Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. május–június / Dalok a (nem-)szabadesésről

Dalok a (nem-)szabadesésről

Acsai Roland: Alagútnapok. Palatinus Kiadó, Budapest, 2005

       

„Tévedj el. Nem tudok.”

(Marguerite Duras)

   

(Bevezetés)

Ha a szomorúságnak van története, bizonyára vannak történészei is. Mint a história minden időtálló hódítása, félelmes társulása esetén, itt is a tisztánlátó elszenvedők, művészi szóra váltók, kevesen, érdemesek e címre. Korunk és kora szomorúságának egyik legavatottabb és legkövetkezetesebb előadójának („profi”, felkészült elszenvedőjének) látszik eddigi és mostani új munkájával Acsai Roland, emellett vagy éppen ezért pedig olyan költőnek, aki számára valószínűleg mindig is nagyobb megpróbáltatást és nehézséget fog okozni a vers elkészülte utáni magányos útja, elszigetelődése, a témáit illető befogadói tartózkodás, mint az a művekbe transzponált, átváltoztatott diszharmónia, mely voltaképpen az alkotást kísérő, sokszor átélt és jól kiismert „öröm”. Amivel persze nem akarjuk azt mondani, hogy az indulás hajdani célkitűzéseként felírt dantei ajánlás, a földi poklok bugyraiba lemerészkedő ifjonti bátorság eltűnt vagy lényegesen átalakult volna, hogy kikövetelt irányváltásról számolnának be a mostani versek. Nem, a vállalás tervszerű, beépített tévelygése, valójában magát tévedhetetlenül saját tévútjaira kormányozó egyen-akarata egyre kevésbé meglepve tapasztalja, hogy továbbra is „mindig csak lefelé visz a lépcső”, így egyre kevésbé látszódik más, a „saját-sötét” horizontján, a szomorúság terjengő országlásán és totalizáló világérzékelésén, hozzáillő szemantikáján és keserves összeköttetésein túli friss eshetőség, valódi véletlenszerűség. A költőileg ábrázolt világgal lassan eggyé váló lírai térérzékelés mind elmélyültebb, az elemeknek lassan adja meg magát, átalakul, kopik és változik, mintsem felívelő, rohamos fejlődést mutat vagy hasznos, de oda nem illő technikai könnyítéshez folyamodik. Pionírjaink útja még lejjebb és még beljebb vezet, mondhatnánk a Természetes ellenség legelejére kitűzött Seamus Heaney-mottót némileg átigazítva: és valóban, az első munkák tőzegfeltáró, eredetkövető, eseti mélyfúrásokat végző, a gyerek- és ifjúkor tényeihez visszanyomakodó elhatározása itt most a szívósan vállalt, kiérlelt koncepcióvá, immáron mű-történetté váló út újabb, szomorú állomását jelenti. Az alagút a jó érzékkel eltalált vagy sokkal inkább az egyirányú út egy szakaszán tervszerűen sorra kerülő, kihagyhatatlan szó-akadályt jelez, leküzdendő vagy átsegítő térelemet, mely Acsainál a lírai meglét minimális mozgalmasságát nyújtó sétához, járáshoz, kis elmozduláshoz szükséges többértelmű folyosó. Anélkül, hogy csupán az Alagútnapokhoz vezető, alárendelt vázlatokként olvasnánk a megelőző készülődés köteteit, mégsem véletlen, hogy a költői ön- és világismeret érettebb periódusában lel rá egy olyan lírai haladásirányra és módszerre, melynek segítségével, erejének teljes birtokában, a kemény terepmunkára mindig készen, nem kapkod többé levegő után, még a kíméletlenebb feltárás légszomja, hosszú elzártsága után sem húz rögtön a felszínre, nem csábul pillanatnyi pihenőkre és kerüli a sűrű légváltozás hektikus különbségeit. De: rombol – épít és halad előre legigazibb terepén, mindig valamilyen lebontott, fölszabdalt gondolat törmelékein át, azt maga mögött hagyva, a lehető legellenállóbb közegben élőhelyet követelve, valószínűleg a majdani felbukkanás jogos célkitűzésével, magán-ege felé tartva – minderről azonban keveset vagy alig beszél e kötet; az a fény, ami az alagút végén várja megmentő útmutatásként, már egy egészen új pályaszakasz ihletője.

   

(Beteg terek)

