Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. január–február / Szakmai dúdoĺó; Gyűjtemény; Kapcsolat-ápolás; Lacrimoso; Hajdu-tánc

Szakmai dúdoĺó; Gyűjtemény; Kapcsolat-ápolás; Lacrimoso; Hajdu-tánc

       

SZAKMAI DÚDOLÓ

 

Hogy tudom, minden szétesik

                       (mert szétesik,

                       mi létezik)

Az még nem sokra képesít

                       (hogy képesít,

                       csak képzelik)

 

A költő mind halál-szaki

                       (halál-szaki,

                       halász, aki)

A hajszálat halássza ki

                       (halássza ki,

                       ha teheti)

 

Hisz mindenünk e lét-leves

                       (a lét-leves

                       nem ingyenes)

A költő világ-mindenes

                       (s mert mindenes,

                       mindent kiles)

 

Minden szennyest kitereget

                       (hát tereget-

                       het eleget)

Szagolja, mit más ereget

                       (mert ereget,

                       jó meleget)

 

Orrunk alá csepü-bajuszt

                       (bajuszt ragaszt,

                       már nagyfiúst)

Szagolhatjuk, erjed a must

                       (forralja juszt

                       a kozmikust)

 

Hát mutat költőnk sok fenyőt

                       (ernyő-fenyőt,

                       felhő-evőt)

Óriások földbe tűzködött

                       (betűzködött

                       seprűi ők)

 

És int: álljunk egyenesen

                       (közelesen

                       egyenesen)

A létünk bármi védtelen

                       (rajt megterem

                       a végtelen)

 

 

GYŰJTEMÉNY

 

Szeretném megtartani őket,

trottyos tréningben tötyörgőket,

leffedt szájjal stírölgetőket,

ecetes cefrét érlelőket,

sárgás körömmel seftelőket,

meccsen tüdőt dübörgetőket,

zöldes kocsonyát köpködőket,

szeretném megtartani őket.

 

Mert marja őket esti szürke,

vagy épp a dió lombja szűrte

fény, mely parazsat szór kezükre,

szemüket összevarrja szűkre

cikáz a napfény fürge tűje,

s ahogy dióért le a fűbe,

s közben vér dübörög a fülbe,

s az ingen át csigolyák fürtje.

 

Szeretnék megtartani párat,

aranyfogú aranyapákat,

imbolygó árnyakként kapálnak

szíva orrot, szörcsögve nyálat,

a kertjük végébe pisálnak,

napfény vastag aranya árad,

letisztogatják a kapákat,

csikk fityeg szegletén a szájnak.

 

Nadrágszárba orrát cipőnek,

ókulát pökkel törölgetőket,

orosz bringán csörömpölőket,

tüdőröntgent teregetőket,

kiknek már annyi, kiknek lőttek,

bottal botló szentségelőket:

miféle zsákba levegőnek?

emlékezet vizébe kőnek?

 

Avarfüsttől savas határnak,

vagy csak nyakamba kabalának,

a szíjas kart, a reves lábat,

a dunsztolt almapaprikának

kinéző pofazacskót, állat,

fogsor-kukoricát, hibásat,

szesz-rovátkolta szarkalábat,

szeretnék megtartani párat.

 

Mert vándorolnak rezzenetlen,

mint karalábé a levesben,

rántott hús kontinense sercen,

verejtékük ha zsírba cseppen,

robbanása átüt a percen,

otthonka nejlonjára freccsen,

mákos, nyirkos hajpászma lebben

a vastag gőzbe engedetlen.

 

Mobilt matatva bizgetőket,

szatyor körtével billegőket,

tojást szalmából zizgetőket,

s míg falon legyek kergetőznek,

budin sóhajtva nyögdelőket,

kisszéken napba meredőket,

haszonbérlőit ingyen hőnek:

szeretném megtartani őket.

 

 

KAPCSOLAT-ÁPOLÁS

 

Egy hétvégét magamra

rászánnék legyünk jóban

lemennénk csak mi ketten

üres víkendtelekre

vaskapu nyikordulna

csíkos napszítta vásznú

nyugágyak a teraszra

nyújtóznánk egymás mellett

röhej napszemcsi ősszel

de mikor szinte perzsel

bőrünk hasonló szögből

egyazon fény fogná be

ebéddel egy személynek

valóval is beérnénk

konzervet bontogatnánk

fémcsipkék fogain ki-

buggyanna a vörös lé

elgondolkodva nyelnénk,

gigánk ugrálna fel-le

jól esik ha erővel

férfi-állkapocs őröl

begyújtanánk s ki nézi

annak a tudománya

rögtön hozzáadódna

annak a tudásához

aki a tüzet rakja

ropogna nagy hasáb csend

tükörben szemtől szemben

borotválkoznánk játék

gyanánt egymás képéről

lehúznánk a borostát

sárgult könyv nem famentes

példány állna a polcon

fennhangon egy-két passzust

felolvasnánk magunkban

harapnánk hullt gyümölcsbe

két pohár összekoccan

beszívnánk kéményfüstöt

este nem néznénk tévét

egymás szívdobogását

hallgatnánk szuszogását

a porsűrű sötétben

persze otthon majd újra

köznapok közlegénység

múltbeli piszkosságok

dühödt hánytorgatása

tükörbe köpdösések

de annyi tán maradna

amitől kész az ember

időnként indok nélkül

ön-vállára borulni

 

 

LACRIMOSO

 

Könnyre fakaszt már minden giccs,

strandroki, lavzjú, nincs szebb, nincs,

szívdoki, megtért bérgyilkos,

alkonyi fényben kékfrankos,

AIDS, koki, alkesz: bűnbánók,

sírva bucsúzó hű párok,

nagymami: kérges, foltos kéz,

gyermeki szem, mely csak rám néz,

bajnoki győztes úszónők:

nemzeti himnuszt éneklők,

eb, ha lihegve embert ment,

s könnyezek minden jó Batmant.

 

Jó, tudom, itt lenn rend nincsen,

de sírni szabad még, vagy mégsem?

 

 

HAJDU-TÁNC

 

Tóth Krisztinának

 

Magányos fürdőszobában

árva Hajdu áll magában,

s lomhán a ruha-tehertül

napi kétszer táncra perdül.

Rázkódik már imbolyogva,

dünnyög, mint kuvasz morogna,

szaporáz szilaj dühében,

duhaj tánca döng födémen.

 

Lett másik Energomatunk,

mit egy költözésből kaptunk:

táncolhatnak végre párban,

döngve, életre-halálra!

De a Hajdu örök árva,

cifrázza csak, mert a párja

kert végi sufniban várja,

hogy holta után leváltsa.