TündérVölgy-laudáció

„Mogyoró van az én tetején” – olvasható Kukorelly Endre TündérVölgyének egyik oldalán, akkor pedig a kíváncsi olvasó számára felötlik a kérdés, hogy mi is lehet a mogyoró alatt. Ha rájár a füle az egykori dalokra, akkor persze szinte elkerülhetetlenül hallja, hogy: „mogyoró van az ő tetején”, és emlékezni fog az azt megelőző sorra, hogy: „jaj de jó a habos sütemény”, amiből is egyből kiderül, hogy a mogyoró alatt mi található: mese habbal. Vagyis az én, mint mese habbal.

A TündérVölgy persze nem filozófiai vagy pszichológiai értekezés, ez már a címoldalról is kiderül; benne az én egyfelől írói, másfelől személyes. Ugyanis az író, aki szövegével megszólal az olvashatókban, magáról ír első szám első személyben, tehát egy bizonyos én mondja, hogy mi is van az ő tetején. Ez az én pedig nemcsak azért egy bizonyos, mert egy bizonyos könyvben szólal meg, nem is csak azért, mert a könyv címlapján egy bizonyos szerző neve olvasható, hanem azért is, mert egy bizonyos személyről vall, aki nemcsak író, ahogyan a könyv szerzője sem lehet csak az. Az írónak van anyja, apja, húga, gyerekkora, felnőttkora, vannak szeretői, kalandjai, körülményei. Alapjában baja van az apjával, aki azt akarja, nősüljön meg, akitől viszont ő, ez az „én”-nel szóló azt akarja, és azt akarta, hogy beszéljen hozzá, vele, bensőségesen. Erre azonban az apa halála előtt nem került sor, utána sem kerülhet, mivel az apa nem úgy jelenik meg, ahogyan az öreg Hamlet. Ennek az apának a szelleme nem suttog titkokat se magáról, se másokról: a helyzet nem hamleti. Hát milyen? Nehéz lenne meghatározni. Még azt is nehéz, hogy a szövegbeli névtelen én a szerzőként megnevezettről ír-e, vagyis azt, hogy K. E.-ről olvashat-e az olvasó, vagy valaki másról, akit K. E. csak megírt. Nagyon jól, olyannyira jól, hogy az olvasó ráhangolódhat a vallomásos hangra, anélkül, hogy el tudná dönteni, önéletírást olvas-e vagy regényt.

A helyzet annyiban sem hamleti, hogy nem vetődik fel igazán a kérdés: írni, vagy nem írni. Ez a megszólaló egyértelműen írni akar. Ezért számára az a kérdés se vetődik fel, hogy lenni vagy nem lenni. A kérdés inkább az: Hogyan is van ez? Az, ami van, ami nekem van. A válasz abból a kilencszer kilenc részből álló és kilencszer egy-egy évszámsorozattal keretezett, tehát gondosan és – számmisztikán innen és túl – rejtélyesen összeállított szerkezetből olvasható ki, amelyik csak meg-megszakítja egy adott én-hang vallomásos futamait. A szerkezet nyilvánvalóan Kukorelly Endre műve, rá vall, ha nem is róla, holott, ugye, róla is vall, ha rá. Nyilvánvaló az is, hogy az első szám első személy is szerkezet. Nem annak a műve, aki használja, de arra és arról vall, aki és ahogyan használja. A TündérVölgyben tehát arról, akit Kukorelly Endre megszólaltat, és ami őt megszólaltatja. A szöveg rafináltan egyszerű, könnyű olvasni, de a könnyedség nem jelenti, hogy nem megmunkált és letisztított. Ha már a süteményről volt szó, érdemes figyelembe venni, a „rafinált” szó eredetét.

Van mogyoró az én tetején, de ezúttal kissé összetörték egy szöveg-mozsárban, ami a mogyoró együvé tartozását láthatatlanná, egységét megfoghatatlanná teszi, miközben az íze mindenütt, mindegyik darabkájában érezhető. A mese is csak úgy, mert maga a mese is mesedarabkákból áll. Össze. És vissza. És keresztül-kasul. Vagyis aki egy darab mogyorót keres és egy darab mesét, az meg fog csalatkozni, aki viszont meghatározatlan, vagyis elhatározások nélküli érdeklődéssel kezd az olvasásba, nem csalódik meg.

Ami olvasható, az az olvasmány tele van humorral, riasztó részletekkel, megejtő hangulatokkal. Egy korszak is lemeztelenedik benne, nem csak egy ember. Az egészet végül is mosoly, tényszerűség és szomorúság járja át. Az érezhető világ egyszerre felismerhető és áthatolhatatlan. Az olvasó szinte állandóan észreveheti, hogy az író játszik vele, de úgy, ahogyan saját magával is, és anélkül, hogy bármiféle, a játszáson túli eredményre jutna. Aki ezt észreveszi, rájöhet, hogy az író – akkor pedig a szerző is – erre készteti őt. Őt, az olvasót a játszásra, sőt mi több, arra is, hogy megértse, legalábbis megérezze, hogy ő, az olvasó is talán hasonlóképpen játszódik egy korszakban, amelyik nem olyan, hogy játszáson túli eredménnyel kecsegtetne.

Van ebben valami szomorú, valami tréfás, valami kijózanító. Nem a játékból józanít ki, nem is a könyv alcímében jelzett „emberi szív rejtelmeiből”, hanem abból az igényből és illúzióból, hogy azokat a rejtelmeket – kinek-kinek: ezeket, amelyek kinek-kinek „az enyémek” – valami ügyes szerkesztés, szerkezet rendbe rázhatja, elrendezheti, meghatározhatja. És úgy józanít ki, hogy egyúttal ráéreztet valamire. Arra, hogy miként a süteményt is a tepsi, a tortát is a tortaforma csak odanyújtja, nem meghatározza, a morzsákból álló mesét is a belekerülő anyagok együvé dolgozása és annak a szájban, ki-ki szájában történő ízlelgetése, szétzilálása határozatja meg. Számba veszem és felkiáltok: „mogyorókrémtorta”; számba veszem és felkiáltok: „Kukorelly”. A mester pedig csakis alkotásával bizonyíthat.

Aki meghatározott elvárásokkal kezd a TündérVölgy olvasásába, oda fog megérkezni, ha bírja az iramot, ahonnan az említett, szabadlelkű olvasó indult el, csak közben állandóan bosszankodni fog, mert nem azt kapja, amit vár. Az ilyen olvasó, ha eljut a könyv végére, és ha van azért benne némi nyitottság, talán nekilát egy második, ezúttal már szabad olvasásnak, legalábbis bele-beleolvasásnak, mert megérezte és meg is értette, hogy ezúttal nagyon is megéri neki a szórakozásba belefektetett munka, a munkába fektetett szórakozás.

A laudáció a 2005-ös Csernus Ákos-díj átadásakor hangzott el az A38-as hajón, 2005. november 7-én.