunk a Duna túlsó partjára, a Ligeti díszkertbe vagy az Óligetbe, esetleg az úgynevezett Spiegelhagenba, Drazsdák erdészékhez. A várba az én gyerekkoromban nem lehetett engedély nélkül bejutni, mert ott a melléképületekben a katonaság tanyázott. A régi bástyasétány – amelyet szépen rendbe hoztak – kedvelt sétahelyünk volt, vagy a Várlépcsőn (Zámocké schody) mentünk fel, vagy a hajdani Petőfi (ma: Beblavý) utcán, és a Corvin- vagy Mátyás-kapu mellett (most inkább Zsigmond-kapunak hívjuk) mentünk tovább a várfal mentén egészen a Bécsi-kapuig. Szép kilátás nyílik onnan a városra és Ligetfalura. Akkor még nem azt a betonrengeteget láttuk, mint most, hanem az Óliget meg a Görög-liget zöldterületeit. A várról akkoriban azt beszélték, azért romosodik egyre tovább, mert valójában nincs gazdája: az állam, a város, a katonaság nem tudja eldönteni, kié is a vár. A szocialista állam aztán döntött: újjáépíttette a várat.

Pozsony távolabbi környékét, a Kis-Kárpátok tájait, melyeket már gyerekkoromban bejártam, szintén kedves emlékeim közt őrzöm.

Ami a város lakosságának egykori társadalmi rétegződését illeti, azzal itt most nem tudok foglalkozni. Az ugyanis nem emlékek, hanem gondos tanulmány tárgya. Egy kis leckét azonban ebből is kaptam még gyerekként, a harmincas években, amikor már erősen érezhető volt a gazdasági válság, és már fenyegetett a fasizmus veszélye. Egy május elsején – talán 1934-ben vagy 1935-ben – kirándulásról tértünk haza a nagyállomásról, természetesen gyalog; a Štefánik úton magyar munkások vonultak, vörös zászlókkal és vörös szegfűkkel, és ezt skandálták: Munkát, kenyeret, fasisztának kötelet! Megálltunk a járdán, s akkor egy fiatal munkáslány kiugrott a menetből, egyenesen édesanyámhoz lépett, és rátűzött a ruhájára egy vörös szegfűt. Emlékszem lelkes arcára, és hallom a hangját: „Ugye, nem dobja el, ugye, maga is velünk van!” Anyám nagyon komolyan megköszönte a virágot, és megígérte, hogy megtartja. Otthon aztán magyarázhatta a gyermekeinek, miért tüntetnek a munkások.

Meglehet, hogy több szépet és jót írtam, mint amiből a valóságban állt régen az élet. De az emlékezés már ilyen. És még sok mindenről lehetne beszélni. A jó barátokról, ismerősökről, akiknek sokat köszönhetek, s akikhez szoros kapcsolatok fűztek és fűznek, a patinás könyvesboltokról, cukrászdákról, a házi muzsikálásról, a tánciskoláról, a diákbálokról, diákszerelmekről, a háborús évekről és arról, ami utánuk következett.

Ma egy rohanó korszakban egy nagyvárosban élünk, ahol sokáig sok minden fontosabb volt, mint a múlt megbecsülése. A város nőtt, új lakások kellettek, lakótelepek épültek a város kültelkein és a városhoz csatolt egykor önálló községekben, megváltozott a közlekedés, a forgalom, az egész élettempó, az igények, tökéletesedett a technika, cserélődtek és megváltoztak az emberek. Sok mindent nyertünk, és sok mindent vesztettünk. Van telefon, gépkocsi, hűtőszekrény, mosógép, tévé, rádió, videó, távfűtés, számítógép meg internet, mindenféle szolgáltatás, sokféle szórakozási lehetőség, de szennyezett a levegő, és baj van az emberi kapcsolatokkal. Valamit keresünk: talán a nyugodtabb légkört, a család biztonságát, a jobb levegőt... Az emlékek kedvesek – kivált a megszépítő messzeségből –, de nem tudják a jelen bajait meggyógyítani. A jelent jobbítani csak most és itt lehet.

Hogy miért szeretem a szülővárosomat, Pozsonyt? Mert annyi mindent jelent nekem: a gyermekkort, az ifjúságot, a szüleimet, a testvéremet, a barátokat, jó ismerősöket, akik már elmentek, és akik még itt vannak. Jelenti az iskoláimat, a tanulás örömét, a sikereket, kudarcokat; minden egyes köve emlékeket idéz. A pozsonyi temetők pedig azt a helyet jelentik, ahol szeretteim pihennek. Közülük valamelyikben nekem is jut majd hely.

Mint a bevezetőben írtam: én itt vagyok otthon, Pozsony városában, ennyi az egész.