Demonokameron: A Kaduk; A Képtárnok; Ködlidérc; A Betörő

Demonokameron

(részletek)

A Kaduk

A rudnyai iskola szakácsnője titokban kisüstit főzött otthon. Meg is vágták érte négyszáz rubellel. Minden kacsát, libát el kellett adnia, hogy ki tudja fizetni a büntetést. De még e viszontagságok sem tántorították el a hivatásától. Még több szeszt állított elő, de most már csak ismerősök körében értékesítette, vagy megrendelésre dolgozott. Azt már nem merte megkockáztatni, hogy valaki csak úgy odajön, bezörög az ablakon, és már viheti is.

Ekkoriban kvártélyozták be magukat a szomszéd faluba a kubikosok. Mocsár, az van itt bőven, akármerre néz az ember, mindenütt mocsarat lát. Ingoványról meg „ördögszemről” nem is beszélve. A kubikosokról meg köztudott, mifélék. Ilyen munkára bárkit fölvesznek, még igazolványt sem kérnek. Szóval a melósok megállapodtak a szakácsnővel, hogy hoz nekik öt liter kisüstit az éji homályban, két dunsztosüvegben – három- és kétliteres kiszerelésben. Tizenöt rubelt is megadtak érte. Ami nagy pénz volt, nem úgy, mint manapság.

Egyik nap bepakolja a szakácsnő a dunsztosüvegeket a bőröndbe, körberakja újságpapírral, és elindul a megrendelőihez. A folyóparti ösvényen mendegél, egyszer csak megbotlik, és így szól: „Ó, hogy vinne el a Kaduk.” És megy szépen tovább a Vialla partján. Egyszer csak látja ám, hogy ott áll valaki a hídon. Neki meg át kell mennie a túlsó partra. „Kijött volna elém valamelyik kubikos?” – gondolja, és elindul a hídon. De látja ám, hogy aki előtte áll, az nem ember, nem is állat, hanem valami förtelem. Hatalmas, torzonborz feje van, apró kis disznószemek csúfkodnak a pofájában, a torka is óriásinak tűnik. Nincs semmi szokatlan a rémség öltözékében, akár kubikos is lehetne – pufajkában, vitorlavászon nadrágban, visszahajtott szárú gumicsizmában álldogál. A szakácsnő ki akarja kerülni a szörnyeteget, de az elállja az útját. Megrémült az asszonyság, de nem mutatja, inkább megkérdi:

– Magának meg mi dolga itt ilyenkor?

A rémség kitátja a pofáját, tele van hegyes, ferde fogakkal, mint a csuka szája, és elbődül. Szegény asszonynak görcsbe rándul a gyomra, és remegő hangon érdeklődik:

– Kisüsti kéne? Van nálam.

A szakácsnő leteszi a bőröndjét a hídra, előveszi a kétliteres dunsztosüveget és odaadja a rémségnek. Az meg letépi a fogával a csavaros műanyagtetőt, lelöki a kisüstit, bevágja a folyóba a dunsztosüveget, és a szája szélét nyalogatja, mintha nem is kisüstit ivott volna, hanem kvaszt.

– Akkor most már mehetek? – kérdezi a szakácsnő, mert már indulna. Fölkapja a bőröndöt, háttal fordul a szörnyetegnek, de érzi ám, hogy a vállára nehezedik a rém súlyos mancsa. Éles és hosszú karmai meg úgy villognak, mint az acélpengék.

– Mit képzel? Nem is ismerjük egymást ­– szól vissza a szakácsnő, de ekkor megpillantja a szörny kitátott pofáját. A nyelve helyén lángnyelv csap ki belőle.

– Hát ha ennyire akarja, legyen meg a kedve. Majd én levetkőzöm, nem szeretném, ha széthasogatná a karmaival a ruhámat.

Nekikészülődik az asszonyság, a rémség is készenlétbe helyezi magát. De mikor meglátja a szakácsnő a rémalak dorongját, kis híján elalél, arra gondol, képtelen magába fogadni a hatalmas hímtagot, mert akkora – tisztesség ne essék szólván –, mint a lóé. De attól még jobban retteg, hogy a szörnyeteg elveszi az életét, ezért csak sikerült legyőznie korábbi félelmét. Kezébe veszi a rettentő hímtagot, és próbálja legjobb tudása szerint behelyezni magának. Valahogy csak boldogult vele, rémületében nem is érzett fájdalmat.

