Rom*

*A kötet a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg 2006-ban

1. Kiküszöbölés

Itt az idő, / jelszavait / újból viharítsd!

(Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij: Vlagyimir Iljics Lenin. Ford. Eörsi István)

Mindenki komcsi volt. Úgy körülbelül. Még én is, erről majd később. Mindenki másképp, és mind az, jut eszembe, üdítően különböző emberek visszaemlékezését olvasgatván a hatvanas évekről¹. Abban az értelemben valamennyien, ahogy ma komcsiznak a nyilvánosság előtt, a hatalomért való nyomulás közepette: mai szemmel tehát. Csakhogy akkor nem ma van, ma van ma, akkoriban épp a hatvanas évek ment, az volt a program, nem a kommunizmus/antikommunizmus bináris oppozíció adta a játék keretét. Nem így merült föl, nem a legyen/ne legyen volt a kérdés, hanem a hogyan legyen, elvtikéim. Mindenki elvtárs, abszolút nem elvtársak elvtársazták egymást rezzenetlen arccal, mert, ma ez is elég hihetetlenül hangzik, elvtársai voltak (ha nem is) egymásnak.

Nyilván túlzok. Léteztek csontreakciósok. Vegyük mindjárt a családomat, és ne is menjünk messzibbre, hát ezek aztán nem voltak komcsik, csupán nem menekültek el, hanem itt tengtek, és nyilvánvalóan alkalmazkodtak. Korpa közé keveredtek. Naponta ikszszer, nem lehetett olyan egyszerű neki, ki kellett ejtenie a száján apukámnak azt a szót, hogy elvtárs. Elvtárs. Na még egyszer. A keresztanyám, úristen, budai úriasszony-prototípus, átképzett orosztanár, ahogy továrisozik, príma kiejtéssel amúgy. Ment csütörtök esti bridzspartikon a komcsizás, jó-jó, de a színvonal! Szóval semmi színvonal, és most azzal a(z engem is) rémisztő tétellel állnék elő, hogy némi színvonal fölött, külön szólj, ha mégsem, te is komcsi voltál, angyalkám. Vagyis én. Ugye, mi lehetne még azon kívül?, semmi. „Nincs már úri kórszak”², helyes, dacára, hogy megszívtuk, az egész família, mert mi az, hogy úr meg paraszt, nagys. asszony és cselédlány, miért járna (vissza) nekünk háromezer hold föld, milyen alap és ki dönti el? Most viszont végképp el van döntve, végképp eltörölve, mindent elvettek, helyes, úgy kellett, még ha heti kétszer grízes tészta is az ebéd. Talán csak ezt nem, ez az egy biztos nem helyes, a gríz. A fűrészpor-szárazság. Ennyit a magam komcsiságáról.

Vegyük viszont Mensáros László kommunista színészt³: „A hatvanas évek közepén kezdődött a nagy filmezési, tévézési korszak. Volt, aki bírta fizikailag, de szörnyűség volt, hogy az ember reggeltől estig dolgozott”, erről a szörnyűségről szívesen megkérdezném mai kollégáit. „Pedig tévé, szinkron, rádió, színház, ennek együtt kellett volna egy munkahelynek lennie, […] mindenfajta szerepet el kellett játszanom olyasmiben, amit más is eljátszhatott volna”, nem folytatom, színtiszta komenista szöveg, nem tudja, de teszi a jámbor: nem a rendszer rossz, ugye, hanem a vezető, dúl a féltékenység, fejetlenség uralog: „Látta a szervezetlenséget, a visszaélést, hogy este fél hétig forgatott, úgy vitték a színházba, beesett, és akkor Ádám Ottó úgy viselkedett, mintha ő tartott volna el minket.” Nem buta pedig, sőt!⁴ A dolog azonban, ez a bizonyos kommunizmus, lássuk be, egyfajta szédítő vonzással bír. Visszagyerekesít, önkényesen viselkedő, igazságtalan felnőttek uralma alatt senyvedő, méltatlankodó kisgyerek lehetsz újra. A (mégoly kellemetlenül) létező szocializmus is az igazságérzetre apellál, az pedig erős atavizmus, nem pusztán gyengék kapaszkodója, erősek is hajlamosak elgyengülni. „A rendszert” nem kérjük, hanem szidjuk, elv jó, elvtársak rosszak, szisztéma jó, gyakorlat rossz, a kiküszöbölendő hibák ki lesznek küszöbölve, ez a konszenzus. Hatvanas évek, merő kiküszöbölés.

