Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. március–április / A vitatkozás filozófiája

A vitatkozás filozófiája

Schopenhauer trükkjei

         

A vitát bizonyára csak azok tekintik a személytelen igazságért folytatott becsületes küzdelemnek, akik még sohasem polemizáltak, a vita fogalmát pedig csak könyvekből ismerik. Arthur Schopenhauer, a tizenkilencedik század egyik meghatározó filozófus egyénisége nem tartozott ezek közé. Már diákkorában felfigyelt a különféle polémiák során alkalmazott trükkökre, melyek ismétlődő előfordulása arról győzte meg, hogy a vita célja általában nem az igazság, hanem hogy kiderüljön, kinek van igaza. Éppen ezért a vita gyakorlatában is saját filozófiai álláspontját látta beigazolódni. A polemikus érvelésben nem a tiszta intellektus küzdelmét látta, hanem egy annál gyökeresebb metafizikai entitásnak, az akaratnak a működését. Az intellektus tehát ezek szerint nem más, mint az akarat álarca: az ember természet adta tulajdonsága, hogy a saját igazát akarja megvédeni, s ha ez becsületes úton nem megy, akkor különféle trükkökhöz folyamodik.

Schopenhauer már ifjúkorában elkezdte gyűjteni és tanulmányozni a szóban forgó trükköket, s miután azt tapasztalta, hogy a filozófiatörténetben rendszerezett formában még senki sem foglalkozott velük, kénytelen volt új bölcseleti ágazatot alapítani. Így született meg az erisztikus dialektika, amit nyugodtan nevezhetünk a vitatkozás filozófiájának is. Az erisztika hagyományosan a vitatkozás művészetét jelenti, a dialektika szónak pedig az eredeti értelmére emlékeztet Schopenhauer, vagyis a dialógus, a párbeszéd vezetésének tudományát érti rajta. Az erisztikus dialektika azonban egy lényeges vonatkozásban különbözik a hagyományos dialektikától: olyan vitavezetési módszereknek adja meg a szerkezetét, amelyek attól függetlenül vezetnek győzelemre, hogy a vitázónak objektíve igaza van-e. A hangsúly tehát azon van, hogy csak másoknak tűnjön úgy, mintha a vitázónak igaza lenne. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az erisztikus dialektika pusztán szofisztika volna, hiszen míg a szofisztika a hamisról bizonyítja, hogy igaz, addig Schopenhauer olyan esetekkel foglalkozik, ahol – miként a vitában általában – még nem lehet tudni, mi is az igazság. Egyebek mellett épp ezzel indokolja az erisztikus dialektika létjogosultságát: sohasem tudhatjuk biztosan, hogy nem épp az-e az igazság, amit vitapartnerünk látszólag sikeresen cáfol. Ha időt nyerünk, talán eszünkbe jut egy jó érv a saját álláspontunk mellett. Az erisztikus dialektika azonban ettől függetlenül mégis machiavellista „tudomány”, mivel a cél – hogy látszólag igazunk legyen – szentesíti az eszközt, akár a legaljasabb trükkök alkalmazását is. Schopenhauer befejezetlenül hagyott trükkgyűjteménye (de hogy is lehet egy ilyen gyűjtemény teljes?) többnyire meglehetősen szemtelen fogásokat tartalmaz. Javasolja például, hogy a vita során érveljünk gyorsan, mert így vitapartnerünk nehezebben veszi észre akarva-akaratlanul elkövetett hibáinkat, ha pedig végképp tehetetlenek vagyunk érveivel szemben, árasszuk el értelmetlen szóhalmazzal – hátha véletlenül értelmet talál benne –, vagy térjünk át a személyes sértegetés jól bevált módszerére.

Indoklásul épp Machiavellivel példázódik. Machiavelli azért javasolta a fejedelemnek, hogy szomszédja egyetlen gyengeségét se hagyja kihasználatlanul, mert az emberi természetből következően különben a szomszédja támad. Ugyanígy, Schopenhauer is az emberi természetre, vagy ha úgy tetszik, a világban uralkodó állapotokra hivatkozik: ha a világban a becsületesség lenne az általános, semmi szükség sem lenne az erisztikus dialektikára, hiszen a logika maradéktalanul ellátna bennünket a vitatkozáshoz szükséges eszközökkel és módszerekkel. De ha ez így lenne, teheti hozzá a mai olvasó, maga a szerző sem tudta volna összegyűjteni azt a közel negyven logikán inneni vitatrükköt, amit a könyvében elemez. Mert egy dolog kétségtelen: Schopenhauer egyetlen új fegyvert sem kínál vitáink megnyeréséhez, hanem a már különben is meglevő, jól bevált fegyvereket szedi darabokra, megmutatva szerkezetüket és működésük módját.

