Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. március–április / De rerum natura

De rerum natura

Teravagimov Péter fordítása

 

       

I. 1–43.

Aeneadák ősanyja, ki kedves az égben, a földön,

tápláló Venusunk, míg égi jelek tovaúsznak,

gályavivő tengert és bő termésü mezőket

élettel töltesz, hisz’ minden fajt te fogantatsz,

és a világra jövők így pillantják meg a napfényt;

Istennő, jöttöd s teelőled futnak a szellők,

futnak az ég felhői, a míves föld neked ontja

drága virágait és tereád mosolyog fel a tenger,

és néked ragyog ily fényárban az elcsititott ég.

Mert amikor derüsen feltűnik a nap tavasz-arca,

és szabadulva virul bővérü Favonius újra,

légben járt madarak hoznak hírt rólad először

úrnő, s jöttödről, az erődtől dúlt sziveikkel.

Ekkor a nyáj vadulón dübörög fel a dús füvü réten,

átúszik sebesen rohanó vizen: így megigézve

megy teutánad örömmel, akárhova is vezeted most.

Végül tengeren és hegyen és gyors sodru folyókban

és madarak lombos házában, az ifju mezőkön

minden lény lelkét átoltva meleg szerelemmel

tetted; a faj vággyal szaporítja az évei számát.

Mert te irányitod ím egyedül dolgát a világnak,

semmi sem érhetné el a fény ragyogó birodalmát

nélküled, és eleven, termékeny semmi se lenne,

téged kérlek ezért, versemben légy a kisérőm,

melyben a természet fő dolgairól fogok írni

Memmiusunknak, akit mindenben, minden időben

istennő, te magas közmegbecsülésre emeltél.

 Éppen ezért, istennő, adj szavaimnak örök bájt,

tedd, hogy eközben a vad katonák minden hadi dolga

szerte a szárazon és vizeken szelidítve nyugodjék:

mert a halandóknak te szerezhetsz csak nyugodalmas

békét, mert hisz’ a vad hadi dolgot a vaskezü Mavors

kormányozza, ki gyakran hajtja fejét az öledbe

megtörten, s az örök szerelemben örök sebesülten,

és így nézve reád, finom ívü nyakát leeresztvén

sóvárgó szemeit szerelemre legelteti rajtad,

és a hanyattfekvő mély sóhaja arcodat éri.

 Így istennő, azt, kit szent testeddel ölelsz át

míg fölibé hajlasz, áraszd el szép szavaiddal,

kérve nyugodt békét könyörögve, a rómaiaknak:

mert mi sem írhatjuk művünket a háboruzajban

háboritatlan, sem ragyogó fia Memmiusoknak

nem lehet ily korban még távol a közfeladattól.