Lorenzo Ribera: Amparo Mendoza de Soledad élete*

Amparo Mendoza de Soledad egy reggel arra ébredt, hogy szörnyeteggé változott. Amparo Mendoza de Soledad rendelkezett némi klasszikus műveltséggel, hiszen majd három évig látogatott spanyol- és világirodalmi kurzusokat a jó nevű Complutense Egyetem kiváló professzorainál, így elkerülhetetlen volt, hogy néminemű ismeretekre tegyen szert a közép-európai irodalmakról, főként a közép-európai groteszk és abszurd tárgykörében, mely az előadásain következetesen sárga nyakkendőben megjelenő, középkorú, karizmatikus José María Matis professzor szerint minden irodalmak kvintesszenciáját adja. Amparo húszévesen még nem tudta, hogy karizmatikus, középkorú egyetemi tanárok kizárólag buja fantáziájú, kutatási területük reménytelen egyhangúságát a ponyvairodalomba tett féltitkos, szaktársaik által – már ha fény derül rá – mélyen megvetett kiruccanásokkal megtörni igyekvő, korosodó egyetemi tanárok rendszerint álnéven publikált műveiben jelennek csak meg feltűnő gyakorisággal, ám az egyetemi kampuszok tájékán ritkaságszámba mennek, mint mesterszonett egy kvantumfizikával kapcsolatos monográfiában. José María Matisról a közelebbi ismeretség és pár sikeres kurzuszárás után szintén kiderült a reménytelen középszerűség, melyet csak önimádatának időnkénti felvillanásai öltöztettek olykor a sziporkázó szellemesség álruhájába. Addigra Amparo gazdagabb lett egy csalódással és néhány egészen új s valóban érdekfeszítő, Kafkára és általában a férfiakra vonatkozó ismerettel. Így hát Amparo egészen határozottan tudta, hogy szörnyeteggé változása mintegy mentális síkon következett be, valószínűleg már évekkel a felismerés előtt, s most az ágyban fekve épp azon tűnődött, hogy az eseménynek, illetve az ahhoz kapcsolódó felismerésnek miféle ontologikus vagy ontikus következményei lehetnek az emberiség jövőjére nézve.  Miután alaposan megszemlélt egy, a hálószobaablak jobb felső sarkában az enyhe huzattól lágyan remegő pókhálót, az ontologikus következmények mellett döntött, dacára a José María Matisszal töltött másfél évnek, akit Amparo efféle, pusztán a jó hangzáson alapuló értékítéletei rövid idő alatt meggyőztek a lány szellemi képességeinek gyenge voltáról, ami azonban egy cseppet sem zavarta a neves professzor poétikus szerelmi idilljét. Amparo gondolatainak lustán hömpölygő folyama közben partra sodorta a létfilozófia egyik érdektelen terminológiai problémáját, s most (mint jóravaló tudatregény az érdekfeszítő cselekmény puszta lehetősége láttán) megtorpant szokásos reggeli elmélkedése másik, s az emberiség szempontjából, lássuk be, jóval lényegesebb hordaléka előtt: hogy tudniillik a megtörtént vagy a megtörtént felismerése jelenti-e az esemény valódi bekövetkeztét. Ám a folyók, miként a folyékony halmazállapotú létezők általában, természetükből kifolyólag alkalmatlanok az egy helyben való toporgásra[2],  így Amparo gondolatainak áramlását is csak a másodperc töredékére volt képes megfékezni az emberiség számára oly fontos kérdés, aztán gondolatai feltorlódott hullámai részint megkerülték, részint átcsaptak a filozófia e rozoga hordalékán, de mielőtt magukkal sodorták volna pozdorjává zúzott foszlányait, Amparo Mendoza de Soledad lelkében még kigyúlt egy pillanatra az öröm szikrája, amiért egzisztenciális válsága legmélyén is képes a szellem e magaslataira emelkedni, s homályosan valami diadalérzetféle is fellobbant benne, José María Matis elmosódott képéhez kapcsolódva, feltehetőleg az ontológiai kérdés gyors és rosszindulatú szőnyeg alá seprésének köszönhetően.