Hogy mi még? Abszurd. Giccs. Habruhában kisleányként édesded’ kimosolygó öreg operettprimadonna Honthy Hanna mint paradigma: bár ki tudja, nem csupán a mai szem látja-e így. „Aztán voltak új dolgok, például az idegenforgalom”, mondá Pap János elvtárs⁵, ez ma nonszensz, egykor vérkomoly. „Ilyen központi témáról, mint a születésszám, csak Szabady elvtárs írhat” (Andorka Rudolf). Szabadság helyett szabadyság. Az elvtársazástól amúgy kiütést lehet kapni. Elvtárs, ez persze csak egy szó.

Amitől kiütést lehet kapni.

A hatvannyolcazástól is kiütést lehet kapni, csomó minden korabeli ügytől nyugodtan kiütést kaphatnék. Nem kapok. Ez a felejtéstől alakul így. A felejtés tökéletes gyógyszer, hibátlan mechanizmus, úgy van, hogy nincs, úgy felejtek, hogy nem felejtek. Megvan, és nem jön elő, azért írok naplót, hogy amit lehet, elő bírjak rángatni magamból. A hatvanas években nem írtam naplót. Lehet, hogy akkor tehát minden el van felejtve? Lehet.

Biztos.

Volt még a maózás. Léteztek maoisták, lehet ezt követni? Adott fiatalember látja, miképp folyik aktuálisan a kádárkor, apja pártfunkci, normál ödipális helyzet. Viszont a kapitalizmus nem alternatíva, verik a négert, ki-ölte-meg-Kennedyt, veled-vagyunk-Vietnam. Igen, de Párizsban is verik? Koppenhágában, Rómában, Nyugat-Berlinben is? 1968-ban nyugat-európai értelmiségi fiatalok komolyan gondolhattak a maoista Kínára mint alternatívára? Arra, hogy a szovjet típusú szocializmus és az amerikai imperializmus egykutya? Komolyan gondolhatták kelet-európai értelmiségiek, hogy az oroszok prágai bevonulása miatt kell kilépniük a pártból? Hogy addig benne lehet maradni? Muszáj volt belépniük, és be is léptek, aztán kiléptek? Félelmetes és nevetséges: ám nem úgy rémlik, hogy ezen nevetgélni lehetett volna. Rendőrállam, hatvanas évek, nem mulatságos, hanem milyen?

Hosszú és vadonatúj. Legalábbis szerintem. Legalábbis nekem. Mindenekelőtt én magam voltam újdonság saját magamnak: aki az elején kilencéves, a végén tizenkilenc (a hosszú hatvanas évtizedet véve hat és huszonegy), annak számára mindez beláthatatlan. Erről (a sokak által oly plasztikusan és szórakoztatóan problematizált énről) később, most csak annyit, hogy aki ezeket írja, (inkább) jól érezte magát (mint nem). Úgy oldja meg a szervezetem (emlékezés, szagok, színek és formák: lakásunk családszaga, a Szondy utca téli, Szentistvátelep nyári színei, a lányok formái), hogy a rosszat igazságtalanul áttolja a Hetvenes Évekre. Nagyon helyesen, le az igazságossággal! KI A REAKCIOSOKKAL A KÖZÉLETBŐL.

(2.)

Ez a REAKCIOSOK-felirat sormintaként végighúzódik pár évtizeden. Az Izabella utca – Rudas László utca sarki bérház falán, a 73-as és 76-os troli megállójában volt olvasható, és folyton el is olvastam. Gondolván, hogy egyszer majd megértem, igazából mit is jelent. Gondolom most, mert akkoriban csak elolvastam, mint egyébként bármit, ami elém került, és ez elém került. Ráadásul ránk vonatkozott, mi ugyanis reakciósok voltunk. Akikkel KI. Az úgynevezett koalíciós időkben pingálták oda, és, bár eredeti értelmében akkor már nem volt napirenden, nem vonták vissza, nem írták felül, szó szerint. Nincs lemeszelve. Maradt. Kopott, de maradt, mintegy ottfelejtődött, és ha bármit hallottál zengeni diktatúrákról, tudod, ott semmiről nem felejtkeznek el. Ki velünk az aktuális projekt, nagyjából meg is valósították: nagyjából az egész családomat kitelepítették. Minket pont nem. A felkelés leverése után sokan elmentek közülünk, mi pont nem, nem tudom, miért.

