Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. március–április / Kharitón

Kharitón

       

Kharitón az antik szerelmi regény egyik kimagasló képviselője, akinek személyét szinte teljes ismeretlenség övezi. Kallirhoé című műve Kr. e. I. század végén vagy Kr. u. I. század folyamán keletkezett. A görög regény, így Kharitón alkotása is, örökli az epika, a dráma és a történetírás hagyományait, melyeket magába olvaszt és újraalkot, megtagad vagy továbbgondol, s ekképpen a görög mítoszok szereplői a hellén történelem hőseivel együtt új keresztmetszetben jelennek meg a regények alakjaiban.

Kharitón – az ókori görög regényíróktól eltérően – nemcsak a főszereplők karakterére fordít gondot, hanem a kisebb szereplők felvázolásának is nagy figyelmet szentel, így azután a mellékszereplőknek is egyénisége lesz, sőt kifejezetten életszerű portré jelenik meg róluk. Thérón, a kalózvezér, Leónasz, Dionüsziosz birtokának intézője vagy Plangón, a hűséges házvezetőnő egyaránt rendelkezik valamilyen, csak rá jellemző tulajdonsággal. A szerző ezt a hatást a számos képszerű részlet, az élénk párbeszédek és monológok révén éri el. A regény legalapvetőbb elemei a lélektan, a retorika és a történelem. Ebben a keretben nagy hangsúlyt kap olyan érzelmek megragadása, mint a boldogság és a szomorúság, a remény és a félelem, vagy a tépelődés nehéz pillanatokban és döntéshelyzetekben. Ezek révén az író árnyaltabban képes a szereplők belső világát bemutatni, mint a külső eseményeket, amelyeket sokszor csak néhány mondatban ismertet.[1]

A regény hátterében szüntelen jelen van a szerelem, mely fordulópontot hoz több szereplő életében is. Erósz leginkább Khaireászt és Dionüszioszt leckézteti meg. Egyikük vesztesként, másikuk győztesként távozik a küzdőtérről, de mindkettőjüknek meg kell tanulniuk: Aphrodité bármikor megfordíthatja érzéseik irányát, s ha a szenvedélyt az igaznak vallott értékek fölé emelik, mindenképpen elbotlanak.

A regény elsődleges mozgatórugója tehát Aphrodité, s az őt idéző főhősnő is központi szerepet játszik a mű alakulásában. Kallirhoé hol észrevétlenül visszavonul, hol a szerelem istennőjéhez könyörög, de a történet szinte mindig körülötte s miatta válik izgalmassá. Elhagyván Szicília partjait átlépi megszokott környezetének határait, s eközben egyszerre láthatatlan és látható. Tengerre száll, azonban a fedélzeten Thérón kalózai elől elfedi arcát; Babülónba utazik, s eléri a görög világ legtávolabbi széleit, de az utat kocsiban elrejtőzve teszi meg. Az otthon védelmét elhagyva folytonosan védettséget keres, amit hol magányában, hol a szentélyek csendjében talál meg. Úgy tűnik, a társadalom határvidékein bolyong, míg elér utolsó imájához, melyben megbékül Aphroditével s közvetve saját sorsával is.

A kalóz Thérón jellegzetes regénybeli szereplő, azonban Kharitón nem a szokványos módon ábrázolja. A bandavezér furfangjával, alkalmazkodóképességével és emberségével felülmúlja Xenophón vagy Akhillész Tatiosz erőszakos banditáit. Alakja olyan erővel és részletességgel van megformázva, hogy azokban az epizódokban, amelyekben feltűnik, méltán nevezhetjük főhősnek. A sokoldalú kalóz rablócsapatával államot alkot az államban, s merészen építi föl egy alternatív létforma kereteit, melyben a hagyományos világ határain túl saját értékrendje szerint próbál élni. Thérón hazugságai és törvénytelen tettei ellenére sem ellenszenves szereplő. A kalózvezér mindenképpen egyéni karakter, aki egyszerre lehet hadvezér, kereskedő és pénzszakértő is; az ő alakjában fedezhető fel az is, milyen az író hozzáállása a regény szereplőihez: Kharitón sokrétűen és emberségesen ábrázolja figuráit.

Kharitón változatosan jeleníti meg előttünk szereplőit, akik értéket képviselnek, és viselkedésük pozitív vagy negatív példát adhat az emberi élet alapvető helyzeteiben. Ez az évszázadokon keresztül elhanyagolt és későn felfedezett műfaj, amely valójában csak napjainkban kerül alaposabb feldolgozásra, úgy tűnik, nemcsak szórakoztat, hanem tanítani is tud.

 

   

   

Jegyzetek

[1] Hägg, T. 1983, The Novel in Antiquity, Oxford (16).

[2] Devecseri Gábor fordítása (Odüsszeia 17. 485, 487).

[3] A phaiákok királya, aki Odüsszeuszt vendégül látta és gondoskodott hazatéréséről (Od. 6.13).