Több mint egy óráig bírta az asszonyság a széptevést, aztán elhagyta az ereje, kiszállt a testéből, az elméje meg homályba borult. Amikor pedig halálos álomba merült, a fenevad kitátotta a pofáját, hatalmasra nyílt a torka, és lenyelte áldozatát.

A legkülönbözőbb pletykák keringtek Rudnyában. Azzal gyanúsították a kubikosokat, hogy ők tették: kirabolták, megerőszakolták, aztán megölték a szakácsnőt. De azt is beszélték, hogy megszökött az asszony a könyvelővel, aki a kubikosok fizetését hozta. De volt egy vénasszony, aki szerint pontosan úgy esett, ahogy írtam:

– A Kaduk vitte el azt a rosszéletűt. Az a szörnyeteg elvinne mindenkit, ha szabadon átjárhatna ebbe a világba, de a Jóisten úgy rendelkezett, hogy nem lehet teljesen ura magának, és várnia kell, amíg csak nem hívják. Ne hívd a Kadukot!  

A Képtárnok

A férfi benézett a művészeti galériába. Sokáig bámulta a képeket. Végül megállapodott a tekintete egy búzavirág-koszorút ábrázoló festményen.

– Vegye le, kérem, a falról azt a kék színű csendéletet. Megveszem ajándékba a feleségemnek a házassági évfordulónkra – mondta a látogató a finom modorú Képtárnoknak.

– Kifogástalan ízlés – mondta elismerően az eladó a vásárlónak. – Az itt bemutatott képek között aligha talál szebb ajándékot a szeretett hölgynek. De ne siesse el, kérem – mondta a Képtárnok a hangját lehalkítva, titokzatos arckifejezéssel. – Az én szalonomban aztán tényleg egészen kiváló munkák vannak. Az elit művészet szakértőinek tartogatom őket. Ha nincs kifogása ellene, benézhetnénk a dolgozószobámba…

A férfi nem számított ilyen komoly érdeklődésre, sem ilyen szakszerű kiszolgálásra, ezért zavarba jött és elhallgatott, nem tudta, megkockáztassa-e a rejtegetett kincsek megtekintését, vagy érje be a Koszorúval, amelyet ha nem is túl eredetien, de azért elég ízlésesen festettek meg.

– Ne aggódjék, kérem, a kép ára változatlan marad, sőt még alacsonyabb is lehet. Nem merül ki a szerepem az eladásban, nekem az is fontos, hogy jó kezekbe juttassam a legjobb műveket. Higgyen nekem, kérem, néha tényleg csak jelképes áron kelnek el a képek.

Beléptek a szűk folyosóra, aztán lementek a csigalépcsőn az alacsony mennyezetű pincébe.

– Kicsit szűkösen vagyunk, de mit csináljak, csillagászati összegeket hajtanak be rajtam bérleti díj ürügyén… Köztünk maradjon, kénytelen voltam illegálisan megnagyobbítani a pincét – mondta a Képtárnok, miközben polcok és szekrények labirintusában vezette vásárlóját a legelképesztőbb műtárgyakat kerülgetve.

Arany vécékagylók és ezüstpiszoárok ragyogtak. Aranyszemű porcelánmedvék üldögéltek kínai vázákon. Az egyik sarokban szótlanul hevert egy negyvenhét méteres nefrit Buddha.

– Kérem, ne csodálkozzék semmin. Ezek csak makettek, nem érnek semmit, csak üveg, festék és papír. Utánzatok. Ez a divat. Csak a mának szól. Erre tessék…

Beléptek a kis dolgozószobába, ahová a diófa asztalon, a két fotelen és a széfen kívül nem fért be semmi.

– Kérem, helyezze kényelembe magát – mondta a Képtárnok, miközben csikordult a nagy kulcs a széf zárjában.

Rosszkedvű lett a férfi. Előkerült a széfből egy bükkfa keretbe foglalt kisebb vászon. A Képtárnok egy darabka bársonnyal törölgette a képzeletbeli port.

A férfi kézbe vette a képet. Semmi különös. A háttérben fehér ház, a teteje sötétes. Ennél egyszerűbb tájképet már el sem lehet képzelni.

– Na milyen? Megpróbálkozik a becsléssel? Vagy talán nem tetszik? – a Képtárnok hangja közönyösnek tűnt, ezért a vásárló nem titkolta a benyomásait.

– Gusztusos darab, semmi több.