A szomorúság betegség, leküzdhetetlen kór, olyan, amellyel szemben az orvostudomány évszázados tapasztalata vagy a második kötet végére megszerzett, zárójelentésként olvasható hasznos rezisztencia sem véd többé, ezért a félelmetes, halálos betegségként jelentkező, de belülről állandóan táplált, önmérgezéssel felnövelt gond a művek alanyát még az előzőknél is sérülékenyebbnek, kiszolgáltatottabbnak mutatja. A betegségtudat (főként pedig a képzelt betegség paradox, a Molière-féle argani komikumot vagy iróniát mindvégig nélkülöző megléte) a test nyelvén-közlésrendjén az én uralhatatlanságáról, teljes birtoklásának lehetetlenségéről beszél, a halálnak a tudat megszűnésével, teljes felszámolásával azonosított, mégiscsak legfőbb problémájáról tart életbeli új s újabb bemutatókat, leckéztetéseket, számítva a létező/regnáló én reflexiós képességeire, megértésére, de leginkább a gyászos jövőtől való félémére. Mégis, ha Acsainál nem létezne a betegség, ez az átmeneti, bevilágítható, még itteni sötétség, akkor az ember legfontosabb, legégetőbb, eredetére és végére vonatkozó kétes tudásától is megfosztatna, és a jelenbélinél is rosszabb, öntudatlan és méltatlan módon viselné sorsa teljesen rajta kívül álló, semleges tragikumát. Az élethosszú szenvedésnek és zárt életkényszernek, a betegség árnyvilágában árnyalakként való elidőzésnek és a helyzet felismeréséből leszűrt részleges elégtételnek (mely persze sosem elégülhet teljesen), a világ-nézet ábrázolásának elszánt művészisége adja e költészet furcsa indíttatását, és teszi az én történetét egy mindig újranyitható, alig megkezdett orvosi kartonhoz, kórlaphoz hasonlatossá. Vagyis a betegség az alagút, az az „egyenes labirintus”, mely a választható világi sokaság vagy mindennapos újrakezdés képében tiszta eshetőségként, majd megannyi tévútként, útvesztőként felkínálkozik, de mely ugyanily elvéthetetlenül visszavezérel ahhoz a lépésenként lehagyott, „porig alázott”, mégis meghaladhatatlan alaphoz (értsd: a földhöz, mely az emberi röghöz kötöttség, a heteronómia legláthatóbb kivetülése e lapokon), „melyből vétetett” az, aki mindegyre rajta tapos és a fölös menetel révült eredményeképpen körkörös pályán mozog, „téveszmeként tévelyeg” (Így gyakorol kegyet). Az eltévedni képtelen tévelygő, az egylényegűen rossz útirányok közt válogató beszélő így mindig a paradox önállítás csapdahelyzetéből kénytelen kiindulni, és eldönthetetlen, hogy e helyzet feloldhatatlanságából következnek azok a szomatikus, pszichés, képzelt és valódi betegségek alkotta, nevesített problémagócok, melyek a versbeszéd szintjén tematikai óvásokként jelentkeznek, vagy éppen fordítva, az egész-ség fordulatos elvesztése, hasztalan keresése az állandó inger, mely az „eltévedned lehetetlen!” tiltását szajkózza. Így marad a gyorsan belátott sorsszerűség, a gyógyulás vállalt robotja: hogy képtelenség olyan világban eltévedni, ahol csupa tévút létezik, hiszen a lépés előre megfontoltsága, külsőleges megjelölése, a szabadság/autonómia érvényesülését sértő törekvések és törvények (melyeknek mindent elrendező-tömörítő metaforikus összesítése a gravitáció eltűrése és a sima tömeggé degradált jelenlét állandó ellenhatásnak kitett nehézsége lesz majd) kiiktatják azt a szabadságmozzanatot, énhez illő döntéshelyzetet, valamint önkéntességet és kísérletező kedvet, mely nélkül az eltévedésről, a térbeli tájékozódásnak erről a sajátosan nyitott, újra fogékony alakjáról nem is beszélhetünk, s amely nélkül még a mindenirányú, elzáratlan tér végtelensége sem más, mint jó előre kikalkulált lépéskényszer, föld alatti vagy fölötti út. Olyan, amin a legtöbben egyszerűen áthaladnak, és örömmel veszik, hogy előlük a kívánt célt, tájat, tárgyat elzáró terepnehézség így leküzdhetővé válik; az ilyen emberek szinte észre sem veszik a sötét átjárót, téveszthetetlen tévutat. Ugyanakkor vannak, akik az elhagyott út minden részletére odafigyelnek, és úgy érzékelik, hogy fél vagy akár egész életük, napjaik nagy része ilyen helyzetek szorító-klausztrofób termei közt telik, valamiképpen tehát állandósul életükben a sötétnek, magánynak és (a holt és élő tér gondolatgazdag egybejátszásával jelölt) élőholtságnak, kvázi létnek az alagút-béli ismerős haladással rokon világ-idegensége. A versek, összefüggő alagutak is éppúgy szemlélhetők rejtekhelyként és a nyelv ragályos, szinte minden sorra kiterjedő sűrítését, idiómaszerűségét az ismerős tér, saját szoba fojtó légkörével párosító alakzatként, mint idővel mindent maga alá temető, a gondolatot messze előző vagy meghaladó semleges törvényszerűségek gyűjtőhelyeként, mindenféle emberi, gondolkodói, művészi törekvés roncstelepeként, ahol Acsainak a klasszikus sírköltészettel, az epitáfium ősi műfajával incselkedő modern változatai, mint a csend totalitásával szembesített szóalakok, vagy maguk is belemosódnak e halott tér végtelen hullámaiba, vagy a kötetet uraló reanimáló/újraélesztő nyelvi munka (valójában a megszemélyesítés antik előzményeihez legközelebb álló jelenlévővé/élővé tétel) révén megszólítják a hiány mindennapos formáját, hogy végül szóra bírják azt. E világnak így nem is annyira hősei, mint hősi halottjai vannak, mindannyian a nyelvi mélyépítkezés vigyázatos munkájának áldozatai, pragmatikusan pedig a halandó és e tulajdonságával egyre elfoglalt én számára az önarckép, mint a sajátlagossághoz tartozó sorsígéret fontos példái, alternatívák, akik egyszerű létükben rögtön valamilyen nyelvi viszonyulást mintázva végeredményben annak a beírt, in scribo természeti szótár- vagy lexikonszerű tudásnak a betűi, félszavai, jelölődarabkái, mely Acsai nyelvszemléletében, a versnek, mint világanalóg törekvésnek, felszínre hozásnak kötetről-kötetre átmentett alapját képezi.