Amparo Mendoza de Soledad egyébként egy szikrázó kék május végi reggelen egyszerre vetett véget szépreményű tudományos pályafutásának és ellaposodott szerelmi viszonyának José María Matis professzorral, s csapot-papot, egyetemi könyvtári tagságot meg néhány rendezetlen számlát hátrahagyva elutazott a városból, azzal a nem titkolt céllal, hogy kátyúba jutott életét rendbe hozza valahogy. Amparo Mendoza de Soledad ugyanis reménytelenül unatkozott. Unatkozott az egyetemi előadásokon, unatkozott a színházban, unatkozott a diákkocsmákban, leginkább pedig José María Matisszal unatkozott, mégpedig olyannyira, hogy az utolsó hónapokban már a régebben szeretve tisztelt neves szakember puszta látványától is kómaszerű álomba zuhant. A kissé talán unalmas, ám a Grimm-mesék szövevényes világában és a közép-európai groteszkben egyforma otthonossággal mozgó José María Matis úgy is hívta Amparót ekkoriban, hogy „mi Bella Durmiente”[3], amit fölötte szellemesnek vélt (mármint a professzor), s az elnevezés apropóján, ugyancsak ekkoriban, gyorsan megeresztett két népszerűsítő cikket meg egy hosszabb értekezést a Grimm-mesék lehetséges, huszadik századi feminista olvasatairól (természetesen ismét a professzor, nem pedig Amparo), amivel jól megérdemelt és nem lohadó népszerűtlenségre tett szert mind a tizenkilencedik századdal, mind a gyermek-, mind pedig a feminista irodalom kérdéseivel kevésbé ötletszerűen foglalkozó  kollégái között. Mindent egybevetve José María Matis fölöttébb elégedett lehetett ekkortájt, ám azon a szikrázó kék májusi reggelen, mikor Amparo Mendoza de Soledad összepakolta könyveit és végképp kiköltözött a professzor La Plaza Mayor  környéki lakásából, az irgalmatlanul tűző nap aranyló fénykévéi ugyancsak gyorsan eloszlatták a házat megülő elégedettség rózsaszín ködpamacsait, s mire a sziesztára hazaigyekvő professzor benyitott otthonába, már a reménytelenség szürke árnyai terpeszkedtek az ódon bútorok között.