Hazafiságból.

Tehetetlenségből, nehézkességből, aggályoskodásból, mindez egyszerre és összevissza. A hatvanas évek más paradigma már, közvetlen életveszély nincs, a körülmények, a formák, a diskurzus totális abszurditását a hazugság egyfajta bárgyú, viszont, ezek szerint, kibírható fokozata váltotta. Ezek szerint, az a szüleim szerint. Nem mondanám, hogy énszerintem, mert én, szerintem, nem voltam. Én, szerintem, a hetvenes években kezdtem lenni.

Nagyon rosszul, mert addig jól v. jobban voltam nem-én. A kétéves sorkatonaság alatt, 1971. január elsején kezdtem naplót írni, az rakott össze engem. Volt hátra még másfél év. Az írás összeállítja az embert, ha van némi szerencséje. Ha szerencséje van. Irdatlan mázli kell hozzá.

A hatvanas évek elején átjártam a Bartáékhoz tévézni. A Robin Hoodot adták, focimeccseket, reklámot, monoszkópot, irigykedtem Bartára a tévéjük miatt. Szoba-konyhás lakás, vécé a gangon, nincs fürdőszoba, van tévé. Gombfociztunk a gangon. A fürdőszobánkban volt egy kályha, fürdés előtt be kellett gyújtani. Mindhárom szobában volt cserépkályha, apámmal télen naponta lementünk a pincébe tüzelőért.

Naponta lementünk volna tüzelőért? Nem emlékszem. Anyám szerint három-négy naponta. Finom, dohos faszag volt a pincében, apám kigörgette a tönköt, kisbaltával aprította a fát, én meg összeszedtem a hasábokat egy vászonzsákba, és szaglásztam. És fölcipeltük a harmadikra. És jó nehéz volt. És jó volt. Hatalmas konyhai ládában tároltuk a fát. Apám a Beruházási Bankban dolgozott, fogalmam sincs, mit csinált. Beruháztak. Csoportvezető, nem is próbálták rávenni, hogy lépjen be a tudják, hová. A pártba. Óvatos puhatolózás, aztán, gondolom, végképp belátták, hogy az egykori ludovikás katonatiszt mint párttag, hülyén venné ki magát. Szentistvántelepen nyaraltunk, munkaidő után kijött, családi hétvégék, kapálgatta az eprest, délutánonként Capitalyt játszottunk, nem történt semmi, nem akart semmit, olvasta az Ivanhoe-t. Elhéveztünk a pünkösdfürdői strandra. A vasárnapi ebédhez föl lett bontva egy üveg Családi Sör, már amennyiben elkaptam a pillanatot, mikor megérkezett a teherautónyi sörszállítmány. Csütörtökön hoztak egy rakomány sört, ha beálltam a sorba, jutott.

Vagy nem jutott, attól függően, hogy mi volt a pozícióm sorbaállásnál. Hallani, hogy jön a söröskocsi, akkor felpattanok a biciklimre, irány a bolt. A focipályával szemben. Álltam a sorban, néztem, hogy basznak a legyek a kenyéren. Olyan a csönd, simán lehetett hallani, ahogy a pomázi útról lekanyarodik a teherautó, átzötyög a hévsíneken, és a szélsőút hepehupáit kerülgeti. Csörgött az üveg a rekeszekben. Csend honolt akkoriban.

Mert nem voltak autók. Ezt ma már sehogy se lehet elképzelni, ne is próbáld. Annyira, hogy simán fociztunk az utcán, iskola után a Rózsában, letettünk egy-egy táskát az úttestre a járda mellé, az volt a kapu, ha arra jött egy moszkvics, megálltunk. Megállok, rálépek a labdára. Tízpercenként jött egy. Vagy kilenc. Vagy wartburg. Mindenki focizott, aki nem tudott, az is, aki nem focizott, az is focizott, a futball a legfőbb hierarchiaképző a kisfiúk között, úgy tizennégy éves korig, és akkor jött a tánciskola.