Mindegyik vers, még az áttételesen teresülő, látszólag más logikára felépített darabok is létrehozzák saját alagútjukat, vagy maguk járhatók-olvashatók ilyen alagútként, már ha a végletes ismétlődés szomorúságából, a fokozódó szorongásból és a világ-nézet egyoldalúságából adódó vers-elképzelést, mint ezek fölött a kétségek fölött és egy ilyen ég vagy (v)égtelenség alatt (melyet az én mindegyre sárosnak lát, de legjobb kedvében is csak a „mennyei virtus”, „égi tapintat vagy vircsaft” frázisokkal illet), e kettő feszültségében boltozódó, végighúzódó útvonal-ajánlást, kínos kohéziót észrevesszük. A vershossz sűrű felszíne által rejtve, egész a lezáró látomás vagy látomás-pótlék, a bekövetkezés nélküli csoda szikár poénjáig, a tercinák szakaszosan pattogó rímű pillérsorai által tartott sötét gondolatmenethez előkészítve, az alagút: az én történetét leképező térszerkezet, új témát alig felengedő, félig-meddig feltárt kanyarulatok és magányos szobamélyek hálózata, mely tévedhetetlen tévelygőnket, az orpheuszi/alvilági keresés ehelyütt természetes allúziójával is megkínált beszélőt már annyival is kielégítené, ha az összetalálkozhatna e folyosók titkolt gazdájával, valódi lakójával, a szomorúság betegének „orvoslójával”, aki felmentené további mélybe ereszkedésétől és az önanalízis (élveboncolás) fájdalmas mutatvánnyá rögzült gyakorlásától. Az alagút mint tér- és létmetafora – a mozgástörvényekből és léttapasztalatokból levont lehetőségek beteljesített tudomásulvétele, olykor talán túlzott következetességű vállalása is: ez a „saját-sötét” vagy „külön-örvény” motivikusan megakadályozza a lények, élők közötti lényegi, valóságos kapcsolatok kiépülését, bemutatását, elfogadja egymásmellettiségüket, és csak néhol képes széttagolt, izolált létük rövid egybelátására, összerendezésére, ami nem változtat e poétika alapvető és cáfolhatatlan egyszemélyességén. Emellett – még ugyancsak a metafora konzekvens kibontásából következően – sehol sem tudni égről, föntről vagy föntebbről, nyíltságról, mert a szemlélő hermetikusan elzárja magát (és őt képviselő megszólalásait) az ég megannyi kísértő jelzésétől, kétes biztonságban megmaradva, távol mindentől, minden jótól és minden rossztól (az Acsai-vers ideje ezért is az ünnep nélküli semleges jelen), mégsem közel(ebb) semmihez.

