Elméncségek

LVII.

Dante, firenzei költő elegáns válasza

Dante Alighieri, a mi firenzei költőnk, egy ideig Veronában vendégeskedett a bőkezű Cane della Scala fejedelem jóvoltából. Élt Cane udvarában egy másik firenzei is, egy alacsony származású, ostoba, bárdolatlan fickó, aki csupán sületlen tréfákra és kacagásra termett, melyeket korántsem nevezhetnék elmésségeknek, sokkal inkább bugyutaságoknak, s mindez mégis arra ösztökélte a fejedelmet, hogy gazdagon megjutalmazza. Miután Dante, ez a tökéletesen művelt, okos és legalább ugyanannyira szerény férfi úgy tekintett rá, mintha csak egy oktalan állat lenne, és semmibe vette, így szólt hozzá: „Hogy lehet az, hogy bár te okos vagy és rendkívül művelt, még sincs egy vasad sem és nyomorogsz, míg én, bár buta vagyok és oktalan, mégis fürdöm a gazdagságban?” Erre Dante ekképpen válaszolt: „Hogyha olyan támogatót találnék, aki hozzám hasonlatos, és az én életfelfogásomat osztja, ahogy a te és urad esetében ez így is van, engem is gazdaggá tenne, miképpen ő tesz gazdaggá téged.” Súlyos és bölcs válasz! Valóban igaz, hogy az urak azokban lelik örömüket, akik hasonlóak hozzájuk.

LXII.

Guglielmóról, akinek jól megtermett szerszáma volt

Az én városkámban, Terranuovában lakott egy Guglielmo nevű asztalos, aki kifejezetten nagy szerszámmal volt megáldva. Ezt felesége szét is kürtölte a szomszédasszonyok között. Miután az asszony meghalt, Guglielmo újranősült, és egy fiatalka, együgyű lányt vett feleségül, akit Antóniának hívtak, s akit már eljegyzésükkor felvilágosítottak a szomszédok férje dárdájának hatalmas voltáról. Az első éjszakán, amikor lefeküdtek, reszketett, és nem akart a férjéhez simulni, sem pedig szeretkezni. Megsejtette a férj, miért is ódzkodik annyira a serdülő lány, s hogy megnyugtassa, azt mondta neki, hogy színigaz, amit hallott, csakhogy neki két farka van, egy hatalmas és egy sokkal kisebb. „Hogy meg ne sérülj – közölte vele a férj –, ma éjjel a kisebbiket fogom használni, az teljességgel ártalmatlan, s ha később úgy látod jónak, bevetjük a nagyobbat is.” Bele is egyezett a lány, és mindennemű nyafogás és kín nélkül odaadta magát a férfinak. Egy hónap múltán, amikor kissé felszabadultabb és bátrabb lett, éjjel így hízelgett a férjének: „Drága férjecském, ha lehetne, most már inkább a nagyobbikat használd!” Kacagott a férj a fiatalasszony igencsak jó étvágyán, hiszen a szerszámát jóformán csak egy szamárcsődöréhez lehetett hasonlítani: később magam hallottam őt, ahogy elmesélte ezt a történetet egy társaságnak.

LXIV.

Egy erényes asszony mondása, aki egy házasságtörő nő ruháit látta meg az ablakban

Egy kikapós feleség reggel kiakasztotta az ablakba tarka ruháit, melyeket szeretőjétől kapott. Egy tisztes asszony elment a ház előtt, és meglátva a ruhákat így szólt: „Akárcsak a pók a hálóját, ez is a farával szőtte meg a ruháit, ráadásul még nyilvánosan henceg is szégyenletes mesterségével.”

LXVII.