2  

Amparo Mendoza de Soledad feszülten összpontosított szétterpesztett lábujjaira. Hosszú hónapok óta kísérletezett ujjai külön-külön való mozgatásával, sajnos jóformán eredménytelenül. Míg ellazult állapotban minden lábujját képes volt egyesével is mozgatni (természetesen kizárólag vertikálisan, mivel az oldalmozgás elsődleges feltétele az ujjterpesztés s a szétterpesztett ujjak fölött való egyenkénti uralom megszerzése lett volna)[4], lazán széttárt ujjai közül legnagyobb bosszúságára és a hetek óta tartó gyakorlás ellenére egyedül a nagylábujját tudta különállóan megmozdítani. Amparo Mendoza de Soledad mély frusztrációval vette tudomásul a sikertelenséget. Okvetlenül szerette volna megtanulni a lábujjak egyenkénti, egymástól teljesen független mozgatását, ám lassan gyanítani kezdte, hogy ez is, akárcsak a fül mozgatásának képessége, genetikai okokra megy vissza (nem!)[5]. Amparo kedvetlenül felhagyott lábujjai tornáztatásával és nyögdécselve feltápászkodott. Túl a harmincon Amparo egyre többet nyöszörgött reggelente (és napközben is), és egyre tovább tartott, míg összeszedte magát úgy-ahogy. Lényegében mindene fájt. A Kádusi Egyetem[6] nedves, alagsori könyvtárában eltöltött idő mély nyomokat hagyott benne, s csak másodlagosan szellemi értelemben, hisz elsődlegesen hasogató csontjaiba vésődött be – mint szálló évek a vastagodó fatörzsekbe – a múló idő kitörölhetetlen emléke. Amparo sosem volt vallásos a szó szoros értelmében véve, valószínűleg alkatilag volt képtelen a priori elfogadni bármit, ami a tiszta ész logikájának ellentmondott, bár az is lehet, hogy időközben felszedett, jócskán kantiánus műveltsége berzenkedett a misztériumok homályos titkaitól, mindenesetre az ízületeibe költözött reumának köszönhetően egy ideje rendíthetetlen bizonyossággal tudta test és lélek különálló voltát, és félni kezdett. Ateistaként abban a boldog tudatban pergette egyhangú napjait, hogy előbb-utóbb vége szakad, s a teljes megsemmisülésbe vetett hitből minden kétségbeejtő helyzetben reményt tudott meríteni. De a hirtelen jött felismerés megfosztotta ettől a végső vigasztól is.  Másrészt Amparo szenvedélyes természetű nő volt, egy őrjöngő nimfomán intenzitásával vetette bele magát minden, a létre vonatkozó új tapasztalatba, így az elveszett reményt némileg pótolni tudta saját beteg teste megfigyelésének öröme. A félreértés elkerülése végett mondom: Amparo nem volt mazochista. Egyszerűen úgy vélte, minden megszerezhető tudás közül egyedül az önmagunkra vonatkozóval szemben lehetünk úgy-ahogy bizalommal, az összes többi mentális zsákbamacska, s megkockáztatta a feltevést, hogy a zsákba dugott fekete macskát ráadásul egy sötét szobában helyezték el, minek következtében az okulni kívánó emberiség egyfolytában sötétben tapogatózik.[7] Amparo Mendoza de Soledad egyre kevésbé bízott abban a szellemi zsibvásárban, amelyet kevésbé szkeptikus ismerősei nagy előszeretettel neveztek hol tudománynak, hol művészetnek, hol pedig kultúrának, annál szívesebben merült el saját öregedése minden részletre kiterjedő tanulmányozásában.  Egy ideje dátummal ellátott jegyzeteket készített, s rákapott – már amikor az Összehasonlító Tautológia és Számviteli Tanszéken végzett munkája  engedte – az orvosi könyvek lapozgatására. Amparo igazolva érezte magát, ha a test működéséről olvasott. Minden csak kémia – gondolta –, a lélek csak kémiai folyamatok mentális kivetülése – gondolta még, mert szerette a korrektnek tűnő meghatározásokat, függetlenül azok igazságtartalmától[8].  Amparo általában nem hazudott magának – legalábbis legjobb tudása szerint megpróbálta önmagát a kívülálló szemével nézni –, de azért megnyugtatta a tudat, hogy mindaz, ami lejátszódik benne, nem több biokémiai reakciók összességénél. Amparo Mendoza de Soledad nem szívesen foglalkozott spirituális kérdésekkel, a transzcendencia pedig hosszú ideig pusztán egy, az Idegen szavak szótárában a „transzatlantikus” és „transzdetermináció” kifejezések közt szereplő szót jelentett számára. Evilágiságát s az anyagba vetett hitét kétségbeesett igyekezettel tartotta fenn még akkor is, mikor az egyetem könyvtárában már rég fel kellett volna figyelnie az apróbb jelekre. Persze nem kimondottan az íróasztalán egy ideje egyre gyakrabban materializálódó, az egyetemi könyvtár katalógusrendszerének mihamarabbi innovációját és a nemzeti könyvtárba való virtuális betagolódását sürgető rektori rendeletekre gondolok, melyekről Amparo valószínűleg hamarabb ismerte volna el, hogy egy felsőbbrendű értelem verbalizált manifesztumai, mint azt az egyszerű tapasztalati tényt, hogy valóban a semmiből bukkannak fel ódonnak egyáltalán nem, legfeljebb ócskának nevezhető alagsori íróasztala ütött-kopott lapján; nem, hanem azokra a meghatározhatatlan eredetű, testetlen csoszogást és diszkrét lánccsörgést idéző halk neszekre,  melyek – főleg alkonyattájt – egyre gyakrabban töltötték be az alagsori könyvtár végtelenbe vesző tereit, különösen a „K” regálon túli, homályba borult, feltérképezetlen birodalmat.