A téveszme vagy tévút – mely bizonyos szempontból az egyetlen igaz vagy járható út, a világ-nézet egyedi, versnyi érvényességű, mindig rossz véget érő hossza – bejáratához illesztett, emblémaként vagy címerként kitűzött kezdővers, a Sarlósfecskék képes arra, hogy a költői sorsként kiérlelt, költői szóként pedig közreadott, légre bocsátott forma szabad és akadozó térbeli útját, kérdéses mozgáslehetőségét kövesse. Szabályos diagramként ábrázolja azt a reményteljesen induló, a dolgok vonzerő alóli felszabadultságába (műhold, sarlósfecske, meteor) látványként belémentett, majd ezen illúziót visszabontó folyamatot, mely egyszerre jelenti a léttörvény akadálytalan terjeszkedésének szomorú szemlélését, a névtelen ítélkezés folytán földhözkötött én lemondását, de képviseli azt a tudati munkát, tevékenységet is, mely egy külső meghatározottság (a tömegnél pedig nem is találhatnánk erősebb indokot az összevetésre: Acsainál egyértelműen ez lehet az ember térbeli fogyatékosságáért, a világ-nézet zártságáért és a személyes végzetet bomlásként megközelítő elgondolásért egyedül okolható létfeltétel-lemaradás) belső értelmi meghatározássá való átalakítása által a szépség formáját öltheti magára, például Schiller híres elképzelése szerint, amelynek középpontjában a létező szabadságfokát bemérő-megadó, akár fajbéli jellegzetességként, de közismert univerzáléként is felfogható a gravitáció (ld. Kallias, avagy a szépségről). Ebben a duplafedelű versben, akár a többi szöveg gazdag környezetrajzában is, a meglehetősen konkrétan felvázolt tenyészet a rejtőzködő isteni jelenlét (ld. a Deus absconditus című, a janzenista vallásosság történeti előképét aktualizációnak alávető, egészen új, e kötet világát mintegy utólagosan kommentáló verset! Ld. ÉS 2006/2.) és jelen nem-lét dialektikus képzetének nyelvi átfordításaként jelentkezik. A világ, a környezet és természet állandósuló és felfedezés-számba menő létformája a szabadgondolkodó hitének állandó díszletéül és térkiegészítésül szolgál, a világtól való teljes elzárkózásnak éppen a világ által biztosított módozataként (~ alagút), de az emberi örök másikaként könnyen felidézheti, mi több, reprezentálhatja, betűzheti a „világ mögé rejtőzött” isteni név és rá vonatkozó nagy kérdésünk, alapvető késztetésünk lényegét. Hol játszódik a vers? Mindenhol és sehol. A janzenista, klasszikusan tragikus tudat számára e két szó paradoxona egyszerre jeleníti meg az isten lehetséges és tényként kezelt, mindenkor valós lakóhelyét: eszerint a világ minden tárgya/egész látványa és összerendezettségének módja egyszerre takarja/rejti el és hallgat az őt létrehozó/alkotó legfőbb eredetről és értelméről, vagyis önmagában jelentésesként rázárul a titokként tételeződő, elnyűhetetlen adósságra, de árulkodik is ekként róla. Logikus, hogy a vers célkitűzése a nyelv természetes, megváltás nélküli nehézkedéséből és az elme önsúlyából következő kötött pozíciók és hierarchiák felszámolása, a metaforikus kijelentéseknek, a szóképeknek a felkészítése a léttörvények és -örvények átgondolt nélkülözése utáni rendkívüli időszakokra. Mindezért az empíria, az észlelés területeitől távoli, szabad nyelvi vegyértékeket keres, a használatban jól kommunikáló, egyértelmű formákat a vers minden részén kiszorítják a többszörös indoklással, többletfunkcióval felruházott, szokatlan (vagy megváltozott helyi értékükkel egymásra licitáló), gombamód szaporodó, a mondattan kötöttségein túli kifejezések, összetételek, melyek a vers furfangosan megoldott, átívelő linearitása (vagyis az extrém egybeesések ellenére/mellett előálló mondatértelem) következtében ugyanakkor mindig harmonikusan földközelben is maradnak, leleplezve a vers által emelt hatalmas illúziót. A műhold is mindjárt valamilyen metafizikai fogyaték jelölője, előhírnöke, hiszen az éjszakai égboltra helyezett égitest-pótlék hírszórása, az emberiséget emberfelettien megkerülő és tájékoztató találmány is csak ön-hírrel képes szolgálni, visszaszállni, képtelen a humánt kiteljesítő főbb ideák, így a térbe helyezett idegenség elérésére, jelalapú közvetítésére. A másik példa, a meteorit pedig éppen a szóválasztás határozottságával (nem a mozgó fenyegetést jelentő meteorról, hanem a földet ért, ideküldött meteoritról van szó) a mondás igazságtartalmának, egyben költői összerendezésének okaként a beszéd terében magára veszi mindazon, a létezővel ellentétes, veszélyeztető hatás jelentését, mely a természet oldaláról (és a természeten e líra esetében az örökké fáradságosan előcsalogatott, szorongó magánszólam majdnem cella-falain túli világ-mindenséget értjük) felé érkezik, s így nagy erővel tudósít a felívelő metafora közeledő katasztrófájáról. Acsai, alagútnapjait fogalmazó nagyciklusnyi kötetében a gravitáció létmetaforává sűrűsült változatai, az eséssel, zuhanással egyenlősített determináció, majd a nyomán kialakuló érzékfeletti beállítódás: a kétségbe-esés, mint ritka poétikai alapszükséglet oldaláról vágyakozva tekint a feszélyező törvényszerűségek közül szabadulni képes vagy azokról nem is tudó létformákra, itt például a sarlósfecskék megpillantott csapatára. Végeredményben azonban a vers szállás (= repülésnyi szabadulás) és szállás (= szobafogság) között ingázó, ég és föld váltólázában kifáradó lendülete, miként a felütés kikezdhetetlennek tartott képe is, minden földi létező sorsára jut: a sajnálatos visszaszállás kémény alakú nagy elnyelője, voltaképpen egy rá mindvégig leselkedő függőleges alagút a versbeli metaforizáció ilyen irányú, megindult képességeinek törvényes kudarcát hozza, az utolsó, „visszanyelt” szó a nem-szabadesés és vele az egész gondba ágyazott, állandó zuhanásra ítélt egzisztencia költészetalkotó kezdetéhez érkezik megint vissza. Vagyis a tematikusan többszörösen meghaladottnak (önismétlőnek) bélyegezhető, de eszmeileg lehagyhatatlan szerencsétlenséghez juttat el, oda, ahonnan legalább újra mondhatóvá válik ugyanaz, az az egyen-élmény, amely Acsait a „semmi új” (nihil novi sub sole) új költőjét rendre kiemeli, megkülönbözteti kor- és generációs társai, egy újfajta, érzéketlen(ebb) érzékenységből és tétlenségből kiinduló, kontemplatív költői valőrt bemutató alkotók sorából.