Egy ostoba férfiról, aki azt hitte, ő az, aki őt utánozza

Egyik barátom apja összejött egy nővel, akinek oktalan és dadogós férje volt. Egy éjjel, amikor hozzá igyekezett, s azt hitte, hogy a férj nincs odahaza, gátlástalanul dörömbölni kezdett az ajtón, miközben a férj hangját utánozta, és kérte, hogy nyissanak neki ajtót. Az ostoba férj, aki épp otthon tartózkodott, meghallva a hangot, így kiabált: „Giovanna, nyisd már ki, Giovanna, engedj már be, nem hallod, hogy én vagyok odakünn?”

LXIX.

Egy parasztról, akinek eladó libája volt

Egy fiatal parasztlegényt, aki egy eladó libát kínált a firenzei piacon, meglátott egy asszony, akinek nyilvánvalóan megvolt a magához való esze, hogy megtréfálja emberünket, megkérdezte, mennyiért adná el a libát. „Könnyen megegyezhetünk” – mondta a fickó. „Mégis, mi az ára?” – faggatózott a nő. „Egy szeretkezés” – hangzott a válasz. „Tréfálsz – mondta az asszony –, de gyere csak be a házba, ott majd megalkuszunk az árban.” Bement a házba, s mivel kitartott az árajánlat mellett, a nő beleegyezett. Miután a nő lemászott róla, és kérni kezdte a libát, a legény nem akarta odaadni, mondván, nem ő szeretkezett a nővel, hanem az asszony teperte őt maga alá. Így tehát, miután megújult a küzdelem, az ifjú immár a lovas póz nyújtotta örömök élvezete közepette aratott diadalt. Ám amikor az alku értelmében a nő ismét követelte a libát, az ifjú újra elutasította, mondván, hogy ezúttal csak korábbi sérelméért kapott jogos kárpótlást, a liba árát még nem kapta meg, s gyakorlatilag csak mostantól indulnak tiszta lappal. Míg hosszasan vitatkoztak, betoppant a nő férje, és faggatózni kezdett, hogy min kaptak ennyire össze. „Pompás vacsorát akartam neked készíteni, de ez a semmirekellő megakadályozott benne, megállapodtunk húsz garasban, de most, amikor bejött a házba, megváltoztatta az árát, és most kettővel többet kér.” „Ugyan már – mondta a férj –, egy ilyen apróság nem fogja elrontani a vacsoránkat! Nesze, itt a pénzed!” Így kapta meg a parasztlegény mind a liba árát, mind az asszony szerelmét.

LXX.

Egy fösvényről, aki megkóstolta a vizeletet

Egyik kollégánk a pápai kúriában, aki híres volt fösvénységéről, gyakran telepedett szolgái asztalához, s miközben evett, megkóstolta a bort is, vajon eléggé föl van-e vizezve. Persze azt a látszatot akarta kelteni, hogy ellenőrizni akarja, jó minőségű bort kapnak-e a szolgák. Amikor néhányan észrevették ezt, kölcsönös megegyezéssel friss vizeletre cserélték az asztali bort, épp az idő tájt, amikor a fösvény jönni szokott. Az nyomban hozzá is látott, ám amikor megitta a vizeletet, émelyegve a hányingertől és félig-meddig öklendezve kígyót-békát kiabált arra, aki ezt elkövette. A vacsora természetesen a szolgák féktelen kacagásával ért véget. Ezt a történetet a tréfa kiagyalója mesélte el nekem hatalmas kacagások közepette.

LXXII.

Egy kockajátékosról, akit tömlöcbe zártak

Terranuova városában törvénybe iktatták, hogy börtönbüntetéssel sújtják azokat, akik kockajátékot játszanak. Egy ismerősömet, akit rajtacsíptek a játékon, és bűnössége be is igazolódott, tömlöcbe vetettek. Amikor egyszer megkérdezték tőle, miért van itt, így válaszolt: „A mi drága polgármesterünk vetett tömlöcbe, mert eljátszottam a saját pénzem. Vajon mit tett volna, ha az övét játszom el?”

LXXIII.