– Úgy van. Hisz ennél több nem is kell. Gratulálok, a tájképet megkapja ingyen ajándékba. A Koszorúért rendes árat fizet.

A férfi jókedvűen tért haza.

Nagyon tetszett a feleségének a búzavirágos csendélet, el is határozták, hogy rögtön kiakasztják a falra.

– Ennél szebb ajándékot el sem tudok képzelni – ismételte el öntudatlanul a felesége a Képtárnok szavait.

Kettesben, szerényen ünnepelték a házassági évfordulójukat. Lassú táncokkal és száraz borral.

Sokszor elmesélték egymásnak, hogyan ismerkedtek meg a Képzőművészeti Főiskola buliján, hogyan találkoztak naponta kétszer, hogyan utaztak el Pahosztba, ahol gyorsan föliratkoztak a falusi anyakönyvvezetőnél, hogyan tartottak esküvőt rokonok és vendégek nélkül, hogyan táncoltak, csókolóztak és szeretkeztek egész éjszaka. Korán nyugovóra tértek, hosszas előjáték és szex reményében, de hamar megelégelték és elaludtak.

A férfi nem mutatta meg a feleségének a fehér házat ábrázoló festményt. Levitte a pincébe, amikor borért ment. És akkor, ott lent, a pincében kezdődött az egész: mintha alig észrevehetően megmozdult volna valami megfoghatatlan, meghatározhatatlan sötét folt a levegőben. De a férfit lefoglalták a borok, csak válogatott, nem figyelt arra, hogy mi mozog.

A férj és a feleség egymásnak hátat fordítva aludt. A nő arról a faluról, Pahosztról álmodott, a férfi meg a negyvenhét méteres Buddháról.

Közben a pincében láthatatlan kezek kioldozták a madzagot, amellyel át volt kötve a házat ábrázoló kép. Ugyanúgy foszlott le róla a csomagolópapír. Fölragyogtak a festett ház ablakai. Egy láthatatlan alak fölkapcsolta a lámpákat – szépen ragyogtak, mint a szaküzletekben. Csobogott a víz, vidám, élénk sürgés-forgás támadt, mintha reggel lenne. Berregett, aztán elhallgatott a villanyborotva. A festett ablakban nem más öltött legényes külsőt, mint a Képtárnok, személyesen.

A szándékai egyszerűek voltak: úgy döntött, kipróbálja valaki más feleségét. Ezért hagyta el a bűbájos házikót, ezért ment föl a pincéből a hálószobába. Ott pedig, háttal egymáshoz simulva, békésen aludt a férfi és a nő, miután megünnepelték közös életük első évfordulóját.

Útban fölfelé a pincéből a Képtárnok teljesen megváltoztatta a kinézetét: ápolt kereskedőből kéjsóvár kéjenccé kupálódott.

A nő arra ébredt, hogy gyengéden simogatják az erogén zónáit. De félálomban nem látta, ki vitte le a szőnyegre, ki fektette a hasára és ki hatolt belé. De amikor fájdalmat érzett a jókora hímtag löketeitől, rögtön tudta, hogy ez nem lehet a férjéé, megpróbált föltápászkodni. De hiába. Idegen kéz préselte a padlóhoz, olyan erővel, hogy nem tudott sikítani, levegőt sem kapott. Az utolsó kép a megerőszakolt nő rémes világából elég éles volt. Valahogy elkúszott az éjjeli szekrényen álló lámpa zsinórjáig, és tiszta erőből megrántotta. A masszív világítótest az erőszaktevő nyakszirtjére zuhant. A Képtárnok elvesztette az eszméletét, és mozdulatlanná dermedt a már halott nő testén.

Reggel a férj megtalálta meggyilkolt feleségét és megrémült. Amikor magához tért, megnézte a tetthelyet, és hatalmas vérfoltot pillantott meg a szőnyegen. A felesége halántéka mellett éktelenkedett a sötét folt, pedig még egy kis jelentéktelen sebet sem talált a fején. A szőnyegen heverő összetört lámpa is vértől volt mocskos. A folyosón és a pincébe vezető lépcsőn is rikító vércseppeket látott a férfi. Csak a gyűrött csomagolópapírt és a madzagot találta ott, ahol a házikót ábrázoló balvégzetű festményt hagyta.