   

(Korok, kórok)

A gondosan felépített kötet ciklusai az egyes versek kibomlásához nagyon hasonlító útvonal-rajzot ajánlanak, sulykolt reménytelenségükkel és a probléma feldolgozásának módjával bizonyítékot nyújtanak arra, hogy milyen csekély e líra anyagszükséglete, mennyire nem tárgyának nagysága, jelentősége vagy hagyományos bölcseleti hordereje határozza meg tájékozódását. Ezentúl feltűnő, hogy e módszer inkább szolgál a környezet és a mű-világ bármely felnagyított (raszter)pontját, minimális megfigyelését sokszorozóan felhasználó, tágító mélységélménnyel, mint széles orientációjú és kitekintésű, válogatóan felvilágosult, (tova)haladó felületességgel, a világ tárgysokaságát, kiterjedését a szókincs vagy a nyelvi szituáció/megformálás segítségével visszaadó variabilitással. A tárogatószerűen egymásba csúszó, hosszabb vagy rövidebb, egylényegűnek tűnő darabok nemcsak a napok azonosságának de-temporális, időt nélkülöző szemléletéhez vezetnek el, hanem a helyszínek, begyakorolt terepek „fantasztikus” összevetését is eredményezik: mint megannyi lég- és létalagút, a metafora erejével fellépő egyértelmű felhívás, a legsajátabbhoz, a sötétbe visszavezető vers-vonalaknak világi kirajzolói, konkrét ábrázolói. Amíg a Minek virrad című első rész a jelenlét ortográfiájának, hely- és névtalálásának költőileg kommentált példatárát nyújtja, addig a Saját-sötét című második rész az ezt produktívan kiegészítő és érthetővé tevő, gondolati különmunkát már alig jelentő (hiszen Acsai helyfogalmának jellemzői magukban hordják egy tágabb időösszefüggés minden sarkpontját) időbeli megfelelésekkel szolgál, az írás, a reális lét idejét radikálisan leszorítva a két kifejezés (virrad/sötét), az antinómia közötti fordulat lehetetlen megragadására. A következő, Mustela putorius furo című rövidciklus (inkább alkalmi versegyüttes) az elé állított szokatlan cím, a hivatalos latin állatelnevezés által olyan nyelvi pontosságigényt jelenít meg a szövegben és tesz a kiindulás, az élményeket megszemélyesítve újraélesztő szólás alapjává, mely mindvégig szemben áll az eseti lejegyzés széttagolt, részletező módozataival. Így olyan definíciószerű (vélhetően a természet-szótár egy lapját virtuálisan felidéző) elrendezésbe botlunk, ahol a vers a valódi magyarázat, kiértékelhető, informatív tanulmány vagy jegyzőkönyv, a cím pedig (mely a kötet kedvelt incipit-sorkiemelő megoldásának ellentmondva nem véletlenül szerepel ezúttal nem vegyülő, heteronóm minőségében) a semleges rámutatás jele, a feltételezett nyelvbéli mindentudásnak a referencia-oldalról is jóváhagyott kiválaszt(ód)ása. Innen nézve a vadászgörény (Stella tulajdonnevének a fajtaelnevezésből egyénített, arra visszautaló, azt szabályos pars pro totóként sosem feledtető alakja) a bejáratott poétikai univerzumot és a hozzá kapcsolódó beszédpozíciókat/magatartásokat ideiglenesen kizökkentő, átszínező, alaposan újragondoltató metafora-szüleménynek tetszik. Nem tesz mást, mint megkettőzve lefelé, a fejlettségi szint alsóbb lépcsői felé kormányozza a beszélőnek egyébként állandóan önmagára terelődő, onnan pedig baljós magaslatokba kapaszkodó, egyre visszahulló kérdésköreit, amivel egy szokatlan beosztású, alá-fölérendeltségi lánc elemeként, új szerepben próbálja ki, végül azonban ugyanúgy ismerteti az én szorongásos világbanlétének és idegenségének a rejtőző isten (gazda) tudomásából-fogadásából levont, új, világi fordulattal sosem számoló életrajzát. És valóban, csak ez a versnyelvét különmunkára késztető, az automatikus beidegződésektől (a figuralizáció beszédpanellé válásától) visszatartó megoldás-kényszer mutathat kiutat, jelenthet e kisléptékű világban provokációval felérő mozgósítást, mely kibillenti a világ-nézet domíniummá, fő szervezőelvvé váló – idővel a megszokottban a mondás panaszhagyományához és nem állandó tárgyához (kór és kór-ok helycseréjéből) hű – tévelygését, mint kísértő modorosságot. Acsai esetében szó szerint világ-nézetről beszélhetünk: minden vers a maga több oldalról körülzárt, elemei szabályszerű kölcsönösségei által behatárolt, kevés kitörési lehetőséggel bíró formáját mint egy-egy komplett kereszt- vagy hosszmetszetet, kiértékelhető anyagmintát tartalékolja, hogy majd a köré (e központ sűrűn egyetlen szintagmaértékű, ötlet szerinti megvalósulásra korlátozódik) épülő versváz, a voltaképpeni kibontás pontosan megegyezzen az aktuális én-pozíció által birtokolt és sorsadottságként (vagy megfosztásként) tömörített nézés/pillantás természetes