3  

A Kádusi Egyetem patinás falaira az úr 2006-ik évében sötét árnyak vetültek. A smorcok[9] tevékenysége sosem látott méreteket öltött. Megszokott és többé-kevésbé ártalmatlan éji neszezésük valami idegesítő, folyamatos duruzsolássá erősödött, és sokszor már reggel sem ült el, amikor a portás hatalmas kulcscsomójával végigzörgött a főfolyosón, hogy villanyt gyújtva elűzze az üres tantermekben ólálkodó árnyakat. A furcsa hangra először a portás figyelt fel. Señor Fernández öregecske volt és mogorva, de főként süket. Időtlen idők óta az egyetem alkalmazásában állt, és időtlen idők óta szemlélte néma megvetéssel aprócska fülkéje nyugalmából a fontoskodó folyosói nyüzsgést, nagyvonalú demokrata gesztussal egy emberként lenézve tanárt és diákot. Az undor olykor akkorára nőtt benne, hogy elsöpörte a megszokások szabta viselkedési gátakat, s kiáradt a folyosóra, szinte tapintható, vattaszerű szürke anyaggá állva össze. De señor Fernándezre időtlen idők óta nem figyelt senki, már a nevét is elfelejtették, és egymás közt csak úgy emlegették: A Portás. Így hát señor Fernández ellenszenvének parttalan hömpölygése senkit sem zavart, még csak kisebb forgalmi akadályt sem okozott, ahogy magára Antonio Machado Fernándezre, úgy érzelemvilágára sem figyelt senki.

A Portás egyetlen kapcsolata a világgal a kulcskiadás volt. Néha, rosszabb hangulataiban hosszú percekig várakoztatta a tantermek kulcsaiért rimánkodó hallgatókat, vagy a rendtartásra hivatkozva egyenesen a professzorért küldetett, mondván, hogy a termek kulcsait csak felelős személynek adhatja ki. És ez valóban így is volt. Az egyetem  legutóbb 1772-ben felújított szabályzata szerint az előadóterem kulcsa csak professzor keze által kerülhet a nehéz, faragott ajtók zárjába. A termekben akkoriban még[10] titkos kísérleteket folytattak, s a felvilágosult, de óvatos rektor hozta a megelőző rendelkezést, hogy elkerülje a laikusok és alsóbb évfolyambeli hallgatók esetleges megbotránkozását a furcsa műszerek, gyanús kotyvalékok láttán. A műszerek azóta rég átvándoroltak a természettudományi múzeumba, a díszes ajtókat eltüzelték valamelyik felkelés fázó katonái, a jó emlékű rektornak pedig már a csontjai is elporlottak az időben. De a rendelet maradt. Így a tekintélyes, ősz hajú professzorok és a kevésbé tekintélyes, de annál agilisebb doktorok és tanársegédek egy emberként fejet hajtottak a portás akarata előtt, és személyesen ballagtak el a kulcsokért, érzésük szerint értékes perceket vesztegetve előadásaikból.

Fernández úr süket volt, mégis ő hallotta meg először a smorcokat. Egy reggel, mikor felgyújtotta a bejárat feletti villanyt, valami különös, kellemetlen érzés borzongatta meg a gerincét. Mintha megcsikordultak volna a csigolyái. Señor Fernández megmerevedett és feszülten fülelni kezdett. Egyszer csak A Portást évek óta körülölelő fehér csendbe bepréselődött valami, valami, ami korántsem volt természetes, és ami kapcsolatban volt a gerincében érzett bizsergéssel. A dolog a falak felől sugárzott, A Portás nem tudta volna megmondani, hogy mi az, de mintha valahol a sejtjeiben támadt volna a zsibongás, a gyanús neszezés. Señor Fernández körülnézett, de nem látott semmit. Elindult vissza, a fülkéje felé, s ahogy távolodott a folyosón, úgy szűnt meg benne a pezsgés.