A férfi felöltözött, nagy konyhakést dugott a zsebébe és elindult a galériába. Nyitva állt a szalon ajtaja, akadálytalanul jutott be a helyiségbe. Lement a rejtekhelyre, és ott találta a Képtárnokot a dolgozószobájában, az asztalra borulva. Hatalmas vértócsa folyt ki a diófa asztal lapjára. A Képtárnok halott volt, de a férfi a biztonság kedvéért meggörbült hátába vágta a konyhakést.

Pálfalvi Lajos fordításai

Ködlidérc

A szerelmespár a tóról ment vissza a város felé.

– Köd – mondta a lány.

– Fázol? – Kérdezte a fiú.

– Nem látok semmit…

– Vedd fel a kabátom.

– Jófelé megyünk?

– Ha öt perc múlva kiérünk az aszfaltra, akkor igen.

– Jobbra kell lennie egy hadiüzemnek. Jól megnéztem, amikor a tóra mentünk.

– És mit láttál?

– Egy sima hadiüzemet, nem láttam egy embert sem.

– Micsoda dráma?! Még ha közel megyünk az üzemhez, akkor se tudjuk meg. Egy éber őr akár meg is ölhet. Ekkora ködben csak az utolsó pillanatban vesz észre, aztán rögtön, figyelmeztetés nélkül lelő. Valamelyikünk, mondjuk én halok meg először… Valakinek mindig először kell meghalnia…

– Talán menjünk másfelé.

– Inkább nem.

– Itt akarod, csak úgy az ösvényen?

– Nem csak úgy, de itt az ösvényen.

– Amint elkezdjük, megjelenik valaki.

– Az lesz a félelem megtestesülése.

– Nem félek, de inkább menjünk le az ösvényről.

A szerelmespár elindult a magas augusztusi fűben.

– Sáros – mondta a fiú csalódottan.

– Menjünk inkább a másik oldalra – javasolta a lány.

– Miért borotválod le a szőrt a hónaljadról meg a női helyekről?

– Hogy tetsszen neked.

– Csönd. Valami fémes esett az aszfaltra.

– Nem hallok semmit.

– Halkabban. Figyelj! Hallod? Lépések… Közelednek… – a fiú suttogni kezdett. – Valaki jön az ösvényen.

A lépések közeledtek. Tisztán hallották, hogy valaki épp mellettük haladt el. Úgy tűnt, elég csak kinyújtani a kezüket, és megérinthetik, de nem láttak senkit. A magas augusztusi fű fölött valósággal lógott a köd.

– Van egy olyan érzésem, hogy ez nem is ember, és egyáltalán nem is ment el, hanem továbbra is itt áll és figyel minket. Ő lát minket, de mi őt nem.

– Tudni akarod, ki volt az?

– Már megint az éber őrrel jössz?

– Az őrrel minden világos lenne, de… Van egy helyi mendemonda, amely szerint ezen a környéken él a Ködlidérc. Évente egyszer emberi lelkeket visz magával az ő sár-birodalmába. Mindenféle rosszat tesz … Volt egyszer egy részeg, erre járt, leesett a hídról és megfulladt… Egy autó nekiment egy fának, és a sofőr eltűnt… De azt mondják, csak évente egyszer csinálja.

– Te hiszel benne?

– Nem is tudom. De érdekes.

– Felejtsük el ezt a Ködlidércet, én már el is felejtettem.  

– Én is elfelejtettem. Annyira csábítóak a térdeid – a fiú megcsókolta a lány térdeit.

– Mi tetszik a térdeimben?

– Hogy annyira kerekek és finomak. A combod is tetszik, meg… – a fiú megcsókolta a lányt egy kicsit följebb is.

– És mi tetszik a combjaimban?

– Annyira fényesek. Meg tetszik a dombocskád is, amit olyan simára borotváltál…

A ködön keresztül fékcsikorgás, majd kőnek csapódó fém hangja jutott el a szerelmespárhoz.

– Teljesen elfelejtettem, hogy az út ennyire közel van hozzánk. Menjünk oda, nézzük meg, nem kell-e segítség.

– Segítség, kinek? A Ködlidércnek?

– Hülye.

– Menj, segíts te. Talán orvos vagy? Hogy akarsz segíteni?

– Egyedül nem megyek.

– Helyes. Ülj le itt, és én majd odamegyek.

– Várj. Nem maradok egyedül ebben az átkozott ködben.

– Látod, aszfalt, ez azt jelenti, hogy jól jöttünk. És tessék, itt is van az autó. Egy mentőautó. Várj. Megyek én. Te ne gyere.

– Mit láttál?