irányával. Az Acsai-vers ezért mindig „szűklátókörű”, célratartott: a beszélőnek, aki meglehetősen „mélyen” van, a világ-nézet bekerítettségéből és erős kontextus-függőségéből következően mindig meg kell különböztetnie és le kell választania magáról a megállapodott, elzárt, rendszeres, tanult és előre gyártott világnézeti elemeket, filozófiai vagy köznapi javaslattételeket. Hiszen míg a világnézet (laboratóriumi kontrasztanyagunk) nem más, mint a szubjektum természetes élménykörét kitágító, azzal bonyolult összefüggésben álló holisztikus érvényű világmagyarázat, megbízhatóan működő, közösségi olvasásra számító ideológiaegyüttes, addig a világ-nézetnek e versekben megnyilvánuló struktúrája a személy elvonatkoztatástól, mindenféle átlagosítástól mentes határhelyzetére koncentrálva az egyénien belakott világrészek vétlen sorrendiségét az egyszemélyes vers metonimikus végösszegévé, mindent felölelő kronotoposzává alakítja. Az utolsó három, ciklusként és egybefüggő hosszúversként is olvasható mű (Gyászhuszár; A világos sáncol; A bomlás kis kézikönyve) utal arra, hogy e költészet példaszerűen lekerekített (néha e lezárásigényt a képek önkeletkezése, későbbi önállósodása kárára hajszoló) kompozíciója, anyagválogatása egyrészt folytathatatlanná teszi a magában is teljes vers-világ-nézetet sugalló, abban megelégedő szöveget, másrészt, éppen e formális kereksége okán részei a klasszikus versarányok dramaturgiai trükkjeitől függetlenül bizonyos körüljárhatóságot, kezdet–vég felcserélhetőséget, egybetartozást hívnak létre. A világ-nézet mindenkori előnye, hogy könnyen a sorsszerű élet-betegség konklúziójává válhat, mozgékonyságában egyedül méltó ellenfele a rossz közérzet egybefüggő, de lassan kiüresedő-letelő idejének. A filozófiai megfontolás/az előzetes maximához igazítás egyenletes igényéről való lemondás (vegyük észre, hogy az Acsai műveit befolyásoló, azokon átderengő gondolat a „princípiumok nélküli filozófia” különféle történeti példáira tekint: Pascalra, Kierkegaard-ra, Cioranra!) talán időről időre megformálja a tér-idő komplexum egyedi felfogásához valóban illeszkedő érzetformát, esetünkben hangsúlyosan: garantálja a poétikai továbblendülést. Kérdés, hogy a mondott világ sebezhetősége és a véletlenül elfoglalt/kiutalt perspektíva esélyei (ami a világérzékelés eredet előtti evidenciáját, kérdezetlenségét kerülgeti) hogyan illeszkednek a magabiztos és magas formakultúrájú nyelvi környezet ép, kiszámított valóságához. Hiszen olyan biztonságvágy és csökönyösnek tűnő lezáráskényszer oldja a versek belékódolt de-stabilitását, mely sokkal inkább tartozik a versalkotó/biográfiai én (e beszélőről többnyire lerázhatatlan Valaki) kitörölhetetlen munkamódszeréhez, gondolkodásmódjához, mint az ezek alapján megszemélyesülő alany önmagát esendőségében, passzivitásában felismerő nyelviségéhez. A pszichológia újra és újra felbukkanó, többszintű problémája a műveknek: a lélektan szempontjából töredékesnek bizonyuló, csupán diagnosztikus vagy dokumentumértékkel bíró szövegiség (és az ezzel adekvát olvasásmód) éppúgy hozzátartozik a versekhez, mint a világ tudományelméleti felparcellázását a műalkotás önfeledt magányából és önsokszorozó indulatából szemügyre vevő, figyelmen kívül hagyó, végső művészi-ontológiai megalkotottság-vágy. A kötet legjobb darabjaiban a nyelvnek a fizikai léttörvények közvetlenségével egy megelőzöttségét, vagyis a szavaknak a világ-nézet egyediségével, a verstárgy elsőségével összeegyeztethetetlen fajszerinti, általánosító alakját úgy képes feledtetni, hogy a mű szóválasztásainak többszörös, „megnyitott” referenciáiban a jelentés kiszabadul, megszűnik jól ismert függősége a mozgását magához irányító, le-fordító szemantikai frázis-értéktől, jelentésmezőtől és kvázi súlytalanként (mintha először hangzana), előtörténete, hasznosíthatósága egyébként kívánatos rakományát darabonként kiszórva már-már önállósul. Mivel e költészetet a nem ismert dolgok iránti szenvedély hajtja (ami azért érdemel külön figyelmet, mert vannak az ismerthez, a környező, megszokott tárgyvilághoz, a közelség kategóriáihoz húzó és ahhoz hű költőalkatok is), gyanítható, hogy idővel keresni fogja, mert keresnie kell, világ és nyelv egymást kevésbé stigmatizáló, kiszámíthatatlanabbul keresztező, más alapokon nyugvó, természetes együtteseit, a tárgyaknak mind beláthatatlanabb jelentéssel követett, az önkényes megnevezés szabadságát ígérő tágabb felületeit, amint erre máris több példa adódik az Alagútnapok utáni művekből.