Ennek a befejezetlen és a szerző haláláig kéziratban maradt műnek épp ez a legnagyobb érdeme: formalizálja és tudatosítja azoknak a trükköknek a mechanizmusát, melyeket a vita hevében általában mindkét fél ösztönösen alkalmaz, de gyakran egyik sem fog fel igazán. Egy parázs vitában nehéz például észrevenni partnerünk célját, ha kérdéseit más sorrendben teszi fel, mint ahogy válaszainkból a számára szükséges következmény ered. Éppen ezért, Schopenhauer szerint, tézisünket úgy kell elfogadtatni, hogy előbb észrevétlenül elfogadtatjuk annak premisszáit, majd váratlanul levonjuk a következtetést. Egy másik trükk szerint ha vitapartnerünk állítását fokozatosan általánosítjuk, sokkal könnyebb lesz támadni, és fordítva: a saját tézisünket igyekezzünk maximálisan konkretizálni, mert így kisebb támadási felületet hagyunk ellenfelünknek. Szintén az eredményes trükkök között emlegeti Schopenhauer azt a módszert, ha egy negatív kicsengésű kategóriát sikerül vitapartnerünk állítására erőltetnünk. Erre egész példatárat sorakoztat fel: ha nem tudunk ésszerűen érvelni – javasolja –, mondjuk azt, hogy ellenfelünk tézise tiszta naturalizmus, spiritualizmus, panteizmus, racionalizmus vagy épp miszticizmus – attól függően, hogy melyik illik rá a legjobban, és a vita hallgatósága melyiket utálja a legjobban. Ha ilyet nem találunk, jelentsük ki, hogy ez igaz lehet az elméletben, de a gyakorlatban már nem, s máris kellemetlen helyzetbe hoztuk partnerünket. Globális stratégiánk pedig ne észérvek fölsorakoztatása legyen, hanem próbáljunk inkább vitapartnerünk akaratára hatni: bőséges példatárral mutatja be, hogyan lehet egy rögeszméről elhitetni, hogy annak védelme nem áll partnerünk érdekében. A legszellemesebb mégis talán az a rész, ahol Schopenhauer az autoritás használatának módjait elemzi, és a legkedvezőbb hatást – teljes joggal – attól a trükktől várja, amikor nem valós, hanem álautoritásra vagy egyenesen kitalált autoritásra hivatkozunk. Azon tudniillik nehéz, adott esetben pedig lehetetlen fogást találni. Ha, mondjuk rá, Marxot vagy Nietzschét idézzük, vitapartnerünk könnyen lesöpörhet bennünket e tanok politikai következményeinek felemlegetésével, ha pedig kevésbé radikális tanok szerzőire hivatkozunk, partnerünk minden bizonnyal tud olyan kritikára emlékeztetni, amely szerint az illető tévedett vagy egyenesen ostoba volt. Mert nincs olyan számottevő gondolkodó a világtörténelemben, akit ne ért volna már legalább egy tucat elsöprő kritika. Nem így Kim Csi-Lon mestert, a zseniális kínai filozófust, akivel mindössze az a probléma, hogy személyét az imént találtam ki, de vitapartnerem ezt még nem tudhatja. Ha például azt mondom, hogy Kim Csi-Lon szerint Schopenhauer erisztikus dialektikája erkölcstelen, bizonyos körökben napjainkban is megszakad a vita. Egy ismeretlen szerző munkásságában ugyanis nem könnyű támadási felületet találni, ha pedig partnerünk korunk legaljasabb, egyben leggyávább trükkjéhez folyamodik, nevezetesen ha rasszistának, fasisztának, kommunistának, szemitának vagy antiszemitának bélyegez, az ilyenkor jelentkező kínos tehetetlenség érzése jóízű hahotával oldható fel.

Pedig a vitát ezzel kár lenne lezárni, hiszen az erisztikus dialektika Schopenhauer szellemében is erkölcstelen, hiszen számára csak az a vita lehet erkölcsös, amelyet a részvét vezérel. Az általa elemzett trükkök használata pedig nyilvánvalóan nem ilyen. Talán ezzel magyarázható az a különös csend, ami Schopenhauer követőinek körében ezt a kéziratban fennmaradt művet napjainkig övezi. Még monográfusai is legfeljebb szemérmesen vesznek tudomást a létezéséről, egyik legalaposabb életrajzírója, Rüdiger Safranski pedig még csak meg sem említi. Pedig Schopenhauer utolsó trükkje szerintem maradéktalanul tisztára mossa a szerzőt, s mentesíti a legepésebb vádak alól is. Az utolsó trükk ugyanis egyfajta anti-trükk: a nagy pesszimista filozófus, aki ebben a művében volt a legkevésbé pesszimista, könyve legvégén azt tanácsolja, hogy ne vitatkozzunk akárkivel. Hanem csak olyanokkal, akik betartják a vita alapvető játékszabályait, vagyis nem használnak trükköket. Más kérdés, hogy ilyen körülmények között az egyetlen alternatíva minden bizonnyal az elnémulás lenne.