– Mindjárt hányok.

– Meghaltak? Odamegyek és megnézem.

– Inkább ne gyere.

– Akkor menjünk oda együtt.

A szerelmespár odalépett az összeroncsolódott autóhoz.

– Rettenetes! A sofőr hasonlít rád. Nézd csak meg! A profilja, a haja, még a kezei is…

– Inkább menjünk innen. Érzed a vérszagot? Nehéz, mint a vágóhídon, igaz?

– Figyelj, miért zárták el az utat egy betonfallal?

– Gyere, felültetlek, nézd meg, mi van a falon túl.

– Nem látni semmit. Fű, út és köd.

– Most már tűnjünk el innen. Ez a vérszag kibírhatatlan. Ha gyorsan megyünk, fél óra alatt a városba érünk.

A szerelmespár szinte futott.

– Az orvosnő a kocsiban olyan volt, mint te.

– Csak azért mondod, hogy ellensúlyozd, hogy te a sofőrre hasonlítottál.

– Nézd csak, valaki kidöntötte az útjelző táblát.

– Állítsuk fel.

– Hagyd, hadd feküdjön ott, maradjon minden a helyén. Mintha itt sem lettünk volna.

– Lehet, hogy a te Ködlidérced döntötte ki a táblát?

– Biztos, hogy a Ködlidérc volt. Az autóhoz sem kellett volna odamenni. Úgyse segíthettünk volna. Tudod, a szomszédunknál a múlt héten megbetegedett a kisgyerek. Egész éjjel sír. A szülei nyugtatgatják, de ő csak sír és sír. Én meg fekszem, hallgatom, hogy sír, és az anyja meg az apja próbálja csitítani. Én meg csak hallgathatom a sírást a fal mögül.

– És hogy volt utána?

– A gyerek megnyugodott, én meg elaludtam.

– Látod, ott a híd, a mögött van a benzinkút és a telefonfülke.

A szerelmespár megindult a híd felé. A köd sűrű lett, mint a beton.

A Betörő

A Betörőnek egyetlen hobbija volt – a dzsessz. Gyűjtötte a lemezeket, koncertekre járt, mi több, saját hangszere is volt. Amikor játszani támadt kedve, fogta a szaxofonját, egy fehér gőzhajóra képzelte magát, amelyet tarka lámpácskák világítanak ki az éjszakai Mississippin, és hosszan, ihletetten improvizált. Képes volt órákon át egyedül lenni kedves hangszerével, és a saját örömére játszani.

Az amerikai dzsessztrombitás koncertjére a Betörő egészen Moszkváig zarándokolt.

„Csak egyszer az életben lehet meghallani és meglátni Istent” – gondolta a Betörő, amikor megvette a repülőjegyet.

A koncert után rágyújtott a filharmónia boltíve alatt. Mellette két fiatal zongoristalány dohányzott.

– Ő az Isten – mondta halkan az egyik. – Én sohasem értettem a dzsesszt. De most hirtelen egy új világ tárult fel előttem. Tizenhárom évig foglalkoztam zenével, és minden tanár kötelességének érezte, hogy mondjon valami rosszat a dzsesszről. Amikor viszont az Istent hallgatod, azok a tanárok egyszerre mind liliputivá válik.

„Tulajdonképpen, miért ne lehetne Isten néger? Miért kell mindenképpen jóságos, hosszú szakállú öregapónak lennie, miért nem lehet egy kövér trombitás?” – gondolta a Betörő, és aztán hangosan is kimondta:

– Tökéletesen egyetértek a hölggyel. Ő az Isten. Egyáltalán nem tréfálok.

A zongoristalányok egymásra néztek, majd az, aki Istenről beszélt, vállrándítva megkérdezte:

– És maga különben kicsoda?

– Hogy én? – Betörő rájött, hogy egyáltalán nem készült fel a beszélgetésre, és kis híján elkotyogta a valódi nevét. – Roman vagyok, éttermi szaxofonos Homelben, akinek csak egy hibája van – szereti a dzsesszt…

A zongoristalányokat nem izgatta a vidéki, látszott az arcukon, de búcsúzóul egyikük, aki zöld ruhában volt, határozottan pontot akart tenni a véletlen találkozás végére.

– Mondja csak, kérem, Homelben minden éttermi dolgozónak angol öltönyt adnak, vagy csak azoknak, akik lopják a húst?

