Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. március–április / Átjáróház

Átjáróház

Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés. Ford. Goretity József. Budapest, Magvető, 2005

   

Ljudmila Ulickaja regényeit illetően a magyar olvasóközönség nagyon befogadó. Ezt jelzi talán az is, hogy Pécsett immár a második konferencia szerveződött Ulickaja művei apropóján (Túlvilág-képzetek a kortárs irodalmakban), s ezt jelzi a Magvető újabb kiadványa is. Mit tud Ulickaja, milyen hiányt csillapít bennünk?

Az írónő legújabb magyarul megjelent – eredetileg a Médea és gyermekei és a Kukockij esetei között született - regényében Alik, a New Yorkban élő orosz emigráns festő utolsó napjait, fizikai agóniáját tárja elénk a szerző. Ennek ellenére a mű nem borongós reflexiók sora, hanem szerelmekkel, kapcsolatokkal és persze hit-hitetlenség kérdéseivel átszőtt életteli történet. Élettelivé teszi nemcsak az a szerzői megoldás, hogy a meghalt Alikot „visszalopja” szerelmei-barátai meghitt társaságába (ezzel a gesztussal mintegy a szerző maga is Nyina, Alik feleségének tudattalan hárítását ismétli), de az élőbeszéd természetességével ható stílus is. A kifejezésmód közvetlensége az orosz irodalomban gyakran alkalmazott szkáz eljárásmódját idézi, de itt az orosz szubkulturális közeg helyett az emigráns lét sajátosságai jelentik az elmesélt történetek hátterét.

„Ez az ország [ti. Amerika] – olvassuk a regényben - megvetette a szenvedést. Ontológiailag utasította el, legfeljebb csak mint egyedi esetet fogadta el, amelyet gyökerestül ki kell irtani. Ez a szenvedést tagadó ifjú nemzet egész iskolát – filozófiait, pszichológiait, orvosit – dolgozott ki, amely egyetlen feladattal volt elfoglalva: bármi áron megszabadítani az embert a szenvedéstől. Ez az elv nehezen fért össze Fima orosz gondolkodásával. Az a föld, amelyből ő származott, szerette és értékelte a szenvedést, sőt, táplálékává tette; szenvedésen nőttek fel, lettek felnőttek, okosodtak meg…” (119) A szenvedés szlavofil kliséként hangzó felmagasztalásának komoly irodalmi revelációja is van. A klasszikus orosz regény ugyanis elképzelhetetlen a gazdag tartalommal felruházott szenvedés (és megbékélés) alaphangja nélkül. Ulickaja számára is ez a motívum lehetne a kiindulópont (mint az Ivan Iljics halálában): a fizikai szenvedés és lelki gyötrődés által egyfajta megvilágosodás érhető el. De a Vidám temetés hősei mintha már túllennének a fontos felismeréseken, s az olvasóra vár az a feladat, hogy megfejtse derűs létezésük és megbékélő magatartásuk értelmét.

Alik otthona valóságos átjáróház, reggeltől estig különböző életsorsú vendégek zsúfolódnak a kis lakásban. Köztük van Irina, akinek cirkuszos akrobataként indult a pályafutása Oroszországban, de talán ekkor sem kellett olyan nehézségű kötéltáncos-mutatványt végrehajtania, amilyet az amerikai létforma és a beilleszkedés megkövetelt tőle. Lánya, T-shirt hallgatással protestál a felnőttek világa ellen, de Alik közelében megtörik szótlansága. Megismerjük Valentyinát is, aki az emigrálás legbiztosabb módját választva (külföldi férj) korántsem biztos körülmények közé csöppen, de kemény munkával eléri az „igazi amerikai állást”, közben pedig lassan végleges szenvedély alakul ki közte és Alik között. És megjelenik a furcsa páros, Fima és Bernan, akik egyaránt orvosnak születtek, a családi hagyomány és az emberi test iránti természetes érzékük is erre a hivatásra predesztinálta őket. Amerikában mégis másképpen sikerül kamatoztatni tehetségüket, ami áthághatatlan egzisztenciális szakadékot teremt kettőjük között. A sokféle életút bemutatásából is kitetszik, hogy a szerzőt igazán ezúttal is a dolgoknak, jelenségeknek, úgymond elvi kérdéseknek a személyiséggel érintkező felülete izgatja. Ulickaja, az egykori genetikus egy 2003-as interjúban így vall erről: „Ami nem az emberről szól, az számomra érdektelen. Ha az érdeklődésem irányát kellene meghatározni, akkor ez az ember. Ugyanaz, ami a genetikus hivatása is.”