Egy apáról, aki részeges fiát akarta jó útra téríteni

Egy apa, aki részeges fiát gyakorta, de mindhiába próbálta eltántorítani a részegeskedéstől, egyszer meglátott az utcán egy részeget, aki gyalázatos módon fetrengett a földön, miközben még a farka is felállt. Egész csapat gyerek vette körbe és gúnyolva kacagták. Odahívta a fiát, hogy lássa ezt a szégyentelen látványosságot, vélvén, így talán sikerül megutáltatnia vele végleg a részegeskedést. A fiú viszont mihelyt meglátta a részeget, így szólt: „Csak azt szeretném tudni, apám, vajon honnan vette azt a jó fajta bort, amitől ennyire lerészegedett, hiszen magam is szívesen megkóstolnám mézes zamatát!” Lám, korántsem a részegség fertelmes voltától riadt meg, sokkal inkább a bor utáni vágyakozás fogta el.

LXXV.

Az Anjou hercegről, aki megmutatta értékes drágakőgyűjteményét Ridolfónak

Tudós társaságban egyszer kárhoztatták azok igyekezetét, akik szinte mániákusan, minden követ megmozgatva próbálnak felkutatni és becserkészni egy-egy drágakövet. Ekkor valaki megszólalt: „Remekül bizonyította Ridolfo da Camerino az Anjou hercegnek, aki épp a Nápolyi Királyságba tartott, hogy mennyire balga. Amikor ugyanis Ridolfo a herceget meglátogatta a táborában, a herceg megmutatta neki értékes gyűjteményét, melyben többek közt gyémántok, zafírok, karbunkulusok és egyéb drágakövek pompáztak. Miután Ridolfo szemrevételezte a gyűjteményt, megkérdezte, mennyit érnek ezek a kövek, illetve miféle hasznot hajtanak. A herceg azt mondta, roppant értékesek, ámbár hasznuk végeredményben nincs. Erre Ridolfo így szólt: »Mutatok neked két követ, melyek mindössze tíz forintba kerültek, s évente kétszáz forintnyi hasznot hajtanak.« Ezután az ámuldozó herceget elvezette egy malomhoz, melyet ő eszkábált össze, s megmutatta neki a két malomkövet, mondván: »Ezek az én köveim, melyek a te drágaköveidnél többet érnek mind haszonban, mind erényben.«”

LXXXVII.

Antonio Loschi párhuzama

Ciriaco d’Ancona, egy igen bőbeszédű, fecsegő ember, egyszer a társaságunkban a római birodalom összeomlását és pusztulását siratta, s úgy tűnt, mint akinek menten meghasad a szíve fájdalmában. Antonio Loschi, az igen művelt férfiú, aki szintén jelen volt a társaságban, nevetett ezen az eszelős sopánkodáson és így szólt: „Ez nagyon emlékeztet engem egy milánói férfi esetére: egy ünnepnap alkalmával meghallgatta az egyik utcai énekes dalát (akik a hősök tetteit zengik el a nép előtt). A dalnok Roland haláláról énekelt, aki mintegy hétszáz éve esett el egy csatában. A milánói olyan keservesen kezdett el sírni, hogy amikor elkomorodva és könnyezve-zokogva hazaért, a felesége megkérdezte, mi is történt vele. „Jaj, asszony – szipogta –, végem van!” „Drágaságom – mondta a felesége –, milyen szerencsétlenség történt veled? Nyugodj meg, és gyere vacsorázni!” Ám a férj csak zokogott, zokogott, és esze ágában sem volt enni, a felesége pedig csak faggatta, faggatgatta, míg végre válaszolt: „Hát nem tudod, milyen új hírt hallottam ma?” „Milyet, férjuram?” – kérdezte az asszony. „Meghalt Roland, a kereszténység egyetlen védelmezője!” A feleség csak nagy nehezen vigasztalta meg férjét a balga gyász miatt, s alig-alig tudta rávenni, hogy végre a vacsorához üljön vele.

