A gépet tolta előre; Brent Dupuis; Erről; Hogy mi volt közte s köztem, nem; Az a pár szál szőr, mely ottmaradt a gégén; Katonák

A gépet tolta előre

A gépet tolta előre, a sáv világosabb volt, mint a többi. Tar katonakoponya,

gondolta, majd ledobta a trikót is, s hagyta, folyjon mellkasára a nap.

Amikor a kerítésig ért, néha pihent, akár meszelt fal alatt a ciszta.

Mindig akkor nyírta, amikor ő is. A szomszéd fia, a tarfejű, aki önképére

formálta a kertet. A kerítésnél beszélgettek, nagyjából egyszerre értek oda, ezek a külvárosi telkek, ezek majdnem egyformák hosszra. A tarfejű olykor előbb, ez irritálta,

de nem tudott sietni, nézte, ahogy a kasza felaprózza a füvet, és egyre

dühösebb lett, hogy nem fogja látni időben, hogy nem lesheti észrevétlen,

hogy nyíltan kell megtenni az utat a gyenge gégétől a köldökbe kúszó fanszőrig.

Brent Dupuis

Képeket kerestem róla a neten. Máshogy is látni akarom,

nemcsak így, bedobozolva, bezárva egyetlen szekvenciába,

mely beteggé tesz, dadogóssá és folyton fölállítja a faszom.

Talán ha többször látom, és máshogy, talán ha nem minden

képe ilyen tökéletes, ha kicsit meghízott, pocakot eresztett

vagy átfestette a haját, ha nem visel ilyen szűk nadrágot,

talán akkor csitulnak bajaim, s a megoszlott figyelem vagy megszokás nem

izzaszt meg percenként, s hagy másra koncentrálni sorban állás

vagy sörözés közben, a piacon, a fogorvosnál vagy a temetőben.

Erről

Erről nem is lehet írni igazán, meg jelezni is bajos.

Nem tudsz elmenni a részleteken, mert a leírás fáraszt,

lélekölő munka, és nem hoz igazán senkit lázba.

Próbálkozhatnál az alhassal, ahogy szépen feszül az izom,

mint a rómaiak mellvértjein, vagy a köldök körül azzal

az üreggel, ahogy tágul és kifolyik belőle a szőr,

nem sok, épp amennyi kell, vagy a haj, igen, ahogy a vállakon folyik

és a mellbimbóktól megáll vagy 7-8 centire, a hónalj borotvált

csodája, mint egy decens pinakagyló, de azt, persze, azt leírni,

amit úgy szeretnél, és ami annyira izgat, szégyelled,

meg lehetetlen is, ha a leírás tisztességét nézzük,

ha tekintettel vagyunk a fiúra, akit szeretünk.

Hogy mi volt közte s köztem, nem

Hogy mi volt közte s köztem, nem érdekes. Talán a lehetőség,

az még rejt némi izgalmat. A felejtés híve vagyok, a kitanult

testekből csak ez-az kell, csak ez-az marad úgyis, minden

erőfeszítés ellenére egy-egy szerv épülhet csak belém,

a leginkább a tüdő, érdekes módon mások tüdeje,

az egésszel, bár igyekszem, nem tudok mit kezdeni.

Az a pár szál szőr, mely ottmaradt a gégén

Az a pár szál szőr, mely ottmaradt a gégén a nagy tarolás után,

s a szögletes arc simaságát állatiassá teszi, az a pár szál nékem

a végzet hajtincse, s tudom, kismadár, a kezemben vagy.

Simogatom, ujjaimmal érintem, te pirulsz, szégyenkezel,

hogy bátortalan a pengéd, hogy nem vagy körültekintő,

rettegsz, hogy rendmániás vagyok és rigolyás vagy szadista,

hogy bele akarok harapni a torkodba, hogy kiszívom a véred,

s vámpír őseimnek áldozok, hogy hónod alatt bűzt érzek-e vagy illatot,

hogy látom-e a szarcsíkot a gatyádon, a pattanást a seggeden,

a vágást az oldaladon. Mindezt elmossa az idő birtokbavétele,

bagzunk, ahogy egy üres műanyagflakont vág sziklának a tenger

szenvedélye újra meg újra, s olykor kivillan egy kopott, tarka márkanév.

Katonák

Ott állt, támaszkodott az ebédlőfalnak, a zubbonya lezseren állt,

s a zuhanyzásra gondolt, s hagyott megmerülni kacagó szemében.

Nem kell, hogy a test érezze a testet, csak önmagán túl is lehessen.

Valamiben, ahonnan nincs szabadulás, s ahol más parancsol neki.

Állt a káposztaszagban, az undor közepén, vastálcák és félmocskos

kanalak között, aztán hozzálátott a mosogatáshoz. Amikor odaértem,

megigazította a pöcsét. Moslék, ki eszi meg ezt a szart. A vödörbe

fröccsent mind, meg pár foltnyi a padlóra. Majd feltakarítják,

majd feltakarítják, s holnapra mindennek nyoma sem marad.