Az Alik köré gyülekező emberek történetének van egy jól megragadható közös rétege, ami az emigránslét dilemmáiból fakad, és ami az orosz-amerikai gondolkodás paradoxonait is érinti. Ulickaja a szereplőit a lét súlyos kérdéseivel szembesíti, és – akárcsak Dosztojevszkij vagy Csehov műveiben - az ezekről való töprengés a dialógusok teljes természetességgel vett tárgya. Az elbeszélői szólam itt is független kíván lenni, szép példája ennek A menyasszony (Csehov) mindvégig elhatárolódó elbeszélőjét szó szerint is megidéző 17. fejezet. A szereplők bemutatásában azonban egyáltalán nem tartózkodó a narráció, a szerzői érzékenység és tapasztalat nem rejtőzik el szemérmesen, hanem a szerzői szimpátiát felvállaló átfogó jellemzések formájában egyértelműen megnyilvánul. Ezt különösen jóízűen olvashatjuk – a klasszikus orosz regény iránti nosztalgiával, az elbeszélő iránti naiv bizalommal.

Ulickaja regényeinek vissza-visszatérő témája a nem evilági tapasztalás, a transzcendenshez való közelkerülés, sőt ennek megélése is (ld. a Kukockij esetei Jelenájának álomlátását). Ehhez a különleges állapothoz vizuális és akusztikai élményeken keresztül vezet az út, legalábbis a művekben ezek lesznek az újfajta tudatállapot kifejezői. Az igényes magyar kiadás címlapja lényeglátóan emeli ki Alik látással kapcsolatos felfedezését. A „palackos csendélet” nem pusztán a művész bohém életformájára utal, hanem Alik egyszerre tompuló és élesedő látásának és zenei élményének forrása (a palackok ritmusa) is egyben. Alik nem csupán a földi-égi átjáró felé tekint előre, hanem visszafelé, a múltra is. Nem emlékezik, hanem álombéli emlékei vannak, amelyek gazdagabbak az emlékezésnél, mert az álomban az egyes részletek megtekinthetőkké válnak, elidőzhet rajtuk a megfigyelés. Mintha az elbeszélő is Alik tudatából szólna, amikor mintegy félálomszerűen vezet át minket egy-egy múltbéli élethelyzetbe, majd hirtelen vágással (mintha felriadnánk) az élettől való búcsúzás fizikai körülményeiről esik szó újra. Ulickajának azonban nem áll szándékában az elmúlás naturális leírását előtérbe állítani. Ehelyett a hit tartalmáról és formájáról, a több szinten is megfogalmazódó választás lehetőségeiről és terhéről gondolkodtat. Hogyan kell búcsúzni? Hogy lehet (lehet-e egyáltalán) a halálra készülni? Létezik-e végérvényes elmúlás? Ugyan hit/hitetlenség, kereszténység/judaizmus problémája nem oldódik meg a regényben, de egy bizonyos perspektívából megélhetővé válik Alik elmúlása. Erősen leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a (nem feltétlenül vér szerinti, inkább) lelki-szellemi család jelenti Alik barátai számára a túlélés zálogát. Ez a (vagy ehhez hasonló) megoldás a Médea és gyermekeiben is benne rejlett és a Kukockij eseteiben is hasonló végkifejlettel találkozhatunk. Az olvasók nyilván különbözőképpen ítélik majd meg, hogy ezek közül a művek közül melyik képvisel magasabb esztétikai értéket. Talán sok esetben nem a Vidám temetés kerül ki győztesen a megméretkezésből. De kétségtelenül szeretni fogja az olvasóközönség ezt a regényt is, és kellemesen csodálkozik rá, hogy az egymáshoz utat kereső közösség erejéről töretlen lelkesedéssel, nagy tehetséggel, és ne feledjük, kiváló humorral lehet beszélni a huszonegyedik század elején is.