LXXXIII.

Egy énekesről, aki előre elmondta, hogy Hector haláláról fog énekelni

Egy másik személy az előbbihez hasonló történetet mesélt a butaságról: „Az egyik szomszédom, egy meglehetősen együgyű ember, egy hasonló utcai énekest hallgatott, aki éneke végén, hogy csalogassa a közönséget, elárulta, hogy másnap Hector haláláról fog dalolni. Erre a szomszédom, még mielőtt az énekes odébbállt volna, pénzt kínált neki, hogy Hectort, a harcosok legkiválóbbikát ne ölje meg olyan hamar. Az énekes egy nappal el is halasztotta a hős halálát. Ám a szomszéd rendszeres pénzadományaival napról napra megnyújtotta Hector életét. Végül aztán elfogyott a pénze, s nem volt mit tenni, kénytelen volt szembesülni Hector halálával, és iszonyú zokogás és fájdalom közepette hallgatta végig az éneket.”

CXXVIII.

Egy férfiról, aki drága ruhát csináltatott a feleségének

Egy férfi, aki drága ruhát csináltatott a feleségének, panaszkodni kezdett, mert kiszámolta, hogy valahányszor férji kötelességét teljesíti, az nagyjából egy aranyba kerül a ruha viszonylatában. Erre így szólt az asszony: „Ez a te hibád! Mért nem bújsz velem annyiszor ágyba, hogy csak alig egy garasodba kerüljön!”

CXXX.

Egy emberről, aki álmában aranyat talált

Egyik barátom mesélte társaságban, hogy egyszer éjjel, álmában aranyat talált. Erre valaki ezt mondta neki: „Vigyázz, nehogy úgy járj, mint az én szomszédom, akinek az aranya szarrá vált.” Megkértük, mesélje el az álmot. „A szomszédom – kezdett bele – azt álmodta, hogy az ördög kivezette egy mezőre, hogy aranyat ásson, és amikor meglehetősen sokat talált, megszólalt az ördög, mondván: »Most nem viheted el, de jelöld meg a helyét, méghozzá egyedi módon, hogy később visszatalálj, s másnak se legyen gyanús.« »De mégis, miféle jelet alkalmazzak?« – kérdezte a szomszéd. »A legjobb, ha odaszarsz – mondta az ördög –, akkor bizony föl sem merül senkiben, hogy esetleg arany rejtőzhet alatta, s te mégis azonnal meg fogod találni.« A férfi rábólintott. Aztán hirtelen felébredt, s látta, hogy gyomrát bizony az ágyban ürítette ki. Amikor kikecmergett a bűzből és az ürülékből, és ki akart menni a házból, gyorsan magára kapott egy kámzsát, melybe éjjel belerondított a macska. Az elviselhetetlen bűz rákényszerítette, hogy mossa meg a koszos fejét és haját. Hát így vált az arany szarannyá.”

CCXLIV.

Egy utcanő tréfája, aki kicsúfolta a velenceieket

Amikor Petriolo fürdőiben időztem, egy művelt férfitől hallottam egy utcalány tréfás mondását, mely magától értetődően és jogosan kívánkozik elméncségeim társaságába. Élt Velencében egy riherongy kurva, mesélte, aki bármilyen országbeli férfival összeadta magát. Egy kliense egyszer megkérdezte, hogy kiknek van a világon a legméretesebb szerszámuk. A nő azonnal a velenceieket nevezte meg, majd miután az okát firtatták, így folytatta: „Olyan hosszú a farkuk, hogy bárha a tengeren járnak vagy igencsak távoli tartományokba utaznak, akkor is képesek magukévá tenni otthon maradt feleségüket, és gyereket nemzeni.” Természetesen a velencei asszonyokat csúfolta ki így, akik miközben férjeik távolra utaznak, mások gondjaira vannak bízva.

CCLXVI.