Az érdekes dolog. A lányok jóval megtermettebbek, és van mellük, nagyon érdekesnek találtam. A mellüket drótos melltartóban viselik, olyan, mint a páncél, nem szép, elég ronda, de hát mögötte meg ott van, mégis, a mell. Erőteljes kölniszag, egyfajta, úgy rémlik, mind ugyanolyan illatú, de ez nem biztos. Legyen fél fejjel magasabb nálad, enyhe izzadtság- és kölniszagelegy, tövig rágott körmökkel, nedves tenyérrel, és ezt onnan tudd meg, hogy mikor kíséred hazafelé, megfogja a kezedet.

És lesmárol.

Az is vizes. Anyukám szerint a lányoknak előbb a körmét ajánlatos megfigyelni. Megfigyeltem. Mindenekelőtt megnéztem a körmét, miután már megnéztem mindent. Ő, közölte anyám, a fiúknak először is a cipőjét nézte meg. Ülök a hokedlin, suvickolom a cipőmet, azt hiszem, rágja a körmét az a lány, mit csináljak.

Rágja, akkor rágja, biztos ízlik neki. A lányok iskolaköpenyt hordtak. A fiúk is, viszont a lányok köpenye csodálatos dolog, mert nemcsak kihozza, mintegy kiemeli a mellüket, hanem igazságosan emeli ki. Szigorúan körülírható helyeken győz az igazság. A Hotel Ifjúságba jártunk csajozni, meg az Ifjúsági Parkba, ez már kissé átrendezte a sorrendet, a fejlettebbek-szőrösödőbbek leuralták a kisebbeket. Én a kisebbekhez tartoztam, első gimnáziumban az összes lány magasabb volt nálam. Lányok, drótkeretes melltartóban. Egy nálam szignifikánsan – legalább három évvel – idősebb kelet-német lánnyal gyűrjük egymást a nógrádverőcei KISZ-kempingben, egy tóparti padon, ez mennyire az. Bejön a Bangó nevű osztálytársam a terembe, téli reggel, a táblához lép, és nagy ákombákom betűkkel fölírja, hogy BEATLES.

1963-ban. Tizenkettő voltam. Volt otthon két Playboy című képeslap, abban tanulmányoztam a nőket, és nem mertem megmutatni az osztálytársaimnak. Pedig szívesen megmutattam volna. Mondjuk a Mókus őrsnek, őrsgyűlés után. Fejlődésben levő elvtársak tanulmányozzák a Donna Michelle nevű Playmate-et. Van olyan fotó is, hogy kézen áll a Donna.

1963-ban bajnok lett a Fradi, a kölyökcsapat, ahol játszottam, meg az első csapat is Varga Zoltánnal, szóval bajnokok lettünk, ő meg én. Odapasszolom a lasztit Vargának, mert labdaszedő vagyok, viccből visszateszi. Aztán disszidált, 1968-ban. Én nem. Hanem sírtam. Disszidálj vagy ne, vagy mihez fogj. „A világszerte megfigyelhető nosztalgiahullámok ma már akadály nélkül érvényesülnek Magyarországon is”, így Rainer M. János. Hatvanas évek, sírsz, abbahagyod. És az már onnan a hetvenes évek. Képezz akadályt.

1A „hatvanas évek” emlékezete, Bp. 1956-os Intézet, 2004, az Oral History Archívum gyűjteményéből válogatta Molnár Adrienne. A fejezet idézetei ebből a kötetből valók.

2„Én nem bánom, dógozóké az órszág / nálunk már, kérem, fejlődött a kórszak, / s akinek nem teccik, azt nem szeressük.” Weöres Sándor: A szegény kis gondnok panaszai, az 1975. október 5-i Magyar Nemzetből vágtam ki.

3 Nem kommunista, vicceltem, ellenkezőleg, rendes osztályidegen. ’56 után 2 év 2 hónapot ült. 1993-ben hunyt el.

4 Okos.

5 1957–61 és 1965–85 között az MSZMP Veszprém Megyei Bizottságának első titkára, 1961–63 között belügyminiszter, személyes közbenjárására végezték ki Brusznyai Árpádot, satöbbi, 1994-ben öngyilkos lett.