„Mert így sugallja minden égalj” (A világos sáncol, 6.) – teszi nyilvánvalóvá a térbeli vándorlás képtelenségét, a belőle adódó hiábavalóság-érzetet és az ezt mégis verssé alakító világ-nézet egyoldalúságát a beszélő, aki magát nem véletlenül látja egy hatalmas, felette és nélküle lejátszott, de eredményét mindig rá oktrojáló metafizikai sakkjátszma egyszerű „gyalogjának”. Az ilyesfajta megszemélyesítések abszolutizálása, versbeli szerepének és mennyiségének eltúlzása éppúgy vezet az én szabályos visszaszorulásához, az önlefokozás állandósulásához, mint az ész-munka örökös előtérbe helyezéséhez, a szubjektív értékrend folyamatos bemutatásához, ami a rejtőzködő istenség vagy elrejtett lényeg nyelvi-elvi felbonthatóságának, szólíthatóságának lehetőségeit is magában hordozza, ezzel egyidejűleg pedig a kiteljesítés fordításalapú felelősségére koncentrál. Egyidejűleg, merthogy a világ-nézettel összefüggő, térbeli projektum időben azonos képzete a pontszerű és szinte kiterjedés nélküli időtartam vállalása. A gondolat és szó megregulázása az írástevékenységet olyan alázatosan gyakorolt, figyelmes nyomkövetés, fejtegetés (a sokasodó tünetekből az alapig visszakövetkeztető), a jelent mindig jelentéssel felruházó, szinte vallásos szemlélődés szolgálatába állítja, melynek logikáját, illetve legalkalmasabb idejét nyugodtan vethetjük egybe a szerzetesi hórák (természetesen lényeges különbségeket is felmutató) tagolt, otthonos beosztásával, ciklusrendjével. Olyan szöveglabirintusba, -kerengőbe, -alagútba merészkedünk ezzel, melyben a vers/ima képlékeny észrevétele nemcsak véletlenszerűen kapcsolódik az írással/olvasással töltött idő-pontjához, hanem önkéntelenül, de alaposan megindokolt szimbólumértékkel a vers, a matutinum a sötét/magány/zártság és a világ világossága, a test mindennapos ébredése közötti változásfolyamat eredménye. A matutinumnak a legutolsó (napbúcsúztató) vagy legelső (napköszöntő) ideje, mint megszentelt, imádságra fordított, az örökkévalóval megosztott tartam, nagyon hasonlít Acsai hősének – a közvetlenül az ébredést követő, a versek tipikus élethelyzetét jelentő – egyközpontú monológjaihoz, azokhoz a naponta önmaga számára celebrált beszédekhez, melyek során hasztalan, de érezhető elszántsággal emlegeti fel a szomorúság vidékein vagy a betegség allegorikus fogságában tengődő lélek evilági bajait. A fordulat, az idő látható változását jelző pillanatszerűség itt tehát nem a verskezdő, áldásos aktivitás generálója, hanem egy végtelenül magát ismétlő, monoton létesemény és időtapasztalat leválthatatlan közege, ahol a nyelvhasználó még az időtáv pozitív vagy negatív végirányait festő kifejezésektől is kénytelen megtartóztatni magát (nincs soha és nincs mindig), hiszen azok illuzórikus módon csempészik a nyelv viszonyaiba az epoché kockázatát. A saját-sötétből az újbóli minek virradásba átlép(tet)ő idő, az ébredés emlékeztet a mindennapos, mert halálig kifeszített, folytonos tragédiára, a lét tudatos vagy öntudatlan gondként, kétségbeesésként való felfogására. A nap indulása, a reggel az egyedüli remény végét jelenti: az újraindulás bizonyítéka a soha véget nem érés átkával ér fel. Ekként lesz az átlagos versidő a saját bevégezhetetlenséget kimondó „minden nap: ugyanaz a nap” (Ugyanaz a nap) örök vég/kezdőpontja, olyan metafora maga is, mely a tautologikus világállításhoz egyedül illő tényleges vagy virtuális fordulatot, a kényszerű ébredésnek a versbéli elterjedt megoldással, az újraélesztéssel véghezvitt vagy csak megkísérelt, agresszívan beavatkozó, a saját-sötét zártságából kiragadó, napvilágra állító mozzanatát idézi mindig. A „Lefekszel. Felkelsz” (ld. Csikorogva fordul; A reggelek a legrosszabbak) feszültsége, mint az itt-tartózkodás alapját, rémes következtetéseit adagoló napirend egyetlen valamirevaló eseményként a Fájrontot (a matutinum hálaadását és várakozását negatívan elismétlő, eretnekmód kiforgató leszámolást) hozza szóba, mely a munka, a nap és az élet vége is lehet egyaránt. Mindebből pedig az a szörnyű, de e költészet szűk terén belül egyre fenyegetőbb összevonás adódik, hogy a munkán, a ráerőszakolt tevékenységgyakorláson túl nincs szabad-idő, szabad-nap, az élet pedig nem más, mint az ilyen napok automatikus végösszegződése, monokróm-elsötétült panoráma.