Egy asztalra vizelő ifjú viszontagságai a lakomán

Egy magyar nemesifjút meghívott egy nála előkelőbb rokona ebédre. Szolgákkal jött és lovon, mivel messze lakott. Mihelyt leszállt a lóról, a férfiak és a nők máris elészaladtak, hogy az ebédlőbe, a már megterített asztalhoz kísérjék, mivel már meglehetősen későre járt az idő. Miután kezet mosott, az ifjút az asztalnál két csinos lány közé ültették, akik mellesleg a házigazda leányai voltak. A nemesifjút evés közben olyannyira gyötörni kezdte a vizelési inger (amit idáig szégyellősen leplezett), hogy a visszatartás kínjaira figyelve megfeledkezett az evésről. Mindnyájan észrevették az ifjú lelki izgatottságát, s mind jobban bíztatni kezdték, hogy egyen. Mivel már nem bírta tovább, jobbját az asztal alá csúsztatta, felduzzadt farkát pedig, hogy vizelhessen, a csizmájába igazította. A jobb oldalon ülő lány így szólt: „Hékás, láss már hozzá az evéshez!”, majd hirtelen megragadta az ifjú jobbját, mellyel az a farkát fogta, míg vizelt, és felrántotta az asztalra, s így a húgy egyenesen az asztalukra spriccelt. Ezen a szokatlan látványosságon mindannyian jót nevettek, leszámítva a túlságosan is szemérmes ifjút.

CCLXIX.

Egy fogas kérdés körüli kétségekről

Két barát vitatkozott séta közben, hogy vajon mi szerez nagyobb örömet, a szeretkezés vagy az ürítés. Megláttak egy lányt, aki sosem vetette meg a férfiak bizalmas közelségét. „Kérdezzük meg őt – mondta az egyik –, bizonyára kitapasztalta mindkét dolgot!” „Teljességgel alkalmatlan, hogy jogosan ítélkezzen – vetette oda a másik –, hiszen mérhetetlenül többször dugott, mint kakált.”

CCLXXI.

Szép válasz a szépség meghazudtolásáról

Egy firenzei utcán ballagott két barát és közben beszélgettek. Az egyikük kész égimeszelő volt és mindamellett eléggé hájas is, az arca pedig kifejezetten sötét. Amikor megpillantott egy fiatal lányt, aki édesanyjával sétált, viccelődve így szólt: „Milyen elragadó és bájos ez a lány!” A lány illetlenül befelelt: „Hát, ezt éppenséggel rólad nem lehetne elmondani!” „Már hogyne lehetne – vágott vissza az ifjú –, csak füllenteni kell, mint ahogy én tettem!”

CCLXXII.

Egy asszony szellemes, de nem túl finom válasza

Egy spanyol barátom mesélte el egy asszony epés válaszát, mely mindenképp történeteim sorába kívánkozik. Egy korosodó férfiú özvegyasszonyt vett feleségül, az első éjszakán, amikor immár házastársi kötelességéhez látott, felesége nyílását tágabbnak találta, mint hitte. „Drága feleségem – mondta –, nagyobb istállód van, mint amekkorára a nyájamnak szüksége van.” Erre felelt az asszony: „Ez a te hibád! Mert az én megboldogult férjem, Isten nyugosztalja, úgy benépesítette az istállót, hogy a gödölyék gyakran nem is fértek el a szűkös falak közt, és kénytelenek voltak odakünn maradni.” Szellemes és elegáns válasz.

CCLXXIII.

Malac hasonlat a mozgó fogakról

Ismerősöm, egy korosodó püspök panaszkodott, hogy néhány foga már kihullott, néhányat pedig már csak a szentlélek tart, s fél, hogy azok is kiesnek. Ekkor így szólt egy a ház népéből: „Csöppet se féljen, hogy kiesik a foga!” A püspök kíváncsi volt a magyarázatra. „Hiszen a tökeim – magyarázta – már vagy negyven éve lógnak, mégsem estek még le.”