4  

Elsőként ma is az Összehasonlító Tautológia és Számviteli Tanszék tanársegédje, az Egyetemi Könyvtár likvidálási almegbízottja, Amparo Mendoza de Soledad érkezett. Amparo már túl volt aznap egy ágyban végzett, könnyed létfilozófiai elmélkedésen, szokásos lábujjmozgatási gyakorlatán és a teste öregedésére vonatkozó aznapi megfigyelések feljegyzésén, így elég jó hangulatban találtatott ahhoz, hogy vulgáris megjegyzések vagy ingerült toporgás nélkül várja ki, míg a portás kikeresi a DQ93-as tanterem kulcsát, és szándékosan elnyújtott, szadista lassúsággal fellapozza a nyilvántartási füzetben a mai nap megkezdéséhez egyedül alkalmas oldalt, a tegnapira következőt.

Amparo Mendoza de Soledad egykedvűen ácsorgott a portásfülkének dőlve, és míg señor Fernández a kulcsokkal bíbelődött, szórakozottan figyelte a túlméretezett postaládán ücsörgő galambokat. A postagalambok – ezt mindenki tudta – a párzási időszakban voltak a legmegbízhatatlanabbak.[11] Nem mintha egyébként tökéletesen működött volna a rendszer, az egyetem informatikai részlegének vezetője emberemlékezet óta rossz viszonyban volt a Cyber Bird szolgáltatóival, de a madarak még mindig nagyobb pontossággal juttatták célba a rájuk bízott információkat, mint a szinte naponként kieső internet vagy a humán erőforrásokat alkalmazó belső posta. A három hálózat együttes, kombinált alkalmazása azonban nagyjából kielégítette az egyetem igényeit, így egészen addig az egyhangúnak ígérkező napig, melynek szürke reggelén Amparo kénytelen és akaratlan tanúja nem lett señorita María Luisa Méndez, az Alkalmazott Teozófia Tanszék[12] titkárnője köddé válásának, senkinek sem tűnt fel a humán erőforrások gyakori és megmagyarázhatatlan eltűnése.  María Luisa Méndez épp a gigantikus előtéren vágott át, s Amparo Mendoza de Soledadnak, miközben a titkárnő gyors, a magas sarkú szapora kopogásával aláfestett  haladását figyelte, jócskán jutott rá ideje, hogy – mielőtt María Luisa Méndez diszkrét pukkanás kíséretében semmivé foszlott – szemügyre vegye a túlméretezett borítékokat, melyek rendszerint a rektorátus üzeneteit és utasításait tartalmazták, s amik a titkárnő eltűnte után pár másodpercig fittyet hányva a gravitációnak ott lebegtek María Luisa Méndez egykori keblének hűlt helyén.  Amparo Mendoza de Soledad sokáig meredt arra a pontra, ahol az Alkalmazott Teozófia Tanszék jobb sorsra érdemes titkárnője köddé vált. Úgy látszik, a folyosón egyedül ő látta a történteket, s már hajlott volna arra, hogy az esetet túlterhelt idegrendszere játékának minősítse, mikor alig pár méterre a portásfülkétől egy, a cezaromán építész elképzelései szerint dór mintát imitáló oszlop takarásában észrevette a sárgásbarna borítékot. A borítéknak csak a csücske látszott ki, valószínűleg nem is tűnt volna fel Amparónak, ha a megsárgult pergamenre emlékeztető szín nem áll oly harsány ellentétben a szürke különböző árnyalataiban pompázó bejárati csarnok színvilágával. Amparo szétnézett a folyosón, s mikor látta, hogy senki sem figyel rá, Sherlock Holmest megszégyenítő eleganciával cserkészte be zsákmányát (legalábbis Amparo ezt remélte), de mielőtt táskájába süllyesztette volna, még vetett rá egy pillantást. A címzett, ahogy ezt Amparo frissen támadt nyomozóösztöne sugallatára sejteni vélte, az egyetem rektora volt, a feladó pedig egy bizonyos, Amparo számára ismeretlen Lorenzo Ribera.