   

(Kivezetés?)

Láthatjuk, hogy az alagútnap kötetbeli szupermetaforája az időben-lét, életben-maradás kilátástalanságának víziója, egyedüli ötlete, annak az immanens léteseménynek a feltárása, mely az élőt, e csupa rossz világ lakóját mindezen megkötöttségek hálózatában, kitervelt poétikai nehézséget okozó kiútkeresésében jelenetezi. A végtelenül szűkülő, így jószerint elképzelhetetlen, egyetlen végpont (a sokat emlegetett „por-szem”?) felé tartó alagút az idő időtlen alkotásai között szabadon válogató, a tradícióelemeket önfeledten ötvöző jelenkori szellemnek a teljes dezillúzióval azonos állásfoglalása. A haladás beépített feltétele, a mindörökre egyirányba tartás pozitív önkívülete, az út irányadó determinációja, a sötétben tájékozódásnak a misztikus írásfolyamat feltáró tevékenységével párosított jellege (ld. „És a sötétség beragyogta az éjszakát”, ÉS 2005/21.) mint a vers-én és a versbéli titokmondást garantáló, csak ritkán megpillantott Másik, a lélekvezető öngyújtóláng, Hermész, a távoli rokon útja, olykor – szerencsére – egybeesik. Mindkettő a tér-idő akadályaiból emelt, a létpéldázat építményeként talált (ld. Azóta sem tudod) helységeken halad keresztül, temetőkön, „begyepesedett sírokon és gondolatokon” (Nővéred haja) vagy csak azon a kihaltságon és néptelen idegenségen, melynek a kötetbeli legszebb megvalósulása a szaggatottan előadott Párizs-beszámoló. Párizs, mint egyetlen nagy nekropolisz, történelmi sírkertjei és parkjai társaságában olyan kulissza, mely az alagút-járó, az élők világától messze elzárkózó, a felszínes létet kerülő beszélő számára agyonírt közege természetes meghosszabbításának, városméretű kiterjesztésének tekinthető. Mint vérbeli flaneur, holtig hű honpolgár, a modern városépítészetnek és olvasáskultúrának egyszerre jellegzetes alakja egyforma otthonosan mozog a temetői sírboltok, az azokból keletkező szövevényes utcák, a múlt „rögeszméinek” tapintható jelei és a mintájára kiépült, működési fedezetét egyre saját halottaitól elkölcsönző nagyváros lakóépületei, terei között. Nem csoda, hogy a nyelv és az én leglátványosabb kötöttségét sugalló, fontos zuhanásban, a címadó vers nagy ívű zárlatában (az epitáfium/sírfelirat memóriamunkáját és a gazdasági versenyképesség területén kamatozó írásosságot, a cégtábla/reklám jelölését a vers hívószavaként szétszedhetetlenül eggyé olvasztva) minden aláhullik, talán, hogy beletemetkezzen Párizsnak a szuicid késztetés részleges parancsát ajánló, századok óta az életprobléma megoldatlanságát magába fojtó híres folyójába, természetes sírhelyébe, a Szajnába. Vagy a Monceau park tavába, ahol a felszínen megpillantott állattetem (effajta morbiditás Acsai legtöbb versében fel sem tűnik) a természettel oly szoros szimbiózisban élő beszélő megszemélyesített/átlelkesített önarcképévé válhat, nemcsak azért, mert a szituáció fotóhűségű színre bontása révén tényleg könnyen egymás mellé kerülhet az én visszatükrözött-nárcisztikus portréja és a halott állat; de azért is, mert a Naumachiának a vers által elhallgatott, de kikövetkeztethető neve már rejtjelezi a hajdani gladiátorjátékok, vízi csaták újrajátszására alkalmas helyszínnek a lét elbukott ostromával, a menekülés lehetetlenségével, fullasztó képével való összefüggését is. És nem megoldás, nem segítség, hiába kérjük, hogy e versek alanya, a gyászhuszár hagyja el Párizst, vagy legalább e baljós medencét, a parkot, a mindegyre utunkat álló katonás fasort, hogy mozduljon ki szobáiból, lakhelyéről, mondjon ellent a megszokottnak, lássa meg az ismeretlent, vagy nyissa meg nyelvét és mindig zárva tartott ablakait/ajtóit. Igen, ha jó olvasói/követői vagyunk, egyre annyit nyerünk, amennyit ő veszít, esete és esetünk igen más, még ha egyik sem szabad. Legjobb, ha mi nem kérjük, mivel ő nem kíván(hat)ja, hogy számolja fel a világát borító sötétséget és szomorúságot; hogy lépjen ki az alagút mélyéről; hogy tévedjen el az, Aki nem tud.