A Betörő ideges lett, de nem mutatta ki:

– Bocsássanak meg a szerénytelenségért, de finn öltöny van rajtam, nem pedig angol. Húst pedig sajnos nem lophatok, mert azt a szakácsok osztják el egymás közt. Én, isten bocsássa meg, csak konyakot lopok, és amennyiben a hölgyeknek nincs ellenvetése, a Rosszija Szállóban maradt az utolsó lopott üveg, azt megihatnánk a jazzman egészségére.

– És nincs még egy dzsesszrajongó ismerőse Homelből? – kérdezte a piros ruhás zongoristalány.

– Nincs itt velem, otthon maradt, egy Radioaktív Blues nevű témán dolgozik.

– Hát akkor irány a Rosszija. Ketten csak elboldogulunk magával valahogy.

„Na, azt meglátjuk” – gondolta rosszmájúan a Betörő.

Mivel jó sokat várakoztak a taxisdroszton, az idő lehetővé tette, hogy a Betörő megváltoztassa a tervet, így a dzsesszrajongó trió végül a Prága étteremben kötött ki. Megitták a konyakot, aztán majdnem rábeszélték a Betörőt, hogy álljon ki a színpadra és játssza el a Radioaktív Bluest.

– Ha tovább makacskodnak, inkább eladom a finn zakómat, és rábeszélem a pincéreket, hogy játsszák el a Kutyakeringőt háromszor egymás után. Isten koncertjének a nyomába se érek.

A zongoristalányok nem akarták háromszor a Kutyakeringőt, de abba beleegyeztek, hogy elvigyenek egy kis pezsgőt meg konyakot és tegyenek egy kört a moszkvai éjszakában. A körút, a Betörő elvárásainak megfelelően, tánccal végződött, az egyik zongoristalány lakásán. A lányok remekül táncoltak.

„Ha valaki tizenhárom évig zenével foglalkozik, a ritmus már magától jön belőle” – gondolta a Betörő.

Amikor a lányok nem látták, szétmorzsolt két altatótablettát a konyhában, és beszórta a vörös ruhás lány poharába. Az fenékig ki is itta az egészet, és az istennek se vette észre, hogy megváltozott az ital íze. A Betörő felkérte táncolni, egy hosszú, lassú számra.

– Ááááálmos vagyok – ásította a lány.

– Gyere, beviszlek – húzta a Betörő a kezénél fogva.

– Nem kell, megyek egyedül – dünnyögte, de engedelmesen követte a hálóba.

– Csinálj amit akarsz, csak gyorsan… Majd meghalok, olyan álmos vagyok.

A Betörő elégedetten nyugtázta, hogy a zongoristalány ritmusérzéke nem tűnt el sem a konyak, sem a pezsgő, sem az altatók után.

A másik zongoristalány nyugodtan aludt a mély fotelben.

A Betörő készített egy új koktélt konyakból és altatóból. Terve egészen egyszerű volt, de hogy véghezvigye, még életre kellett keltenie a férfiasságát egy egyszerű masszázs segítségével. Amikor hímtagja már egészen férfias alakot öltött, a Betörő felébresztette a fotelben alvó zongoristalányt. Még csak a szőnyegre sem feküdtek le. A Betörő a fotel előtt térdelve teljesítette be a tervét.

Utána a zongoristalány is elégedett volt. Felhajtotta az altatót, amivel a Betörő megkínálta. Nem fukarkodott a simogatással, csakhogy minél hamarabb elaludjon a lány.

Amikor megbizonyosodott arról, hogy a lányok alszanak, lezuhanyozott, elmosogatta az edényeket, gondosan letörölte az összes olyan helyet, amihez csak hozzáérhettek zenerajongó ujjai, aztán nekilátott aprólékosan, de sebesen átkutatni a szobákat. Csak akkor hagyta ott a kirabolt lakást, amikor finn öltönyének zsebeiben úgy huszonötezernek megfelelő érték lapult. Egyáltalán nem ment vissza a Rosszija Szállóba, hiszen az Ukrajnában szállt meg. Innen, természetesen a számla rendezése után, taxival a repülőtérre hajtott, és néhány órával később már otthon is volt Minszkben.

Egy hónappal később aztán egész jó áron eladta a szaxofonját és a lemezgyűjteményét, mert arra a meggyőződésre jutott, hogy Isten mégiscsak jobban hasonlít egy ősz apókához, mint egy izzadó amerikai néger trombitáshoz.

Keresztes Gáspár fordításai