  Jegyzetek

*  Tisztelt olvasó! Szokatlan talán, hogy a fordító egy mű elején fordítási kétségeiről és egyéb, a szöveggel kapcsolatos dilemmáiról értekezzen, ám úgy vélem, Lorenzo Ribera művei, különösen az Amparo… esetében ez elkerülhetetlen. Ennek a szövegkomplexumnak a szerzősége ugyanis kérdéses, s a szerzői identitás bizonytalansága az autentikus szöveg helyreállíthatóságával és tolmácsolhatóságával kapcsolatos kérdéseket von maga után – bővebb magyarázat helyett közzéteszem a vélt szerző rövid életrajzát.  Lorenzo Ribera 1965-ben született az andalúziai Cádizban Rodriges Pérez Reverte néven, Arturo Pérez Revertevel való részleges azonosság miatt változtatta meg a nevét, miután két évig Erica Smith álnév alatt publikált, úgy vélvén, az irodalomban egyedül angol női néven lehet érvényesülni. 1987-ben végérvényesen a hangzatosabb és természetesen jóval irodalmibb csengésű Lorenzo Ribera mellett döntött. Első, már e név alatt közzétett novellái a Literal, Que leer, illetve a Cuentos negros című lapokban olvashatók. Lorenzo Ribera 1984 és 1990 közt a madridi Complutense Egyetem Kortárs Spanyol Irodalom Tanszékén tanult, később ugyanennek a tanszéknek belső doktorandusza, majd adjunktusa lett. 2003-ban máig felderítetlen körülmények között eltűnt. A Los últimos días de la Universidad de Cadus című regény kéziratát (melyet mi Amparo Mendoza de Soledad élete cím alatt közlünk) Lorenzo Ribera eltűnésekor lehetséges bizonyítékként lefoglalta a rendőrség, a kézirat másolatát két és fél éves huzavona után pár hónapja szerezte meg Ricardo Heredero, a Cuentos negros főszerkesztője, Lorenzo Ribera közeli barátja, s azonnal közölni kezdte a lapban. A Kalligramban olvasható fordítás a folytatásokban megjelenő részek alapján hónapról hónapra készül, így magam sem tudom, hogyan végződik a mű, alig pár fejezettel járok a tisztelt magyar olvasó előtt. A  regényrészlet(ek)nek a Kalligramban való közléséhez a Cuentos negros főszerkesztője (a szerzői jogok örököseként) természetesen hozzájárult.

Visszakanyarodva az életrajzhoz, illetve a fordítói dilemmákhoz: Lorenzo Ribera egyetemi évei alatt albérletét Raffael Cuentos ovrostanhallgatóval osztotta meg. Raffael Cuentos Lorenzo Ribera műveinek első olvasója és kritikusa, a készülő írásokba gyakran belejavított, jegyzetekkel látta el őket. A javítások, betoldások színükben eleinte különböztek az alapszövegtől, később azonban Raffael Cuentos felhagy a megkülönböztető szín használatával, így betoldásai, kommentárjai beleolvadnak Lorenzo Ribera önmaga által már eleve agyonkommentált szövegeibe. Fordítói dilemmáim egyikét pont ez az intertextuális játék okozta, végül úgy döntöttem, hogy a jegyzeteket és betoldásokat a szöveg szerves részeként kezelem, mikor azonban az érthetőség rovására mennek, RC vagy LR szignóval jelölöm. Másik, nehezen feloldható dilemmám a spanyol és a magyar nyelvű olvasóközönség feltételezett befogadói magatartása közti eltérésből fakad. Bizonyos allúziók és szövegvariációk a művelt spanyol olvasó számára egyértelműen jelenvalóként nyilvánulnak meg a szövegben, a magyar befogadó azonban a szövegek interferencialitása nyomán létrejövő többértelműséget  a spanyol olvasóétól eltérő  irányú műveltsége miatt természetesen nem érzékelheti. Ezért Lorenzo Ribera szövegét a továbbiakban magyarázó és kiegészítő lábjegyzetekkel látom el.  (A ford.)

[2] St. Juan de Cádiz, Cádiz méltatlanul elfeledett egykori tanult püspökének Rosa fidei című, a teremtett dolgok természetével foglalkozó, mintegy 1200 oldalra rúgó könyvének bevezetőjében hosszan értekezik az „anyagi létezők” azon tulajdonságairól, melyek alapján azok élő vagy élettelen dolognak minősülnek. St. Juan de Cádiz egy „anyagi létezőt” akkor tekint élőnek, amennyiben abban a „szilárd elemekhez” viszonyítva túlsúlyban vannak a „folyékony elemek”. Elmélete szépséghibája, hogy a püspök tételei szerint a tengerek, tavak, folyók, patakok és erecskék szintén rendelkeznek az élőlények e legfontosabb tulajdonságával. Hogy a besorolást finomítsa, St. Juan de Cádiz beiktat egy, a modern tudományos gondolkodáson szocializálódott olvasó számára meglepő kritériumot, a végtagok segítségével való helyváltoztatás képességét. (LR)

                                                         ☼

St. Juan de Cádiz teóriája alapján az élőlények sorából szükségszerűen kirekesztődnek a csúszómászók, s ekként a szerző természetfelfogása radikálisan felülírja a zsidó-keresztény bűnbeesés-mítoszt. (A ford.)

[3] Csipkerózsikám (A ford.)

[4] A ford.

[5] RC

[6] Lorenzo Ribera írásainak színterei általában különösebb nehézség nélkül azonosíthatóak az író életének valamely fontos helyszínével. A Kádusi Egyetem (Universidad de Cadus) – nemcsak a két név feltűnően hasonló hangzása, hanem  építészeti hasonlóságok miatt is – nagyjából megfeleltethető az író szülővárosában a középkor óta működő, a Banu Abbádok sevillai királysága idején virágzó, a katolikus királyok hódításai után azonban gyors hanyatlásnak induló Universidad de Cádiznak. Az egyetem egyik középkori kiválósága a Lorenzo Ribera regényének későbbi fejezeteiben is szereplő  Abu Ali Muhammed Ben el-Hasan Ibn el Heitham el Basri nevű tudós volt – ismertebb nevén Alhazen –, aki az optika területén végzett kutatásai révén emelkedett kora tudományos szintje fölé. Fénytani kísérleteinek eredményeit Roger Bacon is felhasználta – lásd Opus majus és  Tractatus de speculis című műveit. Az egyetem keresztény kézre való kerülése után Alhazen addig nagy becsben tartott optikai lencséit az egyetem rektorává  frissen kinevezett Juan Fernández de la Cruz összetörette, feljegyzéseit, melyek a rektor hite szerint  az ördög sugallatára keletkeztek, elégettette. Ezután – Lorenzo Ribera epés megjegyzését idézve – „az egyetemről végképp kiűzettetett a tudomány fényes szelleme, s a tágas, boltíves folyosókat több mint kétszáz éven keresztül (a felvilágosodás beköszöntéig) lábszagú professzorok hitbuzgalmi kipárolgásai lengték be”. (vö. Lorenzo Ribera: La historia de la educacion en Cádiz entre 1100–1780. Editado por Junta de Andalucía, Sevilla, 1999. 45–49.)

[7]A szerző pedig megkönnyebbülten lélegzett fel, hogy úgy-ahogy sikerült kivágnia magát egy kis híján képzavarrá bonyolódott, nem túl szerencsés hasonlatból. (LR)

                                                           ☼

(A fordító viszont korántsem elégedett, mivel ez utóbbi mondat a szerző szellemi tunyasága miatt félmaréknyi kitépett hajába került. A fordító szíve szerint egyébként is kihagyná a regényből Lorenzo Ribera a fentiekhez hasonló, gyakori, az ízléstelenségig túlburjánzó stiláris konstrukcióit, ám ebben megakadályozza a fordítói hűség követelménye.)

[8]Valóban  van ilyen nézet, Harry Baltimor, a Massachusettsi Orvostudományi Egyetem oktatója 1973-tól végez kísérleteket annak bizonyítására, hogy a közkeletűen „lélek” kifejezéssel illetett entitást és annak működését közelebbről meghatározza. Kísérletei során bebizonyította, hogy a „lélek” lényegében a testben végbemenő biokémiai folyamatok eredményeként létrejövő neurális stimuláció kivetülése. Teóriája gyengéje, hogy bár a keletkezést sikerült meghatároznia, a létezés módját az elmélet nem magyarázza. (RC)

[9] „Esmurfis” – Lorenzo Ribera kifejezése, a spanyol nyelvben ismeretlen. Az „esmurfis” kifejezés fellelhető a szerző 6-os lábjegyzetben hivatkozott helytörténeti munkájában is, LR ezen a néven utal az Alhazen egyik, Al-dzsanna (A paradicsom) című értekezésében felbukkanó ismeretlen, az emberrel szemben rendszerint ellenségesen viselkedő, Alhazennél „gúl” vagy „kutrub” néven szereplő humanoid lényekre (vö. Lorenzo Ribera: i. m. 121.). Nyilánvaló, hogy csúsztatással van dolgunk, a szerző pár lappal korábban ugyanis maga számol be megbízható források alapján Alhazen feljegyzéseinek megsemmisüléséről. LR minden kétséget kizárólag a muzulmán mitológiából merített, melyben csakugyan szerepel a „gúl” alakja, mégpedig valóban az emberekkel szemben különösen ellenséges női dzsinnként. A muzulmán mitológia szerint a „gúl” férfi megfelelője a „kutrub” (vö. Sz. A. Tokarev (főszerk.): Mitológiai enciklopédia II., Gondolat, Budapest, 1988. 544.).

[10] S az egyetem történetét ismerve hozzátehetnénk: újra. (RC)

[11] Gyűlölöm azt a K. Rowlingot! (LR)

                                                           ☼

Tartok tőle, hogy a fenti megjegyzésben a „K” nem a sikeres angol írónő második keresztnevére utal. (A ford.)

[12] Az Alkalmazott Teozófia Tanszék egyébként – ahogy azt neve is mutatja – bérgyilkosok bakaláris és mesteri képzésével foglalkozott. Miután az  1878-as, utóbb mérgezési eseteiről elhíresült 23. zsinaton  a  kádusi államvallásban radikális átszervezéseket eszközölt Konstantinus pátriárka az innováció egyik sarkalatos pontjaként a szent szertartások  rendjéből végképp kiiktatta az emberáldozatot, megszűnt a tanszéknek a szakrális szférában addig betöltött nélkülözhetetlen szerepe, s az oktatás színvonala zuhanni kezdett, a kutatói tevékenység pedig jóformán teljesen elsorvadt. Az Alkalmazott Teozófia Tanszék csak a mindenkori tanszékvezető szemfülességének és megfeszített munkájának köszönhetően élte túl úgy-ahogy a huszadik század második felét uraló gyermeteg  életkultuszt. A századvég politikai változásai következtében  profilmódosításra kényszerülő egyetemnek azonban kimondottan kapóra jött az Alkalmazott Teozófia Tanszék, s a rektor némi, a tanszékvezetőre gyakorolt szakmai és egzisztenciális nyomással elérte, hogy a tanszék felelevenítse patináns hagyományait, nagyban könnyítve ezáltal a Humán Tudományok Karának önfinanszírozási gondjain. Tény, hogy a tanszék egykori fényét nem tudta újra felragyogtatni, hiszen az államvallás sürgető modernizációjának ügyében rendkívüli ülésre összehívott parlament egyelőre nem fogadta el az emberáldozat újbóli bevezetését, így – hiába lobbizott az egyetem rektora oly mesterien – a tanszék továbbra sem foglalhatta el méltó helyét a szakrális szférában,  doktori programját pedig nem akkreditálták. Ez azonban mit sem változtat azon a magáért beszélő adaton, hogy az egyetem működési költségeit fedező tetemes összegnek mintegy az egyharmada az Alkalmazott Teozófia Tanszék tevékenységéből származott. (LR)